Erdély Mátyás király uralkodása alatt

Kubinyi András bemutatása

Az Ómagyar Kultúra Baráti Társaságunknak az elnökségi tagja. Az ELTE Bölcsészettudományi Kara Régészeti Tanszékének középkori régészeti professzora. Érdeklődési területe a magyar középkors ezen belül a magyar város, a magyar társadalom s a középkori magyar életmód története. Számos írása jelent meg hazai és külföldi lapokban. Több könyvnek a szerzője. Magánszorgalomból felütöttem a Magyar Írók Életrajzgyűjteményét, amelyet a Szent István Társulat l856-ban adott ki és ott találtam egy ilyen nevet, hogy Kubinyi Ágoston. Ebből csak egy mondatot idézek. Ugyanaz a család tudniillik. Régi nemesi családból származik, mármint Kubinyi Ágoston, melynek alapítója Géza vezér alatti ideérkezett Hunt volt, és egyébként ez a család Nógrád megyében Vida falvában őshonos. Hát ennyit Kubinyi András tömjénezéséről, és szeretettel köszöntelek András körünkben és átadom neked a szót, hogy tartsd meg előadásodat Erdély Mátyás korában címmel.

Kedves Barátaim!

Ez elég hosszú téma tulajdonképpen, nagyon sokat lehet majd erről beszélni. Igyekszem majd nagyon rövidre fogni az előadást. Talán bevezetőképpen azért egy kicsit az előzményekre kell kitérnünk. Mi volt Erdélynek a szerepe Magyarországon, a középkori magyar államon belül. Ha jogilag nézzük a helyzetet, Erdély a magyar királyságnak integráns része volt, nem volt egy melléktartomány, mint Szlavónia, Horvátország és a többi, hanem Magyarországnak integráns része. Csak miután az erdőkön túl volt, ezért lett Transyilvania, azaz Erdélyi részek a neve, tehát Magyarországnak Erdély a része. A középkornak az utolsó századaiban azonban egyre gyakrabban nevezték Regun Transylvaniénak, magyarul Erdélyországnak, de a hivatalos neve egészen l526-ig a Magyar királyság erdőn túli részeként fordult elő.

Maga Erdély igazgatásilag nem volt egységes a középkori utolsó évszázadában. Tulajdonképpen három területre oszlik. Egyrészt az úgynevezett magyar vármegyékre, arra a hét vármegyére, amiből Erdélynek a német neve származik, ennek az élén állt a király képviseletében az erdélyi vajda. A hét vármegye ugyanolyan vármegye volt, mint a többi magyar vármegye. Tehát a vármegyék élén ispán állott, aki mellett alispán szolgabírók működtek és a társadalmi szervezetben teljesen ugyanaz volt a helyzete, mint a magyar királyságon belül. Tehát volt egy nemességünk, földbirtokos réteg és voltak a jobbágyok. Voltak azonban különbségek, éppen azért is, mert az ország központjától távol esett, ide kellett állítania a vajdát és ennek az lett a következménye, hogy szemben a többi megyékkel, itt a megyés ispánt nem a király nevezte ki, hanem a vajda és a bíráskodásnál is az erdélyi nemesek nem jutottak közvetlenül a királyi kúriáig, mert birtokügyekben a magyar nemesek közvetlenül a magyar királyi kúriában pereskedhettek. Itt először a vajda törvényszéke elé kerültek, és a vajdai ítélőszék elől lehetett fellebbezni országbíróhoz, a királyi kúriába. Ez tehát a jogi szituáció. Bizonyos fokig tehát egy alacsonyabb rendű szituáció, ha úgy vesszük, mert hiszen közbe iktatódik a vajda, ami egyébként a vajdának a jelentős hatalmát is bizonyította. Most voltak azonban olyan dolgok is, amelyekben jobb helyzetben voltak az erdélyiek, mint a magyar királyság többi része. Ugyanis Nagy Lajos király felmentette az erdélyieket a Károly Róbert által bevezetett kamara haszna adó alól, amit minden jobbágynak fizetnie kellett a királynak, ugyanis az erdélyieket sokkal inkább igénybe vette a háborúskodásnál, tehát a katonai terheik miatt ettől az adótól mentesülve voltak. Ez az adó a XV. sz.-ban öt jobbágyportára tett ki egy aranyforintot.

A vajdák rendszerint magyarországi főurak voltak, akik nagyon ritkán mentek le Erdélybe, többnyire a királyi udvarban működtek, kinevezték a maguk familiárisait, a maguk szolgálatában álló nemesek közül egy vagy két alvajdát és ez az alvajda kormányozta a tartományt, a vajda nevében, vagy ha úgy tetszik, a király nevében. Még azt is hozzá kell tenni, hogy a vajdának igen nagy birtokok álltak a rendelkezésére, szolgálati hűbérként, úgynevezett honorként, úgyhogy ilyen módon a vajda Erdélyben egy hihetetlen hatalmat tudott gyakorolni, olyan várak tartoztak hozzá, mint pld. Déva vára és a hozzátartozó uradalom, és ezekre támaszkodva tudta a király akaratát keresztülvinni. Ez azt a veszélyt is hozta magával, hogy egy nagyon hatalmas vajda bizonyos mértékig talán függetlenedhetett a királytól, és ezért a király többféle módon próbálta a vajdai hatalmat megszorítani. Az egyik az volt, hogy nagyon ritka esettől eltekintve, több vajdát nevezett ki egyszerre és így a két vajda mintegy egymást ellenőrizni tudta, másrészt pedig, hogy voltak egyéb területek is Erdélyben, amelyek fölött a vajdának, vagy egyáltalán semmilyen, vagy csak minimális befolyása volt.

