64. Halász Józsi

 

Hol volt, hol nem volt, hetedhétországon túl, még az Óperenciás tengeren es túl, vót eccer egy szegén ember s egy szegén asszon. Azoknak vót egy egyetlen fiacskájik, Józsi.

Eccer csak meghót a szegén asszon, s utána nemsokára meghót az ember es. Megmaradott egyedül a fijik, Józsi. De az egy olyan lusta gyermek vót, hogy az nem akart dógozni semmit se. Mondták a szomszédok eleget neki:

      - Józsi, menjél el valahova szógálni! Dógozzál fiam valamit! Felkopik így az állod! ­

      De Józsi csak lustálkodott.

      Eccer biza, mikor látta, hogy nincs merre tekeredjen, nincs amit egyék, a szomszédok se adtak neki, hát eszibe jutott, hogy az apjának vót egy hálója, s az apja avval járogatott halászni, s abból tartotta őköt. Hát ő gondolta magába, hogy megkeresi azt a hálót, s elmenyen ő es halászni.

Meg es kereste, fel vót az ódalkamarába akasztva egy szegre. Levette a há­lót, kicsit megpucolgatta, megkötözgette, hol el vót szakadva, s elment le a vízre halászni. Belétette a hálóját, s ott tartotta egy jó darabig.

S eccer húzza ki, s hát egy olyan szép halacska ficánkolt a hálójában, hogy olyant még emberi szem nem látott. Csak úgy tündöklött, csillogott a pikkelye. Hej, nézi Józsi, nézi, gondolja magában, ezt én elviszem a földesúrnak. Erőst sokval adós az én édesapám, le kéne én dógozzam, de ezétt nekem vaj egy na­pot elenged, ezétt a szép halétt. Hazavitte, s belétette egy tángyérba, hogy úgy elviszi a földesúrnak.

De eccer csak hallják-e, hogy tette a tángyérba, hogy nem, leejtette a födre azt az arangyhalacskát, s az egyet ficánkolt, s egy olyan szép leán lett belölle,          hogy a napra lehetett nézni, de rea nem. S megszólalt:

- Na, édes Józsi - azt mondja -, én most a te feleséged leszek. ­

Na minnyát[1] papot hittak, megesküdtek, s boldogan éltek.

Eccer azt mondja Józsinak a felesége:

- Hallod-e édes uram, Józsi! Nincs nektek suhutt[2] se egy darabocska fődetek se? Ennyire szegények vattok tü?[3]

- Hát bizon. - Nincsen nekünk, mert amig édesapám élt szegények vótunk, s eladogatta a fődet, s abból él­tünk. S nekem nem maradott semmi a halálik után.

- Hát - azt mondja - én azt nem hiszem el. Hát azétt valami csak kellett még es, hogy legyen, hogy maradjon.

      - Hát most jut eszembe, hogy még es maradott - azt mondja Józsi. - Mara­dott egy nagy hegy, ami nem kellett senkinek se. S az megmaradott.

- Gyere Józsi! Menjünk oda, s mutasd meg nekem azt a hegyet!

Kartén fogóznak*, s szépen kisétáltak arra a hegyre. S leültek oda beszélgetni.

       Eccer csak Józsinak olyan álmosság jött a szemire, hogy rettenetesen. Oda dőlt a felesége ölibe, s elaludt. Erre várt a felesége.

Valahogy kihúzta magát az ura feje alól, s odatette a fej kendőjét az ura feje alá, s ő honnat, honnat nem, elékerített egy rettentő nagy csaplós* ostort, s ak­korát rittyentett*, hogy ég és főd megzendült belé.

     S annyi sárkán odagyűlt, hogy annyit még én se láttam sohase, s aszon­gyák:

       - Mit parancsolsz, úrnőnk?

