63. Az ördög három
arangyhajaszála

 

Hol vót, hol nem vót, hetedhétországon túl, vót eccer egy szegén ember s egy szegén asszon. S azoknak született egy erőst szép kicsi fiacskájik. S hallják-e, mikor megszületett, megjósolták, hogy mikor tizennégy esztendős lesz, a  király leánnyát fogja feleségül venni. Hitték es s nem es a szegén ember s a szegén as­szon, de dajkálták a fiacskájikot, s hát tudják-e, akkorjába járt a király álruhá­ba. Járta a falukat, hogy lássa, hogy mit mondnak róla, s melyen a rend. Betért abba a faluba es.

Kérdezi egyiktől s a másiktól es, hogy mi az újság a faluba? Hogy vannak megelégedve, hogy minden…? Azt mondják az emberek:

- Hát újságnak elég nagy újság van.

- Hát miféle? - kérdi a király.

- Hát született egy gyermek - azt mondják - itt s itt, ebbe a házba egy sze­gén embernek s nincs csak vaj két hetes, de imár megjósolták róla, hogy a király leánnyát fogja feleségül venni tizennégy esztendős korában. ­

       Hej, a király megmérgelődött. Nem üsmerte senki se, hogy ő akirály, mert álruhában vót! Azt mondja:

- Haszontalan kölyke, elyen s olyan szegén…! Még, hogy te az én leányomat mernéd feleségül venni! - Mert a királynak es akkorjába született eppe[1] egy leán­kacskája*.

Elhatározta, hogy elmenyen ahhoz a szegén emberhez, s meglássa, hogy kik,

s mik, s a gyermeket elkéri. Úgy es tett. Elkérdezősködött, hogy hol lakik a szegén ember s a szegén asszon. Megmutatták, s elment oda a király. Mikor bément, hát köszön szépen. Kér­dezi, hogy hogy vannak, mi csinálnak? Fel vót őtözve a király szépen, de nem királyi ruhába, s azt mondja:

- Ide kéne adják ezt a gyermeket, mert én jómódú gazda ember vagyok, s én szépen felnövelném, s mikor úgy legénnyé cseperedne, akkor visszaadnám kendteknek. ­

Hát gondolkozott a szegén ember s a szegén asszon, hogy odaadják-e, ne adják-e? Megjósolták róla, hogy tizennégy esztendős korába elveszi a király leánnyát. De vaj lesz igaz, vaj se. S hogy tudják ők felnövelni?

Hát addig egyezkedtek, a szegén ember s a szegén asszon, amíg arra az e­gyességre jutottak, hogy még es csak odaadják ennek az embernek, ennek a jó­módú gazda embernek.

Erre várt csak a király. Mikor megkapta az újszülött kicsikét, azt a kéthetes kicsikét, gyermeket, elvitte s csináltatott egy ládát, s abba a ládába belétette a gyermeket. S egy folyóvizen eleresztette. Ment a kicsike a folyóvizen, de nem hót meg.

Gondolta magában a király:

Nem veszed te feleségül az én gyermekemet, az én leányomot!

Azt mondja:

-         Alig születtél meg, s má fáj a fogad a királyságra! Nem lesz abból sem­mi! ­

De nem hót meg a gyermek. Ment a vizen. S hát hallják-e? Egy malomgát­nál* megakadott. Eppe a malmos gazdának a szógája künn vót a malomgátnál. Pucolta az árkot. Hát látja, hogy valami láda ott meg van akad­va. Letört egy jó nagy hosszú ágat, s annak a kankós* felivel a ládocskát* kihúz­ta. S hát felnyitotta, s uram teremtőm, mi vót benne? – egy szép fiú kicsi gyer­mek. Nagy örömvel vitte a molnárékhoz.

- Jaj, molnár gazda, nézzen csak mit találtam én a malom­gátnál !

A malmaséknak, molnáréknak nem vót gyermekik, s erőst megörvendtek neki. Úgy növelték mintha sajáttyik lett vóna. Olyan szép legénkévé cseperedett, hogy rettenetesen. Nem es tudta, hogy nem az ő apja s anyja. Nem éreztették azt vele. Soha nem es mondta senki se neki. Mikor úgy vót olyan tizennégy esz­tendősforma, - hát hallják-e? -, arra járt a király, s pont abba a malomba bétért. Na, a malmasék, hát nagy kitüntetésnek vették, hogy a király oda szállott meg.