A következő terület a székelység volt. A székelyek székekbe voltak szervezve, és a székelyek élén a király által kinevezett székely ispán állott, aki ugyancsak lehetett egyszemélyi székely ispán, de többnyire egyszerre többen töltötték be ezt a tisztet. Neki is jelentős birtokok álltak a rendelkezésére, a székhelye tulajdonképpen Görgény várában volt. A Görgényi uradalom volt a legfontosabb székely ispáni honor, de egészen Mátyás koráig a később a Brassóhoz került Törcsvár, Höltövény vára, és más várak is az ő felügyelete alá tartoztak. A székely ispán nem tartozott ugyan bele azok közé a nagy urak közé, akiket a királyi oklevelek a méltóságok sorában említettek, de mégis ugyanolyan rangú volt, mint ők, azaz az ország igazi bárójának számított, hivatalból nagyságosnak nevezeték és katonai parancsnoka is volt a fegyveres szolgálatra kötelezett székelységnek, sőt, ezen visszamenőleg ítélkezési joga is volt a székelyek fölött. A székely ispánnak a hatalma egyébként nemcsak a hét székely székre terjedt ki, hanem a közeli szász területek közül is néhányra, így Brassóra és Barcaságra, illetve Beszterce városára és a besztercei földre. És azon kívül még kétszáz székre. Ezekben azonban a befolyása elsősorban katonai volt, miután a szászoknak belső önkormányzatuk volt, maguk választották a bírájukat és ilyen módon az ítélkezési jogköre jóval kisebb volt, mint mondjuk a székely területen.

A harmadik terület a szászság. A szászok a III. sz. elején, 1221-1222-ben kapták a királyi levelet II. András királytól, de hogy pontosan mikor jöttek be az országba, azt nem lehet pontosan megállapítani. A hagyomány szerint II. Géza korában, a XII. sz. közepén. A szászoknak a belső berendezkedése ugyancsak székekbe volt szervezve, négy külön terület volt, volt az úgynevezett hétszék, amelynek a főhelye volt Nagyszeben, a hétszék ez a bizonyos Medgyes, Brassó és Beszterce területe. Azt még a székelyeknél elfelejtettem mondani, hogy a székelyek mind szabad embernek számítottak és két réteg volt eredetileg: a gyalog székelyek és a lófő székelyek, attól függően, hogy kinek milyen vagyona volt, aszerint lovas katonaként vagy gyalogos katonaként szolgált és ezeken a lófőkön belül alakult ki egy székely vezető réteg, akiket primoroknak neveztek és ezek először király által elismerve, éppen Mátyás alatt, l473-ban fordulnak elő hivatalosan. De gyakorlatilag előbb is megvoltak. Érdekes módon a szászoknál, noha ez egy városi népség volt, mert minden szász szék valamilyen városhoz, mondjuk Segesvár, Szászváros és így tovább, tartoztak, ennek ellenére itt is kialakult egy földbirtokos réteg, akiket német szóval gréfeknek neveztek. A gréf az tulajdonképpen a grófból származik, ezt magyarra gerébre fordították és gyakorlatilag ez a szász geréb réteg kormányozta a szászságot, őbelőlük kerültek ki a szász városok és a szász székek élén álló királybírák, illetőleg a városoknak a polgármesterei is. Most ezen három terület közül, mondjuk katonai szempontból, a hétszék és a hét megye a Vajda, a két szék (Brassó, ill. Beszterce földje) és a székely székek, a székely ispánhoz tartoztak, tehát azt lehet mondani, hogy Erdélynek a keleti szelete a székely ispán, a nyugati szelete a vajda fennhatósága alá tartozott.

A három terület közötti kapcsolatok és egyesülés a XV. sz. közepén indult meg erőteljesebb mértékben. Az első ilyen nagyon lényeges évszám 1437, a nagy erdélyi parasztháború ideje, amikor is az erdélyi parasztlázadás miatt a magyar nemesek, a székely előkelők és a szász székeket kormányzó gerébek Kápolnán egy uniót hoztak létre, ahol a három nemzet egymás kölcsönös segítségében egyezett meg és ettől kezdve lehet arról beszélni, hogy Erdély lakossága egy vezető közös szervezetben kezd kialakulni. De egyelőre ez csak egy ilyen vezető réteg közötti szövetség, de nem egy államilag elismert egységet jelentett. Talán még meg kellett volna mondanom azt, hogy itt magyarokról van szó elsősorban, de voltak azért itt románok is, ezen a terülten, gyakorlatilag azt lehet mondani, hogy a román nemesség az a szorosan vett erdélyi területen, tehát a Temességet vagy a Máramarost, ami nem tartozott Erdélyhez, hogyha leszámítom, lényegében kizárólag Hunyad megyében fordult elő. A Hunyad megyei nemesség nagy része román eredetű volt, most erről persze lehetne vitatkozni, hogy ennek a román nemességnek, az őseinek egy része valószínűleg hun eredetű volt, de ebben az időben mindenesetre román nyelven beszéltek és többségében görög vagy keleti vallásúak voltak. A jobbágyságban a román népesség az csak a hegyi pásztorok között volt nagyobb számban képviselve, leszámítva mondjuk éppen a hunyadi területeket, de már a szászok is elkezdtek a maguk területére román jobbágyokat betelepíteni, és nem egy esetben különböző harcok után, amikor egy falu kezdett elpusztulni, a hegyekből lejöttek a román pásztorok, és lassan román falvak is jöttek létre a síkföldi területeken is.

