Fruzsina október (szeptember)

Október 31. Úgy választottak maguknak házat, mint valamikor én az óvodában a meggyet. Bementem, rátettem a kezemet, és azontúl az az én helyem volt. Eleinte féltem, de nem mutattam. A meggyet rárajzoltam székre, padra. A táskámon is meggy piroslott. Megjelöltem a dolgokat, a magam jelével. Otthon lettem a világban. Ott kezdődött minden, amikor az "EZ A HÁZ ELADÓ" mellé még egy sort írtak. Kuca za prodaju. Hogy megértse az idegen is. Megértették. Segítette őket a tévé, a hirdetések, és vállalkozó szellemű közvetítők. Azután már nem kellett a hírverés sem. A házak után a földek következnek. Megjelölve a dolgok, idegen jelekkel. Aki ezután születik ide, honnan tudná, hogy most nekem mi a bajom… De az élet mindenen túl lép. Rajtunk is.
*
Tavasszal a földemet is megvették. Még nekem küldi a hivatal az adócsekket, de az új tulajdonosok időben jönnek, és kifizetik, ami jár. Szomszédaim. Nincs bajom velük. Hibáztam, amikor hallgattam rájuk, és kivitettem magamat, hogy megnézzem, mit dolgoznak a földemen. Már az övéké. Az öreg diófát még öregapám ültette, amikor elvette a nagyanyámat, akkor. Márton - lány volt, és a földet hozományul kapta. Annyi járt neki. A legkisebb gyerek volt. Az aranylánc még a nyakamban van, azt is akkor kapta. Az apja adta neki, így mesélte a nagyanyám. Legkisebb lányomnak, mondta. Így emlékszem, hogy így mesélte a nagyanyám, és mindig tudom, hogy a lánc milyen időkből maradt nekem. Akkor még szent volt a föld, és én mégis idegenek kezére adtam. A kórházat ki kellett fizetnem. Nincs méhem, egyik nap még jól voltam, másik nap már műtöttek. Három hónap szenvedés. Addig Mirjana etette a jószágaimat, bejárt hozzám a kórházba is. Ott egyeztünk meg az utolsó darab földemre. Felépülésem után kivittek, hogy nézzem meg, mit műveltek a diófával. Felvágatják lépcsőnek, sztepenice, znas, mondták. Milyen nagy darabot nyertek a helyén, a fa alatt úgy sem termett már semmi. Rajta sem, már nagyon öreg fa lehetett, mondták. Ők mondták, nekem. Ott pihentünk. Ketten jártunk ki kapálni, gyalog, a nagyanyámmal. Alatta volt a motyónk, faágon a kosztos táska, hogy ne menjenek bele a hangyák. A köténye zsebét mindig megszedte hulladékkal, cserépdarabokkal, a fa alatt kirakta, kupaccá nőtt idővel. Szép tiszta a föld, tarack sincs benne, az acatot is irtottuk, kapálás után is kijártunk, őszig. Fattyazni is kellett, a diófa alá hordtuk a leszaggatott kukoricahajtásokat. Ott repedt ki a sérve az öregapámnak. Megszakadsz, mondta neki a nagyanyám, ne emelj egyszerre sokat. Fellódította a kocsira a hatalmas nyalábot, majd összegörnyedt. Úgy maradt. A diófa helye kórházszagú is volt. Soha nem heverte ki. Később halt meg, de abban a görnyedésben fejezte be azt, ami előtte volt. Ott, a diófa alatt. Sztepenice, sztepenice, mondogattam magamban hazáig. Boli, mutattam a fejemre, mert megkérdezték, hogy mi bajom. Azért nem rosszak ők, csak úgy sem értenének meg, annyira jól még nem beszéljük egymás nyelvét. Koszonom, mondta a szomszédasszony, amikor lerakta az asztalomra az adó árát. Értettem. Én nem köszöntem meg neki semmit. Aszpirint is hozott, felénk azt nem is szokás megköszönni. Vagy nem is tudom, miféle szokásaink vannak újabban…
*
Még soha sem járt nálam a fia, a lánya sem. Az utcán messziről bólintunk egymásnak, de ha nagyon közel vagyunk, akkor is csak kivehetetlen motyogásunk jelenti a köszönést. Dobar dan, mondja most. Úgy hangzik, mint a fenyegetés, mint ha dacból támadni akarna. Elállja a fényt. Jöjjön be, zavaromban magyarul szólok hozzá. Megérti, vagy csak a gesztust, de esetleg akkor is bejönne, ha azt mondtam volna, hogy maradjon kívül. Tartása, tekintete az anyjáé, még sem Mirjana mozdulataival ül a székre: sokkal bátrabban, határozottabban. Mirjana is otthon érzi magát itt, de még óvatos, fél szemmel lesi, hogy meddig mehet el. Kicsit mindig túl megy a határon, ugrásra készen, hogy ha rászólok, visszakozzon. Egyre tovább engedem, de nem jóságból, vagy, mert félek tőle, inkább tetszik a játék. Magamban kuncogok, hiszen jól kitolok vele, egyszer olyan messzire jön, hogy már nem is tud elszökni előlem, és akkor azt tehetek vele, amit akarok. Sarokba szorítom, megfogom a vézna, inas nyakát, addig szorítom, amíg nem árulja el, hogy ki fekszik a koporsóban, hol a férjem, miért ment el Kanadába a fiam, és ő pedig mitől olyan bátor, hogy megfog mindent körülöttem, birtokba vesz, úgy, hogy még nem visz el semmit, nem is szólhatok rá, de az érintésével magához köti a tárgyaimat, kilopja belőlük a lelket. Addig szorítom a nyakát, amíg nem vinnyog, hogy hagyjam, ne bántsam, inkább bevall mindent. Ilyen gonosz képzelgéseim vannak néha, de utána mindig megbánom, átszólok neki a falon, hogy jöjjön, főzök egy kávét, és úgy főzöm, ahogy ő szereti, ahogy ritkán, csak az erős bűntudatom miatt sikerül. Némán szívjuk egymás vérét… ha hagynának minket, a két özvegyet, hogy a vonalon állva próbáljuk meg eldönteni a csatát, mert annak az oldalán az igazság… Nem igaz, hogy az erősebb oldalán van az igazság, hanem az igazság megerősíti a gyengét is. Mindig ilyesmiken gondolkodom. Ez meg itt ül nekem, és nem szól. Megdöglött a kutyánk, mondja nagy sokára. Azután azt teszi hozzá, hogy kér egy ásót. Felállok, hogy induljunk, kint van a fészerben a szerszámok között. De csak ezért nem kellett volna bejönni, mondhatta volna az ajtóban is. Nem mozdul, már lehajtva a feje is. Valamit még akar. Baba, bolnica…. ujutro…. tebe zove… Most én állok az ajtóban, milyen hosszan takar az árnyékom, a hátamon felmelegszik a ruha… mit beszél ez itt nekem, fél szavakból bogozom a lényeget. Azután összeáll a kép. Három napja nem láttam Mirjanát. Beszedte az összes nyugtatót, de előbb a kutyán próbálta ki, hogy mennyi kell. A kutyát még a hegyekből hozták, kutyaidőben számolva épp olyan öreg volt, mint Mirjana… De Mirjana túléli, biztos vagyok benne. A dolgok még nincsenek lezárva közöttünk.

(Fruzsina naplója - reméljük - néhány hét múlva folytatódik. A szerk.)