       - Azt parancsolom, hogy ide egy olyan szép palotát építsetek, amelyen a fődön még sose vót, s nem es lesz! ­

Nem tőt belé annyi üdő, hogy én ezt mondtam, s hát olyan szép palota kere­kedett oda. A sárkányok – mindegyik – dógoztak. Egyik ezt, s a másik azt. Hogy, mondom, pillanatok alatt felépitették a palotát. A palotába szógák, szógálók, bú­torok, ott konyhafelszerelés, ott istálló, az istállóba lovak s tehenyek. Ott csűrök, a csűrbe csépeltek, s még cséplőgép es vót, ami járta ott az udvaron hátul. Hát amit csak a szem-száj elkéván, az mindenféle vót ott, ha hiszik, ha nem…

Eccer csak felebred Józsi, s megdörgöli a szemit. A csodálkozástól nem tu­dott hova lenni.

Azt mondja a feleséginek:

- Hol vagyok édes feleségem?

- Itthon vagy Józsikám! – azt mondja. - Ezután ez a mü palotánk. Ez a mü várunk. ­

Józsi sétál es, s számravette mindenfélét, hogy mije van. A lovakot az is­tállóba, tehenyeket, ott bárányokot, disznyókot, apró majorság*, hát ott annyi mindenféle vót, hogy – kendtek azt akár hiszik, akár nem, –  annyit még sose láttam.

Nahát, eccer telt-múlt az üdő, békességesen éltek a feleségivel. Mit gondolt Józsi, mit nem, azt gondolta magába, hogy elmenyen a földesúrhoz, s meghijja Pünkösd vasárnapjára délebédre.

Mondja es a feleséginek:

- Hallod-e, feleség, mit gondoltam!

- Ugyan biza mit, édes uram?

- Azt gondoltam, hogy el kéne menjek én a földesúrhoz, s Pünkösd vasár­napjára meghíjjam délebédre.

       - Ne menjél el, édes jó uram! – azt mondja a felesége. - Nem lesz ennek jó vége! ­

       De addig mondott a felesége, heába beszélt, nem fogadott szót az ura.

       Béfogatott négylovas hintóba, nagy urason felült, s elment a földesúrhoz. A földesúrnál eppe az udvaron valami ácsok dolgoztak, s mikor meglátták Józsit, nagy irigykedve aszongyák:

- Nezzetek csak oda! Ez az utolsó Halász Józsi. Hogy felvitte az isten a dó­gát! Melyen urason jött ide! Ez nem vót egy senki, egy semmi, s a felesége, ne melyen gazdagá tette. ­

De Józsi úgy fél fülre hallta es, s nem es ezt a beszédet. Nem szóllott sem­mit se, hanem koppantott, s bément a földesúrhoz.

- Adjon isten jó napot!

- Adjon isten, Józsi! Hát mi szél hozott ide tégedet?

- Hát én azétt jöttem – azt mondja –, hogy a földesurat meghívjam Pünkösd vasárnapjára délebédre.

- El es menyek, Józsi – azt mondja –, mert hallottam hírit, hogy melyen szép palotád van, s feleséged. Azt én meg kéne nézzem. ­

       Na Józsi elment haza, süttek-főztek Pünkösd vasárnapjára, s várták a földes­urat.

Eccer meg es jött hatlovas hintón nagy urason, de aszondta Józsinak a fele­sége, hogy ő oda készíttet mindenfélét az asztalra, s ő elbujik, nehogy a földes­úr őt meglássa, mert ha meglátja, akkor bizony Józsi kifogy* a feleségiből.

Úgy es lett. Józsinak a felesége féreállott egy másik szobába, s Józsi s a föl­desúr csak ettek-ittak, beszélgettek. Vótak felszógáló nők, kiszolgálták őköt. Eccer csak azt mondja a földesúr:

   - Te Józsi, van itt mindened, látom, amit a szeme-szája kéván az embernek, de hol a feleséged? -­

       Azt mondja Halász Józsi:

- Az – azt mondja – egy kicsitt szemérmetes. Nem szereti, ha férfiak jőnek a házhoz.

