Hol volt, hol nem volt, hetedhétországon, még az Óperenciás tengeren is túl, vót egyszer egy szegény asszony, annak a .szegén asszonynak volt egy fiacskája, Jancsika. Szegények voltak, mint a templom egere. Egyszer csak a bíró kidoboltatta, hogy erőst sok báránya van, pontoson száz darab, s kell neki egy báránypásztor. Odament a szegény asszony, s azt mondja a bírónak:
- Bíró uram, van nekem egy fiacskám, Jancsika. Az olyan ügyes gyermek, hogy olyan nincsen a faluban. Az megőrzi a kend bárányait.
- Jól van, küldd ide a fiadot! Ha olyan ügyes, amilyennek te mondod, akkor felfogadom.
Oda is küldte másnap reggel a szegény asszony a fiacskáját, Jancsikát. Megnézte a bíró erről is, arról is, s azt mondja:
- Hát édesanyád erőst dicsért, s ha csakugya olyan ügyes vagy, amilyennek mondta, - ha itt szolgálsz, kifizetlek.
Fogadkozott Jancsika, hogy ő ügyes, szorgalmas.
Azt mondja neki a bíró:
-
Itt
a tarisnyádba egy darab kenyér, s kilencvenkilenc bárány.
S a századik:
arangyszőrű bárányka.
S azzal kieresztette az akolból. Sorba mentek a kapu felé a bárányok, s Jancsika utánuk. Kihajtotta a legelőre. Mire kiértek, erőst elfáradott. Leült egy dombra, s elévette a tarisnyáját, azt a darab kenyeret, hogy megegye. Hát amikor ellegeti,[1] egyszer csak odament egy egérke, s azt mondja:
- Hallod-e, Jancsika, adjál nekem egy darabocska kenyeret, mert már három napja egy falást se ettem!
- Adok én szívesen.
Letört egy darabot, odaadta az egérkének Az megette, s úgy eltűnt, mintha
ott se lett volna. Egy kicsi idő múlva
hozott egy nagy-nagy
furulyát.
Azt mondja Jancsikának:
-
Jótett
helyébe jót várj! Amiért adtál nekem kenyeret, adok neked egy furulyát.
De ügyelj,
mert ennek még nagy hasznát veszed!
S azzal az egérke eltűnt. Jancsika elvette azt a furulyát, nézegette erről is, arról is, s belefújt az egyik végébe szomorán.
De mikor belefújt, a bárányok mind összebújtak, s úgy sírtak. Akkor megfordította Jancsika a furulyát, s belefújt a másik felébe; s elkezdte gyorsabban fújni, s a bárányok összefogóztak, s ropták úgy a táncot, csak úgy porzott ott a rét, ahol voltak. Addig fújta Jancsika a furulyát, hogy estefelé lett. Összeszedte a bárányait. Úgy ki voltak fáradva a sok tánctól. Hazafelé indította. De amikor hazafelé indította, az arangyszőrű bárányka sehol se volt. Ameddig ő furulyázott, s a bárányok táncoltak, addig az arangyszőrű bárányt elvitte a farkas. Na, Janika gondolta magában, lesz most eleged! Hazahajtotta a bárányokat, s a kapuban várta már a bíró:
- Na, Jancsika, szerencsésen megőrizted-e a bárányokat?
- Meg, bíró uram, meg, csak egy kicsi baj történt.
- Miféle, teringettét?! - kiabált a bíró.
- Hát elveszett az arangyszőrű bárányka.
- Ide-odáját! - s megragadta a gyermeket. - Na gyere csak, bézárlak egy kamrába! Nézze meg az ember! Majd hónap anyád kivált. Vagy egy arangyszőrű báránykát ad, vagy megfizeti.
Jancsikát bevetette egy kamrába. Másnap odahívatta az anyját, s mondja neki:
- A fiad egész életébe itt szolgál, hogyha nem tudod kifizetni nekem az arangyszőrű báránykát. Vagy pedig teremtsél egy ugyanolyan bárányt ide!
Sírt a szegény asszony. Mit tudjon ő
csinálni? Honnan kapjon
ő egy olyan arangyszőrű báránykát? Miből fizesse ki, mikor neki egy
fillérje
sincsen. De a fiát, Jancsikát is sajnálta, hogy egész életén keresztül
azért az
arangyszőrű báránykáért dolgozzon.
Hát ahogy sírt, potyogtak a könnyei,
odagyűltek
a szomszédok, mindenki. Kérdezték:
- Mi baj van, jó asszony, miért sírsz?
Elpanaszkodta a szegény asszony, hogy mi történt. Kiabáltak a szomszédok:
- Megállj, te gonosz bíró, ereszd ki azt a gyermeket!
- Kieresztem, de csak addig, amíg megcsólkolja az anyját! - kiabált vissza a bíró. Kieresztette Jancsikát.
Jancsika odafutott az anyjához, s látta azt a sok népet, alattomba elévette a furulyáját, s beléfújt az egyik végibe.