Október 30. Nem bírom tovább, elválok, mondta az anyám. Felpakolt a szánkóra. Keskeny járatok voltak a szembeházakig, húzott a hófalak között. Azt mondta, hogy akkor két éves voltam. Látom magamat, anyám húz a szánkón, a batyu tetején. Miért így emlékezik vissza az ember? Ma olyan hihetetlen, hogy én ott voltam, és nem csak a felnőttek meséjéből tudom. Akkor sem válok el, mondtam az uramnak, és ökle a fülemet érte. A szegedi kórházban feküdtem, akkor voltam először kórházban, addig csak szülészeten, a szomszéd városban. Tumor, mondták, megoperáltak, és sokáig nem jöhettem haza. Már meg volt a fiam, nem válok el, mondtam neki is. Kicsi volt, ültünk a meggyfák alatt. Tavaszszaga volt a kertnek, a fejemről aznap vették le a kötést. Úgy sem érti még, gondoltam akkor. De én még emlékeztem a szánkóra, hogy húzott vele visszafelé is az anyám, és azt mondta, hát akkor nem válok el az apádtól. Az ő anyja miatt, mert az, ahogy befordultunk az udvarába, rögtön látta, hogy hány óra. Azt kiabálta, hogy a tűrést tanítottam neked, és úgy indított vissza bennünket, hogy enni sem adott. Enni azt mindig, nála haláláig muszáj volt enni a vendégnek. Ettél fiam, kérdezték, és máris terítettek, mert úgy illet. Étellel kínálni maga volt a szeretet. A szeretet pótlása. Ettél már, fiam, kérdezte az anyósom is az uramat, ha elmentünk hozzá. Engem nem kérdezett. Egyen otthon, az anyja Úristenit, hallottam egyszer, amikor nem tudta, hogy hallom. A szeretet megtagadása. Nem kínált az a férfi sem étellel, amikor eljöttem tőle. Hatalmas körtéket hozott előző este, és vártam, hogy majd mondja, vigyek az útra. De nem mondta. Vagy ezt is csak álmodtam, néha megcsal az élet, és álmodom valakiről, aki nem az uram. Álmodásról nem beszélt az öreganyám, nem mondta, hogy szabad vagy nem szabad álmodni másról. Annak nem lehet parancsolni, amit álmodik az ember. Mégis inkább az uramra gondoltam, mint az álombeli férfira, amikor Mirjana hozta a körtéket, pedig arra a másik férfiara kellett volna. Mirjana hozott egy kosár körtét, kivette a tálat a szekrényből, telerakta. Néztem. Harminc éve élek ebben a házban, itt kívülem még soha nem nyitotta ki senki a szekrényt, csak a fiam, de inkább elé adtam, amit kellett. Az uram csak akkor, ha cirkuszolt, amikor kidobálta az edényeket. Soha senki nem húzta ki a fiókokat. Néztem Mirjanát, ahogy rakta a körtéket. Pusti meni, samo ti sedi, izgleda da si bolesna, mondta, és nyúlkált a szekrényem tárgyai közé. Néztem a körtéket, búzaérő körték íze, csalánzsákok szaga, estéli zsákolás, végig volt a gang zsákokkal, felmásztam a tetejükre, ünnep volt, éghetett az udvari villany, mert máskor spórolni kellett, még vécére is sötétben mentünk. Az áram drága, és rakták a csörgősöket is a bögrébe, a tehén árát is úgy gyűjtötték ki öregapámék. Nálunk már a fiamé volt minden apró, öregapám már nagyon öreg volt, mindig folyt a könnye. A fiamtól elszedte a dinárokat, ha csak tehette, spórolni kell, és dugta a bögrébe. Nem lehetett azon már tejet sem venni. Meghalt, a háborúk kezdete előtt, és örültem, hogy nem kell megértetni vele ezt a fura világot, ahol válnak az asszonyok, és a körtével nem kínálják meg a vendéget, a szeretetet ételben sem fejezik ki, nincs is szeretet. Mit szólna, ha látna, hogy Mirjana rakodik körülöttem, közben kopár hegyekről mesél, több kilométer traktorsorról, és már magyarul is szól, máskor pedig csak átjön, leül a sarokba, ide mellém, és sír egy sort, hogy otthon ne lássák. Nem kérdezem, mit sirat. Asszonyok vagyunk. Mi még nem váltunk. Megoldódtak a dolgok, végül. Ha így, hát így…
*
Azt mondja, hogy a mieink. A halott urára érti, az enyémre is. Bólintok, de csak a tál közös, amibe a babot válogatjuk, a történeteink már nem. Megválogatjuk a megosztható történeteinket. Az ő ura volt az első, aki meghalt az idejöttek közül. Három napja pakoltak le a traktorról. Otthon, a hegyről messzire láthatott, innét csak a földekre. Az én földeimre. Kevés az az élethez annak, aki máshoz szokott… Már az úton is rosszul volt. Srce, mondta Mirjana. Az udvaron sokan voltak, mindenki eljött. Az ablakom mögött sírtam, mert üres koporsóval érkezett a temetkezési vállalkozó. Mondani könnyű, hogy mit számít, hogy zárt, vagy nyitott a koporsó. Halott, aki benne van. Inkább az élőre emlékezni. Nem úgy van az. Mondani könnyű, hogy mindegy. Csak a tál közös, és a bab, ami a mezsgye kerítésén termett. Mondja a magáét, visszagondol. Én a magaméban vagyok. Bako, gde si, hallom, és elmegy. Marad a döbbenet, hogy emlékszik. Annyi baja mellett emlékszik még, hogy nem mentem, pedig hívtak a torra. Az udvaron gyászoltak, behallatszott hozzám. Nem mentem át. Mi a jó, mi nem, kérdeztem. Tudod te is, mondta öreganyám. Arra tanítani sem kell. Hiszen idegenek. Nem tartozom átmenni. Harag volt bennem. Akadt száz kifogás. Enyéim és övéi. Mi keresnivalóm közöttük? De közben tudtam, hogy nincs mentség a maradásra. Emlékezik rá, még mindig. Éjfélig égett a tűz. Az első idegen halott, az első közülük. Bako, gde si, és lecsapott fejjel elmegy. A babot majd holnap elfelezzük.

Október 29. Ha telefonál, ömlik belőlem a szó. Nem akarom, hogy megunjon, de nem tudok gátat vetni a szóáradatomnak. Hangjára felfakadok, mint a forrás, minden vizes lesz tőlem. Mosolyog a cseppek között. Álmomban már mosolyognak rám az emberek is. Nem álmodok rémeseket, amióta a valóság is olyan, álmomban már nincsen rossz. Régen volt, hogy hétköznapi gyarlóságokkal küszködtünk. Tábortól táborig követve, lassan lehullottak rólunk az elmúlt évek borzalmai. Utoljára látva már olyan volt, mintha majd itthon lehetne valamit kezdenünk. Újra, előröl. Majd megjövök, akkor megbeszéljük, mondta, és olyan volt, mint a filmekben. Fogta a kerítés rácsát, én kívül álltam, nyüszíteni tudtam volna a boldogságtól, ha nem lett volna teljesen képtelenség ott és akkor a boldogság érzete. Évek kellettek hozzá, hogy bemertem vallani, hogy vele ott voltam boldog először, a tábor kerítésénél, a kiömlött olaj, égő szemét szagában. Nem mondta meg, hogy mi történt velük, jól vagyunk, mondd meg otthon a többieknek is, hajtogatta kitartóan. Majd otthon megbeszéljük. Akkor könnyű volt minden, akkor az egyszer. Sárosak, mocskosak voltak pedig. Mit láttam benne? Az arcot, akit valamikor hozzám ragasztottak, szétvághatatlan képeken most is együtt vagyok vele, a népes rokonság albumaiban. Mire a kocsihoz értem, mégis elborult valami. Azon az éjszakán álmodtam, hogy hatalmas, széles folyó felé szaladok, és ő a másik parton áll, nekem integet, fiatal, mint az album képein, és biztat, hogy ugorjak, most majd sikerül átugrani a széles vizet. Zuhanás volt, fekete vízbe. Mert fekete lett a víz, mire beleértem, alig karnyira a másik parttól. Mire kievickéltem, senki sem állt ott. Nem akart becsapni, nem rajta múlott… És most itt van nekem ez a másik, aki néha felhív, és ha az arcát nem látom, akkor könnyű onnét folytatnom a dolgokat, ahol a tábor kapujában az urammal abbamaradt…
*
A háború felment. Tedd, amit tennél, most csak magadért. De nem mertem megtenni. Ő sem akarta. Feje az ölemben, kezem a hajában. A vékony ruhámon át érezhette a hasam melegét. Mi lesz holnap? A szeme tükör volt vízen. Néztem a szemét. Lassan belesüllyedtem, és most sokkal kevesebb vagyok. Besötétedett, és nem jöhettem vissza. Így volt. Örültem volna, ha magához húz, vagy mint az érintés előtti időben. A lehetőséggel játszani. Nem történt semmi. Vége sem akart lenni. Simogattam a haját. Aki előbb kel fel, az lesz a győztes. Én nem tudtam abbahagyni. Ugyanabban a pulóverban utazott el, amiben az ölemben feküdt. Ilyeneket álmodom mindig. Mozgólépcsőn vagyok, csak lefelé visz, téves elágazáshoz. Idegen mászkál az ablakok előtt. Hiába várok, hogy visszahozza az ébredés. Az akvárium halai is tudták. Le-fel, a halak az üveg mögött. Mi is. Befelé fordultam. Egyik lábam kinyújtva, másik felhúzva. Térdem a kanapénak szorítva. Párna alá a kezemet, bele az arcomat. A kezemben a haja érintése, az arcomon jelek. A póló ujja felcsúszott, meztelen vállam a párnán. Ezt látta utoljára. A lepedő alatt felhúzott lábat. Magamra emlékszem, az ő szemével. Ezt vitte magával, ezt a látványt. A gyomrában a vágyakozást. Dac és harag altatott, és altat minden éjjel. Vége a háborúnak. Már biztosan nem lesz semmi. Józan, rendes emberek módjára élünk.
*
Férfiak. Összemosott arcok. Mennek, sorban. Mindenki csak elfelé. Néha beköszönnek. Elköszönnek. Senkit nem tartok vissza. Olyan borzasztó ez a nagy - nagy szabadság. Anyám állt a rakott tűzhely előtt. Elviszik apádat katonának. De jó lesz akkor. És a pofon semmihez sem volt mérhető. Pedig én csak őszinte voltam. Azontúl megrágtam minden szót. Gondolni is félek, mert soha nem tudni. Itt vannak, állnak az ajtóban. Keverem az ebédemet, szaggatom a tésztát. Elmennek katonának, és lesz, aki nem jön vissza. Gyerekek, a negyven éves is gyerek. Lábamhoz fekszenek, simogatom a fejüket. A házam falán egy hatalmas repedés, egyre nő. Nincs, aki segítsen. Egyedül ebédelek. Egyedül alszom.

