Dobrik István

Miskolc képzőművészete 1918-1948

A magyar művészettörténet írásnak régi, még a múlt század hatvanas éveire tehető vitája a 20. század első felének korszakolása. Egyik álláspont az 1919 és 1945 időintervallumot (ez alapján készült az Akadémiai Kiadó „A magyarországi művészet története” sorozat e korszakot tárgyaló kötete „Magyar Művészet 1919-1945”), még a másik az 1910- körüli éveket és a negyvenes évek végét, az ötvenes évek elejét, a dogmatikus, voluntarista művészetpolitika kezdetét jelölte meg periódushatárként. (1)

Mindkét esetben azonban kiinduló tényként kezelték, hogy az első világháború traumája, majd Oroszországban a szocialista forradalom komoly változásokat indukált a művészetekben is Európa-szerte.  Magyarországon a Tanácsköztársaság eseményei és az 1920-as trianoni békeszerződés következményei még bonyolultabbá tették a helyzetet és vált még sajátosabbá és ellentmondásosabbá a magyar szellemi élet, az irodalom, a művészetek helyzete

Korszakunkban, egy dologban egyetértettek mind a konzervatív, mind a forradalmi kulturális elit vezéregyéniségei: vége a régi világnak. Csak amíg az egyik pólus a keresztény nemzeti felbuzdulásban, a nemzetien sajátos tradíciókra építve képzelte el a kultúrpolitika reneszánszát (Gerevich Tibor, Klebersberg Kunó), addig a másik oldal a hitetlen individualista művészettel szemben egy új hitre, új erkölcsi világérzésre, konstruktivista magatartásra épített programot hirdetett (Hevesy Iván, Kassák Lajos).

Európában a háborús kilábolás éveit követően a képzőművészet korszakos jelentőségű eseményeit a politikai és gazdasági viszonyok alakították. Amíg a szellemi életet a húszas években konjuktúra, addig a harmincas évek közepétől a folyamatos depresszió jellemzi. Párizs jelentősége múltjához képest csökken, a modernizmus szélsőségeinek átértékelődése nyomán az autonóm művészeti gondolkodás megvédésében az École de Paris szellemi közege jár élen, és Picasso munkássága jelentette a „rend, tárgyiasság, örök igazság” vágyához igazodó újat teremtés etalonját. Berlin találkozó-pontja lett a művészeti mozgalmaknak, közöttük is világjelentőségű volt a weimari, majd dessaui Bauhaus és a Sturm nyitott kiállító és lapkiadó intézménye, ahol a magyarok közül is többen kiállítanak (2). Sajnos a fasizmus előretörésével Berlin szerepe homlokegyenest az ellenkezőjére fordul, és ez a művészek körében emigrációs hullámokat indít el Párizs, Moszkva, London és az Egyesült Államok felé.  Olaszország szerepe is változó, hiszen a nemzetközi érintkezésben betöltött hírneve és szerepe a fasizmus előretörésével ellenkező irányba vált, szellemi és expanziós politikájához igazodó művészeti ideológiája mintája lett a terrorisztikus államhatalmat reprezentáló és dicsőítő, a klasszicista akadémizmus nyelvezetére építő iskoláknak.

Bár az időszak elején, jó irányban valamelyest módosulni látszik az európai és a magyar művészet között meglévő több évtizednyi megkésettség és asszinkronitás, később azonban a feudális arisztokrácia, a korábbihoz képest jelentősebb szerephez jutó nagytőkés nagypolgári réteg ellentétekkel terhelt vezető szerepének megerősödése, a középrétegek hatalmat kiszolgáló alkalmazkodása nem segített javítani a helyzeten, nem preferálta a felzárkózni kívánó haladó polgárosulást támogató művészeti törekvéseket. Korszakunkban, hazánkban, a megizmosodó, újra erőre kapó neobarokk konzervatív akadémizmussal szemben csupán a mérsékelt, humanista, szépségre és harmóniára törekvő művészet képviselhette hivatalosan a kisebbségben maradó progressziót. A megosztottság, a generációs problémák, a politikából és ideológiából való kiábrándulás, a magyarság, magyarosság, népiség kérdése, ennek értelmezése mind-mind komoly mértékben befolyásolták képzőművészetünk alakulását.

