Magas-Tátra

2003. július 20-28.

    2. nap:     Poprádi-tavi megálló (Z. Popradské pleso) -- Poprádi-tó (Popradské pleso) --Békás-tavak (Zabie plesá) -- Ökör-hát-torony (Volia veza) és vissza.

Megvolt a tervünk mára és szerencsére nem kellett túl korán sem kelnünk, hiszen ott a kocsi, fél órán belül a Poprádi-tavi megállónál lehetünk. Ennek megfelelően kényelmesen reggeliztünk, pakolásztunk. Így is meglehetősen korán vágtunk neki túránk első szakaszának, a majd' 3 km-es aszfaltkoptatásnak a Poprádi-tóig. Az időre ekkor még nem lehetett panaszunk, csodaszépen sütött a nap, és a hajnali napsugarak beragyogták a távoli csúcsokat. Az Oszterván próbáltam beazonosítani a helyet, ahol 2002 októberében egy balesetnek voltam a szemtanúja. Lassan ezen az unalmas szakaszon is túljutottunk, és felbukkant előttünk a távolban a hegyünk. Az Ökör-hát-torony és a borda, amelyet megmászni szándékoztunk rajta, remekül látszódott az útról. Lassan a Poprádi-tó partjára értünk. A hűs tó partján megreggeliztünk, majd folytattuk tovább utunkat a Tengerszem-csúcsra vezető turistaúton. A Békás-tó tófala még mindig meredek és hosszú, de a kilátás már innen is páratlan az alattunk elterülő Menguszfalvi-völgy és a Poprádi-síkság felé. A tavakat elhagyva balra letérünk a turistaösvényről és egy kőemberkékkel jelzett alig látható ösvényen haladunk tovább. Az idő még mindig szépnek tűnik, bár itt-ott feltűnik néhány felhő és a szél is megélénkül. Vadregényes helyeken kapaszkodunk fölfelé, néhol már-már sziklát mászunk, legalábbis Évának úgy tűnik. Rövid ösvénykeresgéles után tovább. A vitális helyeken építek pár kőemberkét, hogy lefelé könnyebb legyen megtalálni az utat. Lassan felérünk a beszálláshoz. A piros és sárga ruhás mászókat is kiszúrom már a keskeny bordán. Felérve a közel 2200 m-es magasságba a nyári időjárás is zordabbá válik, előkerülnek a polárok és széldzsekik. Kerestem Évának egy viszonylag szélvédett helyet, ami persze neki nem felelt meg, ezért mondtam neki, akkor keressen másikat. Zolit sürgettem, hogy induljunk, mert sok van még hátra. Az utunk négy hosszból állt volna elvileg, amiből mi sikeresen ötöt csináltunk. Az első két hossz könnyű, csak egy helyen van benne egy nehezebb felállás, de ez is csak bakancsban nehéz, mászócipőben minden nehézség nélkül meg lehetne csinálni. De hát ki mászik mászócipőben egy III-as nehézségű útban? A harmadik hossz adja a legnagyobb mászóélményt, amikor is egy pengeéles gerincen kell felegyensúlyozni. Legközelebb erről a szakaszról készítek képet, mert leírhatatlan. Félelmetes és felemelő érzés úgy mászni, hogy jobbra és balra is hatalmas űr tátong alattunk. A negyedik hosszban megálltam egy jónak látszó helyen, és innen az utolsó néhány méterig Zoli vette át a elölmászó szerepét. Nem is sikerült jó irányba menni, bár ebben én is hibás voltam, mert nem vettem észre. Mindegy, csak egy plussz hosszt és jó 20 perccel többet adtunk a túránkhoz. A mellettem érkező szlovák páros ébresztett rá, hogy mi a nehezebb és hosszabb úton mászunk a csúcs felé, mert így még a kis előcsúcsról is le kellett másznunk. Mindenesetre szerencsésen felértünk a csúcsra, Zoli Bácsi első olyan hegyormára, ahova nem vezet fel turistaút. Az idő