Mélyrepülés (1988)
1.    Szöveg 1.   2.    Valami itt...   3.    Szöveg 2.   4.    Ausztrália   5.    Szöveg 3.   6.    Színházi múltam van…   7.    Szöveg 4.   8.    Komédia   9.    Szöveg 5. 10.    Suttogó dal 11.    Szöveg 6. 12.    Anna 13.    Szöveg 7. 14.    Petőfi élete	15.    Szöveg 8. 16.    Martinovics zsengéiből 17.    Szöveg 9. 18.    Boldogasszony anyánk 19.    Szöveg 10. 20.    Mélyrepülés 21.    Szöveg 11. 22.    Töredék 23.    Szöveg 12. 24.    Kiegyezés tangó 25.    Szöveg 13. 26.    Dallam a szabadságról 27.    Szöveg 14.

Szöveg 1.

(A "Valami itt" zenéje indul.) Bevezetek egy zenei effektust. Úgy értve, hogy egy őrszobát próbálok érzékeltetni, zeneileg. Nem tudom, sikerült? Felkeltettem az őrszoba illúzióját? Fontos lenne, ugyanis ez nem akármilyen őrszoba. Ez szép. Meglehetősen szép. Tágas, otthonos, lakályos, meghitt. Itt a rácsok babérral befuttatva dúsan. Mondjuk meg egyenesen, ez egy reformőrszoba. Ez a mi őrszobánk! Benne rendőrök, benne letartóztatottak, na hát ennyiben hagyományos. De az a hangnem, ami itt uralkodik! Amit itt egyik, másik őrizetes megüt! Hogy az mennyire felkészületlenül tudja érni az őrszemélyzetet! Hogy egy példával szolgáljak, a minap is azt mondta a tudakozódó törzsőrmesternek egy Novák Béla nevű elővezetett - de hányavetien ám! - azt mondta, hogy:


Valami itt...

Valami itt, valami most,
valami már, vagy valami még
nincsen,
nem van,
így van.

Már Benke se jár, az Egyetem
hamar bezár, zárolt
ez az idő, ezt üzenem
édes barátom.

Elmegy a nyár, aztán az ősz,
Aztán a tél, de megint a nyár,
Nincsen tavasz, na hova lett,
Na hova tűnt az évszakunk?
Mit mondasz erre?

Benkével lesz, alighanem
összeszűrték ők a levet,
nekünk meg itt a tetőzetet
a szentlélek tartja a fejünk felett,
vehetted észre.

És ragacsos ing, ragacsos ágy,
ragacsos beszédek, ragacsos ég,
egy ragacsos konyhában, ragacsos délben
ragacsos kenyérhez babfőzelék!
Edd meg, ha bírod!

És Benke a tavasszal, ezzel a ringyóval
ott hentereg a hegyek mögött,
mi meg itt együtt, jól itt felejtve,
üres pohár, üres zsebek
és egyáltalán,
na ugye nincs más?
Nincs.


Szöveg 2.

El lehet képzelni. A törzsőrmester lilába borult, megkapaszkodott az íróasztal szélébe, és fölsóhajtott, hogy: 
-Nanananananananana!!! - Aztán békülékenyebben hozzátette: - Na, nana! - aztán szinte cinkoskodva : - Semmi? Na ne akarja nekem bemesélni, hogy maga semmire sem emlékszik! Hogy maga egy ... amnéziás! Tessék, nézze! Itt van egy fénykép. Egy férfi puskával. Ismeri? 
"Arthur Rimbaud" - gondolta Novák Béla. - "A táltos suhanc."
- Nem ismerem.
- És ezt, a másikat?
"Vízi Miklós"
- Nem ismerem.
- És ezt?
"Desiré." - gondolta ellágyulva Novák.
"Desiré..."
- Nem ismerem.
A törzsőrmester egymás után kapkodta fel a fényképeket.
- És ezt? És ezt? És ezt? És ezt? És ugye ezt se? Ugye ezt se? Ugye ezt se? Ugye ezt se? "Ecsédi, Fáskertiné, Lee Van Cleef, Antoine, Szabó Kálmán .. szóval mindenkinek megvan a fényképe itt!" Hangosan pedig azt mondta:
- Nem, nem, nem, nem. Nem ismerem. Nem láttam. Semmi közöm hozzá. Nem ismerem. Nem ismerem. Nem ismerem! A törzs fáradtan legyintett, hogy:
- Hát persze! Egyiket sem. Mind ezt mondják. Egyáltalán mit ... egyáltalán mit keres maga itt?

És itt a törzs teljesen tanácstalanná vált, felkelt, átment a másik szobába, és megkérdezte az ott ülő civilnek öltözött ballonkabátos férfitől, hogy:
- Tulajdonképpen miért hoztuk be ezt az alakot? A férfi, - rangjára nézve hadnagy -, az ajtórésen át Novákot figyelte egyfolytában, és mondta, hogy:
- Hát maga nem tudja? Még soha nem volt dolga ezzel a Novákkal? Csodálom. Nézze, ez példátlan. A legkülönlegesebb eset, amivel valaha találkoztam. Úgy képzelje el, ez ül minden este ugyanabban az étteremben - Jégmadár -, ül és néz. És ha maga is ott van, és figyeli, akkor előbb-utóbb jön egy pillanat, amikor muszáj behozni. Úgy néz. Érti? Amikor kint van, maga azt érzi, muszáj behozni, azonnal, haladéktalanul, és mihelyt bent van, maga elcsodálkozik, hogy miért hozta be. És akkor kiengedi. Most is így lesz. És aztán megint be fogja hozni. Tudja róla, hogy semmit nem csinált, de érzi, hogy ez mindenre képes. Gondolja csak el, azt beszélik róla, hogy van egy ilyen hangfekvés a torkában, és hogyha azon énekelni kezd akkor… Hajoljon közelebb!

(odahajlás, vészes sutyorgás)

A törzsnek fönnakadt a lélegzete, hogy: - Igen? Na ne... ne mondja... És… miért nem csinálunk valamit a torkával? Nem lehetne?
Nem, nem, nem! - mondta a hadnagy. - Nem szabad. Nem engedik. Nem szabad! Nem engedik! Még az is lehet, hogy ez a hangfekvés nemzeti kincs. Vagy katasztrófa. Vagy egyáltalán nem is létezik. Még nincs kipróbálva, sohasem szólalt meg úgy. Nem tudom... Nem tudom, mi a helyes megoldás.... Menjen, engedje ki!