A gazdasági válság, és az anyagi körülmények romlása ellenére is elmondhatjuk, hogy megerősödik korszakunkban a művészet funkciótudata. Az erre épülő törekvéseket ugyan áthatja a kompromisszumkészség, de a különböző modern stíluskezdeményezések eredményeinek összesítésével, a régihez való kötődés mellett megindul a sajátosan új keresése. Az új klasszicizmus, új természetlátás, posztnagybánya, az új tradicionalizmus, újrealizmus jól jelzik ezt a művészeti attitűdöt, melyet legtöbb esetben akarva-akaratlanul is átsző pozitív és negatív értelemben egyaránt, a fokozott politikai-ideológiai meghatározottság.

Korszakunk magyar művészete legtöbb szállal a három állami intézményhez kapcsolódott: a Képzőművészeti Főiskolához, az Iparművészeti Iskolához, és a Műegyetemhez (3). Ez fontos momentum a vidéken alakuló képzőművészeti élet szempontjából is (művésztelepek, szabadiskolák). A művészeti közéletet is pezsgésnek indul. „A két világháború között szinte soha nem látott méreteket öltött a művészek társadalmi szervezetekbe (szövetség, testület, társulat, társaság, egyesület csoport,műhely, céh, egylet, kör stb.) tömörülése és ezek működésének aktivitása…. A művésztársadalom berkeiben zajló szervezkedés ugyanis a társadalom egészére jellemző mozgás része volt. A hasonló társadalmi és gazdasági helyzet, hasonló foglalkozás, lakóhelyi vagy felekezeti hovatartozás, lokálpatriotizmus, művelődési és szórakozási igény, háborús múlt és érdemek, korosztályi együvé-tartozás stb. és az ezekből levezetett, jól rosszul felfogott  érdekközösség, világnézeti, elvi platform, utilitarista cél stb. szerepelt a különböző szervezetalakítások indítékai között…A művészegyesületek nagy száma azt bizonyítja, hogy a művésztársadalom minden szempontból megosztott és mobil volt.”  (4)

Budapesten kívül, az előző korszakban alapított, s a korszakunkban is működő soproni, győri, szegedi, debreceni, hódmezővásárhelyi, miskolci, békéscsabai székhelyű szervezetek mellett Kaposvárt, Pécsett, Baján, Kecskeméten, Pápán, Egerben, Szombathelyen stb. működtek egyesületek.  A kifejezetten művésztelepi szervezetek közül 1926-ban a Hódmezővásárhelyi Művészeti Társaságot és a Miskolci Művészek Társaságát, 1928-ban a Szentendrei Festők Társaságát alapították. (5)

 „A háború egyszerre megakasztotta még azt a kevés művészeti életet is, amit az itt élőknek sikerült létrehozniok s az eddig megkezdett úttörő munka szünetelni volt kénytelen.”- írja Bartus Ödön Miskolc képzőművészete c. tanulmányában. (6) Városunknak több művésze kénytelen volt más városokba költözni. Budapesten telepedett le Sassy Attila, Gimes Lajos, Kemenszky Árpád, Kassára költözött Halász Hradil Elemér, s Eperjesre ment Bartus Ödön. 1922. augusztus 7-én, Budapesten váratlanul ötvenkét éves korában meghal Balogh Bertalan is, aki egyik fő szervezője volt a város kulturális életének.

Pedig ezek az úttörő kezdeményezések az iparművészet, képzőművészet terén igen jelentősek voltak országos viszonylatban is. A Balogh Bertalan által kezdeményezett hét várost érintő  Felvidéki Vándorkiállítások, a Miskolcra hozott könyvművészeti, nyomdaipari tárlatok, az 1914 tavaszán megnyílt „Művészeti Plakát,-Cégér- és Reklámkiállítás”  példaértékűek voltak  a vidék decentralizációs törekvéseiben. A Borsod –Miskolci Közművelődési és Múzeumi Egyesület, majd jogutódja a Borsod-Miskolci Közművelődési Egyesület törekvései pedig máig ható, fontos kezdeményezései voltak a városnak a közművelődés, a közgyűjteményi és művészeti élet megújításában. (7)

Mindezek ellenére, ha a képzőművészetben a nyugat európai városok és Budapest viszonylatában több évtizedes hátrányról beszélünk, akkor ez a hátrány a főváros és Miskolc vonatkozásában még feltűnőbb volt.