Október 28. Semmi nem jelzi előre, hogy ilyen lesz. Rám szakad, nem tudok kimászni alóla, csak fekszem az ágyban és azt hiszem, hogy jól van így. Azután azt hiszem, nem jól van. Rá gondolok, akármit is teszek, nem tudok másra figyelni. Nézem az ablakon kívül ahogy virrad, és az jut eszembe, ő még alszik valahol. Miért nincsen bátorságom felülni a vonatra, utána menni? Újra kell gondolnom. Hajnalban már mehetnékem van, tervezem, hogy holnap elindulok. Azután kivilágosodik, teszem a dolgokat, ahogy jönnek sorban az apró teendők. Múlik az idő vele. Miért nem mertem akkor nő lenni, kinek tartoztam elszámolással? Kopognak az ablakon, ijedten ugrom, meglesték álmomat. Nem tudom hirtelen lezárni, utánam csorog, az ajtóban is érzem a félig-álmodás mézízét. Bűntudatom nyilvánvaló. De csak a harmadik szomszédasszonyom az. Már ennyi az idő? Tekinget a hátam mögé, úgy nézhetek ki, mint aki éppen valaki mellől kelt fel. Elpirulok. Mi kell a piacról? Korán van még a piacra menni, hiába les mögém, nincs nálam senki. Néha Mirjana jön át, férfi soha. Beszélgetni sem. Megéreznék, hogy rajtuk túlra nézek, és ki szereti azt, ha nem őt látják, hanem csak a pótlékot? Olyan egyedül volt az életben, mint én. Magyarországról jött, a fiamtól tudta meg a címemet, az küldte hozzám. Tőle tudtam meg, hogy a fiam táborban van, és onnét hamarosan Kanadába megy. Apja lehetett volna a fiamnak. Szeme olyan volt, mint a tenger, amikor Opatijanál fürdöttem benne. Fiatal voltam, a tenger zöld, alkonyat volt, átlátszó, szép és ismételhetetlen. A fiamról akartam hallani, úgy figyeltem rá, hogy majd beleszakadtam, de csak a szemét láttam, a tengert, a hajókat, a hegyoldalban kibújt pálmagyerekeket, az éles kés hangját hallottam, amikor megszaladt a sziklás talajon. A tenger nem véletlen jutott az eszembe éppen akkor, a tenger nekünk a vágyakozás. Hová küldtem volna, falu ez, nincsen kiadó szoba máshol, a vendég ott alszik, ahová érkezik. Nálam aludt ő is. Szép, tengerszínű szeme hagyta, hogy nézzem, és én néztem, néztem… Ma is bánt, hogy annyira megnéztem magamnak. Nem küldtem el. A fiamról mesélt hajnalig, arról, hogy milyen az élet a határon túl. Úgy néz mögém a szomszédasszony, hogy belepirulok, de nincs nálam senki. Miért van bűntudatom még most is? Néztem a zöld szemeibe, a tengerbe. Opatijánál, a tengerbe, amibe vágyakozik a síksági ember, mert azt hiszi, hogy ott mindent elér, minden teljesül. Pedig csak elveszeti a vágyakozása tárgyát, épp ahogy megtalálta, belemerült, akkor veszti el, és nincs tovább mire vágyni. A másik szobában vetettem neki ágyat. A kanapéra tettem a nagypárnámat, illetlenség, gondoltam, tiszta párnahuzatot kellett volna. A párnámmal feje alá az illatomat, arcom illatát az arca alá tettem. Takarót is adtam neki, a sajátomat, nekem a szekrényből vettem ki egy újat, gyárszaga volt és dohszaga volt, amazt a testem járta át, azt adtam neki. Későn feküdtünk le, sokáig mesélt. Az ajtót nem csuktam be, miért csuktam volna? Nem féltem tőle, esetleg magamtól. Ő is magától félhetett, bár akkor azt hittem, hogy éntőlem. Minden moccanást jól hallottam. Moccantam kint, ő moccant a másik szobában. Hangosan szuszogtam, ő belesóhajtott a sötétbe. Mi a jó és mi nem, tudod te, mondta az öreganyám. Jól tettem? Nem történt semmi. Másnap kikísértem a vonatra, csomagokkal is sokan szálltak fel, falubeliek, a határ felé. Végállomás a Keleti pályaudvar. Én maradtam, ő vitte a fiamnak szánt holmikat. Miféle anya vagyok? Kalácsot is süthettem volna, egyetlen éjszaka nagyon hosszú is tud lenni. Nem sütöttem kalácsot, inkább csak hallgattam, ahogy szuszog, mert mégis ő aludt el előbb. A tenger zöld vizére ért a fekete éjszaka. Ilyesmire gondoltam. Most mindenre egyszerre, és ezt látja az asszony a szemeimben, belepirulok. Egy kosár almát hozzon, ha nem esik nehezére, és becsukom az ajtót. A szobában csak a vágyaim, az elmulasztott lehetőségek, kudarcaim, csalódásaim. Mindent elveszítek lassan, azokat is. Mirjanának egyszer elmeséltem mindent. Miért nem mégy a férfi után, a házadat majd vigyázzuk, mondta. Hát éppen ezért nem megyek el. Megőrzöm azt magam is. Már a piacig sem merek. Az álmaimat magamnak kell őriznem.
*
Nem akarok mást, csak hagyjanak aludni. Már olvasni sem akarok. Ha kinyitom a Bibliát, az is a zsoltároknál nyílik, szerelmet olvasok ki onnét is. Kinézek az ablakon, ünnepre készülnek a szomszédban, eljegyzés lesz. A kertbe megyek, ott van a fák között a szerelem lehelete, a virágzó fák ágain a nyoma. A tulipánok színéről ő jut eszembe. Ha mennék, csak felé szeretnék. Inkább nem indulok el. Az éjszaka az én tükröm, varázsgömböm, tere az álmaimnak, vágyaimnak ablaka. Aludni akarok. Gyereknek is csak aludni volt jó. Hová menekültem volna? Ölték egymást, tűrni kell, tűrtem én is. Ezt tanultuk. Mire emlékeznék szívesen, ha nincsen semmim ott, ahol másnak család képe, karácsonyok, tavaszok, meghittség és ölelés? Miért akarok bele szakadni a vágyba, hogy öleljen valaki, és miért nem hagytam senkinek, ha odáig jutott? Nem vagyok birtoka senkinek, szajkózom, és tovább megyek. Melyik háborúnak lett vége, bennem csak háborúk vannak, az egyik csendesedik, a másik felemelkedik, állig, számig, fuldoklom tőle. Öregek vagyunk, mondta Mirjana, és azóta nem néztem tükörbe, csak az éjszaka tükrébe. Minden éjszakáéba.

Október 27. A patakig visz a kertem. A túlparton idegenek laknak, rokonai a szomszédaimnak. Hajnalban zuhogásra ébredtem. Megszoktam a furcsa neszeket. Jobb, ha nem kíváncsiskodom. Azután mégis. Cölöpöket raktak a parthoz közel, a vízbe. Híd lesz, hogy ne kelljen kerülni, ha egymáshoz mennek. Valamikor volt ott egy keskeny deszkapalló. Egyik oldalán egy kötélben lehetett kapaszkodni. A másik parton lévő utcában laktak apai nagyanyámék. Megegyeztek a túlsó kerttulajdonossal, hogy öregapám és apám hidat építenek. Ne kelljen két utcányit kerülni. Ismeretlenek azonban nem használhatták a hidat. Apám dühös volt, ha valaki mégis a hídon, a kerten keresztül jött hozzánk. Tisztességes ember nem jár kerten át, arra való a kapu. Gyorsan tanulnak. Alig melegedtek meg, már feltalálják magukat. Nem kell kerülni. Csak lemennek a kertvégébe, a hídon át, és ott vannak a másiknál. Két nap alatt végeztek, nem csak a két család dolgozott, szinte mindenki közülük. A második nap végén kecskét sütöttek, kihúzták az áramot, én kerestem elő nekik az ötven méteres hosszabbítót. Szólt a zene, világított a villanyégő, a Hold képe lebegett a vízen. A gyerekek visongva jártak ide - oda, az öregebbje is kipróbálta a hidat. Komsinice, komsinice, ajde, probaj, unszolt Mirjana. Összefogtam magamon a pulóvert, elindultam a patak felé. Nappal már megnéztem, tiszta volt a víz. Láttam az alját, az iszapot. Milyen mély az iszap, kérdeztem gyerekkoromban, de soha nem felelt senki. Feneketlennek hittem. A vízen lebegett a Hold, Mirjana mellettem jött. A deszkára léptem, remegett. A zene ritmusát éreztem. Ezen a hídon én már jártam. Elől mentem, utánam anyám. Soha nem mehettem egyedül a vízhez, a hídra sem. Utánunk jött az öreganyám, aki apámnak bort hozott. Nem bízta volna anyámra. A zene remegtette a hidat, a távolság víz és híd között megváltozott, az idő tette. Ráléptem a deszkákra, és követtek. Anyám, és öreganyám a borral. Középtájt megszédültem, valaki elkapta a karomat. Meglepetten fordultam hátra, Mirjana volt. Öreganyám még csak nem is sikoltott, zuhant a vízbe, bele az iszapba. Illetlenül felcsúszott a szoknyája: a hófehér, inas térdhajlatra emlékszem, a kötött harisnyára, ahogy leffegett a széles gumiszalag felett a felesleg. Fekete, oldalt gombos mamusza volt, az egyik a hídra esett, a másik soha sem lett meg, belesüppedt az iszapba. Zuhant a vízbe, a sikoly csak később jött, már anyám szájából, anyus, kiáltotta, és már ő is ugrott. Fogtam a kötelet, mint a görcs. Mirjana a karomat szorította. Apám jött futva, a kertkapuból kiabált, anyám, anyám! Ketten húzták ki a vízből, nem is kapálódzott, ha hagyják ott marad, vízbe hal. Engem mindenki elfelejtett, álltam a híd közepén, mozdulatlan. A vén rohadék, hogy hagytam volna megfulladni, hallhattam később épp eleget. Kiszínezve, ezerszer. Hiába mondtam, hogy én is ott voltam, nekem is elmesélte anyám. Ott voltam én egyáltalán? Mirjana noszogatott, ajde, ajde, idi, sta ti je? Átmentem a túlsó partra. Sétálok egyet, mondtam, és két utcányi kerülővel gyalogoltam a házamig. A hídon soha többet, a hídon soha többet! Hajnalig szólt a zene, remegett az ágyam. Álmomban még mindig a hídon álltam, és nem törődött velem senki.
*
Nekem itt még sok a dolgom. Nem csak a magam álmait őrzöm. Hányszor lehet szerelmes egy asszony, kérdeztem az öreganyámat. Rám sem nézett, szedte tovább a málnát. Erről nem beszélünk. Értettem. Mindent értek én most is, csak azt nem, hogy mitől fakul ki a világ. De neki is lehettek titkai. Ahol mások szentképet tartottak, nála ott egy budapesti, színét vesztett levelezőlap volt, keretben, üveg alatt. De csak nagyapám halála után került oda. Titka volt a képnek, biztosan. Kérdezni sem lehetett mindent, nem kérdeztem. Magától mondta, kevéssel a halála előtt, amikor rám bízta a képet, hogy egyszer régen járt Budapesten, és ott találkozott valakivel, a Dohány utcában. Nem tudtam kinézni, milyen utcát ábrázolt a kép. Nem az a lényeg rajta, hanem a sárga villamos, mondta, és kivette a kezemből. Ki tartotta még számon ebben a messzi faluban, hogy a sárga villamos járt legtovább a háború alatt, és elsőnek indult, amikor már lehetett? Kívülről öreganyám épp olyan volt, mint a többi, falusi asszony. És ki volt az, aki azon a villamoson utazott, aki miatt ötven évig rejtőzött a kép, levendulás ágyhuzatok között? Olyan titkokat is őrzök a tárgyaimban, amelyekről én sem tudok semmit. Nem hagyhatom veszni őket. Ránézek a képre, melegem lesz. Valakit rejt, aki nem mutatja magát, de nézésem feléleszti. Beléjük kapaszkodom.

