Történetem a Washington állam beli Seattleben kezdődött. Gyerekkorom viszontagságos volt. Apám egy kis vállalkozást üzemeltetett. Nem ment jól nagyon nem... Csődbe mentünk. Apám újra elkezdett italozni. Volt, hogy hajnalba ért haza,vert,olyan voltam számára, mint egy idegen. Hosszas pereskedés után anyám elvált tőle. A házunkon jelzálog volt. Anyám három munkahelyen dolgozott egyszerre, hogy ne vigyék el a fejünk fölül a házat. Talán ennek is köszönhető, hogy hétéves koromra megutáltam az embereket... Utáltam őket azért, mert az utcák járkálhattak boldogan,gond nélkül. Utáltam őket, mert nem segíthetnek rajtunk. És ami a legfájóbb volt látni az anyámat sírni. Így ment az életem 18 éves koromig. Látni ahogy anyámat felmorzsolja a munka,az aggódás és, hogy nem tudok segíteni rajta. Az iskolába sem mentek a dolgok. Csúfoltak a hosszú hajam miatt és mert szakadt ruhákba jártam. Ez is csak egy ráadás volt az amúgy is romokba heverő lelkiállapotomhoz. Nem voltak barátaim. Ki barátkozott volna egy csavargóval? Túlságosan is vágytam a szeretetre. Ha valaki már csak észrevett egyből barátként tekintettem rá és ragaszkodtam hozzá. Később emiatt rengeteg problémám adódott. Nem leltem semmiben az örömöt nem tudott semmit boldoggá tenni. Aztán valami reménysugár csillant fel előttem. Egyszer történt, hogy egy aluljáróban láttam egy hajléktalant gitározni. Teljesen lenyűgözött a játéka. Sosem láttam vagy halottam ilyesmi dolgot. Egy közeli hangszerbolt mögötti sikátorban a kukában találtam egy három húros lerobbant akusztikus gitárt. Hihetetlenül boldog voltam vele. Egész nap pengettem,próbáltam valami hangot kicsikarni belőle. Közben összebarátkoztam a hajléktalannal aki megtanított pár akkordot. Végre úgy éreztem, hogy tartozom valakihez és van miért felkelnem reggelente. Iskola után nem haza mentem, hanem egyből az aluljáróba újdonsült barátomhoz. Így ment ez egy évig. Egy nap azt mondta nekem, hogy talált magának munkát és nem kell többé az utcán élnie. Végtelenül csalódott voltam. Úgy éreztem, hogy elvették tőlem az egyetlen mentsváram. Viszont nekem adta a gitárját, amiért nagyon hálás voltam. Otthon esténként anyukámnak játszottam rajta. Végtelenül jól éreztük magunkat ilyenkor csak mi ketten éltünk és nem voltak gondok. Ezek a percek tartották bennem a lelket a hétköznapok kegyetlen világában. Középiskolában összebarátkoztam az iskolai zenekar dobosával Jim Parkerrel és basszusgitárosával Tod Donovannal. Jim garázsukba zenéltünk egész nap. Az iskolai bálokon,rendezvényeken léptünk fel és észre se vettük de zenekarrá formálódtunk. A végzős bálon is mi játszottunk este. Ott volt az egyik gazdag gyerek apja Peter Stuart lemezkiadó. Látott fantáziát a formációnkban és beajánlott pár ismerősénél. Végül egy kis lemezkiadó szerződtetett minket. Én szóló gitároztam, Jim dobolt és Tod basszusgitározott és énekelt egyben. Az első lemezünk 2005-ben jött ki. A helyi rádiók játszották és elég nagy sikerre tettünk szert. Évről évre adtunk ki dalokat,lemezeket és egyre elterjedt a hírünk. Nem várt népszerűségre tettünk szert. 2008-ban kezdtünk el turnézni. Az első koncertünkön hihetetlen szorongás lett úrrá rajtam. Rengeteg ember előtt játszottunk,meg kellett felelni a lemezkiadónak,a rajongóknak,mindenkinek. Nem bírtam ezt a stresszt és elkezdtem drogozni. Először csak kis adagokba lőttem be a heroint a koncertek vagy felvételek előtt de aztán egyre több kellet. Végül ez vette át az életemet. Folytonos szorongás,pánikrohamok,fájdalmak gyötörtek, ha nem tudtam minél több adagot bevinni. Nem tudtam hová tenni a hírességet. Egyik napról a másikra egy hányattatott sorsú gitáros srácból egy híres rocksztár lett akiért milliók rajongtak. Nem bírtam elviselni a folytonos terhelés ezért menekültem a drogokba. 2010. június 15.-én csörrent a telefonom. Seattleből érkezett a hír. Anyám meghalt. Egy világ dőlt össze bennem. Vagy talán több. A kapocs ami összekötött engem az élettel és a halállal megszűnt létezni. Ürességet éreztem. Tátongó ürességet. Nem érdekelt már semmi. Se a zenekar,se a világ. Az érzelmi világom teljesen felborult. Aznap este túllőttem magam. A mentőket Tod hívta ki. Ő talált meg eszméletlenül a stúdió WC-jében. Miután kiengedtek a kórházból megismerkedtem egy lánnyal Amanda Smithel. Sokáig randiztunk úgy éreztem végre van valaki aki pótolhatja az anyám által hátrahagyott ürességet. Túlságosan megbíztam benne,ragaszkodtam hozzá, hisz nem volt senki számomra. Nem is ismertem szinte a lányt de megkértem a kezét. Pillanatnyi boldogságot éreztem. Újra erőm volt turnézni a zenekarral. De a szorongásom így sem múlt el így a drogok még mindig jelenvoltak az életemben. Amanda úgy tudta, hogy letettem a drogokról de még mindig a rabja voltam a szereknek. Egyre elfajult a helyzet. Rájött Amanda, hogy nem tettem le a szereket és azonnal el vált tőlem. Elvitte szinte az összes pénzem,házam,kocsim. De nem is ez érdekelt. Kétszer egymás után elveszítettem azt ami a legfontosabb volt az életemben: a szeretteim. Véglegesen megutáltam a világot. Tényleg nem volt már semmi ami miatt élhettem volna. Egy hotel szobában laktam egyedül. 2012. március 22.-én öngyilkos próbáltam lenni. A hotelszoba fürdőkádjában adagoltam túl magam fájdalomcsillapítókkal. Egy szoba szervizes talált rám. Az orvosok a halál pereméről hoztak vissza. A kórházban töltött idő alatt átgondoltam az életem. Rájöttem, hogy nem dobhatom el magamtól és keresnem kell magamnak valamit ami ehhez a világhoz köt. Így a bírósági végzést megtagadva, miszerint hat hónap elvonóra kellet volna mennem a maradék pénzemből vettem egy lerobbant Cadillacet és elindultam a napsütéses Las Vegas felé.
*egy nyitott tetejű Cadillac suhan el a "Welcome To Fabulous Las Vegas" tábla alatt.