Annak ellenére is így volt ez, hogy a város polgárai sokat próbáltak tenni ennek a helyzetnek megváltoztatásán, és a művészetek vonatkozásában Miskolcon a képzőművészet kiemelt helyet kapott. Végvári Lajos a város kultúrájának korszakbeli elemzésekor rámutat annak ellentmondásaira és egyenetlenségeire. Az irodalom „naiv provincializmusával, makacs maradiságával” szemben a zene, a színjátszás és a képzőművészet kedvezőbb alakulását korszakunkban a város etnikai összetételével magyarázza. (8) Ez az érvelés egyben magyarázatot ad arra is, miért jelent tragédiát a fasizmus előretörése a kulturális életben is, és teremt az értékteremtésben vákuumot a helyi társadalom életében.

A város képzőművészetét ez időszakban az itt élő és az innen elszármazott, de ide kötődő művészek alkotó –szervező tevékenysége, az oktatási intézményekben folyó művészeti nevelés színvonala, a társadalmi szerveződések művészeteket pártoló tevékenysége, a Borsod Miskolci Múzeum gyűjteményszervező és kiállítás-rendező munkája és nem utolsó sorban a helyi polgárság mecenatúrája befolyásolta és alakította.

Minőségben való fellendülésre, az ország művészeti vérkeringésébe való bekapcsolódásra nagymértékben hatott a miskolci művésztelep létrejötte, annak a városon is túlmutató szakmai kisugárzása. (9)

Miskolcon már a századelőn, a történelmi Magyarország időszakában felvetődött egy önálló művésztelep alapításának igénye. Igy írnak erről 1907-ben, az Ellenzék című miskolci hírlapban: „kulturális intézményünk alig van… a kulturális evolúció legelső kerékkötői a városi tanács és a képviselőtestület. Ez előtt a két kezdeményezésre hivatott és kivitelezésre jogosított fórum előtt a művészetek ügye terra incognita… Minden valamire való magyar város költségvetésében van megállapított fix összeg a művészetek támogatására. Nálunk nincs. Pedig lehetne… Milyen könnyen lehetne pedig Miskolcot Magyarország északi részének művészeti centrumává tenni… Arad most épít művésztelepet. Miskolc is megtehetné… Igy aztán egyrészről a város képtára telnék meg… másrészt erős, neves, messze hírű művésztelep létesülne Miskolcon” (10)

Balogh József 1904-től ugyan évtizedekig működtetett a városban amolyan szabadiskola-félét, de a művésztelepre vonatkozó javaslatról elfelejtkeznek a következő években és a háború által sújtott város is nehezen tér magához. Egy bő évtizeddel később mégis megvalósul ez az elképzelés. 1919-ben először a szakszervezetekbe (Képző-és iparművészek Szakszervezete) tömörült helyi művészekben vetődik fel a rajzolást oktató iskola létrehozása, melynek megszervezése fiaskóval végződik. Meilinger Dezső festőművésznek és Nyitray Dániel szobrászművésznek sikerül végül is beindítani azt a Szabadiskolát, amely még ugyanazon év 1919. július 1-én, 56 növendékkel megkezdi munkáját és őszig a katolikus gimnáziumban, majd a bérbe vett Egri-féle szanatórium (vízgyógyintézet) felső épületében folytatja működését. (11)

A műtermek kialakítására, pénzhiánnyal küszködve ezután kerülhetett sor, melyben a sajtó „meleg szívű agitációjával” segítette a vállalkozókat. Itt bérelt műtermet Bartus Ödön festőművész is, akit meghívtak tanítani a Szabadiskolába.  „…Azok a fiatalok jártak ki az iskolába, akik mérnöki, építészi, rajztanári pályára készültek, vagy már azok is voltak, s művészi készségük megalapozására, vagy elmélyítésére törekedtek. De felkeresték az iskolát a továbbképzésre törekvő iparosok, s a városi intelligencia művészi hajlamú leányai és asszonyai is.” (12) Bizonyítva az iskola életképességét, 1920. március 17-én, már egy növendék kiállítás megrendezésére is sor került.

 A vízgyógyintézet tulajdonosainak az épületek értékesítésére tett törekvései azonban kezdték veszélybe sodorni nem csupán a szabadiskola ügyét, hanem a már szinte művésztelepféle alakulat további sorsát is.  Ekkor merült fel az intézményesítés gondolata, amely több miskolci képzőművész közös munkájára építve, a speciális miskolci művészetet célzó Művésztelep létrehozását tűzte ki célul. Ezt a tervet erősítette az is, hogy „megszaporodott a miskolci művészek száma. Hazajött Kun József, újra munkakedvet kapott Balogh József és még számosan kezdtek a képzőművészet terén szorgoskodni. Igy Szontágh Tibor, Mészáros Dezső, Machay László, Lahner Emil, Kossin János –írja Bartus Ödön… ;azonban úgy látszik, apró félreértések szétválasztották a művészeket, mert a fent említett neveket egy közös kiállításon, vagy más formában nem találjuk a mai napig sem.”