       Hát jól van, ennyiben maradott a beszéd.

Még esznek-isznak, eccer csak Halász Józsi kiszóllott, hogy fogjanak bé, mert a földesúr haza akar menni. Bé es fogják a lovakot, s a földesúr felült a hintó­jára. De, hogy ült fel a hintóra, hogy nem, visszatekintett, s az ablakon meglátta Halász Józsinak a feleségit.

Na, ha meglátta, elég baj es vót ez, mert olyan beteg lett, úgy belészeretett a Halász Józsinak a feleségibe, hogy fél halva lett, mire hazament. Úgy kellett le­szedjék s felmosdassák, mikor hazament. Levették a hintóról, felmosdatták, le­fektették. Ágynak esett, olyan beteg vót, hogy doktorokat kellett híjanak.

Másnap heába várták az ácsok, hogy jő ki a földesúr, s kiadja a parancsot. Nem jött az ki. Eccer azt mondja az egyik ács:

- Bémenyek, s megnézem, hogy mi van vele? ­

Menyen bé, s azt mondja:

- Jaj, földesúr, csak nem beteg?

- Beteg vagyok, biza! S meg es halok, hogyha Halász Józsinak a palotája, s a felesége az enyim nem lesz! ­

Hát kiment az ács, azt mondja:

- Mit kéne kitaláljunk, hogy Halász Józsi azt ne tudja megcsinálni? – mondja –, s akkor ide kéne adja a földesúrnak a palotáját s a feleségit es. ­

Hát tanakodtak, tanakodtak, s hát azt egyezték meg, hogy ­van egy hatalmas nagy hegy az ajtó előtt, ott a kert végiben, s azt a hegyet akkor éjen Halász Józsi hordja el. S a helyibe ültesse bé szöllővel, s mindenféle gyümölcsfával. Ha ezt nem tudja megtenni Halász Józsi, akkor aztán elviszik a házát, a palotáját s          a feleségét.

Na minnyát üzennek es Halász Józsiétt.

Menyen Halász Józsi, azt mondja: - Na, jó napot, földesúr, métt hivatott?

- Hát hivattalak, amétt hivattalak – azt mondja –, de azt akarom meg­mondani, hogy itt az ajtó előtt nem messze, a kertem végiben van ez a rettentő nagy hegy, hogyha reggelre bé nem ülteted nekem szöllővel, s különbnél-­különb gyümölcsfákval, akkor kifogysz a házadból s a feleségedből es. ­

Hej, istenem, ne hagyj el! …hogy elbúsulta magát Halász Józsi, hogy most oda lessz a szép palotája s a felesége es. Hogy tudja ő ezt egy éjen megcsinálni? Ha­zamenyen, s mondja a feleséginek:

- Hallod-e, feleség, mi a baj?

- Ugye mondtam, hogy ne hidd ide a földesurat! - azt mondja. Nem fogad­tál szót nekem. Na most csak feküdj le, s aludjál! Semmi gondod ne legyen! ­

Le es feküdt Halász Józsi, a felesége kiment az udvarra, s akkorát rittyen­tett, hogy ég és föld megzendült belé. Annyi sárkán odagyűlt, hogy a szem nem lepte bé*.

- Mit parancsolsz, úrnőnk?

- Azt parancsolom – mondja –, hogy ott a földesúrnak a kertje végibe van az a nagy hegy, azt még az éjjel hordjátok el! A helyit szántsá­tok fel, s ültessétek bé szöllővel s gyümőcsfákval!
- Érjen es a szöl­lő rajta, s a gyümőcsfákon es mindenféle gyümőlcs!

- Meglesz – azt mondják a sárkányok.

S hallják-e, mire virradni kezdett, kitekintett a földesúr az ablakon, hát látja, hogy olyan szép a szöllő, érőjibe* van, s a gyümőcsfákon mindenféle gyümőcs, hogy még hétszerte betegebb lett bánatában.