Az egységesülés következő lépése 1441-ben következett be, amikor I. Ulászló király szokás szerint két vajdát nevez ki egyszerre, Újlaki Miklóst, a délvidék legnagyobb urát, és Hunyadi Jánost, aki előtte szörényi bán volt és Hunyad megyében, Hunyad vár birtokosa, és mint hát tudjuk, kiváló hadvezér. Hunyadi és Újlaki között egy szoros barátság és szövetség volt egész Hunyadi János haláláig, ezt későbbi eseményekből visszakövetkeztetve a történetírás általában nem szokta elfogadni, de igazolhatóan 1456-ig egy Újlaki-Hunyadi vagy Hunyadi-Újlaki szövetség kormányozta tulajdonképpen az országot. Ez oda megy vissza, hogy Hunyadi János pályafutását az újlakiak udvarában kezdte, és úgy látszik, onnan ered a barátság. Ami 1441-ben egy újdonság volt, bár volt egy-két előzménye, de ez nagyon ritka volt, a király nemcsak erdélyi vajdának, hanem székely ispánnak is kinevezte a vajdát, és ettől kezdve tehát éveken át egy kézben van Erdélynek az igazgatása. Egyből azt is hozzá kell tenni, hogy bár Újlaki rövidebb megszakításokkal közel 25 évig volt Erdélyi vajda, valószínűleg sohasem tette be a lábát Erdély területére, de képviselték őt az alvajdák, akik között volt olyan, akik egészen távolról került ide, mint a Sáros megyei Gergelykai Buzlai László, ki később lekerült Újlakinak a dél-magyarországi területére, és majd a fia Buzlai József udvarmester lesz a Jagelló korban, de mások is.

Ezzel tehát megindul tulajdonképpen az egységesítés. Mindkét vajda azért erősen támaszkodott a gazdag erdélyi birtokos rétegre, nemcsak a magyar nemesekre, hanem a szász gerébekre és a székely nemesekre is. Erre egy példa Vizaknai Miklós, aki egy szász településről, Iszapnádról származott és egy időben gerébje volt Segesvárnak is, tehát a szász nemességnek egyik prominens képviselője, nemcsak alvajdája volt hosszú éveken keresztül (bocsánat idősebb Vizaknai Miklós, mert később még fog szerepelni az unokaöccse, az ifjabb Vizaknai Miklós is, mert ne tévesszük össze a két személyt egymással), hanem megtette alkormányzójának is. Ugyancsak az erdélyi nemességből került ki az a Geréb János, akit a neve alapján ugyan szásznak kellene venni, de egy régi magyar nemesi nemzetségből származott, és aki feleségül vette Szilágyi Zsófiát és így Hunyadi Jánosnak a sógora volt. Még nem volt Hunyadi János 1445-ben az ország kormányzója, csak vajda, amikor megbízta a székelyek és szászok kormányzóságával Geréb Jánost. Ővele még sokszor fogunk találkozni, ő volt az ellenkező példa mint a Vizaknai, a Vizaknai aki szász létére a magyar nemességbe beházasodva magyar nemesi birtokok ura is volt, a Geréb János az viszont magyar nemes létére szászokkal összeházasodván, a száz területen is szerepet játszott.

Na ez volt a helyzet tulajdonképpen a Hunyadi időben. Most nem akarom a Hunyadi János korszakát elmondani, az nagyon hosszú ideig tartana, térjünk a Hunyadi János halála utáni időszakra. 1457-ben V. László kivégeztette Hunyadi Lászlót, Hunyadi János fiát és fogságba vetette az ifjabb fiát, Mátyást. A Hunyadi párt vezére Hunyadi János özvegye, Szilágyi Erzsébet és a sógora, Szilágyi Mihály, Macsói Pál kapitány, és az említett Geréb János voltak, akik ezek után fellázadtak a törvényes király, V. László ellen és Erdélyben egy nagy polgárháború tört ki. Ebben az időben az erdélyi vajda Újlaki Miklós volt, aki természetesen nem tartózkodott ottan és a Rozgonyi családi ifjabb ágából származó Rozgonyi János volt a vajdatársa, ő se igen tartózkodott ott. Viszont Rozgonyi Jánosnak a testvére, Rozgonyi Osvát lett a király által kinevezett Erdélyi főkapitány és ő próbált szembeszállni a Szilágyi testvérekkel. Először megostromolta Beszterce várát, de eredménytelenül. Itt elfelejtettem mondani, hogy amikor 1453-ben Hunyadi Jánost leváltották a kormányzóságról, V. László neki adományozta Beszterce földjét, mint Beszterce örökös grófjának és így ezek a szászok nem nagyon örültek. Rozgonyit végül is teljesen szétverték, és Geréb János magát kinevezve erdélyi főkapitánynak, Brassóból vette ostrom alá Rozgonyi Osvátot. Tehát 1456 novemberében úgy nézett ki, hogy Erdély nagy része a Szilágyi-Geréb sógorok kezében van, a királyi sereg Brassóban van körülzárva, bár akkor egy fegyverszünetet kötöttek, de mire a fegyverszünet lejárt, kiderült, hogy meghalt a király