A művésztelep sorsa mégis szerencsés fordulatot vesz azáltal, hogy a helyiek kezdeményezésére a Magyar Képzőművészeti Főiskola művésztelepeket szervező törekvéseinek fókuszába kerül.  Ebben fontos szerepe lehetett Balogh Bertalannak is, akit „bizalmas barátság” kötött Lyka Károlyhoz, a Magyar Képzőművészeti Főiskola igazgatójához.

A második év nyarán Lyka Károly figyelmétől kísérve és a minisztérium csekély anyagi támogatásával vendégül látták itt a Magyar Képzőművészeti Főiskola növendékeinek kisebb, 12 fős csoportját Benkhard Ágost főiskolai tanár vezetésével. (13)  Benkhard később (1928) a „ Kéve könyvében” így emlékezett vissza erre az első ittlétre: „ Az első nyár  kóborlásai egy kiskirályság boldog birtokbavétele…Hegynek futó szelíd lankák, az Alföld és a hegyvidék találkozása valóban arra predesztinálja ezt az ismeretlen szép földet, hogy új művészeket, úgy lehet, új művészetet neveljen. Megismétlődik a nagybányaiak első boldogságos nyara; tervezgetések, a jövő építése…” (14)

A vendégeket Balogh Bertalan is fogadta, és haláláig (1922) mind anyagilag, mind erkölcsileg is támogatta a művésztelep ügyét. (15)

Vass József kultuszminiszter 1921. január 6-án érkezik Miskolcra Pekár Gyula államtitkárral. Megtekintették a Művésztelepet és dr. Szentpáli István polgármesterrel, valamint Róbert Emil képviselővel tárgyalnak a telep sorsáról. A tárgyalásokat követően arról születik döntés és megállapodás, hogy az épületeket megveszik az állam részére, melyekben majd a képzőművészeti főiskola növendékei tartják nyári tanfolyamaikat Benkhard Ágoston tanár vezetésével, és műtermet biztosítanak a helyi festők részére is. Néhány hónappal később Lyka Károly is ellátogat Miskolcra és tárgyal a város vezetőivel. A látogatásról a Miskolci Napló a következő képen számol be: Május 8-án Szentpáli István polgármester tárgyalásokat folytatott, a Miskolcra érkezett Lyka Károly jeles művészettörténésszel, a Képzőművészeti Főiskola igazgatójával, a tervezett miskolci művésztelep ügyében. Ezt a lap a 13-i számában, hírfejben is kommentálta, kiemelve, hogy a nagy szaktekintélyű látogató úgy találta: mindazok a kultúrértékek, melyek a Múzeum gyűjteményeiben vannak, kiválóan alkalmasak arra, hogy a Miskolcon meginduló művészeti és iparművészeti munkában „sikerrel felhasználhassanak”. (16)     Lyka Károly így emlékszik vissza erre a nevezetes látogatására: „1921-ben Pekár államtitkár felkért engem, mint a Képzőművészeti Főiskola rektorát: utazzam el Miskolcra, nézzem meg a város végén álló, fölhagyott egykori vízgyógyintézetet, alkalmas volna –e egy művésztelep számára. Amit láttam: üres falak voltak, betört ablakok, lyukas tetővel…A kép nem volt biztató. Annál inkább a környezet. Nagy kert bokrokkal, egy óriási mogyorófával, a tágas terület telehintve vadvirággal, - túl buja rétek, másfelől enyhe dombok egészen az Avasig: a szabad természet is közel, a város is közel… Több szempont is tette kívánatossá. Miskolc közönsége egyike a legműveltebbeknek: a művészet révén talán közvetlenebb kapcsolatot lehet teremteni közte és a művészet közt.” (17)

A Miskolci Napló minden ezzel kapcsolatos fejleményekről részletesen tudósít. Június 5-én már arról ad hírt, hogy a miskolci művésztelep Pekár Gyula államtitkár tervei szerint, már a nyár folyamán megkezdheti tényleges működését. Ugyanennek a lapnak a június 10-i számából tudhatjuk meg érdekességként, hogy korábban két elképzelés volt a művésztelep lehetséges helyszínéről: az egyik a népkerti Vigadó, a másik a megszűnt szanatórium.