       Vacsorát adtak neki, s az egész szógáinak, seregnek mindenkinek. De a le­génke forgolódott-sürgölődött a legjobban körülöttik.

       Azt mondja akirály:

- Jaj, melyen jóravaló, ügyes legényetek van! - azt mondja: - A tehétek-e, molnár? ­

       Azt mondja a molnár:

- Hát a mehinknek* a mehink - azt mondja -, de nem édes gyermekünk. S elmondta, hogy ezelőtt tizennégy esztendővel a víz hozta ide egy ládában. Nagy szeget ütött a király fejibe. Akkor gon­dolta magában, ez az a gyermek lehet, akit én a ládába belétettem, s nem hót meg.

Elkezdett gondolkozni, hogy tudná most ő a gyermeket elpusztittani. Ha­mar írt egy levelet, lepecsételte, s azt írta a levelbe a feleséginek, hogy ez a gyermek, ha odamenyen, hát fogják meg, s azonnal végeztesse ki, s temettesse el. Mire ő hazamenyen, még a híre-poráról se tudjon. De a molnáréknak ezt nem mondta meg, hanem szépen hizelegve azt mondja:

- Jaj, úgy kéne ezt a pecsétes levelet nekem elvigyék a felesé­gemnek! Nem-e vóna valaki itt a keze ügyibe molnár gazda, akit elküdhetne? - azt mondja. - Mondjuk az a legénke, ez a jóravaló gyermek, ez el tudná vinni.

Jó szófogadó vót az a legénke. - Elviszem én, szüvesen! - mondja.

El es indult a pecsétes levélvel. De ahogy ment az úton, estére beért egy erdőbe.

Azt mondja:

- Most én azt se tudom, hogy merre menjek, nem tudom az utat.

Lá­tott egy házot, - s én békéredzkedek ide, - gondolta magában -, s itt meghálok.

Úgy es lett. Koppantott bé, s belőlről azt mondja egy hang, hogy tessék. Bé­menyen a legénke, s hát egy öregasszon vót odabenn.

- Jó estét, öreganyám! ­

- Adjon isten, édes fiam! - azt mondja. - Hát te hol jársz ere, hol még a madár se jár?  Nem jó helyre kopogtattál te bé.

- Hát métt, öreganyám?

- Azétt, mert itt tizenkét tolvaj lakik. S ha hazajőnek, meg­tudják, hogy te itt vagy, egyből felmészárolnak tégedet.

- Nem bánom én, öreganyám, legyen, mit a jó isten ad! De ha az erdőbe maradok, ott es megölhet vaj egy vadállat. Mindegy, hogy hol halok meg. - Csak itt tudjam kipihenni magamot reggelig! ­

Az öregasszon ágyot vetett neki, s lefektette. Eccer csak jőnek haza a tol­vajok nagy derenducálásval*.

Azt mondják az öregasszonnak:

- Miféle gyermek van itt, mit keres ez itt?

- Jaj - azt mondja az öreg asszon -, édes fiaim, hagyjátok meg az életit! - Egy szegén vándorlegénke. - Valami levelet viszen a királynak. ­

A legén már aludt. Azt mondják a tolvajok: - Vegyük el a levelet, s olvassuk fel. Nem rólunk ír-e valamit? Münköt akarnak elárulni. ­

Elveszik a levelet, s hát olvassák, hogy az vót benne, a feleséginek a király­nénak, hogyha odaér a legénke, azonnal fejeztesse le, s temettesse el.

A tolvajok elégették a levelet, s azt irták a levélbe, ha odaér ez a legénke, abba a szent helybe adja feleségül a leánnyát. S nagy lakadalmat csapjon.

Lera­gasztották a levelet, s visszatették a legénkének a zsebjibe. Reggel felkel a legén­ke, s erről nem tudott ő semmit se, hogy a levelet kicserélték.

Menyen, el es ér a király udvarába, s a pecsétes levelet az őrök elvették tölle, s odaadják a királyné­nak. A királyné hivatja a legénkét, jól szemügyre vette.

- Jól van - azt mondja, mikor elolvasta. - Amit írt az uram, azt én megteszem.

Hamar papot hívattak, s a leánnyát esszeesküdtette evvel a legénkével. Nagy lakadalmat csaptak. S hát éltek boldogan. A legénke ott maradott. Na telt-múlt az üdő, eccer jő haza a király. Megtudta a dógot. Rettentő nagy méregbe gurult, hogy az ő hire nélkül elyent mertek csinálni, mikor ő nem ezt írta a levelbe. Hogy merte a királyné megtenni? A királyné elévette a levelet, s mutatja, hogy ez vót benne.