Jött a királyválasztás, és mint tudjuk, megválasztották Hunyadi Mátyást királynak. Na most, ez látszólag azt jelenti, hogy nagyon egyszerű lett volna tovább a helyzet, Erdélyben most már minden rendben van, a régi vajdai várak részben már királyi adománnyal, részben elfoglalva a Hunyadi atyafiságnak a birtokában vannak, tehát nyugodtan lehet kormányozni. Nem ez történt. Erdély történetének a következő 4-5 éve a legzavarosabb időszak, amit Erdély egészen a legújabb korig átélt, egyszerűen szinte kormányozhatatlanná vált. Itt talán legyen szabad erről egy kicsit bővebben beszélni, bár ez egy kicsit unalmasabb dolog, de azt hiszem, hogy nem lesz érdektelen. A király először is kénytelen volt elfogadni a királyválasztáson kötött alkut, amelynek értelmében Szilágyi Mihályt az ország kormányzójának nevezték ki. Szilágyi Mihály pedig nyomban kinevezte alkormányzójának a sógorát, Geréb Jánost, Mátyásnak a másik nagybátyját és őrá bízta az erdélyi alkormányzást, tehát elvileg ő kormányozta volna Erdélyt. Gerébnek az alkormányzósága március 10-től augusztus 20-ig mutatható ki 1458-ban. Mikor Szilágyit augusztus elején Mátyás leváltotta a kormányzóságból, a másik nagybácsi néhány hétig még végezte ezt a dolgot. De ennek ellenére maradtak a vajdák is és a vajdák képviseletében az alvajdák ugyancsak igyekeztek kormányozni. Mégpedig Újlaki megmaradt 1465-ig vajdának, annak ellenére, hogy időközben fel is lázadt Mátyás ellen. A korábbi társát, Rozgonyi Jánost, az ifjabb Rozgonyi családból, majd még erre rátérek, hogy ez miért lényeges, 1458 nyarán sikerült leváltani és felváltották egy másik Rozgonyival, Rozgonyi Sebestyénnel, a Rozgonyiak idősebb ágából. Tudniillik, annak ellenére, hogy ugyanarról a családról van szó, a két Rozgonyi ötödfokú unokatestvérségben álltak egymással, tehát nagyon távol voltak egymástól. A három Rozgonyi testvér az ifjabb ágból, a János, Osvát és Rajna mind a három kitűnő katona volt, ezek V. László pártján álltak, Rozgonyi Sebestyén azonban Hunyadi párti volt, azon az egyszerű oknál fogva, hogy Hunyadi János húgának a lányát vette el feleségül. Hunyadi János ugyanis a húgát hozzáadta Dengelengi Pongráczhoz, aki aztán neki alvajdája volt, vajdasága idején, tehát a fia aztán már felvette a Pongrácz vezetéknevet, és ennek a Dengelengi Pongrácznak a lánya Dengelengi Borbála lett Rozgonyi Sebestyénnek a felesége. Így tehát Rozgonyi Sebestyén beletartozott a királyi atyafisága, a király másod unokahúgát vette el feleségül, ezért megbízható volt

Nos 1459 januárjában azután egy tökéletes zűrzavart találunk és 1459 végégig egyszerre biztos, hogy négy, de minden jel szerint öt vajda kormányozta Erdélyt. Újlaki Miklós, aki megtartotta a maga hatalmát, Rozgonyi Sebestyén, visszahelyezték Rozgonyi Jánost, és biztos, ami biztos odahozott egy nyugat-magyarországi nagyurat, Kanizsai Lászlót negyedik vajdának, de valószínűleg Kanizsai László öccse, a Miklós is vajda volt, mert a következő évben a két Kanizsai testvér együtt vajdáskodik, tehát egyszerre öt vajda van. Ha ehhez még hozzáteszem, hogy Geréb Jánost, biztos ami biztos, a király kinevezte Erdély főkapitányának is 59-ben, tehát egy újabb kormányzat van, hát érthető módon a rend nem volt éppen a legvilágosabb. 1460-ban aztán tovább bonyolódik a helyzet, áprilisban a király kibékül Szilágyi Mihállyal és kinevezi Erdély kormányzójának, aki nyomban a sógorát Geréb Jánost bízza meg az alkormányzással, és egészen októberig, amíg Szilágyi Mihály török fogságba kerül, ahol kivégzik, egy kormányzói kormányzat is van Erdélyben, ettől függetlenül működnek a vajdák is, mégpedig a két Kanizsai, a Rozgonyi Sebestyén és az Újlaki. Rozgonyi János most éppen kiesett a vajdaságból.