A lap értesülése szerint három részleg működne a művésztelepen: 1. Megmarad a Meilinger – Bartus-Nyitray féle szabadiskola; 2. A tulajdonképpeni gerinc a Képzőművészeti Főiskola nyári tanfolyama; 3. és végül lehetőséget nyernek a helyi művészek önképzésükre azzal, hogy műtermet, fűtést, világítást és esetleg modellt kapnak.

A megvalósulás azonban nem mentes a pénzügyi bonyodalmaktól valamint a város és a minisztérium közötti vitától.  (18) Végül is a város a művésztelep fenntartásához nem csak évi 800 pengővel járul hozzá, hanem a nyári tanfolyamok szükségleteihez további 3600 pengőt utal ki. (19) Ez mindenképpen figyelemre méltó, mivel a saját kultúregyesületüknek az 1923-ban újjáalakult Lévay József  Közművelődési Egyesületnek évi 600 pengő költségvetési összeget biztosítottak.

 A művésztelep létrehozása része volt annak a Lyka Károly és Réti István által kidolgozott szervezeti és oktatási reformnak, amelynek előzménye a Szinyei Merse Pál rektorsága idején bevezetett nyári plein air tanulmányok voltak. A Lyka által Nagybánya szellemében kidolgozott képzési gyakorlat rendszeresítette a „harmadik trimesztert”, az alkalmi nyári művésztelepek intézményét.  „ A két állandó művésztelep a miskolci  és kecskeméti  mellett nyaranta az ország legkülönbözőbb pontjain: Pécsett, Csurgón, Sirokon, Makón, Mohácson, Kőszegen, Sasváron, Sárospatakon, Vácott, Sopronban, Nyíregyházán, Celdömölkön, Balatonarácson és Budapesten az Epreskertben működött „…ellenőrzését vállaló főiskolai tanár erkölcsi és anyagi felelőssége mellett”, egy vagy több alkalommal diákművésztelep.” (20)

A miskolci telep egyik részlegeként iparművészeti osztály létesítését is tervezték Muhits Sándor tanár irányításával. A kerámia részleg a helyi agyagárugyár nyersanyagbázisán foglakozott a rozsnyói, telkibányai kerámiaművészetnek és a holicsi gyár technológiájának és típusának felhasználásával. A textil és a szőnyegosztály a mezőkövesdi matyó hímzés „regenerálásával” és a keleti szőnyegszövő technika népies honosításával kívánt foglalkozni.

Ennek megvalósulása a tanhelyiségekben lakó idegenek kitelepítése miatt néhány évet késik, de kísérleti és előkészítő tanulmányokat –hallgatók nélkül-így is végeznek. Ugyanakkor Benkhard Ágost már 26, 1924-1925-ben pedig 25 hallgatót fogadott. A telepi növendékek munkáikkal részt vettek a főiskola 1923. és 1924. évi, Ernst Múzeumban rendezett kiállításán, 1925-ben pedig a kifejezetten a művésztelepek munkájáról tájékoztató főiskolai kiállításon a régi Műcsarnokban. Ugyanebben az évben az Országos Magyar Iparművészeti Társulat jubileumi kiállításán szerepeltek a miskolciak, Muhits Sándorral az élen. (21)

Miskolcon a telep első kiállítását a városháza nagytermében dr. Hodobay Sándor polgármester nyitja meg.  A főiskolát Lyka Károly képviseli. „Az első napon a kiállított képek nagy része elkel.  Négy napig van nyitva a kiállítás, a látogatottság és az anyagi siker várakozáson felüli.”(22) 

Bartus Ödön, az éveken át a művésztelepeken résztvevő, kiállító művésszé érettek közül, az alábbiakat emeli ki tanulmányában: Barzó Endre, Friml (Fónyi) Géza, Szeiler Károly, Dudosits Jenő, Rozgonyi László, Emőd Aurél, B. Schwerák József, dr. Say Géza, Fantel Elemér, Pallay Sándor, Szuly Angela, Döbröczöni Kálmán, Hámor Ilus, Réthy Zsuzska, Fehér József, Koroknay Andor. (23)