Október 26. Miért ilyen az ember? Nem értem, hiszen nem így tanultam. Hol van itt a szeretet, a részvét, a megosztás öröme? Minek hozták vissza, nekem már inkább nem is kell. Mert tényleg nem kell, hiszen évek óta nem vágok disznót, minek is vágnék magamnak, amióta az uram nincs, a fiam pedig Kanadában, azóta nem vágok. A fiam úgy sem jön haza, minek nekem az asztallap, a kotlaház? Mirjanáék hatan vannak, miért hozta vissza, maradt volna minden náluk, örökre, akkor legalább duzzoghatnék, hogy hálatlan népek, csak visznek, de nem hoznak, és azt hinném, hogy igazam van. Minduntalan beléjük botlom, útban vannak. Rosszul akasztottam fel a pörkölőt, fejemre esett, a kotlaháznak neki mentem, a daráló karja beleakadt a szoknyámba, felhasadt egy darabom. Ellenségeimmé váltak ezek a tárgyak. Számolom a hónapokat, figyelem Mirjana malacait, szépen gyarapodnak. Minden konyhai hulladékot átviszek, a kertből nekik adom a lekaszált füvet, itt csak elrothadna, nekem nincsen jószágom, had hízzanak Mirjana malacai, legyenek gyorsan vágásra valók, vigyék a deszkát, a kotlaházat, a kotlát, a kolbászt tartó rudakat is adom, vigyenek mindent, és majd ha másnap visszahoznák, majd azt mondom, nem kell, legyen minden az övéké. Igen, ez lesz a legjobb. Néha emlegetik, hogy közülük egyre többen költöznek vissza, de ők nem tervezik, hiszen nyoma sem maradt a házuknak, csak halottaik vannak arra, szerteszét, kitudja, hogy hol, úgy haltak meg, hogy el sem temethették őket. Nem, nem tervezik, hogy visszatérnek, azért is építenek, itt maradnak, és akkor szükségük lesz a disznóvágás kellékeire. Ha én megyek el, ha hirtelen megyek, úgysem viszem magammal az örökölt holmit, sem az ómama földjéből vett darálót, sem az uram testvérének munkáját, a nehéz, hatalmas asztallapot. Adok, ők kapnak, de Mirjanával pontosan tudjuk, ha nem is beszélünk róla, hogy mindketten veszítettünk, és ezen már nem lehet változtatni. Kinyitom az órát, leülök elé, játszom a mutatókkal, forgatom őket előre, csak előre lehet, aki megtervezte, jól tudta, hogy visszafelé semmi értelme sincsen…

Október 25. Rakodok. Vissza a helyére mindent. Megszagolom a deszkát, a kotlát. Mirjana alapos munkát végzett, sehol egy zsírnyom, rejtett helyeken sincs semmi maszat. Én is így tettem volna, hogy máskor is mehessek érte, és szívesen adják. Rakodok. Vissza a helyére mindent. De ha rendben van minden, akkor mi az ami mégis bánt? Tárgyak ezek, nem értem magamat. Minek adtam oda, ha most nem jó szívvel vagyok? Mert nem. Még senki sem vitte ki innét ezeket, a régi szomszédaimnak mindene volt, családról családra öröklődve, ami elkopott, kilyukadt, sérült, azt kicseréltük, észre sem vettük a változást, húztuk magunkkal a tárgyainkat, szülőktől az új családba, nászajándékokkal pótlódott, ami még hiányzott. Tárgyak a kamrák sarkában, fészer alatt, felakasztva a falra, búcsúra leporolva, kiöblítve, mert akkorra mindent kitakarítottunk. Vénségemre bolydult fel minden. Viszik az egész motyót, és még örülhetek, hogy visszahozzák. De nem örülök. Dühös vagyok. Már inkább nekem sem kell. Nem azért, mert nekem ők örökre idegenek maradnak, és soha sem szerettem, ha idegenek érnek a tárgyaimhoz, mert azok a tárgyak nem is csak tárgyak, hanem meghosszabbításai a testemnek, az életemnek… nem azért…

Október 24. Az első évben még nem vágtak disznót, az idén már igen. Előző este áthordták a kellékeket, az asztallapot, a villanydarálót is. Mindegyik tárgyról pontosam tudom, hogy melyik család hagyta ránk, az uramé, vagy az enyém. Apósom csinálta a kotlaházat, az apámé volt a kaparó, a villanydarálót pedig akkor vettük, amikor meghalt az ómama, és az örökséget szétosztották a gyerekek között. Hogy ne vesződjön el az a pénz, vegyünk belőle valamit, mondta az uram, és a daráló mellett határozott, többre nem is jutott belőle. Az ómamára gondolok, ha a darálót meglátom a kamra alsó polcán. Harmadnap visszapakoltak. Mirjana kosárban, konyharuhával leterítve hozott kóstolót. Nem magyarázkodott, nem mondta, hogy feléjük így volt szokás, vagy hogy a szerszámokért cserébe, nem mondott semmit, csak letette az asztalomra, lassan kirakodott, volt ott minden. Hirtelen úgy tűnt, megint gyerek vagyok, és hordom a kóstolót a rokonoknak, nincs mélyhűtő, és nagyon jó szokás ez, novembertől márciusig, jól beosztva vág a rokonság, egymásnak adják fele disznót, kimondani is sok, de megtérül. Novembertől márciusig, majdnem minden hétvégén valahol vágnak, leginkább szombaton, és akkor a többiek tudják, hogy mire a vasárnapi ebédet kell feltenni, ott lesz valamelyik gyerek a friss vágásival. A közeli rokonoknak leves, töltött káposzta, paprikás, sültek, kifli, sütemény is jár, kinek mi jut. A távolabbi rokonságnak hurka, kolbász, töpörtyű, esetleg egy szelet hús, comb, vagy karaj. Mire kell, ott a gyerek, akinek egy kis aprót illik adni, jó alkalom a zsebpénze szaporítására. Csikorgó reggeleken hordtam a kóstolót, néha tíz helyre is elmentem, pedig akik a vacsorán voltak, azoknak leginkább mindjárt csomagoltak, amíg a többiek dallikáztak, addig egy-két asszony, leginkább a két nászasszony osztotta a maradékot. A nagyfazék lerakva a konyha kövén, a szármás lábas elhúzva a tűzhelyen, zománcos tálakban hájaskifliből hegyek, porcukros, pirosra sült csodák. A kemencében még sült az utolsó tepsi hurka, kolbász, már nem a vacsorához, hanem másnapra a rokonoknak.

Október 23. Meghívott hozzájuk egy kávéra, kivételesen üres volt a ház, a többiek iskolában, munkában voltak. A gangon sonka lógott, az idén már vágtak disznót, akkor is tőlem vittek mindent, kotlát, keverőfát, forrázó teknőt, gázpörkölőt. Olyasmit, ami csak egyszer-kétszer kell évente. Olyasmit, amit sorsára hagy az, aki az életét menti. Legfeljebb papírokat, ennivalót, pokrócot visz magával. A gyerek játékaiból valamit, a fényképeket, ha érkezik csomagolni. De a vállfa marad. A söprű. A lapát. A kutya tálja. A kotla, a teknő, a pörkölő. Marad a habos függöny, marad a díszes óra, a falon maradnak a bekeretezett képek is. Marad a lábtörlő az ajtó előtt, a szobapapucs. És még sok minden, ami egy házban összegyűlik az évek során. Az ünnepi terítékhez használatos porcelánok, a nagymama hiányos készlete, amiből csak kivételes alkalmakkor kínálták a kedves vendéget. A boros készlet, aminek kancsójában soha nem is volt bor. A szekrények, a függönytartók, egy életnyi, vagy inkább több élethossznyi emlékekkel magukban maradnak a tárgyak az elhagyandó házban. A tárgyak, amik még csak nem is egyszer vesznek el számunkra! Furcsa kanyart vet a sors útja, és egy idegen város, ismeretlen régiségboltjában elénk kerül a nagyapa pipatartója, a faragott kenyeres, a szentkép cirkalmas kerete… Honnét? Kitől? Miért támad fel egy pillanatra újra? Ismerős jön szemben, úgy kell tenni, mintha minden rendben volna.

Október 22. Összeszorult a torkom, és amit soha, senki másnak nem mutattam még, elhatároztam, hogy neki előveszem. A családom dolgai, és nekem már nincs családom, csak a fiam, akit különben sem érdekel, hogy mi van az órában. Kinyitottam a ládát, lódítottam a mutatón, háromra állítódott az idő. Hozzáértem ahhoz, amihez még az anyám sem mert. Megváltoztattam valamit. Kiragadtam a paksamétát, ledobtam az asztalra, apró pókok másztak szét, finom por ingerelt tüsszentésre, nem hagytam magamat könnybe menekülni, sorra kiterítettem a papírokat. Ez a házunk alaprajza, ez egy adásvételi szerződés, ez a szüleim halotti bizonylata, ez a hagyatéki tárgyalás idézése… apám iparengedélye, levele, a nagyanyámé, amiben születésemhez gratulál, a fogatos kocsi engedélye, elszámolások, árendás szereződések, kórházi elbocsátó levelek. Képek. Képek a faluról, száz éve, képek negyven éve, képek akkorról, amikor a férjemet elvitték. Képek a család gyerekeiről. Gyerekrajzok és karácsonyi lapok. Bizonyítékok, hogy otthon vagyok, hogy én is sebzett vagyok. Azt bizonygattam neki, amit nem kellett volna bizonygatnom. Elment, felemelt fejjel, keskenyre szorított szájjal. Én sem mondtam, hogy legyen közöttünk béke. Majd holnap, majd máskor. Visszarakodtam az órába, hát én leszek az, aki itt megváltoztatja az időt? Kicsit haboztam, de mégsem állítottam régi helyükre a mutatókat.

