62. A pletykás asszon

 

Hol vót, hol nem vót, vót eccer egy ember s egy asszon. De az asszon az olyan asszon vót, hogy mindenből szeretett nagyot csinálni. Jókot hazudott. Az ura szidta es ezétt eleget.

- Asszon, asszon, már megint miket beszélsz! - S ő letagadta vóna még az istent az égről es, hogy ő nem hazudott, s ő nem mondott elyent meg olyant. Gon­dolta magába az ura, megállj, mert eccer kipróbállak.

Úgy es történt. Egy reggel az ember csak húzódozik, húzódozik, s nem akar felkelni. Azt mondja neki a felesége:

- Keljen fel na! Meddig kotol még ott az ágyba?

- Jaj, asszon! - azt mondja. - Nem akarok felkelni.

- Hát ugyan biza métt?

- Hát nem mondom meg neked.

- Há mondja na, métt nem akar felkelni?

- Hát – azt mondja – jobb, ha hallgatok! Úgy es futsz abban a szent helyben, s elmondod másnak.

    - Én, itt törjön ki anyavalya! - Száradjon el a nyelvem, ha én egy szót szólok valakinek! Nem szólok én semmit, csak mondja!

- Hát hajolj ide közelebb!

Az asszon odahajolt, odadugta a fülit, s azt mondja:

- Hallod-e, mi történt velem!

- Ugyan biza miféle?

- Eh, jobb ha nem mondom meg, mert ha megmondom, abba a szent helybe elmondod.

- Nem mondom én, itt üssön meg a guta! - S elkezdett átkozódni. A jó isten tudja, miket nem mondott magára.

- Hát jól van. - Gyere, hajolj ide, nehogy valaki meghallja! - Nem akarok a falu szájára kerülni. Nezd csak ide, mi történt ve­lem!

- Miféle?

- Hát egy tojás!

- Hát melyen tojás?

- Hát az éjen megtojtam.

- Ó mennyen el, ugyan biza mutassa csak!

S kihúzott az ember egy tojást a donyha* alól, amit ő akkor dugott vót az­ előtt egy pár percvel oda. De csak ki akarta próbálni a feleségit.

- Jaj, mutassa csak, melyen tojás? Tiszta olyan, mind egy tyúktojás!

- Olyan hát, csak egy kicsitt hosszabbacska. ­Forgatja az asszon a tojást, nézi.

- Jaj - azt mondja -, most jut eszembe, el kell fussak a kútra vízétt.

Vót egy közös kúttyik, s nem kellett a vizétt menjen, de csak azétt ment el, hogy va­lakinek elmondhassa. Kapta es a vizeskártyát*, s elfutott a közös kútra. S ahogy ott a vizet meritti, hát odajött a szomszédból a menyecske, s azt mondja:

- Hallod-e, Rózsi, hogy járt sógorod! – mert sógor vót.

- Ugyan biza hogy?

- De nehogy elmondd valakinek!

- Nem mondom én – azt mondja –, nem szólok egy szót se.

- Nem mondom én meg neked, mert tudom, melyen vagy, hogy abba helybe elmondod.

       - Nem mondom én, itt törjön ki a nyavalya, ha én elmondom!

- Hát hallod-e, sógorod az éjen megtojott két tojást.

- Csak nem? - azt mondja.

- Abbiza meg… – Itt üssön meg a guta, hogyha nem kettőt tojott!

Jól van, menyen haza a menyecske, s azt mondja az anyjának:

- Jaj, anyóka, hallja-e, mi történt?

- Ugyan biza miféle, édes leánkám?

- De nehogy elmondja valakinek!

- Nem szólok én senkinek egy szót se, csak mondjad!

- Most mondja Anna néni – azt mondja –, hogy sógor megtojott három tojást, s úgy karicsál* az ágyba, mintha kotló vóna!

- Ó menj el te! – azt mondja az anyja.

- Meg biza,  most mondta Anna nénike.

- Jaj azt mondja , mennyek csak hamar, a tejverő dézsát* kérjem el keresztanyádtól a szomszédból!

- El es futott a szomszédba, s mondja a komám­     asszonyának:

- Komámasszon, kend hallta-e?

- Ugyan biza mit te?

- Hát – azt mondja – në…, sógor…, az éjen mi történt vele.

- Miféle te?

- Hát nem hallta? Megtojott.

- Ó menj el te! - Hát ez igaz vóna?

- Igaz biza, négyet – azt mondja , s a szalmazsákból mind kitépte a szal­mát, s csinálja a fészket. Senkit nem enged közel magához, úgy károg. ­

Nahát estére, hallják-e, az egész faluba mindenki tudta. Még a bíró es. Aszongyák: meg kell a dobot verni a következő faluba, hogy mindenki tudja meg, mekkora csuda dolog történt. Fogja es a kisbíró a dobot, s a következő falu­ba megdobolta, hogy itt és itt, ebbe a faluba, nem tudom, hogy melyen Jóska ki­lencvenkilencet tojott, s ki es kőtte[1] mind a kilencvenkilencet. Harminc darab jércike* lett. Harminc darab kappan. s harminc darab kakas, s azt mondja: tíz darab záppon* maradott, s most a ganyén úgy rúg, hogy nem lehet közel menni a csürkékvel.

Nahát estefelé gondolja magában az ember, hogy ő biza elmenyen a korcso­mába, s felhörpint egy pohárka pálinkát. De a korcsomába es mindenki csak ezt beszélte. Mikor bélép a korcsomába, az embereknek a pohár majd kiesett a kezikből. Meglátták.

- Hát te itt?

- Hát én itt – azt mondja –, hát métt?

- Hát nem a csürkékvel vagy?

- Hát én miféle csürkékvel?

- Hát amit kőtöttél!

- Hát én hogy kőtöttem vóna?

- Hát azt mondták, hogy te tojtál kilencvenkilenc tojást, s ki es kőtötted.

- Na – azt mondja – lássátok-e? A reggel csak egyet dugtam a donyha alá, kipróbáltam a feleségemet, egy tojásval, s estére kilencvenkilenc lett, ki es kőtöttem, elyen a pletyka. S nemcsak az én feleségem elyen plety­kás, hanem a tü feleségetek es. Mert az én feleségem csak kettőt mondott el, s mire a falun végigért, a másik faluba es megtudták, hogy kilenc­venkilencet, s ki es kőtöttem.

Én most hazame­nyek, s jól megverem a feleségemet, s menjetek tü es, verjétek meg a tehéteket*, hogy többet a kicsiből nagyot ne mondjon!

Aztán, hogy megverte-e vaj nem verte, én azt immár nem tudom, mert én úgy láttam, mind most.

 

 



[1] Kőtte = keltette


A szöveget gondozta: Sebestyén Imre Dezső