61. A három jótanács

 

Hol vót, hol nem vót, hetedhétországon túl, még az Óperenciás tengeren es túl, vót eccer egy szegén ember s egy szegén asszon. S azoknak vót úgy egy két esz­tendős forma fiacskájik. De olyan szegények vótak, hogy hol vót amit egyenek, s hol nem.

Eccer azt mondja az ember:

- Hallod-e, feleség! Elmenyek én bé Móduvába*, s ott - azt mondja - elvállalok valami kaszálnivalót, kapálnivalót, hogy egy kicsi pénzt szerezzek. ­Elbúcsúzott a feleségitől s a kicsi fiacskájától.

Azt mondja a felesége:

- Menjél, édes jámbor uram, majd megleszek én… - Eltartom ezt a gyermeket a napszámosságomból es, csak menjél! ­

El es ment az ember Móduvába, s hát ott addig dógozott. Egy olyan jó nagy birtokos gazdára talált, hogy úgy szerette a gazdája, hogy úgy megbízott ben­ne, hogy mindent a kezire adott. Dógozott es az ember, éjt nappá téve, gyűjtötte a pénzt úgy, hogy ott vót húsz esztendeig.

Eccer hát olyan szomorú lett, olyan szomorú lett, hogy azt se tudta, hogy mit csináljon.

Azt mondja neki a gazdája:

- Hát, édes szógám, métt vagy te olyan szomorú?

- Hát hogyne lennék én szomorú, amikor már húsz esztendeje eljöttem hazulról. Semmit se tudok az otthoniakról? - Haza kéne menjek, hogy megtudjam… Lehet, hogy a feleségem meg es hót, vaj beteg lett. Vaj a házam esszedőlt…

- Jól van - azt mondja az ember, a gazdája. - Én ezt elhiszem, hogy készülsz haza. Most a jó hűségedétt mit fizessek neked? - Arangyat, ezüstöt, pénzt, vaj pedig három tanácsot adjak      neked? ­

Azt mondja a szegén ember:

- Hát biza az arangy, ezüst, a pénz es elkelne, de még fiatal vagyok, ­tudok én dógozni, inkább elfogadom a három ta­nácsot.

- Jól van - azt mondja az ember - jól feleltél. - Pénzt es kapsz útravalót - azt mondja. - Itt van egy zacskó pénz, s kapsz egy lovat, hogy ne gyalogolj gyalog. S kapsz egy puskát, ha az erdőn

méssz keresztül, megtámadnának, legyen amivel védekezzél. De ­három jótanácsot es kapsz.
Azt jegyezd meg, hogy a reggeli haragodat hagyd el estére, s az estélit reggelre. S adok egy kenyeret, de ezt a kenyeret csak akkor kezdd meg, hogyha akkora örömed lesz, amekkora még az életedbe sose vót. ­

 

Jól van, az ember megköszönte a gazdájának a jóságát, elvette a pénzt, s eltette a kenyeret a hátizsákjába, s felült a lóra. Az ódalára akasztotta a puskát, s ballagott hazafelé. Hát úgy estére-kelve hazaért a falujába. Nem akart haza­menni, gondolta magában, az asszon vaj erőst megörvend örömibe, vaj ki tudja, lehet, hogy férjhez es ment mostanra, mit tudom én... Há’ békéredzkedett a szomszédba.

Bément a szomszédba, de ott se üsmerték meg a szomszédban. Mert imá húsz esztendeje el vót menve, s megöregedett a húsz esztendő alatt. A szomszédba jól enni adtak, békötték a lovát az istállóba. Szállást adtak neki. De az ember csak nem tudott nyugunni.[1] Mikor mindenki elaludt, ő lassan felkőtt[2], s ellopóz­kodott az ő házának az ablaka alá, s béleskődött az ablakon.

S hát uram teremtőm, a felesége egy fiatal embert úgy etetett, hogy rette­netesen. Különbnél---különb falatokot tett elejibe az asztalra. S minden kalán után egyet csókolt rajta. Hát olyan méreg fogta el az embert, hogy a puskájával majdnem bélőtt az ablakon. Hát, azt mondja, én elvagyok húsz esztendeig, keser­vesen dógozok, s ő elyen hűtlen lett hezzám. Azt mondja most férjhez ment biztoson.