S hát ott az asszonyok úgy elkezdtek sírni. Potyogott a könnye mindenkinek, mind a záporeső. Sírt az édesanyja Jancsikának. S még a bírónak is kellett sírni, ha akart, ha nem.
Ahogy úgy sírtak, nem vették észre, hogy Jancsika. beléfutt a másik végébe a furulyának. Jó gyors ütembe.
S hát uram teremtőm, rugták. ott mindenki. Összefogóztak az asszonyok, s hogy, hogy nem, a karámba a bárányok is meghallották. S azok is úgy táncoltak. Két bárány összefogódzott, hogy a karámnak az ódalát rugták ki. A nagy tánc közben kifáradtak. Mindenki ahova érte, oda elesett. Jancsika megfutamodott, s azt mondja az anyjának:
- Édesanyám, jőjön utánam!
Az anyja is futott, ahogy tudott. Mikor kiértek a falu végire, azt mondja Jancsika:
- Édesanyám, kend most menjen haza, s én majd utána. Addig haza nem megyek, ameddig király nem lesz belőlem.
- Jaj, édes fiam, ne legyél te se király, semmi se, gyere haza velem! - könyörgött az anyja.
De Jancsika csak futott. Befutott az erdőbe, s vót nála egy budlibicska. Csinált egy kocsikát, két kereket, deszkát az oldalára, s egy jóforma kocsikát csinált. Abba beleült, s meglökte magát, s az a kocsika csak úgy ment, ló nélkül, minden nélkül.
Hát, ahogy így mennek, mennek az úton végig, egy asszony éppen kenyeret sütött. Odament a kúthoz, hogy lemossa a sütőlapátot, s meglátta Jancsikát. Jaj nézzék, az a gyermek, hogy menyen, s ló nem húzza azt a kocsit, s semmi se, s még is tud menni. Odament a lapáttal, hogy ráüssön Jancsika hátára. De mikor odaért volna, azt mondja Jancsika:
- Bárcsak. odaragadna!
Oda is ragadott abba a szent helybe. így futott az asszony a lapáttal. Egy asszony mosott a kútnál, s ahogy öblögette a gúnyát ki, meglátta, hogy fut a másik asszony a sütőlapátval. Ahogy kicsavarta a gúnyát, odalapcsantott[2] az asszonyra:
- Nem szégyelled magadat? - …futni a gyermek után?
Azt mondja Jancsika:
- Bárcsak odaragadna!
Hát ahogy így mennek, megy egy leány egy lúddal a hunnya[3] alatt, ő is
utánafutott. Félre akarta rántani.
- Jőjjön csak félre keresztanyám onnan!
De azt mondja Jancsika:
- Bárcsak odaragadna!
Egy asszony vitte a galyat[4] a kosárban, s azt mondja:
- Te leány, nem szégyelled magadot? - …futni az asszonyok után, s az a gyermek után?
Ahogy odakapott, ő is odaragadott. Mert mondta Jancsika, hogy bárcsak odaragadna.
Hát ahogy így futnak, futnak, meglátta egy egérke, hogy egy asszonynál vaj van a kosárba. Na…, - gondolta magába, ide beléugrok, s jót eszek belőle. Beléugrott, de mikor beléugrott, Jancsika azt mondja:
- Bárcsak odaragadna! - S odaragadott ő is.
Amint éppen ment az úton keresztül egy nagy szürke macska, meglátta a kosárba az egeret. Gondolta magába: na most megfogom. Utánakapott, de mikor utánakapott, azt mondja Jancsika:
- Bárcsak odaragadna ! - S odaragadott a macska is.
Hát így futnak, mennek, s beértek egy országba. Abban az országban ki volt téve egy nagy fekete zászló. Hogy ebben az országban van a szomorú királykisasszony. Senki nem tudja megkacagtatni. Örökké csak sír, sír. Pedig a király annak adná a fele országát, fele királyságát, s feleségül a leányát, aki megkacagtatná. Akkor is a királykisasszonynak az ablakába ki vót téve egy nagy lavór, s abba potyogtatta a könnyeit. Jancsika így, ahogy odaért ezzel a menettel, a királykisasszony rápillantott, s akkorát kacagott, hogy a palota megcsendült.
Fut a király, fut a királyné:
- Mi van, édes leánykám? Miért kacagtál akkorát?
- Jaj, nézzenek csak, ilyen csodát még sose láttam!
Hát a király is akkorát kacagott. Hamar kifutott, s kinyitotta a királyi palotának a kapuját.
- Gyere csak be, édes fiam!
Jancsika a kocsikáját beirányította. S ott azt mondja Jancsika:
- Most mindenki engedje el egymást! - S csak úgy elváltak egymástól.
Akkor a király megparancsolta, nagy asztalt terítsenek az udvarban.
S Jancsikának királyi gúnyát adtak, s feleségül vette a királykisasszonyt. Nagy lakodalmat csaptak, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.
De még előbb Jancsika hazafutott, s odavitte az édesanyját, hogy az is legyen ott a lakodalmon. S aztán a király el se eresztette. Ugye Jancsika lett a király, s még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.
Itt a vége, fuss el véle!