       Várják az ácsok reggel, várják, de nem jő ki a földesúr. Menyen egy bé, s azt mondja:

       - Mi van, földesúr, csak nem beteg?

       - Beteg vagyok biza – azt mondja. - S meg se gyógyulok, hogyha az enyém nem lesz Halász Józsinak a háza s a felesége. ­

       Megint kimenyen, gondolkoznak, tanakodnak az ácsok. Mit tudjanak csi­nálni?

…három ács esszedugták a fejiket. Ide kell hívni Halász Józsit, meg kell neki mondani, hogy ettől a palotától az ő palotájáig egy márványhíd le­gyen, s annak a márványhídnak a széjin két felől különbnél-különb fák s a fákon különbnél-különb madarak csirikoljanak*. Ha ezt nem tudja megtenni, akkor kifogy a palotájából s a feleségiből es.

       Hivassák es Halász Józsit. Mondja Józsi a földesúrnak, hogy mit parancsol, métt hivatta?

       Elmondja a földesúr:

       - Azétt hivattalak Józsi, hogy az én palotámtól a te palotádig egy márvány­ hídat építsél az éjen! S azon - azt mondja - különbnél-különb gyümőcsfák, s azon különbnél-különb madarak csirikoljanak! Hogyha ezt nem tudod megtenni, akkor kifogysz a feleségedből, de még a palotádból es!­

       Hej, vaj búsúlt Józsi eddig, vaj nem, de most búsúlt csak igazán. Hogy tudja ő azt a hidat megcsinálni egy éjen? Hazamenyen, s mondja a feleséginek.

       Azt mondja a felesége:

       - Egyet se búsúlj, csak feküdj le! Aludjál nyugodtan!

Le es fekszik Halász Józsi, a felesége elévette az ostort, s egy nagyot, hatalmast rittyentett. Amennyi sárkán vót a világon, az mind odagyült.

- Mit parancsolsz, úrnőnk?

Azt mondja:

- Ne, mit parancsolok, hogy attól a földesúrtól ide a palotáig egy szép már­vánhidat építsetek reggelre, azon különbnél-különb fák legyenek, a fákon különb­nél-különb madarak csirikoljanak! ­

Aszongyák a sárkányok:

- Jól van, meglessz!­

Úgy es lett. Eccer reggel a földesúr tekint ki, s hát látja a márványhidat, a szép madárcsirikolást hallja. Olyan beteg lett, hogy hetvenhétszer rázta ki a hi­deg egymás után. Nahát felmosdatták. Bémenyen az ács, s azt mondja:

- Hogy van, földesúr?

- Hogy vónék? … százszor rosszabbul vagyok. Nézd meg, ez a Halász Józsi mindent meg tud csinálni. Találjatok ki valami olyant, amit nem tud megcsinálni! ­

Tanakodnak az ácsok, aszongyák:

- Egyeb nem lesz, azt találjuk ki - aszongyák -, s azt nem tudja meg­csinálni, hogy virágvasárnapjára hívja meg az úristent délebédre. Ezt nem tudja megcsinálni. ­

Mondják a földesúrnak, s azt mondja a földesúr:

- Hát ez jó lesz. Jó, hogy kitaláltátok. ­

Hívják es oda Halász Józsit, s mondják neki. Mondja a földesúr, hogy mit akar, hogy virágvasárnapjára az úristent hívja meg délebédre.

       Hát bíza búsúlt Halász Józsi. Vaj búsúlt eddig vaj nem, de most még száz­szor, ezerszer jobban búsúlt. Hazamenyen, s mondja a feleséginek.

       A felesége bíztatta:

       Ne búsúlj, Józsi - azt mondja -, van itt egy három lábú ló, üljél csak fel arra a lóra, s elviszen tégedet egy-kettőre.