A következő lépés már 62 tavaszán történik, amikor már kezd konszolidálódni a helyzet, Újlaki újra megjelenik, a többi vajdát leváltják és egy újabb Hunyadi rokon kerül be a vajdaságba, az a Dengeledni Pongrácz János, aki a sógora volt Rozgonyi Sebestyénnek és a Denlegendi Pongrácz egykori alvajdának a fia. Végül ez a kormányzat 62-től egészen 65-ig tart, Újlakit csak az alvajda képviseli és hát egyébként a gyakorlatban Pongrácz János kormányoz. De Székely István ugyanezt a zűrzavart találja ebben az időben. Rozgonyi Osvátot 1488 nyarán váltja le a király és most egészen idegeneket hoz erre a területre, dunántúliakat, Kaposi Lászlót és a két Lábatlani testvért, Lábatlani Jánost és Lábatlani Lászlót, és ezek működnek 1458-től egészen 1460-ig mint székely ispánok és így a vajdákkal szemben ilyen egykori Hunyadi szolgálatában álló katonák, a Lábatlaniak próbálják a királyi hatalmat képviselni ezen a területen. Azután 60-6l-ben változik a helyzet, megint visszakerül Rozgonyi Osvát, most már a harmadik Rozgonyi testvérrel együtt és egy helyi nagyúr, tulajdonképpen az egyetlen erdélyi mágnás, losonczi idősebb Desewffy László a székely ispán, még azután a következő évben 60-ban már a Rozgonyi Sebestyén vajda is köztük van, és 1462-ben pedig a Pongárcz János vajda egyben székely ispán is, de Rozgonyi vajda 63-ig megőrzi a székely ispánság felét. De nem nagyon kedvelte ezt a területet, úgyhogy egy megyei nemest, Bárczai Jánost küldötte le Erdélybe, aki bent ült a Görgényi várban és próbálta a székelyek fölött a hatalmat gyakorolni, végül 63-ban Mátyás leváltja Rozgonyit és ettől kezdve egy személyben vajda Székely István. 63-ban végül bekövetkezett az, hogy Pongrácz János vajda egy személyben vajda és székely ispán, a vajdaságban van ugyan még egy társa, Újlaki Miklós, de a székely ispánságban már nincs. Ezzel tehát a helyzet kezd konszolidálódni.

Hogy milyen zűrzavarok voltak még ebben az időben, erre egy 1459-es példával szeretnék szolgálni. 1459 decemberében a király nem a vajdát, a vajdákat, vagy a főkapitányt, hanem Lábatlani János székely ispánt és temesi ispánt bízta meg, hogy hozzon össze egy tartományi ülést Medgyesen, amelyikre mind a három nemzet képviselőit meghívták. Nem érdektelen, hogy két fontos katonai poszt volt egy személy kezében, tehát az erdélyi megyéket keletről és nyugatról is kézben tudta tartani. Ez egy nagyon tanulságos dolog ez a medgyesi tartománygyűlési határozat, ugyanis az derült ki belőle, hogy egyrészt megerősítik a kápolnai uniót, másrészt azonban enyhe, sőt nem is olyan enyhe királyi felhangok vannak a kormányzattal szemben. Például, hogy amennyiben a király Magyarországról egy mágnást vagy egy bárót küldene bármilyen ügyben követként Erdélybe, se a magyar nemesekből, se a székelyekből, se a szász gerébekből, senkinek sem szabad a kíséretéhez csatlakozni, mert ha csatlakoznak, akkor őket mivel fogják büntetni, tehát bizonyos királyellenes él van ebben az egész rendszerben. Hogy a zűrzavart tovább mutassam, 62 végén, amikor a király egy háborús ügyben Erdélybe megy és Brassóban tartózkodik novemberben, akkor megint csak nyugat-magyarországi urakat, Bodó Miklós titkos kancellárt, a testvérét, a volt asztalnokmestert Bodó Gáspárt és Gergely ítélőmestert bízza meg, hogy a székelyek között ítélkezzen. Tehát nem a székely ispánt, nem a vajdát, hanem nyugat-magyarországi urakat, nyilván azért, mert a királyi sereg ott van a közelben, és ezek mondjuk pártatlanabbul tudnak intézkedni, mint a helyi emberek. Mégis azonban 63-ban úgy látszik, hogy a helyzet rendbe jött, és 65-re azután továbblépés következik be, Pongrácz Jánost leváltják a vajdaságból, és helyére nyugat-magyarországi főurakat neveznek ki, szentgyörgyi és Bazini János és Zsigmond grófokat, két testvért és unokatestvérüket a Vas megyében birtokos nagyurat Monyorókai Bertoldot. Tehát a három nyugat-magyarországi úr, aki egyébként mind tulajdonképpen német volt, Szentgyörgyön és a nyugati határon voltak birtokaik, és mindig az osztrák urakkal és morva urakkal házasodtak, ők kerülnek oda. Újlaki Miklóst is leváltja a vajdaságból, Újlakinak a közel 25 éves országlása Erdélyben ezzel megszűnt és egy kézben, pontosabban véve hat kézben, a három rokon kezében egyesül Erdély egész igazgatása.

Úgy látszik, hogy a három vajda közül leginkább Szentgyörgyi János volt az, aki effektíve kormányzott és elég jó kapcsolatot épített ki az erdélyi előkelő réteggel és ebben a látszólag rendezett helyzetben következik azután be a nagy erdélyi lázadás 1467-ben. Ez egy nagyon lényeges pontja egész Erdély történetének és nagyon hajlok arra, hogy bizonyos mértékig a későbbi erdélyi fejedelemségnek a megalapozásához hozzá is járul ez a felkelés, pontosabban véve a felkelés leverése. Mi történt itt ugyanis? 1467 márciusában a király országgyűlést hívott össze, amelyen megszüntette a kamara haszna adót és helyette ugyanezt az adót más néven bevezette újra, de ez azt jelentette, hogy a korábbi mentességek megszűntek. Ez tehát azt jelenti, hogy a kamara haszna adót most már Erdélyben is be kell szedni. Ez összegszerűségben talán nem volt olyan lényeges, mert ugyanabban az időben a király külön egy forintos adót is szedetett katonai célból és ez alól nem volt mentesség és ez ötszöröse volt a kamara hasznának. De a kamara hasznát külön is beszedték, ebből nyilvánvalóan az erdélyiek rájöttek arra, hogy ez Erdélynek bizonyos kiváltságos helyzetét megrendíti és ez valószínűleg hozzájárult a lázadás kitöréséhez.