ekkorra már kellőképpen elromlott, a kilátásból semmit sem élvezhettünk. Gyorsan benyomtuk a csúcscsokinkat, Zoli még átmászott a lengyel oldalra, aztán minél hamarabb le akartam kerülni a hegyről, mert a körülöttünk lévő szürke felhők semmi jóval nem kecsegtettek. Egy lengyel párost követve úgy döntöttem, hogy nem ereszkedünk, hanem lemászunk a normál úton. Zoli magashegyi tapasztalata azonban nem engedte meg, hogy gyorsan vonuljunk le a hegyről, a lengyel párost is alig-alig láttam a ködben. Próbáltam mindig úgy ereszkedni, hogy mind a felettem lévő Zoli és az alattam lévő lengyelek is a látótávolságomban legyenek. Egy kis idő után már ezt sem tudtam megtenni, amíg várakoztam, volt időm keresgélni az "ösvényt". Szerencsére szimatom jó volt és egy kis gerinc másik oldalán véletlenül megláttam egy valamikor kőemberke maradványait. Így sikerült elkerülnünk a Lengyelországba való leereszkedést. Innen már csak egy könnyű kuloáron kellett lemennünk a lent reszkető, agyonázott és megszeppent Évához. Kicsit elszámoltam, máfél órával korábbra ígértem magunkat. Ezért voltam mérges Zolira, hogy nem tudunk gyorsabban haladni. Azért az ő mentségére legyen mondva, hogy ő hozta a hátizsákot és ekkor már javában esett az eső. Tulajdonképpen már a csúcs óta esett. Éva már nagyon ideges volt, én nem kevésbé. Még előttünk volt a leereszkedés a turistaútig. Ha ott vagyunk, akkor már minden rendben - gondoltam, de addig még sok minden hátra volt. Lassan haladtunk, de haladtunk. Minden nedves volt és alig láttunk a ködtől. Éva nagyon félt és azt hitte, hogy onnan ő sosem fog lemenni, de megnyugodott, amikor látta, hogy nem vele, hanem Zolival üvöltözöm. (Tulajdonképpen csak szerettem volna mindannyiukat biztonságban látni.) Jelentős mértékben segítettek a haladásban a felfelé jövet épített kőemberkék. A többiek mögöttem jöttek pár méterrel, miközben én az utat kerestem. A legnehezebb helyen, ahol azt hittem nagy nehézségekbe fog ütközni Évának a lejövetel, simán lemászott. Alig fordultam meg, hogy segítsek neki, már mellettem is volt. Akkor ezzel meg is volnánk - gondoltam. Keskeny ösvényen haladtunk pár emeletnyi magas falon. Ekkor már látszódott a Békás-tó is. A köd kezdett felszállni, és kirajzolódott a hangya turisták szép sora, amint a Tengerszem-csúcs felől a Poprádi-tó irányába meneteltek. Mindjárt mi is beállhatunk közéjük és a jó öreg ösvényen koptathatjuk a kilométereket. Ahol az ösvényt elértük, kihasználandó az esőben beállt szünetet, gyorsan pakolásztunk és ettünk valamit. Aztán uzsgyi le. Az eső egészen a Poprádi-tóig kísért minket, ahol úgy döntöttünk, nem állunk meg, hanem folytatjuk utunkat lefelé, minél hamarabb lent legyünk a kocsinál, és száraz ruháinkat magukra vehessük. Ekkor nekem a zsákom annyira szétvágta már a vállam, hogy szégyenszemre cseréltem Évával. Az utolsó pár kilométer egy kínszenvedés volt az aszfalton, csuromvizesen. A parkolóban már csak a mi kocsink volt és lassan ránksötétedett. Motort beindítani, fűtést ráadni, vizesből szárazba átvedleni, ezek most a legfontosabbak. Végül egy büdös, de meleg kocsiban visszaautókáztunk a kempingbe, mert ahol a büdös, ott a meleg. A másnapi program szavatolt: szárítkozással egybekötött pihenőnap.