       - Hát - azt mondja - ezt a levelet nem én írtam. - Hivatja oda magához a legént. Azt mondja:

       - Hát hol van az a level, amit én irtam? Ez nem az a level.

- Hát - azt mondja - felséges királyom, megbocsásson, de én senkinek nem adtam oda a levelet, hacsak - azt mondja - megháltam, s a tolvajok, hogy ki nem cserélték a zsebemből a levelet. ­

       - Hát jól van - azt mondja a király. - Ne gondold, hogy olyan hamar királysághoz jutsz. Azt mondja :

- Nekem el kell hozd az ördögnek a három arany hajaszálát. Addig a leányomot meg nem látod.

- Jól van - mondja a legén. - Elhozom én még a pokolból es, ha kell! - S aval elindult.

Menyen a legén, ország-világon, mindenen keresztül, s eccer béért egy nagy városba, s hát a város kapujánál megállították. Azt mondják:

- Hova méssz? Mi a mesterséged? Itt ezen a városon addig keresztül nem eresztünk, amíg van egy hatalmas mély kút, s abba a kútba már száz esztendeje nincsen víz, hogyha vizet nem fakasztasz!

- Jól van - mondja a legén -, én most nem érek reá nektek evvel baj­lódni, de ha visszajövök… - Olyan helyré menyek, ahol megtudom, hogy mi a baja a kútnak. ­

       Jól van, akkor elengedték az őrségek a városon keresztül. Menyen tovább. Megint béért egy nagy városba. A város kapujánál megint megállították.

-:Egy tappodtat se méssz tovább! - mondják. - Hová méssz, merre? ­Elmondta a legén, hogy ő menyen az ördögnek a három arangy hajszálájétt, ha megkapja.

- Jól van, de tudakold meg azt es, hogy van egy nagy-nagy körtefa, s azon a körtefán örökké különbnél-különb arangy, ezüst, gyémánt körték szoktak lenni, s mostanában még a levele es leszárodott. Hogy mi a baja annak?

- Jól van… -  visszajövök, s megmondom. ­

Menyen tovább a legén. Hát eccer egy hatalmas nagy folyóhoz ért, s a folyón egy révész vót a csónakjával. A legén odaintette, beleült a csónakba, s azt mondja     a révész:

- Ugyan biza hova s merre méssz te legén?­

Elmondta a legén, hogy hova s merre menyen.

- Tudakozd meg azt es, hogy métt van az, hogy én örökké, de örökké itt va­gyok, sohase vált fel ingemet senki se? – mondja  a révész.

- Jól van, megtudakozódom – igérte a legén.

Mikor kiszállott a csónakból, nem ment csak egy tíz lépést, hát egy hatalmas nagy, nagy, nagy lapos követ látott meg. Azt a lapos követ féretojta*, - s hallják-e? -, ott le lehetett menni az alvilágba. Le es ment a legén, s ahogy lemenyen, hát pontoson a pokolba kötött ki. Ott vót a po­kolnak a feneke.

Az ördögnek az öreganyja vót otthon csak, az ördög nem vót otthon.

Köszön a legén, s azt mondja az öregasszon, hogy:

- Mi járatba vagy, édes fiam, métt jöttél? ­

Azt mondja:

- Én azétt jöttem öreganyám, hogy az ördögnek, a fiadnak elvigyem a három arangy hajaszálát.

- Hát az van neki, pontoson három arangyhajaszála van. De az nem adja oda neked.

- Hát, öreganyám - azt mondja -, hogy tudna segitteni rajtam, hogy én azt megkapjam. Mert nekem a boldogságom függ tölle, ettől a három arangy haj­száltól.

- Jól van - azt mondja -, a fiam minnyá’ hazajő, addig  té­ged elvarázsollak egy bolháé s belébujsz ide në, a rokolyám ráncába. S akkor hazajő a fiam. S akkor én kihúzom a fejiből  három arangyhajszálat. De azt mondja a legén:

- Várjon, öreganyám, mert még három kérdésem es van. ­

Azt mondja az öregasszon:

- Mifélék?

- Ahogy jöttem, útközben egy városon keresztül egy kútba már száz esztendeje nincsen víz, hogy nem-e tudná a fiad, az ördög, hogy métt nincsen víz abban?

- Jól van – azt mondja az öregasszon – azt es megkérdezem.