A lázadás kitörése egy nagyon érdekes történet, ugyanis a forrásaink itt nem egészen egyértelműek. Két forráscsoport van. Az egyik az egykorú és közel egykorú elbeszélő források, a másik a lázadás okleveles forrásai. Az elbeszélő források egyértelműen ugyanazt állítják, mondjuk hogy a legrégebbi forrást vegyem elő, Thuróczy Krónikája pl. elmondja nagyon röviden, hogy az erdélyiek elmebajtól vezettetve fejedelmet választottak és el akartak szakadni. Lényegében ugyanezt mondta Ransanus is, aki ugyancsak Mátyás uralkodása végén élt, hogy fejedelmet választva maguknak, hogy az vezesse őket, fellázadtak a király ellen. Janus Pannonius a lázadás idején egy verset írt, amelyikben arról beszélt, hogy az erdélyiek felfuvalkodtak a maguk gazdagsága, katonai ereje miatt és saját fejedelmet akartak maguknak választani, és hát ez micsoda disznóság és így tovább. Bonfini a legrészletesebb, Mátyás történetírója, ő elmondja azt, hogy itt tulajdonképpen a lázadás egy Benedek nevű nemesnek az intenciójára tört ki, aki rávette Szentgyörgyi János vajdát, a két másik vajda neve nincsen említve, hogy lázadjanak fel és a Szentgyörgyi Jánost majd megválasztják fejedelmüknek, és ő is említi Erdély gazdagságát, fegyverben, iparcikkekben, lovakban levő nagy vagyonát, és hogy ebben bízva fellázadtak Magyarország ellen. Na most teljesen világos, hogy ez a magyar királyi propaganda volt. Amiről viszont a források nem beszélnek, a lázadás nemcsak Erdélyben tört ki, hanem Magyarország számos részén, elsősorban Délmagyarországon tudunk adatokat nemesi megyékből, és azt is tudjuk, hogy egy-két püspök is csatlakozott hozzá. Tehát itt a királyi propaganda Erdéllyel szemben akart valamiféle támaszt szerezni, hogy hát a magyar nemesek ne mozgolódjanak, mert el fog szakadni Erdély. Ezek az írott, az elbeszélő források.

Ha viszont megnézzük az eredeti szövetség levelet, a lázadók eredeti alkotmányát, egészen mást látunk. Ugyanis szerencsénk volt, miután a középkori okleveleink jó része elpusztult, van egy véletlenül fennmaradt, még pedig a következő. 1467 augusztus 18-án a kolozsmonostori konvent, mint hiteles hely előtt, megjelentek név szerint említve a magyar nemesi előkelők, a szász előkelők és a székely primorok, pontosan ismerjük, hogy kik vettek részt ezen a gyűlésen. És most jön a lényeges, nem fejedelmet választottak, sőt nem is akartak elszakadni, mert szemben a korábbi az 1458-es határozattal, ahol ugyan az erdélyi részekről van szó, de azt vagylagos Erdély országnak nevezik, ez a szövetség levél gondosan ügyel arra, hogy ne Erdély országról legyen szó, hanem Magyarország erdélyi részéről, és a magyar szent koronához való tartozásról. És nem fejedelmet választanak és nem egy személyben Szentgyörgyi János grófot, hanem megválasztják igazgatóiknak és elöljáróiknak Szentgyörgyi János gróf, Szentgyörgyi Zsigmond gróf és Ellen Bertold erdélyi vajdákat és Szapolyai Imrét és Szapolyai Istvánt. Dehát a Szapolyaiak Mátyás kegyencei, akiket Mátyás emelt ki, tulajdonképpen a semmiből. Szapolyai Imre egy kis tisztviselő volt és lett belőle kincstartó, horvát szlavón bán, Bosznia kormányzója, és így tovább. Később, 1486-ban ugye már nádor, majd az öccse István a 90-es években lett nádor és azt is tudjuk, hogy Istvánnak a fia Szapolyai János 1526-ban Magyarország királya lett.

Tehát itt nem arról van szó, hogy Erdély el akart volna szakadni, hanem arról, amiről szó is van a szövegben, hogy Magyarország szabadságának a Mátyás általi elnyomása ellen szövetkeztek, amivel tulajdonképpen a 67-es törvényekre utalnak vissza és Mátyás egyik intézkedésére és ezért választják meg elöljáróiknak a törvényes elöljáróikat, a vajdákat, és egyben a két Szapolyai testvért. Ehhez persze hozzá kell tenni, hogy a Szapolyaiak hogyan keveredtek ebbe a dologba. Az erdélyi püspök ugyanakkor a harmadik testvér, Szapolyai Miklós volt. Tehát a három Szapolyai testvér, még a Szapolyai Miklós az óvatosabb ember volt, mert ő a lázadásnál valahol a háttérben maradt, mint erdélyi püspök. Na már most, ennek a következménye az lett, hogy Mátyás a maga szokott ügyességével, gyorsaságával azonnal mozgósított, és megindult Erdély ellen. A Szapolyaiakat körülvették, egyébként éppen a Rozgonyiak lettek ellene küldve, úgyhogy azok nem tudtak segíteni, a dél-vidéki mozgalmak túl gyengék voltak, úgyhogy nem kapcsolódtak. A királyi sereg megindult, erre hiába volt benne a szövetség levélben az, hogy ellenállunk és nem szabad kiegyezni, aki először megjelent a király előtt, az maga a vajda volt és minden fegyveres harc nélkül összeomlott a lázadás.