Október 21. Főzöm a kávét, szemem sarkából Mirjanát figyelem. Megtapogatja a dolgaimat. Amikor azt hiszi, hogy nem látom, lassú mozdulattal végighúzza kezét a függönyön, megérinti a képet a falon, az órát a szekrényen. Egyszer levett egy könyvet a polcról, forgatta, belelapozott, már-már azt hittem, hogy megkér, fordítsam le a címet, de nem szólt semmit, visszarakta. Sokáig nézte az órát, fekete doboz, lepattogott lakkozás, fekete nyilak a mutatók, fél hármon állt, legalább húsz éve. A nagyapáé volt. Az órában tartottuk a család papírjait, én sem változtattam ezen. Éjjel nem tudtam aludni, az járt a fejemben, hogy mire gondolhatott Mirjana, amikor mint egy árnyék, matatott a dolgaimban. Másnap egy pravoszláv Bibliával jött. Az utolsó lapoknál nyitotta ki, félretolta a kávés tálcát, felgyűrődött a terítő, ahogy lerakta az asztalra a nehéz könyvet. A szája keskenyre szorult, az orrán szedte a levegőt. Húzta az ujját a sorokon, csak a szeme villant a betűkre, azután rám, egy újabb névre, megint rám, láttam a párát, ahogy teleszuszogja a szobámat, elfojtott indulatainak utat engedve. Nem akartam érteni, hogy mi végre az egész. Megmutatta, hogy mikor született az öregapja, a szülei, a gyerekek. Cirkalmas írással beírva minden dátum, nevek, városok. Halottak nevei, egy teljesen új sorban, látszott, hogy egy kéz írta, látszott, hogy nem régen írta, jól odanyomva a ceruzát, olyan erővel, fájdalommal, és dühvel, hogy átlyukadt a régi, megsárgult lap. Már régen megmutatott minden nevet, a húsz éves, harmincegy éves, ötvenhárom éves halottait, a szája még mindig keskeny volt, a szeme egyre kisebb lett, szúrt a szeme, egészen a szívemig.

Október 20. A változás napjait éltem, elnéztem, ahogy átalakul a környezetem, sem érte, sem ellene nem tehettem semmit, csak néztem az ablakomból. Téglát, homokot hoztak, sódert, gerendákat vasbetonból, megtelt az udvar, ami ott nem fért el, azt az utcára rakták le. Másnap már építkezni is kezdtek. Attól kezdve nem maradt egy perc nyugtom sem, vagy Mirjana jött, vagy valamelyik gyereket szalajtotta, hogy ez kell, meg az kell. Szerszámokat vittek el tőlem, szerszámokat, amiket egy életen át gyűjtöget magának az ember. Szerszámok, amik mögöttük maradtak. Két órájuk volt az összecsomagolásra, ami a traktorra fért, ami hirtelen eszükbe jutott, csak azt hozták el. Gumicsövet, létrát, rostát és kacsaitatót nem visz magával a menekülő. Mirjana volt közülük az első, aki bejött hozzám. Először söprűt és lapátot kért, egyre többször kellett, azután már vissza sem hozta. Nem rosszból, megértettem őt. Végül vettem magamnak másik söprűt. Restelltem volna újra és újra visszakérni. Télig tető alá kerül az új ház, és akkor majd lebontják a régit. Valamikor a nagyapám egyik testvére építette. Kis falu ez, eddig mindenki rokona volt mindenkinek.

Október 19. Pihenő a rossz napoktól, szünet a kínban. Mások Párizsba mennek szabadságra, ő csak a dombjainkra kíváncsi, repülő húz át a holdkaréjon, keresztnek nézi, én kilőtt nyílvesszőnek, a harmadikunk pedig kardot lát az égen, és közben egy méretes csavarhúzót talál a szántásban, felettünk sötétkékbe vált az égbolt, a vajdasági októberi este itt van a nyakunkon, haza kell menni, túl a földeken a falu, mellettünk a völgy, a víz, a csend, mi hárman a tájban. Megmagyarázná, hogy neki épp ez a jó, de nekünk nem kell, értjük, hogy mire akar kilyukadni. Ülünk szemben a lemenő Nappal, mit mesél majd a hírgyárban, hogyan mondja el, hogy mi volt a szabadsága alatt? Ült egy vendéglő teraszán, pávák ültek a másik asztalon, menyétke futott a lábunk alatt, kapucínert és colát ittunk, ott volt a tó is a közelben, hűvösödő szél fújt, előkerült zsebből a kendő, a világ sokkal egyszerűbb, mint amilyennek látjuk, a gyerekek annak látják, ami, és amikor nem akarnak aludni, akkor tulajdonképpen a felnőtteket kényszerítik az ébrenlétre, vagyis arra, hogy ébredjenek már fel, mert belezsibbadtak az életnek nevezett őrületbe, ami nem is élet, hanem valami más. Elköszönni is elfelejtett, úgy hagyott itt bennünket. Otthon várt a kert, a folyamatos belelkesülés, és a kiábrándulás színtere. Nagy fogadkozások hangzanak el, miszerint soha az életben nem ültetek semmit, nincs értelme a vacakolásnak, az ember kimegy a piacra, megveszi amit kell… Mert ami nem szárad ki, azt megfogja a betegség, amit egyik sem, azt megeszik a csigák, a hernyók, vagy ha nem, akkor a szomszéd tyúkjai, vagy a kecske, mert az is van nekik, menekültek, házbérben laknak, minek tennék rendbe a kerítést, és az sem biztos, hogy végleg maradnak, bár ki tudja, nem látszik rajtuk, hogy már készülődnének vissza, jobb lesz, ha megszokom őket, és ideje elfogadni, hogy Mirjanával egymás mellett öregszünk meg, ha egyáltalán megöregszünk. Látom a fákon, hogy betegek, először csak a cseresznye, azután a Vilmos-körte, de az alma is furcsán fakó, kifordult levelekkel. Már nem lesz toronyszobám, hogy onnét lessem az almáskert neszeit, illatát az érő gyümölcsöknek nem biztos, hogy szagolhatom. Rilke, megfoghatón túli szenvedély, nevet adni a nevezhetetlennek, bár sokan csak egyre emlékszenek, ha Rilkét mondok: változtasd meg az életed. Ez sem kevés, ki meri mondani, hogy az? Néha erősen elhatározom, hogy mától mindent másként, és azután mégis ugyanazzal a mozdulattal nyúlok ugyanazért a csészéért, mint eddig. Semmi sem lesz a változásból. Változatlanul ott a zöldborítós könyv az ágyam mellett, néha hónapokig sem érek hozzá, de azt hiszem, bele is pusztulnék, ha egyszer észrevenném, hogy nincs ott. Az almáskertek, magány, csend, vissza a seholba, de jó lenne elmenni. Ehhez kell a segítség, Rilke "változtasd meg az életed"- je. Mondja, és semmi sem változik, mert még a vágyunk is állandóan ugyanaz, hogy talán egyszer már neki kellene fogni ennek a "megváltoztatásnak".

Október 18. Az asszony első hívásra jött. Leült a konyhában. Az árban gyorsan megegyeztünk. Nem gyógyít engem meg már senki, keseregtem. Azt mondta, nem beszélhetek így. Nincs méhem, feleltem vissza, nyitva hagyva a mondatot. Sokáig csend maradt utána. Hát neked nem mondta senki, hogy nőnek lenni jó? - kérdezte. Mit kezdjek egy férfival? A fiam elment. Kudarc. Az uramat részegen láttam utoljára, átitta a házasságunkat. Kudarc. Engem nem szeretett senki. Hát nő az ilyen, mondd, minek az ilyennek a méhe? Nem úgy van az, mondta. Szeretni kell. Kifizettem neki, amit kért, de nem éreztem magamat jobban. A testem talán igen, valameddig. De amiket mondott, attól lélekben csak betegebb lettem. Mit tudja az, aki nincs benne, hogy néha a legnehezebb nőnek lenni? És ha már nem akar a nő nő lenni, és hogy ez mit hoz magával, mit tudja, aki nincs benne? Elkezdtem járni a romokhoz. Az őszi délutánok szépsége eltakart előlem valamit, amivel amúgy sem tudtam mit kezdeni. A hiány az hiány marad, mindegy, hogy mibe csomagoljuk. Vendégem érkezett, azt is oda vittem ki, meséltem neki mindenféle történetet, csakhogy húzzam az időt addig, amíg a sötét fölénk ér, hogy ne kelljen elindulni addig. Öledbe hajthatom a fejemet, kérdezte, és megigazítva bő ruhámat, helyet adtam neki magam mellett, ölemben a fejének. Hátamat szúrta az oszlop rücske, szívemet valami más szúrta, amiről nem akartam tudomást venni. Akiknek kell, azok megtalálják egymást, mondta, és jó volt biztosnak lenni benne, hogy nem azért kellettem neki, hogy velem legyen, hanem hogy magát megtalálhassa. Mindig lesz annyid, amennyi kell. Simogattam a homlokát, mondtam neki vigasztalóan hangzó női okosságokat, hinni látszott nekem, a többit majd megmutatja az idő, hogy szavam ereje meddig ér el. Az este nem hagy sokáig vacakolni, kizár minden felesleges dolgot, ami marad, az kell. Amennyi marad, annyi kell. Lassan benépesült az egykori udvar, árnyékok motoztak a bokrok között. Mindenféle gaz akadt a szoknyámba, lesz mit szedegetni, nem baj, úgyis hosszú lesz a telem, majd szedegetem a vadmuhar szúrós maradványait. Magamat kell meggyógyítanom végre.
*
Este, amikor baglyok röpködnek fölöttünk, előjönnek a sünök, és szuszogva-röfögve matatnak az ablak alatt, csendben állok a félfánál, belehallgatok az éjszakába, összeszorul tőle a gyomrom, hogy akár el is veszíthetem, mindent, amiről azt hiszem, hogy van, hogy nekem van, de ha szorosabbra venném a köteléket, úgy folyna ki a kezem közül, mint a homok az összeszorított markomból. Kiperegne. Perget a só a bársonykabát hajtókáján is, lassan úszott lefelé a hajó, az utas támaszkodott a korlátnál, nézte a vizet, a Tisza pedig mindehhez nem szólt semmit, közönnyel fogadta, mint ahogy a kikísérés is közönnyel történt. Lassan ért a városhoz, kikötött a hajó, az utas leseperte a sót, már haza ért, amikorra megértette, mi volt az a kabáton… Venni egy mély lélegzetet, eltüntetni a könny nyomát, azután belépni az ajtón, folytatni azt, ami valamikor abbamaradt, és akkor már nem is akar változtatni az ember, örül, hogy egyáltalán folytatni lehet, ugyanott, de persze már semmiképpen sem ugyanúgy.
*
Hagyjatok meghalni, az a legtöbb, amit tehettek értem, mondta volna unokáinak az öregasszony is, és biztosan tudta volna, hogy mit beszél. De nem volt unokája. Most idegenek rakják ki a táblát a kastély romjához: Magánterület, belépni szigorúan tilos. A ki nem mondott bocsánatkérés miatt átokporrá lesz a kastély, hordja szét, hordja, ha nyugatról fúj, behordja porát egészen a faluig.