De gondolta magába, azt mondta a gazdája, hogy a reggeli haragomot tegyem el estére, s az estéjit reggelre. Várok reggelig, azt mondja. Majd reggel elintézem én. Még a falun es kidoboltatom, hogy ő melyen asszon.

Visszament, s lefeküdt. Eccer reggel felkel, felkőtek a szomszédba es, ahol ő meg vót szállva. Reggelit adtak neki, s mondják, hogy a szomszédban lakadalom lesz. S béjárt a vőlegén, hogy nem adná-e oda a lovat kőcsön, mert azon szeretne menni a templomba eskünni.

Hát az embert a méreg ölte meg, hogy még ő adjon lovat a vőlegén alá? De mi csináljon?

Gondolta magába, várok én délutányig, esküdjenek csak meg, – gondolta ma­gában. Majd ott a sok népek előtt kiterittem, hogy ez nem leán, hát az én feleségem vót. Még ő pántlikázta fel a lovat, szépen felbokrétázta, s felpántli­kázta, hogy legyen a vőlegénnek.

El es mennek megesküsznek. A szegén ember ott maradott a szomszédban. Eccer, mikor hazajőnek az esküvőről, hát béjöttek a szomszédból, hogy menjen a szegén ember es bé vacsorázni. Hát ő eleget húzódodzott, hogy ő nem menyen így, nem menyen úgy, s hát a végin még es gondolta magában, bémenyek…

Hát amikor bémenyen, látja, hogy egy olyan szép fiatal pár meg van ott es­küve, menyasszon s vőlegén, s az ő felesége, – mert azt megüsmerte –, nem ő a meny­asszon, hanem csak sír, sír, sír,  – senki nem tudja vigasztalni.

Eccer odamenyen, s mondja neki:

- Jó asszon, há’ métt sír most, mikor most örvendeni kéne?

- Hát hogyne sírnék - azt mondja -, csak jut eszembe, hogy melyen boldogok vótunk mü ezelőtt vaj huszonhárom esztendő­vel. De húsz esztendeje elment az uram, s annak soha hírit az­után nem hallottam. - Posta nem jár, levelet írni se tudok, ő se küdött nekem, s azt se tudom, él-e, hal-e? …s most van a fiának az esküvője. ­

Akkor jutott eszibe az embernek, hogy ő amikor elment, akkor hagyott egy kétesztendős gyermeket. Hát az most huszonkét esztendős. Jaj be jó, gondolta magába, hogy az este én nem lőttem bé az ablakon. Tiszta igazat mondott az én gazdám, azt mondja. Hogy én az estéli haragomot hagyjam el reggelre.

- Hát - azt mondja az asszonnak - megüsmerné-e az urát, ha meglátná?

- Megüsmerném száz közül, ezer közül es - azt mondja -, mert a nyakán vót egy nagy fóradás. ­

A szegén ember kibongolta* az inge nyakát, s azt mondja:

- Itt van në a forradás! Én vagyok a te urad! - azt mondja.

Ha láttak vóna kendtek akkor ott örömet, a nyakába borult az asszon, ölel­te s csókolta, s azt se tudta, hogy mi csináljon neki, s mindenki sírt ott, még a zenész es elhallgatott örömibe, hogy megkerült az ember.

- Na - azt mondja - még ekkora örömem sohase vót az életembe, most ho­zom a kenyeret, s szelem fel, mert azt mondta a gazdám, ahol dógoztam, hogy akkor szeljem fel a kenyeret, amikor a legnagyobb öröm ér, amekkora még soha éle­temben. ­

El es futott a szomszédba, a hátizsákból kivette a kenyeret, s odavitte s felszegte*, s hát tudják-e, mi vót benne?

Nem kenyér vót az, csak a héja vót kenyér, küjel. Belől teli vót pénzvel. Tiszta ezüst pénz vót ott.

Vót aztán ott akkora lakadalom, hogy hetedhétországra szólott. Többet nem lettek ám szegények, hanem akkora gazdák lettek, hogy a faluba még akkora senki se.

A fiatal párnak egy szép házat építettek, s az öregek abba a házacskába meghúzták magikot, s még ma es élnek, ha meg nem hótak.

       Itt a vége, fuss el vélle!

 

 

 

 

A szöveget gondozta: Sebestyén Imre Dezső

 


[1] nyugunni = megnyugodni

[2] felkőtt = felkelt