Most nagyon tanulságos Mátyásnak a reakciója. Nem bünteti meg a három vajdát, csak leváltja őket a méltóságból, semmi bajuk nem történt, egy birtokot, egy falujukat nem vette el. A Szapolyaiaknak, amikor meghódoltak semmi bántódásuk nem volt, sőt a következő évtől kezdve Szapolyai Imre változatlanul a király egyik első embere. Az egyetlen Erdélyi mágnás, aki részt vett a felkelésben, Losonczi Dezső, volt székely ispán, azzal ugyan keményen bánt, elkobozta a birtokait, de semmi egyéb bántódása nem történt neki sem. A Nemes Benedeknek sikerült Lengyelországba menekülnie, a többiek azonban ott maradtak, mert gondolták, hogyha a vajdával semmi baj nem lett, akkor velük sem lesz, de aztán jött a vérfürdő. Kivégezték a nagyszebeni polgármestert, Veresmarty Geréb Pétert, aki egyébként szász volt, szintén csak a neve alapján kell mondanunk, hogy mert magyarnak szoktuk emlegetni, aki ugyancsak nagyon gazdag ember volt, az egyik szász széknek örökölt gerébje és örökös királybírója és azonkívül Nagyszebennek a szászok fővárosának a feje. Kivégezték, mégpedig Bonfini leírása szerint erős kínzásokkal. A székely előkelőkben is volt vérfürdő, azt a Szentiványi Székely Mihályt, aki Hunyadi Jánosnak egyik legjobb familiárisa volt és jó katonái közé tartozott és 1458-től kezdve Mátyás király besztercei várnagya volt és teljes mértékben a legszorosabb Hunyadi rokonsághoz, szolgálattevőkhöz tartozott, nyilván ezért is kínozták meg, állítólag tüzes fogókkal szedték szét a testét, merthogy az árulás, az árulás. Nem akarom a dolgot tovább bonyolítani, a lényeg az, hogy mind a három nemzetnek (a magyar, a szász és a székely) a legtekintélyesebb vezetőit vagy kivégezték, vagy a birtokaikat elkobozták, vagy mind a kettőt, tehát meggyengült ez a vezető réteg. A losonczi Dessewffyeknek a birtokelkobzásával megszűnt a helyi arisztokrácia, és ezáltal tehát a vajdai hatalom óhatatlanul megerősödött.

Na most ennek aztán további következményei is lettek, kinevezett először egy új székely ispánt, aki nem volt azonos a vajdával, ez egy Daróczi János nevű ember volt, aki előtte a király zólyomi várnagya volt, tehát egészen más területről hozta oda. Hogy kit neveztek ki akkor erdélyi vajdának, azt nem tudjuk, mert 1467 szeptemberétől kezdve 68-ig nem ismerjük az erdélyi vajda nevét. Valószínűleg, de ez nagyon bizonytalan, egy Hunyad megyei szintén román eredetű katonáját, Nádasdi Ongor Jánost nevezte ki vajdának, ugyanis ő volt később erdélyi vajdaként emlegetve, nagyon jó katona volt különben és sehol nem tudjuk a vajdák névsorába elhelyezni. Daróczi János azután a moldvai hadjáratban esett el. 67-ben Mátyás király ugyanis felhasználta az alkalmat arra, hogyha ha már ott van sereggel Erdélyben, akkor a moldvai vajdát uralma alá veti, de hát sajnos ez a hadjárat kudarccal zárult, Daróczi János elesett és a király is eléggé megsebesült. A megtorlásnak az eredménye tehát az lett, hogy maradt a vajdai hatalom, ettől kezdve megint a vajda egy személyben székely ispán is egészen 1505-ig, amikor rövid időre a Tarczai János személyében új székely ispánt neveznek ki. A székelyek ugyanis összevesztek az akkori erdélyi vajdával, Szentgyörgyi Péter gróffal, aki különben öccse volt a két idősebb Szentgyörgyinek, akik 67-ben voltak vajdák, aztán egy év múlva (tehát 1505-ben) Tarczai helyére visszakerült a Szentgyörgyi.

Most a vajdai hatalom tehát veszélyessé válhatott volna a király számára. A király ezt kétféle módon próbálta megakadályozni. Az egyik az, hogy a szászoknál megszűnt a gerébeknek, azaz a szász földbirtokos rétegnek a hatalma. Akik még megvoltak, azokat igyekezett félreállítani, és ettől kezdve a szász földön a száz polgárság választottjai vették át az igazgatást, akik kereskedő emberek lévén, a magyar nemességgel nem voltak szükségképpen jó viszonyban, a székelyekkel még kevésbé, mert a székelyek időnként raboltak a királyi utakon. Tehát az a szövetség, ami a szász gerébek és a magyar és székely előkelők között megvolt, az ettől kezdve már nem volt olyan, mint korábban. Kivette a székely ispán joghatósága alól Besztercét és Brassót, Besztercét visszaadta a szászoknak. 1486-ban végre hozzájárult ahhoz, hogy a négy szász terület egyesüljön a szász egyetemmé. A szász egyetem alatt nem egyetemet, mint oktatási intézményt kell értenünk, hanem mint közösséget és ennek az élén állt a szebeni királybíró, mint a szászok ispánja, akit a szászok elvileg választottak, az más kérdés, hogy a király időnként maga nevezte ki. II. Ulászló, sőt II. Lajos is nevezett ki a szász unió megsértésével szász ispánt, de a szász terület ezáltal gyakorlatilag a vajdától teljesen független. A vajda mint Erdély főkapitánya természetesen a szászok fegyveres erejével is rendelkezhetett, éppúgy mint a székelyek fegyveres erejével. A szászok azonban ezáltal egy kicsit távolabb kerültek a vajdától és a király támaszkodhatott rájuk.

