Magas-Tátra

2003. július 20-28.

Egy évvel az első közös tátrai túránk után ismét itt találtuk magunkat: Éva, Zoli Bácsi és jómagam. Jó volt visszatérni és Zolival immár újabb kihívást is terveztünk: a mászófelszerés ott figyelt a csomagtartóban. Ahogy az előző évben mindenkinek mások voltak az elvárásai, úgy azok ebben az évben egy kicsit közelítettek egymáshoz, hiszen már mindannyian ismertük a hegyet, tudtuk mire számíthatunk. Legalábbis én tudtam. Sajnos utólag jöttem rá, hogy egy kicsit túl kemény voltam a többiekhez, mindig nyaggattam őket, hogy menjünk, csináljuk, amíg még jó idő, világos, stb. van. Akkor ez egy picit rosszul esett nekik, de utólag megbeszéltük, hogy jó volt, hogy volt egy húzóember is a csapatban. Sokszor már csak lent a völgyekben kapott el minket a nyári tátrai zivatar, ami azért jobb, mint fent a csúcson. (Persze ez is előfordult, de nem lövöm le a poént.) Persze ez a húzóember nem vallotta be, hogy ezt a tátrai "nyaralást" egy edzésnek tekinti az Alpok túrájára, tehát ő is vehette volna az egészet lazábbra. De ma is úgy gondolom, hogy a Magas-Tátra nem gyerekjáték, még ha annak is látszik. Azért megvannak az árnyoldalai és veszélyei akár nyáron is. Elég sokat jártam már itt ahhoz, hogy tudjam.

Megérkeztünk a kempingbe, ahol persze egyből leckét kaptunk becsületességből, mert ugye minél kevesebbet akartunk fizetni. Ezért csak egy sátorhelyért fizettünk, viszont meglehetősen elképedtünk, mikor kaptunk egy kis táblácskát rajta egy számmal, hogy akasszuk ki a sátrunkra. Wow, mennyit fejlődött a Sportcamp, a szolgáltatásaiban nem változott, viszont már csalni sem lehet. Tanakodás mitévők legyünk, én mondtam, hogy majd foglalkozunk vele később, menjünk nézzünk szét Ótátrafüreden. Persze aztán ebből az lett, hogy megnéztünk egy másik kempinget, de végül úgy döntöttünk, hogy maradunk a Sportcamp-ben és szégyenszemre odamegyünk és vásárolunk még egy sátorhelyet, hogy kapjunk táblácskát. Erre a feladatra pedig ki mást nevezhettünk volna ki, mint Évát. Ő a legártatlanabb, és mégiscsak lány, no és persze ő kezdettől fogva azt mondta, hogy vegyünk két sátorhelyet, ne kockáztassunk. Mondtuk neki, hogy itt az alkalom, hogy ezt megtehesse. Persze mostmár tiltakozott, ha elrontottuk hozzuk mi helyre. Nők. Végülis minden megoldódott, semmi nem tűnt fel a recepción. Persze az még a mai napig érdekelne, hogy ki szúrhatta ki a kocsi kerekét.;)

Ennyit az előzményekről. Lássuk az igazi túraleírást:

    1. nap:   Barlangliget (Tatranska Kotlina) -- Gyopár ház (Chata Plesnivec) -- Nagy-Fehér-tó (Velké Biele pleso) -- Zöld-tavi-menedékház (Chata pri Zelenom pleso) -- Fehér-tavi-csúcs (Jahnací stít) -- Zöld-tavi-ház -- Tátralomnic (Tatranská Lomnica) -- Sportcamp

