Az Angyalszárnyú Kígyóbűvölő
A srác berobogott a buszmegállóba. Órájára nézett, majd nyugodtan vette tudomásul, hogy még van 20 perce a buszig. Komótosan elővette zsebéből a zenelejátszóját, és a fülhallgatókat a fülére rakta. Miután elindított találomra egy zenét, kezeit hosszú, majdnem földig érő csuklyás bőrkabátja egyik mély zsebébe rejtette. Egy ideig néma szótlanságban csak a földet bámulta. Agyában vészterhes gondolatok kavarogtak viharosan. Azóta minden az élete, csak nem normális. Még jó, hogy a barátaira támaszkodhat. Bár most ez is kétségesnek látszott. Moprheus oké. Őbenne megbízhat. Ott van még Sándor is. Benne is, bá még soha nem látta. Az ígéretek szerint, ma végre itt van. Eljött, hogy a számítógép mögül kibújva találkozzanak végre egy eldugott kis helyen, ami a srác második törzshelye volt. Azelőtt gyakran vitt oda modelleket fotózásra, és az új tánctéren tartotta a belőle és a pár kollégájából verbuválódott rock zenekar első fellépését is. Fergetegesre sikeredett. A tömeg őrjöngött. Aztán hirtelen ismerős dallam csapta meg a fülét. Ja igen – gondolta – a leghosszabb, 27 perces sajt szerzésű zeném, az életművem eddigi legnagyobb darabja. Összeszorult a szíve. Már a hangja sem olyan. Pedig csak két hónapja volt, hogy azon az ominózus budapesti koncerten hivatalosan is felvették, és a videó megosztó portálokon emberek milliói nézték meg. De attól kezdve minden borult. A srác gondolatai fölött sötét viharfelhők tanyáztak. Amíg a buszra várt, észre sem vette, hogy fel-s alá járkál a megállóban, magára vonva a sok leendő utas kérdő tekintetét. Nem törődött velük. Ők emberek. Ő pedig valami más… Nem hagyta nyugodni a gondolat, mit szólnak majd a többiek. Aztán érkezett Csanak felől egy busz, a 22-es. De nem szállt le róla az a lány, aki mindent jelent neki. Erre csak még jobban kezdte hatalmába keríteni a rosszkedv. Ha ő nincs, ne lehet az enyém, nem érek túl sokat már… Mire megyek a szárnyakkal, ha ezért elfordulnak tőlem? Elhessegette a gondolatot, és várt. Immáron egy helyben állva. Majd begördült a megállóba egy Ikarus 412-es alacsonypadlós busz. 14-es járat, Liget utcai végállomással. A srác felszállt, de nem szándékozott végig menni. Barátai – egy állítólagos meglepetéssel várják egy Ipar utcai szendvicsbárban. Felszállt a buszra – legutolsónak. Még véletlenül sem akarta közszemlére tenni a kabát alatti rejtélyes púpot, ami viszonylag nagy kiterjedésű volt. Leült, közel az első ajtóhoz, és akkor elindultak. Már bőven a Teleki utcán jártak, mikor a lejátszó zenét váltott. Igen, ezt a számot is rohadtul szerettem énekelni – gondolta magában, és elmorzsolt egy könnycseppet, ami észrevétlenül telepedett a szeme sarkába. Tüntetőleg kibámult az ablakon. A városi táj, mint valami óriási mozgó háttér mogorván húzta a csíkjait a szemei előtt. Ma valahogy olyan semmilyen nap van. Borongós idő, és az emberek megint meg vannak őrülve. Ekkor, szinte vezényszóra veszekedés hallatszott a busz hátsó része felől. A srác gondolatban felhorkantott. A fenébe is, a megérzéseimmel, és ismét kibámult az ablakon. Már jó ideje jöttek, mikor felállt a székéből, és az ajtóhoz