Fel es ült Halász Józsi a három lábú lóra, s az tátos vót, tudják-e? Kiterjesz­tette a szárnyát, s csak repült, repült, meg se állott… – az ég kapujánál csak. Az ég kapujánál kopogtatott, s ott vót Szent Péter.

Azt mondja Szent Péter, hogy:

- Métt jöttél Halász Józsi?

- Azétt jöttem - azt mondja -, hogy a felséges úristen ő szent felségit meg­hívjam virágvasárnapjára a földesúrhoz délebédre. ­

Azt mondja Szent Péter:

- Várjál, jelentem az úristennek! ­

El es menyen Szent Péter, s aztán visszajő, s mondja:

- Azt üzente az úristen, hogy elmenyen virágvasárnapjára ­ebédre. De egy darab fődet vessen be a földesúr árpával, s az az árpa érjen es meg addig, s arassa le, s annak a cipója legyen az asztalon, mert abból akar enni. ­

Visszamenyen Szent Péter, ezt megmondta Halász Józsinak. Halász Józsi felült a három lábú lovára, de jött lefelé az égből, ahogy csak tudott. S visszafe­lé, ahogy jött lefelé örökké csak a jóisten nevit kiabálta. S olyan szépen fődre ért, hogy még meg se ütötte magát.

Elmenyen a földesúrhoz. Jelenti, hogy várhatja virágvasárnapjára, mert jő az úristen. Në, hogy mit kell csináljon. Egy darab fődet vessen bé árpával, s az az árpa meg es érjen, s annak a kenyere, a cipója az asztalon legyen, mert abból akar enni az úristen virágvasárnapján.

Menyen haza Halász Józsi, s hát otthonn az árpa már érik es. Má meg es vót érve, s a cipója már majdnem készült meg.

De mikor Halász Józsi odament a földesúrhoz, a földesúr úgy megejedett, hogy most ő mit tudjon csinálni.

Azt mondja Halász Józsi:

- Féljen csak földesúr, féljen az úrfi! Én es búsúltam eleget mostanig – azt mondja.

Másnap virágvasárnap lett. Jött az úristen Szent Pétervel, egyenesen mentek oda a földesúrhoz. A föl­desúr kitekintett az ablakon, s hát látja, hogy jő Szent Péter az úristenvel. Úgy megejedett, azt mondja:

- Zárjátok bé a kaput! Ide bé ne jöjjön!­

Hamar bé es zárták, kaput, ajtót, mindenfélét. Megfordult az úristen, s azt mondja:

       - Menjünk ahhoz az emberhez, aki  hezzám járt az égbe! ­

Mert az Halász Józsi vót.

       Akkor Szent Péter s az úristen odaindultak Halász Józsihoz. Mikor odain­dultak, azt mondja az úristen Szent Péternek:

       - Nézz vissza, Péter, mit látsz? ­

       Néz vissza Péter, s hát a földesúrnak a kastélya lángba vót borulva. Minden­féléje porig elégett. S benne égett a földesúr es, emberestől marhástól, minde­nestől.

S akkor az úristen odament Halász Józsihoz, s ott megebédelt. Elejibe men­tek előbb, kezit-lábát csókolták az úristennek. Megvendégelték. S azt mondja az úristen:

- Legyetek jók! …mert csak igy tudtok a mennyországba bé­jutni. Szót fogadjatok, s teritsetek asztalt minden szegénnek itt a földön, hogy legyen nektek a másvilágon es!

Aztán az úristen visszament a mennyország­ba Szent Pétervel.

S Halász Józsi a feleségivel, még ma es boldogan él, ha meg nem hót. Aki nem hiszi, járjon utána!

 

 


[1] minnyát = mindjárt, azonnal, rögtön

[2] suhutt = sehol

[3] vattok tü = vagytok ti


A szöveget gondozta:  Sebestyén Imre Dezső