A művésztelep sikereit, kudarcait, küzdelmét és felemelő hangulatait hitelesen tükrözi Benkhard Ágostné, a művésztelep főiskolai tanár vezetője feleségének visszaemlékezései.(24) A művésztelepet a Kéve egyesület, - melynek tagja volt Benkhard Ágost és Muhits Sándor is- a célkitűzéseinek megfelelően, hatékony pártfogásába vette. 1924-ben ösztöndíjat adományozott Döbröczöni Kálmánnak, Rozgonyi Lászlónak és Bánáti Schwerák Józsefnek. Az 1926-ban rendezett tárlatán szerepeltette a telepieket és ugyancsak a növendékek bevonásával rendezte meg  Miskolcon első vidéki kiállítását. A későbbiekben is gyakran vettek részt telepiek a Kéve kiállításain. 1929-ben Muhits Sándor 40 darabos kollekciója mellett, olyan fiatalok is szerephez jutnak, mint B. Schwerák József, Barzó Endre, Basilides Barna, Ecsődi Ákos, Friml Géza, Paizs-Goebel Jenő, Say Géza.

A főiskola Miskolcra ún. „műterem ösztöndíjjal” is küldött növendékeket. Ezzel teljes évre szóló beutalót nyertek, ingyenes lakás- és fűtés-, világításkedvezménnyel. (25)

A telep épületei az idő múlásával rossz és életveszélyes állapotba kerültek, amelynek javítási munkálatait a 30-as években, csak nehezen tudták megoldani. Kecskemét megszűntével Miskolc maradt az egyedüli főiskolai művésztelep, melynek látogatottsága csak nőtt. A harmincas években évi harminc-negyven fő között mozgott. A város is jó mecénásnak bizonyult, hiszen rendszerint 1000 pengős „szegénysorsúaknak” szánt adománnyal szerepel a főiskola tényszerű beszámolóiban. Az 1949-ig működő telepet 1937-ig Benkhard Ágost, 1938-1947 között Burghardt Rezső vezetett. 1947-ben Benkhard újra visszatér Miskolcra.

A városban további kiállításokon mutatkoznak be. 1940-ben Burghardt mellett Balogh András és Csabai Kálmán növendékek szerepelnek. Az 1941-ben rendezett tárlatról a kultuszminiszter két képet is vásárol.

A telepen a tanulók mellett számottevő felnőtt művész dolgozott, nyilván nem főiskolai beutalóval. Ennek ellenére Say Géza miskolci festő és minisztériumi tanácsos teljesen hivatalos jellegűnek nevezi a művésztelepet, ahol a főiskolán folyó oktatás szerves kiegészítéseként dolgoznak a növendékek: „E telep elindításakor a művészeti decentralizálás gondolatát szolgálta…”

„Ha végigolvassuk a művésztelep növendékeinek névsorát, akkor azt tapasztaljuk, hogy a 20. század közepének legjelentősebb magyar művészei hónapokat töltöttek a városban. Elég csak Hincz gyulára, Szabó Vladimírra, Szalay Lajosra, Szentiványi Lajosra, Duray Tiborra emlékeznünk - írja a művésztelepről írt tanulmányában Végvári Lajos. A nagybányai festészet második generációjához tartozó művészek vezetésével a miskolci telep a plein air festészet műhelye volt. A nagybányai örökség azonban fokozatosan elvesztette jelentőségét, kialakult egyfajta koncepcionális epigonizmus.”(26)

Miskolc város képzőművészeti életében korszakunkban a Meilingerék által szervezett szabadiskola majd a főiskola művésztelepén kívül szervezett képzőművészeti formációval alig találkozhatunk. Az 1923-ban Lévay József költő neve alatt újjáalakított Közművelődési Egyesület ugyan jogelődjének irodalmi, zenei és múzeumi szakosztályaihoz a múzeumi elhagyásával hozzásorolja a képzőművészetet, és komoly szerepet vállal kiállítások, előadások rendezésében, mégis inkább a művészetek népszerűsítése az alapvető célja tevékenységének. (27)

Az egyetlen szakmai szerveződés is tiszavirág életű volt, hiszen az 1926-ban nagy lelkesedéssel megalakult Miskolci Művészek Társasága, melynek életre hívását nagymértékben befolyásolhatta a Művésztelep szellemi inspirációja, összetételénél és lehetőségeinél fogva, hosszútávon nem volt életképes. (28) Zsadányi Guidó a miskolci képzőművészet kultúrhistórikusa elég sommásan így ír erről, hogy „volt Miskolcnak művészete 1920 és 1944 között is, azonban ez a művészet néhány felkapott festő, akik nem is tartoztak talán a legjobbak közé, szerepeltetéséből, külföldi tanulmányútjaiból állt. A vándorkiállítások folytatására nem került sor. Egyetlen szerény kísérlet történt: a Vidéki Városok Kulturális Szövetsége 1929 végén egy városközi kiállítással próbálkozott, mely azonban sem színvonalban, sem látogatottságban, még kevésbé a vásárlásokban, nem tudott a vándorkiállítások sikerével vetekedni.” (29) Tóth Pál meg is nevezi, hogy kik voltak Miskolcon a divatos festők: Benkhard Ágost, Döbröczöni Kálmán, Burány Nándor, legfőképpen pedig Meilinger Dezső. (30)