És így történt. Állt Novák és a törzsőrmester az ajtóban. (kikísérte, ugyanis reformőrszoba, ezt nem győzöm hangsúlyozni) - és a törzs azt mondta reszelősen Nováknak, hogy: - Na maga velem ezt nem fogja játszani! - Lehet, hogy a hadnagy árnyalatokat kedvelő ember, de én aztán nem!
- Úgyhogy nálam itt nem lesz Jégmadár, ücsörgés, nézegetés, hangfekvés! Nálam maga nem lesz különleges eset! Annyit mondhatok, hogy ha ma este itt véletlenül megint találkoznánk, és ha maga itt nekem (vészes sutyorgás), akkor én nem leszek tanácstalan, és maga innen nem fog kimenni! Én magán úgy eligazodok, Novák, hogy arról kódul! Most mehet!

És ment Novák a hajnali utcán. Egy könnyű érzést vitt magával, hogy ő szabad, hogy egyfolytában az. És ebben a pillanatban elhitte, amit mindenki beszélt róla, hogy az ő torkában tényleg létezik egy ilyen kipróbálatlan hangfekvés, és elhitte, hogy ha ő ebben a hangfekvésben énekelni kezd, akkor az egész ország elemelkedik a talajszinttől, és ezerméteres magasságba fellebeg. Tehát létrejön egy új kontinens, ahol ugyanott áll majd a Gellért-hegy, a Parlament, a csillaghegyi strand, a közértek, kocsmák, a zöldövezetek, ahol minden marad a helyén, a változás csak annyiban fog állni, hogy beszívható lesz a levegő. Hiszen mindenki ezt akarja! Magaslati levegő, magaslati pillantások, magaslati érzések. Erős napsütés, buja növényzet, magas termésátlagok, a levegőég, a tenger, Ausztrália! De lehet, hogy meg se tudom csinálni - gondolta Novák. - Csak etetnek itt ezzel, én meg eszem. Mindegy. A mai nap alkalmasnak látszik arra, hogy kipróbáljam.

Jaj, de duhaj kedvem támadt - mondta hangosan, és énekelni kezdett. Ugyanekkor kezdte énekelni ugyanezt a dalt egy nagy budapesti lakásban egy nagy ünneplő társaság, ahová egyébként Novákot várták nagy hírekkel. A dal így szólt:


Ausztrália

Egy piszkos hajnal elnyelt mindent, nincs egy korty ital
És az út végén ott ködlik az óceán.
A villanydrótok között megszorult gólya
szikrázó csőrében Kisjézusunk.
De lehet, hogy ez Ausztrália, és nem Heródes városa?

(De hát akkor) Igyunk végre, ha itthon nincs, menjünk el, gyerünk,
most már majd nemsokára nyit a Közért.
Chivas Regal, Cuvée Marcel, San Domingo,
vagy netán jobb lesz egy liter finom kevert.
Az ausztrálok ezt is kedvelik,
egy kevert hajnalt szerzünk hát nekik.

Sőt, velük együtt tengerre szállunk,
és köd előttünk és köd utánunk,
két deci vodka még a kevertre,
egy gólyacsőrből hullik a pernye.

Gyémánt csillan hosszú hajadban,
vesszen Heródes vérben, vasban!
Egy rongyingű felhő most húz el innen,
világgá megy rajta a bánatos Isten.

(De most már) horgonyt fel és préseld jól vitorlát fiú,
és aztán mindenkinek egy dupla rumot!
He útba ejtjük, Európát is szemügyre veszem,
Hogy élnek ott nélkülünk a jó magyarok.
Most rájuk koccintsunk, de mind, hahó!
A szívemhez nőtt ez a náció!

Az ausztrálok istenére, ők aztán igen,
Ők aztán tudják, mitől döglik a légy!
Csak azt nem tudják szegények, hogy ők ugyan mitől,
de hát épp ezért illenének éppen közénk.
És most, hogy minden egybevág,
Még egy sört, és aztán nincs tovább!

Nem vagyok részeg, fogd az esernyőt,
Pincér, nézze azt a rongyingű felhőt;
Lángol a gólya a távvezetéken,
Szolgáljon ki azonnal, itt van a pénzem!

Ködlobogónk suhogós, de veszendő,
Vérben, vasban e víg esztendő!
Megbűnhődünk százezer évet,
Az ausztrálok Istene őrizzen téged!

Nem vagyok részeg, fogd az esernyőd,
Pincér, nézze azt a rongyingű felhőt;
Lángol a gólya a távvezetéken,
Minden világos ebben a fényben!

Lángol a gólya a távvezetéken,
Minden világos ebben a fényben!


Szöveg 3.

Mire idáig jutottak a dalban, Novák is megérkezett az ünneplő társaságba. Tudomásul vette, hogy a könnyű érzése odavan, hogy a szíve nehezedik, és hallotta, hogy az italtól fellelkesült férfiak üdvrivalgással fogadják, hogy: - Meg van! Meg van! Meg van! Engedélyezték! Engedélyezték! Még a mai szent nap folyamán! Itt a nagy dobás, öreg, amire kezdettől fogva vártunk! Ausztrália, öregem, Ausztrália, és te vagy a tartományi főnök!
Novák lerázott magáról egy ölelő kart, és azt mondta a kar gazdájának, hogy: - Jól otthagytatok megint. - Á! - mondta a másik. Most ne ezzel törődj! Hát mi téged nagyon szeretünk. Na jó, nem mondom, vannak óráid, amikor a mi számunkra nem nagyon vállalható a társaságod, no és akkor otthagyunk. De te nekünk titkos reménységünk vagy, hát nem bukhatunk le veled. És most különben sem erről kell beszélni, ezek tegnapi dolgok, most jön az új idő, Aranypart, pálmafák, kagylók, babérok! Kibontakozás lesz, kibontakozás! Gyere erre igyunk, erre igyunk, erre igyunk! - és a férfi végképp eltűnt a forgatagban. Szóval itt van a nagy lehetőség! - gondolta Novák. - De ugyan mi lehet az? Mit szerezhettek ezek nekem a hátam mögött? Megint a hátam mögött tervez valaki? Ugyan! Ugyan! És azzal benyitott a másik szobába, ahol éppen egy nő telefonált, egy bizonyos Joó Zsuzsa nevű nő. Övé volt egyébként a lakás, de mint kitűnt, ebek harmincadján. A nő - mint említettem - telefonált, és éppen azt mondta a kagylóba, hogy:


Színházi múltam van

Színházi múltam van, Veszprémben voltam büfés,
mondhatom esténként volt ott nagy elmélyülés.
Egy példát említek: szegény kis Hamletem
az első szünetben úgy elmélyült bennem,
s annyira kifulladt, nem tudta mondani
ideje jöttén, hogy to be, or not to be,
mert pontosítanom kell, nem büfés, hanem hát
büfésnő voltam csak én.