Azt mondja a legén:

- S még egy másik városban, hogy jöttem keresztül, ott van egy nagy körtefa. Különbnél-különb körték teremtek rajta, arangy, ezüst, gyémánt. Az csak úgy húzta le az ágát. Most megint még a levele es le van szárodva. Hogy an­nak mi az oka?

       - Jól van – azt mondja az öregasszon – ezt es megkérdezem. Hát a har­madik?

- A harmadik…  itt ahogy jöttem el, nem messze a vizen, a révész kérdezteti velem, hogy hát métt örökké ő kell csónakáz­zon, hordja az embereket? Miért nem váltja már fel valaki?

- Jól van – azt mondja az öregasszon – ezt es megkérdezem. ­

S avval hamar bolhájé változtatta a legént az öreg ördögné, s belébujtatta a rokolyája ráncába, de alig tudta ezt megtenni, már hazahanyította a buzogány­nyát az öreg ördög, jött haza. Azt mondja:

- Jaj, öreganyám! - Melyen idegen szagot érzek! Ember járt itt ugye?

- Há hogy járt vóna, édes fiam! - Nem járt itt senki se.

- Pedig olyan szagot érzek…

- Érzessz te, – majd megmondom, hogy mit! – azt mondja. – Esszejártod a fél világot, mindenféle szagot esszegyűjtöttél. Nem érzessz te mást itt semmit. ­

Vacsorát adott az ördögnek, s leült az öregasszon, az ördög fejit az ölibe vette, s elkezdte cirógatni-marógatni, fésülgetni, simogatni. Hízelkedett neki az öregasszon. Kicsit elszunnyódott az ördög, elszunnyadott, s akkor az öregaszszon egy hajaszálat kirántott a fejiből. Felorditott az ördög:

- Jaj, jaj, jaj! – azt mondja. - Hogy fájt! Mi csináltál, öreganyám? Azt mondja:

- Csak így elszunnyodtam, s hallod-e, mit láttam álmomba?

- Mit? - kérdi az ördög.

- Azt láttam álmomba, hogy innen nem messze egy városba van egy kút, s ott már száz esztendeje nincsen víz. S nem tudják, hogy mi annak az oka.

Nagyot kacagott az ördög:

- He-he-he! - azt mondja. - Mi lehet az oka? - Az, hogy ott van egy hatalmas nagy varangyos béka, s az mind kiigya a vizet. Csak le kéne ereszkedni abba a kútba, s azt a varangyos békát agyon kéne ütni, s kihanyittani a kútból. Tudna forrni a víz újra. De ezt senki se tudja. Nehogy elmondja, öreganyám, valakinek!

- Dehogy mondom! – azt mondja az öregasszon. - Nem járt itt senki. ­

Közbe a legén a rokolya ráncába ezt hallta.

Az öregasszon újra fésülgette az ördög bozontos üstökös fejit, a pokol­nak a fejit fősülgette.

Eccer megint kirántott egy arangy hajszálat belölle. Felorditott az ördög. Azt mondja az öregasszon:

- Csendesebben na, csendesebben! - EIszunyóltam egy ki­csitt, s hallod-e, megint láttam valamit álmomba.

- Mit látott, öreganyám?

- Azt láttam álmomba, hogy van egy körtefa egy városba, s azon különbnél különb körték teremtek ezelőtt, s most még a levele es le van szárodva. Hát ugyan biza mi ennek az oka? Ugye te se tudod?­

Nagyot kacagott az ördög.

- Há hogyne tudnám! - azt mondja. - A gyükerit rágják a férgek. - Ki kéne pucolni s friss fődet kaparni oda. - De nehogy el­mondja öreganyám valakinek!

- Nem mondom én senkinek! - De a legén ezt es hallta a rokolya rán­cában.

Újra kezdte simogatni az ördög bozontos haját, fejit, s kirántotta a harmadik arangy hajaszálát. Kirántotta. Ez fájt a legjobban az ördögnek. Úgy felorditott, hogy azt se tudta, fájdalmában mit csináljon.

Azt mondja az öregasszon:

- Na nyughass, na! Többet nem szunyódok el. EIszunyódtam, s most es láttam álmomban valamit.

- Há mit látott, öreganyám?

- Hát most azt láttam, hogy innet nem messze van egy fo­lyó, s azon van egy révész. S az a csónakján, örökké a csónakján evez. Utasokot visz, hol ide, hol oda, s őt nem váltsa fel soha senki.