Október 17. A nővér türelmetlenkedik. Megfogom a kilincset, és már benyitnék az utolsó szobába, a legutolsóba, ahová tulajdonképpen már nem is lép az ember, hanem viszik. Még egy kicsit hagyjon. A hiányszó tolószék miatt olyan vagyok, mint egy látogató, mint bármelyik egészséges látogató, aki a rokonához jön, talán már csak elköszönni. Fogom a kilincset. Hideg. Az otthonra gondolok, a gödörre, a madarakra, Mirjanára, és a macskákra, legutóbb is leugrálták az összes virágomat. Induljak már, toporog a nővér. De valami még visszatart, csak állok, és figyelek, lassan kibontakozik előttem az a másik világ, ami bent vár, az ajtón túl, még nem is ismerem, de máris elfedi próbálja emezt. Aki a kastély titkát meglesi, maga is a kastély rabja lesz, mondta a férfi, belecsókolt hajamba, és arra várt, hogy a saját döntésem eredménye legyen az, amit tulajdonképpen ő is szeretett volna. Akkor éreztem utoljára, hogy nő vagyok, miért jut eszembe épp most? Miért is ne, van benne következetesség. A kórház pedig már akkor is ott fehérlett a fák mögött, nem a kastély volt az, hanem a betegek háza, jó lett volna elkerülni azt a találkozást. Ne félj, mondta, itt nem álmodsz soha rémeket, mert a rémtörténet szereplői álmukban boldogok. Az eredmények túl rosszak voltak ahhoz, hogy mosolyogni tudjak.
*
Ide menekültek. Nem arról van szó, hogy itt jobb vagy rosszabb. Azután arról beszélt, hogy mi a legelviselhetetlenebb: nem az, hogy el kellett jönni, hanem hogy innét már soha sem mehetnek el. Nincs kijárat, vagy ablak sem a múltra, mert befalazták. Ők falazták be, maguktól, mert ez kellett a túléléshez. Hogy ne lássanak haza. Hogy ne lássanak az otthonra. Hogy ne lássanak sehova. Az ecetfák már biztosan benőtték azt az udvart, a pénz elfogyott, amit az útra kaptak, és Kánaán sehol, itt is csak szegények vannak, akiknek még erdejük sincs, ahonnét tüzelőt szedhetnének, de közülük az élelmesebbje már kijár a mezőre, és a mezsgyék gyenge akácfáit kifűrészelik, a napi egy forduló néhány napig melegíthet, a segélyből pedig ha lesz valami, lesz, ha nem, akkor is lesz majd valahogy… Akkor akadtak a kastélyra is, amikor a tüzelőt gyűjtötték. Az egyik dombot megkerülték, a másikra felmásztak, és ott magaslott előttük a romos épület, mintha a semmiből került volna oda.

Október 16. A küszöbön nem ült senki, nem őrizte a bejáratot hétfejű szörny, a fehér ágyak kijózanítottak. Élni akarok, de több kezelést azt nem. A gondolatok mindig leolvashatók az arcomról, mit láthatott, mit érthetett belőlük a nővér, nem tudom, de úgy fogta a karomat, mintha féltene az eleséstől, vagy félne, hogy megszököm. A befőzések ideje ez, és itt fogok feküdni, hetekig. Ki szedi le a rózsáim elszáradt virágait, és mi lesz a tóval, időnként kellene vizet engedni bele, Mirjana az ilyesmire érzéketlen, neki soha sem volt virág az udvarában, nem is volt udvaruk sem, csak a ház, és az ajtó mindjárt a füves térre nyílt, ahonnét elláthatott egészen a hegyek által bezárt távolig, a folyót rejtő szakadékig, zúgó víz hangjáról mesél, ha kérdezem az otthonáról, az egykori otthonáról, mit neki az én tavam, kiszáradhat, akkor sem érti mit kell vacakolni ilyen semmi kis vízzel, a tengert is emlegette, nagy vizeket, mert ahonnét ő jött, minden szebb volt, hatalmasabb, tágasabb és sokkal jobb. Most mégis itt szívja a véremet, teljesen megbetegít az örökös jelenlétével, nem lehet mozdulni sem tőle, jön utánam a temetőbe is, a templomba is beosont amikor azt hitte, hogy nem vettem észre, nem is a mi templomunk az övé, de ez őt nem érdekli, nekik nem volt templomuk, mondta egyszer, lerombolták, ők, önként, a kommunisták, most majd építenek egy másikat, vagy ki tudja, hogy építenek-e, már itt hal meg ő is, mint a rokonai, akkor meg úgyis mindegy. A csontokat ládába teszik? - csodálkozott az öcsém, amikor először ment segíteni az apámnak, aki kriptákat is épített, és az elárvult, gazdátlan sírokból kiszedték a csontokat, a festetlen ládába. Mi lesz a csontjainkkal, összekeverednek egyszer, az enyém Mirjanáéval, de amíg lehet, küzdök ellene, nem halhatok még meg, a fiam is messze van, kell még találkoznunk. A nővér szorítja a karomat, a tolószék rossz, a szabály az lenne, hogy tolnak a kórterem felé, ő csak vezet, végig a hosszú folyosón, kezemben a motyóm, könnyű és kevés, én is kevés vagyok ehhez, bírom-e majd, még nem tudom. A fehér ágysor egyre távolodik, pedig már olyan régen megyünk felé. Élni akarok, ez most már biztos.
*
Lehajolt, talált egy fénylő, csillámló valamit, olyan alakja volt, mint az esőcseppnek, forgatta a kezében, megkoccant rajta a gyűrűje, furcsa hangja volt, mint valahol a mesében egy bolt apró csengőjének, gondolta. Azután elrestellte magát, mit nem talál ki az ember, nem is volt soha olyan boltban, ahol apró csengők csilingelnek, ha vevő téved illatos mélyükbe. Olvasta valahol. Egy könyvre gondolt, szerzője már végképp elfelejtve, a könyv címe úgyszintén. Jónásnak milyen lehetett? Az apró bolt, hatalmas bendő, reggelente beúsznak az áldozatok. Hosszú, ősz haja vastag varkocsban lógott, szinte a háta közepét verte a vége, közel hajolva napillata volt, pedig több hónapja nem mosott hajat. Topolya és Hegyes között szedtük össze, nem is nagyon akart beszállni a kocsiba, de ha már lassítottunk, ha már leálltunk, nem hagytuk ott, diókat roppantott egymással össze, azóta a kastélyban alszik, néha hosszú időre eltűnik.