De hatvannyolcat írtunk, fújtak a reformszelek,
az egyik alám fújt, jól megemelt engemet.
És nem is csak magamban szálltam fel legottan,
káderek, felesek, tüzérek, krémesek,
harckocsik, kellékek akartak szárnyalni,
Hamletem is, ez a kipróbált bizalmi
felszállt a magasba, akár egy pacsirta,
s ott lebegett énvelem.

Azóta aztán már színházat igazgatok,
de elmélyülésre még most is alkalmas vagyok.
Tessék csak kérdezni, lám egyre érkezik
a sok új tehetség, megmondja bármelyik.
Az óvatoskodás került ma túlsúlyba,
de az én eszményem a nyitott kultúra.
Azt mondom, bátorság, nincs itt mit félteni,
jöjjön csak be a nép, vigye, mi jár neki.
Nyolchetes szalámi, rémdráma, akármi,
jó szívvel kimérem én.
Ki én! Ki én! Ki én! Ki én!
Ki én! Ki én! Ki én! Ki? Én.


Szöveg 4.

Ki? Én! Minden felelősséget vállalok, Joós elvtárs! Nincs más megoldás. Nem lehet vele beszélni, nem hajlandó megígérni semmit. Egyszer úgyis meg fogja csinálni, és akkor már jobb, ha támogatjuk… Hát végül is nem ezt akarjuk mindannyian? Egy emelkedő ország, ez lebeg előttünk, na nem igaz? Hát engedélyezzük neki, hogy felénekelje. Végtére is már el volt határozva, hogy… sokan már számítanak rá!
A kagylóból dúlás-fúlás félreismerhetetlen jelei érkeztek, hogy: - Miket fecseg itt összevissza? Azt hiszi, hogy a maga felelőssége kiterjed erre a kísérletre? Azt képzeli, hogy ez nem több kulturális tyúkbélrángatásnál, gittrágásnál? Egy ország a levegőben! Azt hiszi, hogy ez játék? És mit szólnak a szomszédaink, ha mi csak úgy elemelkedünk közülük, ripsz-ropsz! És az átmenő utak? A hajózó járatok? A krivoj-rogi vasérc majd potyog Mohácsnál a fekete lyukba? És ha nem pont kilencvenháromezer négyzetkilométer emelkedne? Hanem több! Vagy kevesebb? Ki vállalja? Eszén van maga, drágám? Nem lehet eladni az ötletet a KGST piacán! Szigorúan meg kell tartani a kísérleti jelleget! Megmondtam világosan, egyetlen házat engedélyezek. Az menjen. Aztán meglátjuk, ha beválik, jövőre egész kerületről is szó lehet, ha minden jól megy. De momentán egy ház! Az viszont ebben a nehéz helyzetben halaszthatatlan! Azt még ma, érti? Még ma! Még ma! Még ma! Még ma!

És azzal kattant a vonal a telefon túlsó végén. Joó Zsuzsa is letette a telefont, és az akkor már mellette álló Novákra támadt, hogy: - Itt vagy, te Isten szerencsétlen barma! Megint belemásztál! Megint bevittek! Most jelentettem! Szerencséd, hogy én jelentettem, hogy tőlem tudták meg, így még marad valami remény. Egyetlen ház. Még ma! Hallottad te is. - Ne törődj semmivel! - mondta Novák. Nálam a reménység, nálam a vigasz. Gyere, Zsuzsika, azt hiszem, hogy én fellépnék a színházadban. - Nagy előadás lenne! Van a színpad, fönn farsangi díszek, lent egy éttermi asztal, meg egy szék, én annál ülök és nézek, és mindenre képes vagyok. - Igen! Igen?- mondta Joó Zsuzsa - És aztán? - Nincs aztán - nevetett Novák. - Ennyi. Mindenki érzi majd, hogy azonnal énekelni kezdek egy különös hangfekvésben, az ország meg sutty, sutty, sutty, fölfelé. Én nem kezdek énekelni, persze. A feszültség meg nőttön-nő, és szállunk mindannyian egyhelyben.

Mélyrepülés… Mélyrepülés! - ez lenne a címe. Mert egyetlen házról szó sem lehet. Nem fogom kiröhögtetni magam egy ilyen bárgyú ötlettel, ilyet ne is ígérgess a nevemben! (nevet) Még ma! Lehet, hogy teszek egy próbát. de akkor az igazi próba lesz.
Hi! - mondta Joó Zsuzsa. - Édes Bélám, ne csináld ezt velünk! Hát a fiúk téged ünnepelnek tegnap óta. Most el akarod rontani az örömüket? Az, hogy te mindenre képes vagy, az előadhatatlan! Nem fog repülni az ország, erről ne is álmodj! Egyetlen ház, Béluska, érd be ennyivel, édesem, mert azt viszont muszáj. Mindenre még én se tudok engedélyt szerezni.
- Jó. - mondta Novák. Akkor én mondok egyet, de az nem ház. Az csak egy lenti ötlet.


Komédia

És a mutatványom röviden abból áll,
hogy van egy asszony, és van egy fiú, vagy egy lány,
és cirkuszi ponyva csak fölöttük a biztos fedél,
s a két torok közt kifeszül egy kötél.

Egy pillantás múlva a kötélen ott termek én,
és sötét ruhában megperdülök a közepén.
A talpammal megérzek két sóhajt, egy szívdobbanást,
és elrugaszkodóban mondok ott még egy fohászt, hogy:

Édeseim, nyugodtan, szépen! Ugye nem vagyok nehéz?
Csak álljatok cövekként végig, na ennyi hát az egész.
A mosolyotok láttán a pára elfut majd minden szemet.
Én dobbantok, szállok, ti pedig vegyetek mély lélegzetet.

Lelkeim, ennek a dolognak, hogy pontosan értsetek,
a könnyedség adja varázsát. Hát kérlek, ne lihegjetek!
Ha dobbantok, felszállok, pörgök, fogjátok fel a zuhanást,
aztán, ha túléltem, körbecsókolom majd a két véraláfutást.

E pokoli tornát nem azokért művelem,
kik artistának készültek egykor velem,
s most páholyban lapulva zokognak mutatványomon.
Nem érettük fuldokolsz, fiacskám, szép asszonyom.

Egy ellenük felnevelt ötlettel lépünk ma fel:
ha rám hagyták, megőrzöm, miattam ne vesszen el
a szaltószabadság. Hát ennyi csak. Ez az egész.
És nyugtassatok meg! Ugye nem vagyok nehéz?

a szaltószabadság. Hát ennyi csak. Ez az egész.
És nyugtassatok meg! Ugye nem vagyok nehéz?


