Közép-afrikai Köztársaság:

Talán az egyik legkevésbé ismert ország a világon. Mielőtt elkezdtem volna infókat gyűjteni, én is nagyon keveset tudtam róla.
Még afrikai viszonylatban is világvégi helynek számít.
A hat és fél magyarországnyi területen kb. 4 millió ember lakik, tehát nem egy sűrűn lakott ország. Nagyjából a szavanna zónájában helyezkedik el, északon már picit sivatagos, délen meg már közel van az esőerdő. Eredeti tervem szerint innen indultam volna, Banguiba szólt a Khadafi-féle repjegyem, csak hát ugye 2011 tavaszát írjuk, és közbe jött a líbiai balhé. Más légitársaság nem nagyon repül erre, kivéve az Erfransz, mivel francia gyarmat, de az is méregdrágán. Így kellett Lagoszból indulnom.
Ha már Nigériában meg Kamerunban járok, ki is hagyhattam volna ezt az országot, egyszerűbb is lett volna végig a tengerparton menni kis Kongón, vagy Gabon - kis Kongón keresztül, de mindenképp be akartam menni Afrika közepe felé, meg egyébként is benn figyelt már az útlevelemben a közép-afrikai vízum.
Érdekes, hogy ezt a vidéket először nem a fehérek tették tönkre, hanem a fekete rabszolgakereskedők irtották ki a fél országot. Annyira belső terület, hogy csak akkor kezdett érdekessé válni, mikor már a tengerparthoz közeli vidékeket teljesen felosztották egymás között a gyarmatosítók, és befele indultak újabb területeket szerezni. Ekkor viszont szinte egyszerre vetett szemet a területre Franciaország, Belgium, Németország és Nagy-Britannia is. A franciák voltak a leggyorsabbak, 1889-ben katonaságot telepítettek ide, megalapítva Bangui városát, s kezdetét vette a gyarmati korszak.
A függetlenség szele ide is 1960-ban köszöntött be, és a szokásos forgatókönyv zajlott le: a gyarmatosítók kivonulása után a riválisok egymásnak esnek, káosz, zűrzavar, mígnem jön egy diktátor, aki rendet teremt. Jelen esetben ez 1966-ban történt Bokassa ezredes személyében, aki nagy fényűzés közepette még császárrá is koronáztatta magát.
Őt a franciák döntötték meg puccsal, majd a franciák emberét szintén puccsal távolították el. És ez így folytatódott tovább, líbiai zsoldosoktól kezdve a kongói lázadó csapatokon és a békefenntartókon át sokmindenki belefolyt a küzdelmekbe.
Végül 2002-ben egy Francois Bozizé nevű katonatiszt és csapatai jártak sikerrel. Patassét, az 1994 óta hatalmon levő elnököt, az őt támogató líbiai zsoldosok és kongói lázadók minden küzdelme ellenére elűzték. Bozizé felfüggesztette az alkotmányt és elkezdte az ország politikai átalakítását, amivel kezdetben nagy népszerűségre tett szert a lakosság körében, ennek köszönhetően 2005-ben hivatalos választásokat is tudott nyerni elsöprő fölénnyel.
Azonban Bozizé valamit elfelejtett: kifizetni azokat a harcosokat, akiknek a segítségével átvette az ország irányítását. A zsoldosok (akik közül sokan semmit, mások csak minimális összeget láttak abból a pénzből, amelyre leszerződtek a puccs végrehajtására) nem várakoztak sokáig ölbetett kézzel Bangui-ban, hanem északra vándoroltak, ahol táborokat hoztak létre a dzsungelben és bandákba szerveződve nekiláttak behajtani az elnök tartozását. (idézve: innen)
Ma azóta is Bozizé van hatalmon, a következő, 2011. januári választást is megnyerte ( link ). Viszonylagos stabilitást teremtett, 2008-ban egy-két kivételtől eltekintve a legtöbb lázadó szervezet békeszerződést írt alá Libreville-ben a kormánnyal, az északi és keleti részek kivételével biztonságos az ország, a fővárosban is teljes a béke.