Október 15. Még a kórházkapuban is reménykedtem, hogy létezik egy másik megoldás. A dolgon túlesett, kifelé tartó sorstársaim megkínzott arcába nézve arra gondoltam, én még mennyivel jobban nézek ki, és könnyűvé váló léptekkel, szinte ellebegtem mellettük, ostoba fölényérzet volt. A kezelés után azonban tudtam, már én is pont olyan vagyok, mint ők. Többet ide nem jövök, gondoltam, még kábulatban. Amikor jobban összeszedtem magamat, akkor pedig már biztos voltam benne, hogy ide többé soha. De hogyan, mitől lehetnék jobban, ha még nem elég erős bennem az elhatározás a gyógyulásra? Aki egészséges, most felkapja a fejét: mi az, hogy "nem elég erős"? A beteg ember gyógyulni akar, és ennyi. De nem ennyi. Mert a betegség bizonyos terheket, kötelezettségeket levesz a vállról, csak jogaid maradnak, gyerekségbe esel. Ha más kiút nincs, marad a betegség. Megoldódnak a dolgok, vagy ha nem, akkor legalább halasztódnak. Túl sokáig halogattam a szembenézést, megkeményedett bennem a betegség, most már a végső rémület kell, hogy megijedjek, és visszatérni legyen erőm. Amíg szuszog valaki, minden megtörténhet még az is, hogy jobban lesz! - így vigasztalt az öreganyám, amikor a beteg nagyapa ágyánál pityeregtem. Csak ha maga is halni akar, akkor lesz vége, mondta, és rácsapott a dunna tetejére, hallod öreg? - kiáltott a nagyapa fülébe. De ő akkor már régen nem hallott semmit, nem akart, elege volt. Az ágya felett lógott a kastély képe, minden normális parasztházban ott a szentkép helye volt, a feszületé, de a ő kastélyt akasztotta ki, hogy ha éppen semmi baja nem volt, hát fájjon neki az emlékezés.
*
Úri idők cifraságai fel ne támadjanak, mondta az elnök, és miután a kastélyból kifogytak lassan a lakók - nem tartott sokáig, kevesen voltak -, a kastély is fogyni kezdett, fogyogatott szépen, alig észrevehetően. Legelőször a tető ázott be, nem volt mester, aki felmászott volna javítani, azután az ablakokon járt ki be a gazdátlan házak első pusztítója, a mezei szél, rángatva, szaggatva mindent, ami hagyta magát. Az öreg juhász ki-ki járt még. Göcsörtös botján támaszkodva sokáig nézte. Divatját múlt bő gatyáját, amit még az uraság birtokán szakított szét, elvitték a néprajzosok. Fekete, bokánál felhasadt varrású, élét felejtett nadrágjában úgy állt ott, mint akit ott hagytak emlékezni és emlékeztetni. Szemből volt a rom, balról épp lement a nap, jobbról a telihold narancsvöröse látszott. Nyár volt, melegen emelkedett a földszag, sárgára váltott a zöld, szárazság szítta a mezőt. Az orvosmeteorológia szerint a szívbetegekre különösen nehéz napok vártak. A juhász kezében még benne volt az emlékezés a kovácsoltvas kapu kilincsére, a kapu ott lehetett valahol, koszorúvirággal övezett utat látott, mélázott hajnalig. Az aratók találtak rá, traktoron vitték be a faluba, mert a mentő épp másfelé volt, különben is, egy kilencven éves miatt nehezen mozdul már az orvos.

Október 14. Otthon megváltozott a napok rendje. Állandó készülődés felhőjében éltem. Hol mindent akartam magammal vinni, hol semmit sem. Csomagoltam, és kicsomagoltam, átrendeztem a szobát, és visszaraktam mindent, ahogy volt. Telefonálgattam, közömbös témákról beszélgettem számomra semmit sem jelentő emberekkel, akik számára én sem voltam több, mint egy ismerős, akivel megvitatjuk a kertet, az időjárást, az éppen aktuális helyi híreket. Beszéltem, hallgattam szavukat, és jóleső bizsergéssel állapítottam meg, hogy utólag majd milyen fontossá válik számukra ez a telefon, és majd egymással tárgyalják meg az én ügyemet, amiről ebben a percben még sejtésük sem lehet, hogy már van. Táncolni lett kedvem, mosolyogtam, kezemben a telefonnal perdültem néhányat a szobában, vidámságom hullámai elérték a vonal másik végén csevegőt is, közben néztem a romos kastély képét, a vakító fényben fehérlő bejárat felett a repülő csíkját, délre tartott, a rozsdás gesztenyefát, a törmelékeket, volt aki elhitte, hogy a háború tette tönkre, pedig dehogy, csak az idő, a nemtörődömség. Néhány beszélgetésben elszórtam önmagamnak a majd csak később kihajtó magvait, én tudom, amit ők még nem. De utána sokáig ültem a sarokban, rám sötétedett, lámpát kapcsoltam, írtam egy levelet a fiamnak, meglocsoltam a virágokat, és vártam, hogy az életösztön felébredjen bennem, mert biztos voltam, hogy úgy lesz, csak az ideje bizonytalan. A betegség még csak annyi, mint valami újdonság, valami érdekes, eddig ismeretlen ajándék. Játszottam vele, körüljártam, hogyan vettem volna komolyan, ahhoz az kell, hogy egynek érezzem magamat vele, de még valahol kívülem létezett, és addig az élet ösztöne épp úgy üzemen kívül volt, mint annyi más… mint a nemiség, például, azt is hagytam szunnyadozni, éveken keresztül. Úgy fogytam el, hogy észre sem vettem.
*
Emberemlékezett óta nem volt olyan ítéletidő, jött a felhő, zúgatta az akácost, még fedél alá sem ért a gazda, már oda volt a kert, oda a park, ömlött, zúdult a jégeső, szórta átkát az ég, tomboltak a gonosz erők, úgy nézett ki, hogy már soha sem lesz vége. De vége lett, és kidugta fejét a pincéből az újságíró, a lány megigazította haját, és a sárban keresgélt valamit, azt mesélik, még találni a csillár szétlőtt darabjaiból. Több mint ötven éve annak, de ha elidőzik a látogató, beleszagol a hangulatba, viszonylagos lesz minden. Fáklyafényben lett ünneppé a jelen pusztasága, a toronyból emlékek szálltak fel. Amíg szikkadt a mező, mesélt a lánynak: feléjük is van egy kastély, és mindenfélét kitaláltak már róla, mese kerekedett köré, mint a borostyán az épületet, úgy benőtte… Mesélik, valamikor arra folyt a folyó, de a nagy átrendezésekkor kanyart írtak medrének, és elvezették másfelé. A faluban azt beszélik, hogy mindenféle jöttment tanyája lett. A gyerekeket nem engedik közelébe sem, pedig ők még ott szerelmeskedtek a telihold alatt, odajártak bográcsost főzni, és a csalódott, megcsalt szerelmes is ott akart öngyilkos lenni, csak előbb a lányt szerette volna megölni, hogy senkié se legyen, ha az övé nem akar. A lány összeszurkálva vánszorgott be a falu első házáig, ott vérzett el a kapuban, reggel akadtak rá a kubikusok, amikor a szerszámaikért mentek be, a közeli töltésre jártak dolgozni, körülállták a lányt, mind ismerte, elfogyott az egész napra szánt pálinka ott helyben, mennyasszonyi ruhában temették el, koszorús fejjel, a szülei vályogháza nem is bírta el a sok népet, a tort az udvarban tartották, a szomszédok főztek, fonott kalács volt, és éjfélre jöttek a rezesek is, valaki a rokonságból hívta őket, talán a keresztapa, az volt a mulatós, és a maga temetésére már előre megegyezett a muzsikusokkal, és úgy hallgatta őket, mintha neki fújnák, bele is szólt, ha nem tetszett valami. A fiút két napig keresték, az apja az oroszoknál semmiről sem tudhatott, az anyja belebetegedett, szelíd gyerek volt a Jóska, hogy tehetett ilyent, nem lázadt, elfogadta, hogy őrajta töltötték ki gyászukat, mérgüket az lány szülei, és bosszúvágyuk folyásának nem is akartak gátat szabni a rokonok. A kastélyt megátkozhatta a volt gazdája, akit összedrótozott kézzel vonszoltak el a katonák, addig a nagysága ruhái száradtak azon a dróton, nem rozsdásodott, és a rádióból kivezetett huzalt is ahhoz kötötték, kiválóan fogta az adókat, operettet is hallgattak néha, Londont, Párizst, Berlint és Bukarestet.

Október 13. Utólag könnyű okosnak lenni. Már emlékszem a süket csöndre, amikor a testembe költözött, éreztem minden porcikámban, csak túl szörnyű volt ahhoz, hogy kimondhatóvá fogalmazódjon. A napi gondok épp elegek voltak, a napi terhek épp elég nehezek, nem akartam még a betegséggel is törődni. Az pedig nőtt, nőtt, egyre közelítve a naphoz, amikor nem lesz más választásom, csak a tudomásulvétele. Az orvos az arcomba nézett, láttam, hogy mi jár az eszében, egy pillanat elég a döntéséhez, hogy ez a nő elég erős elviselni, ennek nem lehet hazudni, és már kérdezte is, hogy asszonyom, a férje elkísérte-e? Nincs férjem, özvegy vagyok, senki sem kísért el, feleltem. Mirjana persze jött volna, de ezt már nem mondtam az orvosnak, azt sem, hogy hirtelen a gyűlölet lobbant fel bennem, mint mindig, a legváratlanabb pillanatokban, ha Mirjana jut az eszembe. Sorstársának nevez, de most hol van éppen? Asszonyom, mondta újból, és kezemre tette a kezét, csak orvosnak lehet olyan puha és meleg keze, nem szeretem az orvosok kezét, az övé kellene, de már mindegy, nem szabad elkalandozni, mindjárt jön az, amiről pontosan tudom, hogy mit jelent, már látom az arcán, a szokásos maszk került fel, megmondani a rosszat, szemtől szemben, ez a nő kibírja, gondolja, és már mondja is, legyünk túl rajta, én is ezt akarom. Az ajtóig kísér, és jó, hogy lehetek végre olyan, amilyen, nem kell játszanom, mert a nyakamba szakadt szörnyűség feljogosít bármilyen viselkedésre. Annyira ostoba, hogy azt hiszi, a várható tortúra rémített? Arra gondolok, hogy hosszú az út hazáig, és otthon sem jobb, mint az úton a hullámzó autóbusz hánytató ülésein, hullámzó falaim között, nappal és éjszaka egymásba folyásában. Otthon sem lesz könnyebb, mert egyetlen ember sincs, akit felhívhatnék, és aki azonnal jönne, és nem csak jönne, de mindent megoldana körülöttem, levenné vállamról a kínt, megsimogatna, arcomat kezébe fogná, és azt mondaná, hogy amíg ő itt van, ne féljek semmitől. És én tényleg nem félnék semmitől. Volt már ilyen, vagy csak álmodom, hogy volt? Hirtelen számtalan nő lesz belőlem, minden elmúlt percem egy-egy különálló arcomat hozza, egyszerre emlékezek, és a jövőbe látok. Már megint egy olyan helyzet, ami próbára tesz. Lerázom magamról az orvos kezét, tovább lépek, és kivételesen megengedem magamnak az udvariatlanságot, nem is köszönök el tőle, ő már az ellenkező oldalon áll.
*
Csikorgós csizmáit levetette, de akkor meg azért szidták össze, mert mire az uraság elé ért, lábszaggal lett teli a terem. A konyhában, lavórban lábat mosattak vele, csak azután állhatott neki festeni. Olyannak festette le a lányt, amilyennek azok látni szerették volna, és olyan lett végül, amilyen soha sem lehetett. Géppuska sorozata rajzolt gyöngysort a lány nyakába, az öregasszonyt megerőszakolták, de előbb az urát még az udvaron lelőtték, bedőlt a bokrok közé, mint a zsák. Vaskeresztjüket együtt eszi a rozsda. A lófejű újságíró ábrándos tekintettel nézte a lányt, az csak szívta a cigarettát, és fogalma sem volt semmiről, vagy csak úgy tett, mint akinek nincsen. Ha úgy ült volna, mint ahogy hitte, hogy ül, olyan szép lett volna, mint amilyennek látja magát, ha a tükörbe néz. A férfira gondolt, hogy mi lesz a folytatással. Tánc mellett helyes testtartást is tanítottak a kisasszonynak, és azt nagyon megjegyeztették vele, hogy a legrandább nő is szépül, ha tud ülni, és ha úgy tud ülni, ahogy menni is kell ahhoz, hogy megakadjon rajta minden sóvár férfiszem, és az irigy nők sárguljanak a közelében, akkor nyert ügye lesz. A szeretet is tud ölni. Szeretetből láncolták magukhoz, de akit így szeretnek, az nem lesz szabad soha. Azt beszélik, hogy a festmény még meg van valahol.