Szöveg 5.

Novák még be sem fejezte, Joó Zsuzsa már mondta, hogy: - Reménytelen vagy, reménytelen vagy! Na jó, én most megpróbálok intézkedni. Változtatást, halasztást… még nem is tudom… Te pedig józanodj ki, térj észhez, a saját érdekedben is tanácsolom! - mondta a nő, és elviharzott.
Novák utána lépett, de az ajtóban megtorpant, mert az ünneplő társaság tagjai egymás után zúdultak végig az előszoba-folyosón, a lépcsőház felé. Suhantak el az arcok. Olyanok voltak, mint a pillanatfelvételek az ajtónyílásban, Rimbaud-k, Ady-k, Lee van Cleef-ek, vőlegények, tékozló fiúk, rohantak egymás után kifelé. - Na, ezek most mennek mind Ausztráliába! - mondta Novák. - Lelöknek még két felest, és már ott is vannak! - Jó, hát csak menjenek! Nekem viszont, úgy látszik itt van valami fontos dolgom. Úgyhogy lássunk is hozzá! Azzal visszalépett a szobába. Ott volt a megszokott fotel, jobbfelől kézügyben szaloncukros doboz, benne a hajnali vastartalék: egy üveg sör, sajtos tallér, szódabikarbóna, aszpirin. Ivott, evett, bevett, lenyelt, aztán felnézett a szemközti falra. Ott egy fénykép lógott, régi jóbarát küldte magáról, már Kanadából, caribou-vadász korából. És Novák megszólította a képet, hogy:

- Hé, öreg! Tudod úgy vagyok én itt most, hogy hitegetnek is, meg fenyegetnek is. Nincs mese, színt kell vallani. De én meg valahogy nem is félek eléggé, és nem is örülök eléggé… nem tetszik nekem ez az egész. Hát mit gondoljak egy helyzetről, amiben a barátaim csak azt tudják ígérni, amivel az ellenségeim fenyegetnek? Nem érted, mi? Te ott az erdőben akkor ereszted ki a hangod, amikor akarod. Rajtam meg csak vigyorogsz ott a lőtt szarvas mellett, tízezer kilométerre innen. Hát jó. Legyél te az első, akin túladok! Dögölj meg értem Kanadában… Vagy, tudod, mit? Menj te is a többiek után Ausztráliába. Azzal letépte a képet a falról, és kivágta a csukott ablakon keresztül. Fröccsent az üvegcserép, repült a szarvasvadász, szűkülő köröket írt le az ünneplő társaság feje felett, Novák pedig lihegett, hogy: - Mehettek, mehettek, amerre láttok! Mindent elölről kell kezdeni. Elölről, egyedül. Honnan is? Hogyan is volt? Onnan kell kezdeni, hogy:


Suttogó dal

Az első ketrecben még ordítottam,
anyámat pofoztam, és egy rongybabát,
a szám szélén langyosan csordult a tej,
és rács mögött kushadt sötét szobánk.

A második ketrecben már én kushadhattam,
úttörősípomból nem jött ki hang,
ellenőrzőmbe a tanár úr beírta:
"Az lesz, mi apja lett, hazátlan bitang."

Aztán egy szélben elszálltunk egyszer sokan,
volt, aki Párizsba, volt, aki Pomázra ment,
de mindenképpen
egy nagy szélben.

Úgy hírlett, fogják az Isten torkát többen,
kapaszkodónak nem volt ez éppen silány,
hát én is gyorsan
megmarkoltam.

Rácsok, csillagok, kapaszkodj, félek!
Énekelj, szoríts meg, imádkozz, tölts!
Ékem, szépem,
véged, végem.

Azóta szállunk, madzagon röptetett raj,
roppannak gégék, de egyik sem az övé,
és minden félben,
minden félben.

Egyszer, még egyszer, ebben a percben,
egy utolsó mozdulat, ez még enyém!
Ha most elvétem,
nem kár értem.

Ha most elvétem,
nem kár értem.


Szöveg 6.

Körülbelül ebben az időben ért a rohanástól felhevült Joó Zsuzsa Budapest egyik jelentős középületébe. Mit intézett ott, mit nem, pontosan nem tudható, biztos csak az, hogy nem fecsérelte az idejét. Ugyanis percek alatt kibontakozott egy széleskörű akció az ország lehorgonyozására. Az épületből teherautók spricceltek a szélrózsa minden irányába, és azokon minden volt. Vasmacskák, csavarok, pántok, bilincsek, zsanérok, sarokvasak, cölöpverők, medvék, mozdonyok, drótkötelek, árkolók, sáncolók, delejezők, szervezők. Ment a segítség. Közben a ház tetejéről alpinisták ereszkedtek Novák ablaka felé, hogy szemmel tarthassák a fontos személyiség vívódását, és azzal összhangban vezényelhessék a munkálatok ütemét.

Novák persze mindebből nem vett észre semmit, nagyon is el volt foglalva a gondolataival. Éppen azt mondta, hogy: - Ha most elvétem, nem kár értem. - Aztán folytatta: - Állj meg, Novák! Most nagyon pontosan, nagyon világosan, mert ami mostantól történik, az végleges. Itt a nagy lehetőség. Erre vártál húsz évet. Erre vártatok. Mit akartál te rendezni? Országot, hazát, egy felkavaró, szertelen életet, igaz? Na és, mire szól az engedély? Színjátékra. Emelősdire. Kivonulsz a szándékaidból, és akkor kapsz helyettük egy házat, csinálj vele, amit akarsz. Akarod? Én inkább azt mondom, ne mozdulj. Ne mozdulj, és ne pihenj! Aki most mozdul, eltéveszti, aki most pihen, elszalasztja. Hát akkor én most itt maradok, ebben a szobában. És mostantól ez egy őr-szoba. Itt vigyázok magamra.
Ekkor megcsendült a telefon, és Novák felrezzent. - Aha. Szóval már sejtik, hogy itt vagyok. Persze. Reggel nyolc óra van. Aszpirin, sör, szódabikarbóna, kihagyó szívverés. Reggel nyolc óra. Ilyen kiszámítható lettem? És ki szerkesztett engem ilyen kiszámíthatóvá? És ki telefonál? Mindegy. Mostantól kezdve kiszámítható sem vagyok. Kezdem azzal, hogy nem veszem fel. Úgyis tudom, Anna hív. Az első kísértés, szívtájék felől. Anna…


Anna

Három nap északi szélben,
vacogásokban, ostromokban,
pulóveremben illatod,
hova vezet ez?
Na hiszen,
mi a fene lesz?