A művészeti közélet megosztottságát jelzi, hogy 1929-ben a már említett,  Dunáninneni Városok Kulturális Szövetsége Városközi kiállításán a miskolci képzőművészek egyrészt a Lévay József Közművelődési Egyesület Képzőművészeti Szakosztályának tagjaként, vagy meghívottjaként, másrészt a Miskolci Művészek Társasága tagjaiként állítottak ki, lényegesnek tartva az adminisztratív megkülönböztetést. (31)

A korszakról kialakítható képet tovább árnyalja a kiállítások sora. A kiállítások helyszínei változatosak. Helyet ad tárlatoknak a Borsod-Miskolci Múzeum, a városháza és a vármegyeháza nagyterme, a Kereskedők és Gazdák Körének székháza, a Korona-szálló emeleti és földszinti termei, a Diósgyőr-vasgyár, a népkerti Vigadó, alkalmanként a művész műterme.

A kiállítások szervezői és rendezői elsősorban társadalmi szervezetek, intézmények, és maguk a művészek. Az előbbiek közül mindenképpen kiemelésre méltó ezen a téren a Lévay József Közművelődési Egyesület, a Kereskedők és Gazdák Köre, és a Borsod-Miskolci Múzeum. De szervez képzőművészeti és iparművészeti kiállításokat a református főgimnázium, a miskolci görög katolikus nőegylet és az „Erzsébet” izraelita iskola is. (32)

Ha végigtekintjük a korabeli napilapok, meghívók és katalógusok segítségével e néhány évtized kiállításainak krónikáját megállapítható, hogy ezek között a Miskolcon élő művészek egyéni bemutatkozásai vannak túlsúlyban ( Meilinger Dezső, Bartus Ödön, Gimes Lajos, Balogh József, Váry Vojtovics Zoltán, Szontágh Tibor,  Fehér József, Döröczöni Kálmán, Hajdú Béla). Csoportos kiállítások közül elsősorban a Képzőművészeti Főiskola és a Művésztelep kiállításai (1920-tól 1926-ig évente), a Kéve művészegyesület kiállítása (1926), a Miskolci Művészek Társaságának tárlata (1928) kiemelésre méltó, valamint a Lévay József Közművelődési Egyesület tárlatai, amelyeket 1924-1930-ig évente, majd később Téli Tárlatként (1930, 1932) és Tavaszi kiállításként (1937) rendeznek.

A kiállítások sorából érdekességként ki kell emelnünk még a színházi freskópályázat anyagának városházi bemutatását 1925-ben, a már említett Dunáninneni Városok Kulturális Szövetsége városközi kiállítását 1929-ben, Medgyessy Ferenc szobrainak kiállítását 1937-ben, majd egy új korszak nyitányaként a Borsod-Miskolci Képzőművészek Szabad Szervezetének 1946-ban, és a Miskolci vasutas festőknek 1948-ban megrendezett tárlatait.

A Miskolcon élő és alkotó művészek közül korszakunkban a magyar művészettörténet szempontjából kiemelkedő, meghatározó vagy éppen iskolát teremtő művész nem jeleskedik.

A képzőművészeti életben, kiállításokon, rendezvényeken, a művésztelepi munkában viszont találkozunk jó mesterségbeli tudással megáldott kismesterekkel, kiváló rajztanárokkal, lelkes amatőrökkel és ide látogató, rövidebb-hosszabb ideig városunkban tartózkodó neves művészekkel, ígéretes művészpalántákkal. Ez utóbbiak, akik viszik a város jó hírét, Miskolcon szerzett élményeik beépülnek életműveikbe, néhányuk munkájával pedig gazdagabb lett a város és annak múzeumi gyűjteménye.