A másik dolog viszont, megint egy zseniális húzása volt Mátyásnak, mégpedig az, hogy a kincstári reformjai során, amit egyébként pont a 60-as évek közepén kezdtek meg, az ország összes jövedelemforrásait egy kézben centralizálta és létesített egy olyan hivatalt, amelyik a kezében tartja és kormányozza az ország pénzügyi forrásait. Ezzel az erdélyi jövedelemforrásokat kivette a vajda fennhatósága alól. Eddig sem tartoztak oda, eddig is a királyhoz tartoztak, csak eddig a jövedelemforrások külön - külön voltak kezelve, és ebbe beleszólhatott a vajda. Most azonban az történt, hogy rendszeresen kineveztek egy erdélyi jövedelemigazgatót, aki többnyire az erdélyi ispán barátja volt, ő kezelte az erdélyi sókamarákat, ő alá tartoztak az erdélyi huszadhivatalok, ezek a határvámhivatalok, ahol a huszadvámot szedték a határon, ő alá tartoztak a pénzverdék, a nagyszebeni pénzverde és a királyi nemesfém bányák is. Tehát ilyen módon a pénzügyi igazgatás függetlenné vált a vajdától. Az erdélyi jövedelemigazgató gyakran, mint a vajdával egyenrangú jelent meg pl. tartományüléseken, bár nem voltak egyenrangúak, az egyik egy hivatalnok volt, a másik egy nagyúr, de mégis a vajdának nem parancsolt, a vajda pedig neki nem parancsolt és csak akkor adott a vajdának, ha a kincstartó küldött neki egy utalványt, hogy ennyi és ennyi pénzt fizessen ki a vajdának, de egyébként nem. Tehát ezáltal a vajdának az esetleges elszakadási veszélyét sikerült megakadályoznia.

A vajdák egyébként ebben az időben kinevezettek, ezek részben a királyi rokonsághoz tartoztak, mint pl. Denlegendi Pongrácz János megint vajda lett, a 70-es évek végén egy másik unokatestvére Mátyásnak, Geréb Péter lett az erdélyi vajda, ama bizonyos alkormányzó Geréb Jánosnak a fia, Mátyás elsőfokú unokatestvére anyai részről. Tehát a rokonsághoz tartozót, vagy katonákat neveztek ki, mint a szlavóniai Csuport, vagy Magyar Balázst, aki szintén volt vajda, végül l490-ben Báthori István országbíró lett vajdává kinevezte és egyben székely ispánná. Ő pontosan a vajdai kinevezése körül verte meg a törököket a kenyérmezei csatában, együtt Kinizsi Pállal. Ezáltal tehát létrejött egy erős kormányzat, és nem véletlen az, hogy 1467-től 1526-ig a királynak Erdélyben gyakorlatilag nem sok ellenállással kellett megküzdenie.

A vajdai hatalom általában véve erős volt, nem úgy, mint pl. Szlavóniában, ahol nem sikerült Mátyásnak a király hatalmát olyan mértékben megvalósítani, mint itten. Ennek az lett a következménye, hogyha egyszer bekövetkezne az a helyzet, hogy a vajda és az ország uralkodója egy személy lesz, akkor mindazok az erők, amivel eddig a vajdai hatalmat háttérbe lehetett szorítani, tehát a szászság és a pénzügyek, most alája tartoznak és ennek volt köszönhető az, hogy egy erős erdélyi fejedelemség jöhetett létre, mint 1541 után, mert az ország uralkodója a volt vajda lett. Tehát Mátyásnak a kormányzatát ezért Erdély története szempontjából igen lényegesnek és fontosnak kell tartani, egyrészt azért, mert rendet teremtett végül is az országban, másrészt azért, mert ezáltal elősegítette a későbbi erdélyi fejedelemség bázisának a létrejöttét, annak az erdélyi fejedelemségnek, amelyik aztán a magyarságot és a magyar államiságot hát fenntartotta, legalábbis az országnak ezen a keleti felén.

Befejezésként talán legyen szabad Ransanus szövegéből felolvasni egy részt. Ransanus nápolyi püspök volt, aki követként járt Mátyásnál élete végén és megírta a magyarok történetének rövid foglalatát. Miután leírja az erdélyi lázadást, amit az előbb már idéztem, elmondja, hogy milyen Erdély akkor.

"Erdély mindenfajta terményben gazdag, kiváló minőségű borból, ízes zamatos gyümölcsökben, mint pl. a damaszkuszi szilva, az alma, a cseresznye és a körte, amelyek többsége nagy volt. Lent és fent terem. Kiváló lovakban és sok egyéb nyájban bővelkedik az ég kegye és igen gazdag legelői folytán. Vannak arany, ezüst, réz, vas, só és ólom bányái. Sok kő, kiváltképpen fehér és vörös márvány bányája van, alabástrom, nagyszerű kristály. Lakói kiválóak, különösképpen a kézügyességgel tűnnek ki, különösen magas termetűek. Sok szép városa van, röviden összefoglalva: ami dicséretes és kiváló csak van Magyarországon, jeles és híres mesterek, valamint kézművesség, az mind megtalálható az erdélyieknél. Magam bizonyíthatom és mások is, akik mindezt látván nagyon elcsodálkoztak."

Köszönöm szépen.