sétált. Megnyomta a jelzőgombot. Majd a busz lassítani kezdett, és a buszöböl nélküli megállóban megállt. Sziszegve nyíltak ki az ajtók a járművön, a srác leugrott, és a szendvicsbár felé vette az irányt. Hamar odaért, és benyitott. Meglátta a feléje forduló ismerős arcokat. - Ir heru nofer! – mondta arcán még a koncertekről ismert csintalan vigyorral. Ez a köszönés fogalommá lett azóta, és most is tapsvihar tört ki. A srác a kezével intett, mire a vendégek abbahagyták a tapsot és mindenki visszafordult a saját szendvicséhez, kávéjához. Barátai felé vette az irányt, és leült közéjük. Barátai fáradtnak és kimerültek tűntek, ugyanúgy, mint ő. - A szokásosat, - kérdezte a pincér lány, aki nagyon helyes csajszi volt. Fiatal gyakornok, még iskolába jár – tájékoztatta a srácot Morpheus, miután a srác közölte, hogy igen, a szokásosat kéri. - Volt szó valami meglepetésről. – mondta a srác. - Igen, ami azt illeti, sikerült elcsalni Győrbe valakit, csak Neked – mondta Morpheus. – Bernadett! – kurjantotta Morpheus, mire a srác alig észrevehetően nyitott szájjal, de annál inkább tágra nyílt, acélszürke szemeivel üdvözölte a látogatót. - Tűzliliom! Hát te? – hebegte. - Meghívtak a srácok. – mondta - Azt látom, ülj le. Gondolom, némi hangulatnövelő hatást várhatunk Tőled. - Bizony. – mondta a lány – de látom, hogy fáradt és elgyötört vagy. Mi van Veled? Nem vagy önmagad… - Tudod, ez az utóbbi két hét… Maga a katasztrófa. – mondta a srác nagyon komoran és lehorgasztott fejjel. - Csak nem? – kérdezte a lány ijedten. - De. Ez az izé a fájdalomból, a lelki sebekből és hasonlókból táplálkozik… Megint nőtt, mindkettő, 6-8 centimétert. De gyönyörűek… Már úgy érzem, repülni tudnék velük. - Megmutatod nekünk? – kérdezte Sándor. - Persze, gyertek. A srác elvezette őket egy kihalt részbe, és lassan kigombolta a kabátját, majd lassan lecsusszant a válláról. A többiek elképedve nézték a gyönyörű, de valamiért vérvörös színű szárnyakat. Mind a négyüknek nehezére esett szólni. Végül Bernadett törte meg a csendet. - Gyönyörűek… - mondta sóhajtva. - Azok, de ez egy átok… - Még mindig azon a lányon jár az agyad? – kérdezte Bernadett. - Igen – mondta sóhajtva a srác. - Felejtsd el, majd lesz jobb! – mondta Bernadett bíztatóan. A srác szíve erre összeszorult, és a szárnyai szemmel láthatóan felizzottak, és nőttek vagy 15 centimétert. A srác elpirult, felvette a kabátját, és kiviharzott a törzshelyükről. Közben eleredt az eső. A srác nem foglalkozott vele, leült az első padra, amit látott. Kora nyári időjárás, szokatlan az ilyen heves eső – morfondírozott, miközben észrevette azt, hogy az arcát az esőcseppeken túl valami sós is áztatja, ami kérlelhetetlenül csordogál le az arcán. Barátai utánaszaladtak. - Csak bíztatásnak szántam. – kezdte bocsánatkérően Bernadett. - Tudod Te mit tettél velem? – üvöltött fel a srác – Tudod Te, hogy két hónapja az életem egy borzalom? És akkor elintéznéd azzal, hogy lesz jobb, miközben – tudtodon kívül, saját magadról beszélsz! – a szárnyak a hátán elkezdték feszíteni a kabátot. – Lassan ez a kabát sem lesz elég! Mégis, mit műveltél velem? Elfogyok, érted, nagyon jól fogok