Október 12. Zajlik az élet, az a normálisnak titulált, ami a nagy többségnek kijut, kisebb nagyobb eltérésekkel, ami csak épp arra elég, hogy egymástól megkülönböztethető legyen az ember. A hét napjain az ebéd is hasonló: pénteken krumplistészta, vasárnap kirántott hús és sült krumpli. Mindenki olyan akar lenni, mint a másik, mert az jó, biztonságot ad, a valahová tartozás érzését. A szerelmek is átlagszerelmek. Még közelebbről megnézve is olyannyira egyformák, hogy egyetlen történetben meglehetne írni egyetlen város szerelmi gondját-baját. Ezt nem én találtam ki. Közben, vannak olyanok, akik mások. Másságuk abban nyilvánul meg, hogy merik a saját útjukat járni, azzal sem törődve, hogy felforgatónak, különcnek, büdös kurvának, drogosnak titulálják őket, vagy csak a mindenkori leírtak közé sorolódnak, akik mellett el lehet menni az utcán, levegőnek nézve őket. Mert nem számítanak. Legkönnyebb ezekkel az emberekkel, még indokolni sem kell, ha nem adnak nekik munkát, ha nem adják ki a lemezüket, vagy ha nem veszik figyelembe azt a tényt, hogy emberek ők is, és épp olyan esély járna nekik is, mint azoknak, akiknek a kezében van a kártya, és a leosztás öröme. Az élet dolgai és a létezés. A dilisek megpróbálnak létezni, nem mindenáron élni, beszorítva keretek közé, és megfelelni akarni, és ugyanezt kérni számon a többiektől. Milyen keveset érdekel, hogy lehetne máshogyan is, hogy megéri beleszakadni valamibe, hogy érdemes mindent egy lapra feltenni. Érdemes elfogadni azt az embert, aki én vagyok, és olyannak szeretni, amilyen vagyok, és joggal várni el másoktól, hogy ők se akarjanak megváltoztatni, belerakni a formába, hogy nekik megfeleljek.
*
Van élet egy közösségen belül, a családdal, barátokkal, a külvilággal, és van egy másik élet is, amely magunkban épül. Ismerőseim panaszait is hallhattam, amikor azt ecsetelték, hogy bár minden szempontból egész embernek számítanak, teljesítik a kötelezettségeiket, megfelelnek maguk és mások elvárásainak, a közösség hasznos, elismert, lelkiismeretes tagjai, de mégis boldogtalanok. Pontosabban nem is megfelelő a "boldogtalan" kifejezés, mert inkább hiányérzetről van szó. Ők azok, akik ha egyedül vannak, magányosak is lesznek, mert a kifelé való törődésük, építkezésük mellett elfeledkeztek a belső világuk berendezésével. A valóságon túli, vagy valóság melletti másik világ kellékei és épp oly fontosak, mint a valóságosé. Itt szükségünk van házra a fejünk felé, ételre, ruhára, utakra, lámpákra, fésűre és nagyfazékra, ott pedig létfontosságú lehet egy illatemlék a gyermekkorból, időnként elmenni egy bizonyos helyre, valakire visszaemlékezni, vagy megállni egy fa alatt, egy verssort felidézni, esetleg kimenni és megnézni a felkelő napot, vagy épp azt, ahogy lemegy. Felesleges is megpróbálkoznom ezeknek a dolgoknak a felsorolásával, mert hiszen a lényeg épp abban van, hogy nem sok közük van a tárgyiasult kellékeinkhez. Nem az a fontos, hogy felkel a nap, hogy ott egy fa, hogy le van írva az a bizonyos vers: itt csak az a lényeges, amit ezek kiváltanak belőlünk, ahogy megéljük őket magunkban. Nagyon nehezen megoszthatók, és hihetetlenül erős kapocs lesz két ember között, ha valamennyire képesek lesznek megélni egymás belsővilágának történéseit úgy, ahogy az a másik is. De felbillen az egyensúly, ha valaki a belső világában jobban lesz otthon, mint a valóságosban, ha több energiát fektet arra, ha már kizárólag csak ott tudja jól érezni magát. Mert belül is lehet várat építeni, magas, megközelíthetetlen toronyszobával, és belakni azt, magunkra zárva minden kijáratot. Börtön lesz így a meleg otthon. Már nem hogy jó lesz az egyedüllét, de terhes a mások közelsége.

Október 11. A forgatagban is őt kerestem, sok ember jött, egyik sem ő volt. Amikor rátaláltam, egy hosszú asztalnál ült, vele szemben kaptam helyet, finoman kikészített nők vették körül, illedelmes mosollyal köszöntöttek engem is. Az előadás megkezdődött. Verseket szavaltak, ügyetlen kisiskolások bájos műsora volt, az igyekezettől volt megható az egész, a gyerek igyekezete más, ellentétben a felnőttével, mert ha a felnőtt igyekszik annyira, akkor kilóg a lóláb, és semmit sem ér az egész. Megfogta a karomat, mutat egy jobb helyet, koccintsunk valaki egészségére, nem lesz itt háború, fogadjunk. De lesz. Március volt, ostoba vitákba keveredtek a különböző asztaloknál, idegesség volt a levegőben, a szép arcú nők grimaszokat vágtak az eredeti, házi barackpálinka első kortyától, az illat körülfogta a társaságot, és akinek mehetnékje volt már, kicsit még az is maradt. Azután már nem is akart menni senki, az asztalra csapott a nagyhangú, itt vagyok otthon, a kurva anyját neki! kire gondolt, tudtuk, és ilyenkor már nem sír a részeg sem, hanem kiegyenesedik, felemeli a fejét, a szeme éget, mint a parázs. Másnap az persze a másnap. Jó buli volt, mondták Szeged felé a vonaton, azt hallották, hogy a határon nem engedik át a férfiakat, megpróbálták, vaklárma volt, átmentek simán. Úgy szaladtak szét, mint az ólból a malacok, ha együttes nyomásuktól hirtelen kiszakad az ajtó. Aki maradt, az azért is maradhatott, amiért a másik már elment, nem ítélkezni kell, csak megérteni, most már amúgy is mindegy.
*
Mindenféle elválásaink. Úgy játszottunk elválást és újratalálkozást, mint a gyerekek játszanak a babával, tankkal, puskával. Játszottunk. Elgondoltuk, hogy nem húzzuk a reckákat, szabjuk a napokat órákra, percekre, hanem hagyjuk az időt. Nincs idő, ha nem osztogatjuk, kötjük, jelöljük. Mi múlik akkor? Hát mi. Mi, te és én fogyunk, lassan ki - és elfogyunk. De nem az idő. Az van, kívülünk. Eddig jutottunk, és akkor őt bevitték a kórházba, hét napig volt bent, én hét napig kint. Minden fogadalmunk, játékunk elfelejtődött, belecsúsztunk egy másik állapotba, a várakozáséba. Naplót írtunk, és leveleket, dátummal, órával, hellyel is jelölve. És így építkeztünk, egymástól távol, egymásra, az időben megkapaszkodva.
*
Éjjel hívott fel. Félálomban rohantam az alig kivilágított utcákon át. A vadszőlőn cseppenként vesz birtokot az ősz, megszaggatott indái nyakamba lógtak. Játszottam az egyikkel, kesernyés szaga lett az ujjaimnak, éreztem, amikor a számszélének röppenő lepke után kaptam. Elszállt, tőlem inkább a fénybe, a mester tudja csak, hogy a hernyóból pillangó lesz, mondta, hányszor érzem még nyakamon a leheletét, még ma, még holnap, holnapután, egy évig, vagy örökké? A dj nem nekem tette magát, a colám túl hideg volt, a tévében a valóság ment, a pincérnőnek egyszerre ketten bájologtak, és a lapokat senki sem takarta. A domináns hím már a fényét vesztő szerepében. De nem sokáig, mert az alkohol megteszi a magáét, ma nekem, holnap neked, trágár leveleiből azt olvasom ki, hogy szelíd lenne, mint a bárány, ha lenne kiért szelídnek lenni, és a harmadik pelinkovácot soha sem inná meg. Amikor kinézel az ablakon, és pontosan tudod, hogy mit kell leírnod abból a látványból, hogy ne csak a te ügyed legyen. Ilyeneket mondtam a nőnek, aki azzal hívott fel, hogy a hangom simogatására vár, a másik pedig arról nyafogott a telefonba, hogy inkább talán nőt szeretne szeretni, mert a férfiakkal annyi baja van. Későn kapcsoltam, ez beszéd megint az én számlámra ment, akkor is, ha ő az, aki fizet. Ki tud itt aludni rendesen?