Micsoda beteges, rákfrancos élet,
én itt nézem, te meg ott nézed,
hogy hajol meg a szélnek
a jegenyénk,
s levele
hova repül el.

Így szállok én is el nemsokára,
te pedig így hajolsz majd utána
annak a személyvonatnak,
melyen utazom
haza én,
haza egyedül.

Aztán csallak egy évig a feleségemmel,
te meg majd engem a szeretőddel,
ebből áll ki az ősz, meg a tél,
csupa csavaros
kibúvó,
csupa csalatás.

De jövő ilyenkor, hazamenőben
megint az ablaknál, szeles időben,
s pulóveremben illatod,
ugye, csakis így,
ugye, így,
ugye, csakis így.

Így szállok, így hajolsz, és így nézek,
így mondom újból, hogy rákfrancos élet,
és így hajol majd meg újra a szélnek
az a jegenye,
az az egy,
az a hülye fa,
az az egy,
na, te hülye fa…


Szöveg 7.

Úgy látszik, a következő lépésben szabadulni kell a szeretőktől, a feleségektől, és a titkoktól. Itt kísérteni kezdett a szónoki hév, és Novák engedett, hogy: - Legyen nyilvános, ami nyilvánvaló! Engedjük szabadjára a viszonyainkban rejlő feszültséget, és fütyüljünk a keletkező zűrzavarra! Nincs féltenivaló! Ami ingatag bennünk, úgyis magától összedől. Tehát mégis csak föl, föl, föl, föl, föl! - és cölöpverő kalapácsok skandálták a szavak ütemét. Novák pedig elégedett volt a fogalmazással, hátradőlt a karosszékben, és azt mondta, hogy: - Jó. Akkor a nőügyek lezárva.
Prrrrrrrrrrr! - ez persze nem Novák volt, hanem megint a telefon csörgött. - Aha! Folytatják, mint annak a rendje. Ez a tanár úr lesz, lefogadom. - He-he-he… hm…khm…izé…Novák! Ne hordja magát ilyen büszkén, fiacskám! Hm, rebesgetnek magáról ezt, meg azt, hogy milyen nagy dalnok lenne… de maga ne üljön fel ezeknek a mendemondáknak, gyermekem, hát nem maga Petőfi Sándor, végül is. Hm, khm, hát Petőfi már meghalt, tanultuk, nem emlékszik? Meghalt, hála Istennek. Az volt, Novák fiam, a magyar történelem utolsó nagy pillanata, ne felejtse el, valahogy el ne felejtse…
- Hát nem, tanár úr! Csak csengessen, csak berregtessen, azért sem veszem fel. Nem fogom még egyszer meghallgatni a vonatkozó történetet. Dienes-féle verzió… Inkább azt mondom, hogy a dolog úgy áll, hogy mégis csak én vagyok Petőfi, én vagyok, és élek, és


Petőfi élete

A Bajkál tó partján,
kint a sekélyben a bokámat megmosom.
A lábbilincs- Vive la republique! -,
még vérzik a nyoma.
Hát mostantól úgy,
úgy leszek végleg, mint magvaszakadt hazám:
e birodalom mélyén
nem fogannak tőlem már új harcok soha.
A torkom szűk, a két bokám véres,
vive la… bilincses, véres.

Szűzanya, úrnőm! Idenézz, és lásd:
a tavon csak a szél fut, a reménység elmerül.
Vive la republique! Nincsen nekem
- vive… csapatom többé.
Szavam sincs, csak sípoló lélegzetem.

Fenyvesek zúgnak,
a szemhatárt elállják, a kiáltást elnyelik.
Majd engem is,
engem is elnyelnek nyomtalanul.
És addig semmi,
addig csak bilincsek, tetvek és őrület,
és orosz feleség,
- Vive la republique! -, és két orosz gyerek.
Ennyi, ennyi a vége.
Ezt, ezt majd tagadjátok el! Vive la…


Szöveg 8.

Ezután hosszú idő telt el esemény nélkül. Lehetett 139 év is, ha keveset nem mondok. A szobában nem mozdult semmi. Novák ült egyenes derékkal a karosszékben, és magában azt gondolta: - Lehet, hogy a tanár úr kétségeinek mégis csak helye van az én kilétemet illetően? Megfontolandó. El tudnék képzelni mást is, mondjuk egy Martinovics analógiát, a személyemmel kapcsolatban. Az viszont így hangzana:


Martinovics zsengéiből

A forradalom ívét, mit szívemben követnem kell,
egy birodalmi városban, Pest-Budán rajzolni fel.
Annyit mondhatok csak, óvakodj, vak képzelet,
ez nem az a hely, hol szabadnak lenned lehet.
Itt vér nélkül semmilyen szabadság
nem adja magát.
És vérembe kóstolni félek,
én, Martinovics Ignác,
volt szászvári apát.

Itt okos a császár, és gyengécske bugris bagázs
kacsingat Párizsra, közéjük ne csöppenj, vigyázz!
Az Eszméről suttogni, pusmogni sovány kenyér.
A legfelsőbb kegyeket elnyerned, az többet ér.
Hiszen itt fülbesúgás mozdítja a legfelsőbb
úr jogarát.
És fülébe súgni majd én fogok,
én, Martinovics Ignác,
volt szászvári apát.

Majd megsúgom neki, hogy trónusa eltűnik nyomtalan,
és azt is, hogy ő az úr, a megoldás őnála van,
hogy ereje csak neki van trónt döntgetni ma.
A császárságnak tehát rajta kell megbuknia.
Majd így végzem: ""Felség, hát legyen bölcs,
és ölje meg magát!"
Csak segédje volnék ez ügyben,
én, Martinovics Ignác,
volt szászvári apát.

Hogy meggyőzőbb legyek, majd összeesküvést szervezek,
hogy támadjon veszély, mit rémülten jelenthetek,
és ez lesz az, hitemre, ez lesz a végső lökés:
A feljelentés, mint halálos fenyegetés!
És ha még ez is mind hiába,
akkor hát, nohát,
majd vérembe kóstolok undorral,
én, Martinovics Ignác,
volt szászvári apát.
És ha még ez is mind hiába,
akkor hát, nohát,
majd vérembe kóstolok undorral,
én, Martinovics Ignác,
volt szászvári apát.


Szöveg 9.

Hát ez azért nyomasztó elképzelés volt. De szerencsére csengett megint a telefon, és Novák felpattant, hogy: - Nem, nem, nem! - Bolondult ezért a rövid mondatért, hogy. -Nem. Nem vagyok Martinovics! És nem veszem fel!