kinézni, szottyadtan, de nagy és gyönyörű szárnyakkal… Igen, Berni, én imádlak, szeretlek, szerelmes vagyok beléd, de amióta másé a szíved, én csak kínlódom! – hirtelen egy reccsenés hallatszott, és az egyik szárny kitüremkedett a résen, egyre inkább tágítva azt. – Én kígyót melengettem a keblemen! Ennyi, nem vagyok más, csak egy angyalszárnyú kígyóbűvölő! A csend súlyosan elepedett rájuk, csak az esőcseppek és a távoli mennydörgések zaja hallatszott. Néma percekig nézték egymást, majd Bernadett elfutott. - Vége, ennyi volt. – mondta Morpheus. – utálom ezt mondani, de próbálj meg megbirkózni a fájdalommal – mondta a srácnak. De ő nem hallotta a különös szavakat. Egyre inkább a saját belső hangjára figyelt. - Repülj, repülj! - De hogyan? – kérdezte saját magától. - Menni fog, bízz bennem. - mondta a hang. - Majd én Berni után megyek – mondta a társainak, és ledobta magáról a kabátot. Kitárta szárnyait, aminek a fesztávolsága megközelítette a négy métert – és a levegőbe emelkedett pár szárnycsapással. - Nekem már nincs nevem… Eddig sem volt, eztán nem lesz rá szükségem. A levegőben egy kapkodva szárnyaló veréb meresztett rá nagy szemeket. Ő sem tudta, hogy ki ez, aki itt röpköd ekkora szárnyakkal. De Bernit soha többé nem látta a srác…
© Seth 2011
A világon egy dolog van, ami felett nem uralkodhatunk...
Még a magamfajta, ötezer éves rutinnal rendelkező egyiptomi istenek, sem más, nem uralkodhat néhány belső érzésen. Néha úgy érzem, repülök, néha pedig mértéktelenül pusztítok. Egyes halandók szerint a hangulat az oka - tudatlan banda... Ehhez semmi köze a hangulatnak. Hanem inkább ennek a mélyebb érzésnek van köze a hangulathoz... Igen. Bezár, és elpusztít, de egyben kinyit minden ablakot, és láttatni engedi csodálatos oldalát. Itt aztán végképp nincs hatással semmire sem a legősibb varázslat, fortély, rutin, nem tehetsz az érzések ellen semmit. Néha a szárnyukon visznek, néha pedig durván a földön húznak, és én nem tehetek semmit sem ellenük. Sokáig éltem a sötétben, Thot fénye (1) nem ismeretlen fogalom számomra, a látvány pedig sokáig kárpótol. A Napot is akartam, ám Ré felégetett mindent, a sötétbe űzve ezzel engem. Egyedüli támpontom a Holdfény volt. Néha vöröslött, néhol vakító fehéren világított, néha pedig felhők takarták. És amikor én a hiányát éreztem, tettem egy ősi kézmozdulatot, és ragyogott minden. Most is jó lenne egy kézmozdulattal a várakozás perceit, óráit, napjait, heteit átváltoztatni a határtalan boldogság kaotikus - már-már prózai világává változtatni. Sajnos nem lehet. Ide még az én erőm is kevés. Nem lehetek ott, ahol akarok, és nem mondhatom azt, és annak, amit már egy éve ki akarok mondani... Egyszerűen nem ronthatok be a szobájába, és nem mondhatom ki azt a szót, amit már egy éve nem tudok kimondani, nem bújhatok az ölelésébe, nem hajthatom a vállára a fejemet, és nem állíthatom meg az időt az ölelése végtelen percében... Várnom kell... Még nagyon-nagyon sokat...
Ehhez a világ összes istene is kevés...
(1) Holdfény
© Seth 2011
_________________ الآلهة المصرية A hobbim az életem. | "Crossing bridges in the sky, On a journey to renew my life!" [DT]
|