- Hát elég bolond - azt mondja az ördög. - Amikor valaki felszáll, csak nyomja a lapátot a kezibe, s ő ugorjon ki a csónakból. Aztán annak a kezibe marad a lapát örökre. - Soha többet nem tud megszaba­dulni tölle. De ügyeljen, aki megmondja ezt, mert akkor az ott marad! ­

Hallta ezt a legén, de nem szólt egy szót se.

Na akkor az ördög kialudta magát, s megint elindult a világba, hogy sok lelkeket elcsábítson.

Az öregaszon otthon maradt, a legénkét kirázta a rokolyájából, s visszavál­toztatta legénnyé, s azt mondja:

- Na, édes fiam, halltál-e mindent?

- Hallottam, öreganyám.

- Itt van a három arangy hajszál, most már viheted! ­Zsebre tette a három arangy hajszálat a legén, s ment. Mikor odaért a folyó­hoz, má messziről kérdezte tölle a révész:

- Na - azt mondja - megkérdezted-e?

- Megkérdeztem - azt mondja -, de - azt mondja - csak akkor mondom meg, ha átol értem a vízen. - Félt, hogy nehogy a kezibe nyomja a lapátot. Hát úgy es lett. Beleült a csónakba, s mikor átért a túlsó partra, akkor visszakiabálta:

- Hogyha lesz egy utasod, s a túlsó partra érsz, akkor nyomd a kezibe a lapátot, s te ugorjál ki onnat a csónakból, hogy annak a valakinek legyen a markába az evező, s az aztán többet nem tud megszabadulni tölle. ­

Megköszönte az evezős, a révész, s a legén ment tovább. Hát beért abba a faluba, ahol a körtefa vót. Kérdezték az őrök, hogy na, hogy járt, mint járt, megtudakolta-e, hogy métt van kiszárodva ez a fa.

Azt mondja a legén:

- Meg. Azétt van kiszárodva, mert a gyükerit rágják a férgek. ­Hamar csákánt, lapátot vettek elé, s úgy es vót, ahogy a legén mondta. Mert annyira elrágták a gyükerit a férgek, hogy alig élt szegén fa. De hamar mélyebb gödröt ástak, friss fődet tettek, s eccere, mikor a nap rásütött, a szél megfutta, csak kezdett ződülni, virágozni, s szemlátomást élt a fa.

Örömibe a király három nagy szekér arangyat adott a legénnek. Meg es ör­vendett a legén. Egyik szekerre felült, s a másik kettőt hajtotta maga előtt. El­ért oda, ahol a kút vót. Ott es megmondta, hogy a kútba egy nagy varangyos béka van. Lemennek a kútba. S hát csakugyan ott terpeszkedett egy hatalmas nagy varangyos béka. Azt agyonütték, s kardval essze-vissza vágták, s kihanyi­gálták a kútból, kipucolták, s friss víz bugyogott ki belölle.

Örömibe a király ott es megajándékozta a legént. Nagy felpakolva ment ha­zafelé.

Mikor az apósa meglátta, a leánnak az apja, hát elfelejtkezett még az ördög három arangyhajszáláról es. Úgy megejedett attól a sok kincstől. Hogy kéne az neki most.

Azt mondja a legénnek:

       - Most neked adom a leányomot - azt mondja. De mondd meg, hogy hol szerezted ezt a sok pénzt! - Hogy én es tudjak szerezni.

- Hol szereztem? - azt mondja a legén. - Ahogy menyünk három éjjel, három nap, ott lesz egy folyó, s azon a folyón át kell menni. Ott van egy révész, s a túlsó parton mind elyen sok pénz van, s onnat hoz­tam. ­Hazudott a legén. Azt mondja a király:

- Menyek, hozok én es. ­

       Essze es szedte magát, s elindult. Mikor odaért a folyóhoz, a révész átvitte a folyón, s a túlsó partnál a királynak a kezibe nyomta a lapátot, s aztán ő kiugrott a vizből, a csónakból, s a király lehet, még ma es evez, ha meg nem hót. Többet nem tudott megszabadulni onnat. S a legén a királyleánval még ma es boldogann él, ha meg nem hót.

Így jártak szegények, mert irigy vót a király s kapzsi. Nem elég, hogy király vót, hanem még több kellett vóna neki.

Itt a vége, fuss el vélle!

Aki másnak vermet ás, maga esik bele.

 

 


[1] eppe = éppen akkor

A szöveget gondozta: Sebestyén Imre Dezső