Dannnggggg! Tudniillik elpattant egy túlfeszített drótkötél valahol, Novák ablaka környékén, és Novák összerezzent, hogy: - Na, mi az? Csak nem erre az egy szóra indul az ország? Hohó! Ennyi lenne az egész? Ezzel kezdődne minden, hogy nemet mondunk? És a telefon akkor elhallgatott, és aztán újra csengett. - Azért ezt még megvárjuk! - mondta Novák. - Ezek a Víziék lesznek. Ez egy kollektív hívás. Délután négy óra: ez is egybevág. Ezek szerint már a Jégmadárban vannak. Erős ünneplésben - egy kissé keresztbe néznek. A keresztbenézés pedig a feltámadás előhírnöke: ilyenkor támadnak fel a lélek szunnyadó hajlamai. A barátaim esetében ilyenkor csakis a nemzeti egység jöhet szóba, mint uralomra törő felettes én. Igen-igen. Lássuk csak. Együtt vannak a Jégmadárban, félrészegen, elhízottan, bágyadt szétkenődöttségben. Vigyázzba állnak a telefon körül tizenöten, megindító koszorú, a szemük könnyes, és belesóhajtják a kagylóba azt a szépséges szép dalt, amit régen így énekeltünk:


Boldogasszony anyánk

Boldogasszony anyánk,
égi nagy pátrónánk,
nagy ínségben lévén,
így szólít meg hazánk:
Magyarországról, édes hazánkról,
ne feledkezzél meg szegény magyarokról!

Hordoztuk zászlónkat,
nem volt rajta áldás,
földhöz lapultunkban
ingünk csürhejárás.
Térdeplő helyben nem volt nyugvásunk,
Az Úr édesgetésére jó szót sosem találtunk.

Makacs vérben méreg,
makacs szívben sólyom,
egy megmérgezett sólyom
kirepül ajtómon,
minden hajnalban utána nézek,
te kegyedre bízom, mutass neki fészket!

Én meg öledbe fúrt arccal,
káromkodó kedvben,
utoljára mondom,
utolsó percemben,
hogy Magyarországról, romlott hazánkról,
ne feledkezzél meg szegény magyarokról!


Szöveg 10.

És a telefon közben folyamatosan csengett. - Nem veszem fel! Csak azért sem! Visszatartom magam tőle. Hát nincsenek itt más magyarok? Csak ezek a kappanhájas, szétkenődött, rokkantlelkű nyavalygók vannak itt? Hát ezekkel én nem fogok együtt énekelni, ezekkel én nem fogok összefogódzni! Ne hívjatok többet, nem veszem fel, nem leszek veletek kapatosan bőgő magyar tarka! Mostantól egyedül… mostantól egyedül imádkozom.

Ugyanekkor történt, hogy a horgonyzó munkálatok fordulatot vettek. Valami kiszivároghatott a helyzetről, és ez felpezsdítette az embereket. Volt, aki vasreszelékkel, folyamkaviccsal kezdte megtömködni a zsebeit, az aktatáskáját, sokan kapaszkodtak mély gyökérzetű, öreg fákba, mások meg éppenséggel elhányták a náluk levő nehezékeket, a kulcscsomójukat, megszabadultak a protézistől, lefeszítették a cipőjük sarkáról a spiccvasat, vitorlákat, papírszárnyakat eszkábáltak, erőltetett ütemű fogyókúrába kezdtek. Két háziasszony egy húszkilós követ cipelt fel a tizenhatodik emeletre, ezt ruhaszárító kötéllel lebocsátották az ablakon keresztül, a kötél végét az asztal lábához csomózták, aztán csomagolni kezdték az ezüst evőeszközöket. Közben egyetemista albérlők alagutat fúrtak a pincén keresztül a húszkilós kő irányába, hogy a föld alól kinyúlva észrevétlenül levághassák a kötél végéről… Egyszóval hangulatos keleti sürgés támadt, ami nagymértékben nehezítette a hivatásos műszakiak tervszerű munkáját.
Novák pedig csak hajtogatta magában: - Egyedül én… egyedül én. Hát akkor most én következem! - és felvette a telefont. - Halló! Kisasszony! Kapcsolja kérem az összes állomást! Halló! Jól hallotok? Üzenem mindenkinek, üzenem egész Ausztráliának - és a hangja itt lassan átcsúszott abba a soha nem hallott hangfekvésbe (én ezt a hangfekvést nem tudom utánozni, de Novák ekkor abban a hangfekvésben énekelt):


Mélyrepülés

A lovasok mindig, a csatakos lovasok mindig
a szememben sötétlenek,
és úgy úsznak ott, mint októberi égen
a véres ingű felhők,
az éneklő szelek.
Ha a szemembe nézel, magukat látod,
téged és engem a lovascsapatban ott,
és elhiszed nekem, hogy beteljesülőben
vannak a régi, vágtát ígérő jóslatok.

A tanácsházát egy részeg éjszakán, ketten
oldalba vizeltük - fejenként másfél liter -,
a sötétsárga foltot, amivé összefolytunk,
Magyarországnak
neveztük akkor el.
Nem volt ez önkényes választás részünkről,
a formája legalábbis emlékeztetett.
Nahát ebben az országban képzeld azt a vágtát,
és fölötte az égen a felhőzetet.

Másnapra ez az ország felszáradt, s a lovasok
elrejtőztek akkor a szemhéjak mögött,
vagy lezuhantak egy idegen földre,
és ott hevernek
azóta, mint a rög.
A csapat egy reggelre vár és akkor újra
kizúdul a felpattant szemhéjak mögül.
És azon a reggelen éneklő szél lesz,
és amit kimondasz, beteljesül.

Azon a reggelen éneklő szél lesz,
és amit kimondasz, beteljesül.


Szöveg 11.