A helyi képzőművészeti életben a világháború, ha nem is éles cezúrát, de mindenképpen törést jelentett. Többen elköltöznek a városból, a művészeti szervezőmunka is 1920-körül kezd újra felerősödni. A folytonosságot a múlt századból, az itthon maradottak és az itt élők közül Kiss Lajos festőművész-rajztanár (1864-1945), Balogh József festőművész (1874-1951), Szontágh Tibor (1873-1930), Kun József szobrászművész (1879-1946), Bartus Ödön festőművész (1888-1950), Nyitray Dániel szobrászművész (1890- 1971) és Meilinger Dezső (1892-1960) festőművész képviseli.  A folytatást és a megújulást, az idetelepülő, Döbröczöni Kálmán (1899-1966), Imreh Zsigmond (1900-1965) és tanársegédként már fiatalon a művésztelepen dolgozó Csabai Kálmán (1915-1992) munkássága jelentette.  

 A korszakunkban már nem a városban élő, de ide kötődő és itt kiállító művészek egy része szülővárosaként tekinthet Miskolcra. Ilyen Kmetty János (1883-1975), Gimes Lajos (1886-1945), Sassy Attila (1880-1967), Kóris Kálmán (1878-1967), Hídvégi Géza (1874-1928), Halász Hradil Elemér (1873-1948). 1935-ben telepedik le Miskolcon Choma József (1901-1969). Mások csupán néhány évig vagy rövid ideig tartózkodnak Miskolcon és szerepelnek a tárlatokon, mint Kemenszky Árpád (1870-1945), Palcsó Dezső ( 1887-1966),  Burány Nándor (1893-1965),Váry-Vojtovits Zoltán (1890-?), Kucharikné Haller Stefánia, Lahner Emil, Ruttkay György (1898-1975) vagy kétlaki életet élnek, mint Mokry Mészáros Dezső (1881-1970). (33)

Külön kell említeni Benkhard Ágost (1882-1961), Muhits Sándor (1882-1956) és Burghardt  Rezső (1884-1963) főiskolai tanárokat, akik a művésztelepi munka mellett kiállításokon való szerepléseikkel, művészeti szervező munkájukkal lettek tevékeny részesei a város művészeti életének. (34) Az ízlésnevelésben és a művészeti nevelésben nagy szerepet vállalnak a városban működő állami és egyházi fenntartású oktatási intézmények rajztanárai, akik közül többen kiállító művészként is bizonyítanak.  (35)

Ha a korszakunkban, a városunkban zajló értékteremtő képzőművészeti teljesítményeket stílustörténetileg értékeljük igen változatos képet kaphatunk. Sok mindenki megfért egymás mellett a kiállításokon, a műértők és a művészek között sokfajta nézet és felfogás ütközhetett a kötött és kötetlen beszélgetéseken. Egy bizonyos, hogy a romantikus akadémizmust végkép kikezdi a természethez közelítő finomnaturalizmus, a főiskolai művészteleppel nagybánya szelleme befészkeli magát városunkba, és néhány fiatal munkássága már az avantgard festészet franciás könnyedségű, szellemes nyelvezetét is idézi. Mindezt azonban igen egyenetlen kvalitásban, hiszen a kiállítók sora a műkedvelőktől a főiskolát végzetteken át az elismert mesterekig tart.

A világháború gyűlölködő ideológiája Miskolcon is megmérgezte a szellemi életet a negyvenes években. A kiállítások száma csökken, bár a Turul Szépmíves Céh 1941-es kiállítását követően 1945-ig minden évben van egy Meilinger és egy Döbröczöni kiállítás.

Korszakunknak igazán két évtizednyi életképes időszaka után ismét egy háború tragédiája és megint az újrakezdés következik. A Borod-Miskolci képzőművészek 1945 júniusában rendezett kiállításon szereplő művészek 1946-ban már Borsod-miskolci Képzőművészek Szabad Szervezeteként szerveznek kiállítást a Korona Szállóban. 1947 februárjában megrendezik Meilinger Dezső gyűjteményes kiállítását és Döbröczöni Kálmán is tárlatot rendez. 1948-ban miskolci vasutas festők kiállítása nyílik.

Korszakunk végén azonban pályafutásuk elején, vagy már a tanító mestereik közelében vannak azon művészgeneráció tagjai, akik munkásságukkal a következő évtizedekben közvetlen vagy közvetve meghatározzák Miskolc képzőművészeti életét. Közülük külön kiemelésre érdemes Csabai Kálmán, Feledy Gyula, Kunt Ernő, Lukovszky László, Mazsaroff Miklós, Papp László, Seres János, Szalay Lajos és Tóth Imre. (36)