Első napra nem terveztünk kemény túrát, csak egy rövid, viszont annál könyebbet. Na, ennek épp az ellenkezője történt. A kocsit a kempingben hagyva busszal mentünk Tátralomnicra, majd innen tovább a Javorinába tartó busszal egészen Barlangligetig utaztunk. A busz tömve volt, épphogy felfértünk rá. Szerencsére a Zöld-tóhoz vezető megállónál sokan leszálltak, de még utana is állni kellett. Ami meglepett az az, hogy Barlangligeten viszonylag sokan leszálltak és indultak velünk együtt az aznapra kiszemelt célunk felé. Még sosem jártam erre és bevallom kevesebb emberre számítottam. Persze ez elég nagy ostobaság volt, nyáron sehol sincsenek kevesen a Tátrában. Szerencsére a tömeget hamar magunk mögött hagytuk, bár még így is nehéz volt egy olyan pillanatot kifogni, amikor nyugodtan tudtunk vetkőzni. Mert azt kellett. A déli oldalon nem hűs erdőben haladtunk, hanem sajnos egy szép nagy irtás kellős közepén kanyargott felfelé ösvényünk. Délelőtt tízkor már teljesen ki voltunk tikkadva a tűző napsütéstől, a hőségtől. Szerencsére elértünk ahhoz a ponthoz, ahol az ösvény átfordult az északnyugati oldalra, és itt már a fák hűs árnyékában folytathattuk utunkat. Ez az ösvény leírhatatlanul szép helyeken halad keresztul. Itt nem is nagyon lehet látni magas csúcsokat kibukkanni a fák közül, így olyan, mintha a Bükk egy sötét északi hegyoldalában túráznánk. Az enyhén emelkedő ösvény lassan elvezetett minket első pihenőhelyünkhöz, a Gyopár-házhoz. Maga a ház egy eleg meredek lejtő egyetlen kis teraszos helyén épült, ha egyáltalán lehet azt terasznak nevezni. A lényeg, hogy tényleg olyan vadregényes és szép, ahogy a képeken láttam. A fölötte őrködő sziklafalak szédítő magassága folyamatosan magához ragadta a tekintetünket és fényképezőink objektívjeit. A ház tágas, ízlésesen berendezett, fent társalgó tv-vel, hatalmas erkéllyel. Szívesen eltöltöttem volna egy pár napot benne, feltéve, hogy van egy mászókalauzom a fenti sziklákról. Az árai sem voltak vészesen drágának mondhatók. Csak egy baj van a házzal, hogy tényleg nem sok turistacélpont érhető innen el. Sebaj, mi vettünk egy-egy teát és elfogyasztottuk tízórainkat. Sajnos a ház után következő szakasz igen meredek leküzdendő emelkedőket hozott, így a tízórai néha-néha visszakívánkozott. Mindegy, valahogy túljutottunk rajta, s utána felértünk a legcsodálatosabb virágoskertbe, amit valaha láttam. Jobbra a Bélai-Tátra csúcsai, balra a Lomnic-tömbje és a Zöld-tavi-völgy és körülöttünk mindenhol hatalmas zöld rétek, tele tarka virágokkal. Mint egy Monet festmény hegyekkel. Leírhatatlan. Újabb pihenő egy kis padon, de tovább hajszolom a csapatot, mondván hosszú még az út. Fáradtak és szomjasak és éhesek, de én csak a Zöld-tavi-háznál engedem meg nekik az ebédet. Iszonyat erősen tűz a nap, a fülledt meleg elől még egy árnyékos helyre sem tudunk behúzódni. Elhagyjuk a tavakat és lassan közeledünk a Zöld-tó felé. De még egy emelkedő, aztan végre lefelé és a házat is meglátjuk. Nemsokára ebéd! Már én is éhes vagyok. Tavaly jobb helyünk volt, de most sem panaszkodunk. A padokon nincs hely, így egy szélárnyékos helyen a ház mellett verünk tanyát. Kolbász, kenyér és ketchup kerül elő a hátizsákokból, no és persze ne felejtsük el a Korbacik-ot sem, kedvenc sajtunkat. A lakoma után elhatározzuk, hogy felmegyünk még a Fehér-tavi-csúcsra, ami még kb. két óra. Éva úgy dönt, hogy lent marad és