A kagylóból pedig zajok jöttek elő, összekeveredtek, egymásba olvadtak, súgva, bugyborékolva. Legmesszebbről és alig hallhatóan egy szaggatott hang. A foglalt jelzés.
- Hát nem lehet itt még énekelni se? - üvöltötte Novák, és emelte a készüléket, hogy a falhoz vágja, hogy menjen annyi darabra, ahány felé a népe, meg menjen annyi darabra, ahány felé a nemzedéke, aztán jöjjön egy jól söprő új söprő, vízözön, vagy akármi… Csak aztán megfogta a mozdulatot, így, vállból, letette a készüléket, rá az elbolondult kagylót, és azt mondta magában: - Jó. Akkor ez lesz. Nem éneklek. Csak vagyok. Nincsen csodás erejű hangfekvésem, csak szabad vagyok. Nem vagyok követendő példa, csak a maga sorsát uraló ember. Ennyi. És ez végleges.
- Így állt Novák a szoba közepén, ebben az elhatározásban, amikor egyszer csak arra lett figyelmes, hogy egy vadlibaraj húz keresztül a szobán, szabályos ék alakban, be a törött ablakon, ki a nyitott előszobaajtón. De valahogy nagyon is vízszintesen, nagyon is egyenesen repültek azok a vadlibák, és ebből Novák gyanút fogott. Odarohant az ablakhoz, és látta, hogy most aztán elszállt, most csak igazán. A ház a levegőben lebegett, körülbelül ezer méteres magasságban, mindenféle kötelek és koloncok lógtak le róla, de a földdel a jelek szerint csak egy telefonzsinór kötötte össze. A telefonzsinór pedig a Jégmadár étterem kéményében tűnt el, és Novák tudta, hogy az ő barátai csimpaszkodnak a végén, hogy ők röptetik a házat, és egyben ők is tartják, hogy végleg el ne röpüljön. Közben persze az alpinisták is lelepleződtek, de velük már nem törődött senki, hanem üdvrivalgások és színes léggömbök uralták a légteret.
- Sikerült! - üvöltötte a tömeg egyik fele. - Megúsztuk! - így meg a másik. És mind együtt azt, hogy: - A mi fiunk! A mi fiunk! A mi fiunk! - Te jó isten! Sikerült! Mindennek vége. Egyetlen árva ház a levegőben. És én elpazaroltam minden erőmet, soha többet nem fogok tudni így énekelni. Vissza fognak húzni. És igazuk lesz. Ez így értelmetlen és nevetséges.
Állt a ház a levegőben, a maga kényes egyensúlyában, állt szegény Novák kétségbeesetten a törött ablaknál, és hallotta, hogy most már kinn a függőfolyosón is hatalmas zsivaj dagadoz, hogy ott dörömbölnek meg kiabálnak a lakók. Az egyik így kiabált, hogy: - Novák úr, Novák úr, látja, ezek a maga dolgai! Én mindig tudtam, hogy nem lesz ennek jó vége! - Egy másik pedig azt, hogy: - Ha már idáig jutottunk, Novák, ne szarakodj, hanem vágd el azt a rohadt zsinórt, úgyse működik! - Megint egy másik így, hogy: - És tessék mondani, elfogadják majd ezt a helyet állandó lakcímnek? Mert én nem vagyok ellene semmi újnak, de azért az embernek legyenek rendben a papírjai. - Egy egyenruhás férfi hadonászott, hogy: - Súlyos hiba, ilyen tökéletes célpontot adni! Súlyos hiba ilyen tökéletes célpontot adni! - Aztán egy rekedtes hang pedig, hogy: - Én nem bánom, Novák úr, legyen úgy, ahogy maga akarja, de akkor váltsa vissza tőlem bolti áron az üres üvegeket, és adjon is érte mindjárt cseresznyét, mert én józanul lebegni nem bírok! - Aztán egy idős, ősz úr hajolt be az előszobába, és mondta, hogy: - Tudja Isten, Novák úr! Azért én mégis csak szerettem ezt a földet. - A többi hang beleveszett a zsivajba, lábdobogásba. Novák csak állt a törött ablaknál, nézte kővé meredten, hogy a lakók másznak le egyenként a telefonzsinóron, ki egy faliórával, ki egy szmokinggal, ki egy fodros pólyával a hátán, látta, amint sorban eltűnnek a Jégmadár kéménylyukában. Végül csend lett, egyedül maradt a házban.
- Jól van, kapitány, minden kész, minden rendben. Nincs több dobásod, nem volna miért lemászni. Nincs is más hátra, már csak az elegáns vég. Már csak az elegáns vég. Azzal keresztülsétált a szobán, ki a folyosóra, le a lépcsőn, és megállt a ház kapujában. Ott húzódott előtte a telefonzsinór, feszesen, pengett, miként a húr. Novák megsimogatta a kapufélfát, és mondta, hogy: - Menj, édes! Menj, kicsi édesem! - Azzal villant a zsebkése, a ház emelkedni kezdett, mint egy rakéta, ő pedig kilendült, és zuhant, mint a kő. Közben ezt mormolta:


Töredék

Ha nem találom, nincsen vétkem,
ha kiszolgálom, tőlem féljen,
ha megfeszítem, hozzáfértem.

Fölöttem forgó száraz szélben,
a vérkörömben, egy hóesésben
jöhet meg értem, s így lesz végem.


Szöveg 12.

Ez egy befejezetlen dal maradt, mert Novák idejekorán földet ért. Úgyszólván azonnal. Így aztán titok, hogy mit is keresett valójában, a bizonyos csak a helyzet, amibe csöppent. Puhán földet ért a járdán. - Igen - mondta - ez én vagyok a járdán. Vigyázó Ferenc utca. És mindenfelől ünnepi zaj. Aztán hátranézett, és látta, hogy a háta mögött ott áll az üres telek, a meredező tűzfalakkal. - Hát ennyi nyom azért marad majd utánam. Egy foghíj. Ez az életművem. Egyébként minden a helyén. Nem is volt az egész olyan veszélyes, mint amilyennek látszott. Végül is mindennapos történet. Mindennapos történet.
- Na jó, akkor lássuk tovább! Merre is van a Jégmadár? Arra. Hát akkor én most erre megyek. - és elindult az ellenkező irányba. Ment két saroknyit, és egyszer csak ott állt a Jégmadár előtt. Semmi kétség, fönt volt a cégér, bent az ünneplő barátai, meg az evakuált lakók, nyakig kormosan, az ajtón tangó dallam szűrődött ki. Novák megdörzsölte a halántékát: - Úgy látszik, eltévedtem. Nem baj. Gyerünk innen. Sarkon fordult, és megindult toronyiránt. Két háztömbbel odébb megint a Jégmadár előtt találta magát. Ugyanaz a cégér, ugyanaz a közönség, ugyanaz a tangó. Novák hátraszédült, hogy: - Hát mindenhol ez megy? Hát hány ilyen étterem van errefelé? Hány ilyen társaság van ebben az országban, hogy soha nem fogynak el?!! - És rohanni kezdett, két sarok, cégér, társaság, tangó, két sarok, cégér, társaság, tangó, két sarok, cégér, társaság, tangó. És a barátai mindenhol integettek neki a nagy üvegablakokon keresztül, hogy: - Gyere Novák, gyere, gyere, már csak téged várunk, gyere édes öreg, gyere, gyere, gyere! De Novák csak rohant, rohant, mígnem végül megállt kifulladva. Egy ház előtt állt meg, amelyik különös véletlen folytán a Jégmadár nevű étterem volt, és ahol már sokan vártak rá türelmetlenül. Megállt, és azt mondta: - Hát ha így áll a helyzet, akkor legyen ez a törzshelyem! - Azzal belökte az ajtót, 


Kiegyezés tangó

de meg is állt azonnal, mert helyére szögezte az áradó, megejtő dallam, amelyik így hangzott:

Mondjuk, most tangó, most tangó, most tangó, most tangó, most tangó,
legyen ez tangó, ez tangó, ez tangó, ez tangó, ez tangó.
Egy vérrel írt táncrenden időtlen időktől zajló,
egy dugdosott, fogdosott, összekent, nyálazott tangó.
Egy ócska kis bűnlajstrom végszava, borgőzben szagló,
de fülemhez emelve morajló tengeri kagyló.
Egy forgandó, porlandó, girlandó, parlando, pangó,
tehát egy pangó tangó, igen, egy rég pangó tangó.
Egy utolsó magjáig elszántan irtandó tangó,
egy felejthetetlen, levetkőzhetetlen tangó.

Például felfagyott országút, eső van, hajnali köd,
szétzilált estélyi jelmezben ellejt a pár.
A frakkszárnyak összegyúrt gombócban, szakadt a nadrág,
a harisnyakötőben tollkés, a kézben pohár.
"Ön Európát rabolja éppen!" - búgja az asszony,
"Ugyan már kedvesem, mit nem mond!" - kacsint az úr.
"Hát hol van itt Európa? Nézzen szét, nézzen magába!
Itt sár van és ön van, és én vagyok szakadatlanul."

Ahol most táncolunk, ez itt az Angol Királynő,
a kocsmának asztala, cipője azon kopog.
Ez Deák Ferenc úr pipája, vigyázzon, lépje át kérem!
Nagy dolgok dőlhetnek dugába, ha rátapos.
A felfagyott országút itt visz a sótartó mellett,
és mindjárt utána a Lánchíd következik.
Aztán egy ónkancsó, aztán a Károlyi-kastély,
Kun Béla szónokol, pipafüst borítja el.

Egy díszzsebkendőbe földosztó karókat vernek,
a rádió ostroma még eldöntetlenre áll.
De ne féljen, kisnagysád, forogjunk, amint adódik,
hisz a szélső pohár mögött mindig lesz újabb pohár.
Ön attól fél talán, hogy egyszer csak lepottyan innen,
de végtelen parkett ez, nyugodtan hihet nekem.
Ön Európát emleget, hát megsúgom, hogy bő száz éve innen
az asztal széléig még nem jutott senki sem.
De hát ezért is mondom önnek, hogy ez tangó, csak tangó, csak tangó…
igen, ez tangó, csak tangó, csak tangó, csak tangó, csak tangó.

Igen egy megejtő életmód, megejtő, halálmód tangó,
De hát csak tangó, csak tangó, csak tangó, csak tangó, csak tangó.
igen, ez tangó, csak tangó, csak tangó, csak tangó, csak tangó.
Csak tangó, csak tangó, csak tangó, csak tangó, csak tangó.


Szöveg 13.

És már állt a szépséges, magával ragadó, forgatagos tánc, ott táncolt mindenki. Lee van Cleef Soltész Babával fordult, Ady Endre Koncz Zsuzsával lejtett. És ott táncoltak mind a kormos képű lakók is, faliórástul, pólyástul, mindenestül, és ott táncoltak a pántolók, mozdonyozók, delejezők, meg a szervezők is. Joó Zsuzsa toppant be hirtelen, megcsókolta Novákot jobbról-balról, hogy csak úgy csattant, és mondta, hogy: - Csakhogy itt vagy! Elintéződött! Elintéződött! Elhalasztva, elhalasztva! Akkor megy az ország, amikor akarod! Meg amikor a helyzet is úgy kívánja. De mi van veled? Reggel óta próbálom ezt elújságolni telefonon. A lakásomban voltál, nem? - Igen - mondta Novák -, ott voltam a lakásodban, csak nem vettem fel a telefont. - Azt vettem észre. - És mást? Mást… nem vettél észre, Zsuzsika? - Nem, mást nem. - Akkor jó. Nincs is azóta semmi komoly újság. De azért…, ha rám hallgatsz, mész, és keresel magadnak egy albérletet. Azzal félretolta a nőt az útjából, megkerülte a táncolókat, leült egy sarokasztalhoz. Ült és nézett. Joó Zsuzsa utána ment. - Hölgyválasz! - Gyere Novák, táncolni! - Unom ezt a tangót - mondta Novák. - Járjátok nélkülem. A nő kétségbe esett, hogy: - Béla, ne kezdd megint! Tudod te, mennyire feszélyezi az embert örömtánc közben, ha valaki csak ül, és néz! Azt hiszed, mi jókedvünkből csináljuk? Csak nem képzeled? Attól, hogy te itt ülsz, kínossá válik az egész. Elszégyelli magát az ember. Na nézd meg, hát ezt akartad? Látod, látod? Látod, mi lesz ebből megint? - és a táncolókra mutogatott, ahol valóban megváltozott a mozgásrend egy kissé. - Te Zsuzsa! Tudod te, mit mondott Mikulszky kapitány Midway mellett, mikor másodszor készült rárepülni Yamamoto vezérhajójára, és figyelmeztették, hogy ha ezt megteszi, nem marad annyi üzemanyaga, hogy visszatérjen a földre? Tudod, mit mondott a beszart navigátornak? Hogy: "Fogd be a pofád!" És szóról-szóra ezt mondom én is neked.
Közben a teremben az volt látható, hogy egy pár oldalazva megközelíti az ajtót, és kisurran. Mások rosszullétet mímelnek. Egy estélyi ruhás nő bemászik a cserépkályhába, a WC-k ajtaját alig lehet becsukni, annyian szoronganak a kis helyiségekben, a táncparkett egyik percről a másikra kiürült.
De Novák csak ült, és nézett. Látta, hogy a helyiség lassan elnéptelenedik, Joó Zsuzsa is hisztérikusan kirohan az utolsók között, látta, hogy a szomszéd asztalnál felegyenesedik egy civilnek öltözött, tagbaszakadt, ballonkabátos férfi, végigméri őt, aztán nagy léptekkel megindul a telefon felé. De Novák csak ült, és nézett. Ült, és nézett, és dúdolt magában:


Dallam a szabadságról




Szöveg 14.

Ennek a dalnak még nem tudjuk a szövegét. Ez egyelőre még csak effektus tehát. Úgy értve, hogy a szabadságot próbálom érzékeltetni. Zeneileg.