pihen. Csak vitális cuccokat viszünk magunkkal, úgymint csoki, polár, fényképező, pmr és esőkabát. Még nem jártam a Fehér-tavi-csúcson, és ha már ott voltam, szerettem volna kihasználni az alkalmat. A Zöld-tótól még korai lett volna lemenni, ezért kellett valami extra a túrába. Zoli Bácsi is fáradt volt, de ő szeretett volna begyűjteni még egy kétezres csúcsot a másik kettő mellé. Jó tempóban haladtunk a meredek tófalon, köszönhető ez a túrabotoknak is, amelyek ezidáig még csak a hátizsákjaink oldalán utaztak. A tófal tetejére érve szusszantunk egy pár percet a pici tó mellett, közben rádiózni próbáltam Évának, de takarásban voltunk és rossz volt a vétel. Indultunk tovább, amikor Zoli legnagyobb örömére egy zergecsordát pillantottunk meg, amint vonulnak le a mi irányunkban a tó felé. Mindketten bőszen kattintgattuk fényképezőinket, minél jobb pozíciót keresve. Végül a zergék letelepedtek a hegyoldalon fölöttünk 150 méterrel, úgyhogy folytattuk utunkat. Már szépen látszódott fölöttünk a csúcs. Felfelé tartó turistákat viszont nem nagyon láttunk, lefelé jövő viszont annál több volt. Az csak jó gondoltam, nem lesz tömeg a csúcson. Túl hamar örültem, mert az egyetlen meredek helyen, ahol láncok segítik a továbbhaladást azok a bizonyos lefelé jövő turisák nem törődtek az aladtuk lévőkkel. Boszen rugdosták a köveket, kavicsokat. Ekkor gondoltam, milyen jó is lenne itt egy sisak. De egy kis odafigyeléssel sikerült elkerülni a balesetet. Felérve a gerincre már nem voltunk messze. Röpke 30 percen belül már a csúcson álltam. Nem gondoltam volna, hogy ilyen kemény lesz a vége, de végülis a Tátrában vagyunk. Pár percen belül megérkezett Zoli Bácsi is, hogy megcsodálja a kilátást. Már ideje volt - mondta, mert már az ereje a végét járta. Csúcsfotó, csúcscsoki, csúcspolár a részemről, mert csepett megizzadtam, fent pedig enyhe szellő fújdogált. Lerádióztam Évának, hogy felértünk, nemsokára indulunk le. Már egy kicsit türelmetlen volt, mi az, hogy még csak most értünk fel? Már fél 5 van. És tényleg, nagyon elszaladt az idő a zergékkel, meg különben is 2 óra a csúcs a háztól. Ideje indulni. Sietni is kell, mert hosszú még az út a kempingig. Rekordidő alatt értünk le a házhoz, amibe még belefért egy pici zergebecserkészes és fotózás is. Évának már előre szóltam, hogy készüljön el, mire leérünk, hogy egyből indulhassunk tovább. Persze ez nem jött össze, mert Zolinak feltörte a lábát a bakancs és éhes is volt. Lábragasztás, és pár falat után végre indulhattunk. Már messze jártunk a háztól, amikor láttuk lemenni a napot a Karbunkulus-torony mögött. Innentől már egy kínszenvedés volt a túra, mint egy teljesítménytúra vége. Az egyik éhes és szomjas volt, a másiknak törte a lábát a bakija. És hol volt még a kemping?! Tátralomnicra már sötétben érkeztünk meg. Itt irány az első söröző. Zoli kikérte a söröket, addig mi elmentünk kaját venni. Végül minden jóra fordult, szomjúság, éhség csitítva. Busz nem jön már, a vonat meg este 10 körül megy. Rövid tanakodás, nem is olyan hosszú az az út a kempingig: 4 km gyalog az aszfalton. De mindenki már vágyott a sátrában rá váró puha hálózsákjára. Én személy szerint a sátrunkban rám váró babgulyásra vágytam a leginkább. Végül mindenkinek teljesült a vágya. Túl voltunk az első túranapon és mindenki kellemesen elfáradt. Másnapra nem is terveztünk nagy túrát lefekvés előtt. Ezen én csak mosolyogtam magamban.