|
Ha a Káosz a barátod…
Még csak egyetlen nap telt el azóta. Én vagyok a világ legboldogabb férfija egy ideje, és tegnap ez mindenki más számára is közzé tétetett. Furcsa volt még a tudat, hogy hozzám tartozik, hogy óvnom kell, és gondoskodnom róla. Eddig is megtettem, minden lánnyal. Mindig megvédtem, aki rászorult. De most… most egyetlen nő felé ez kötelességemmé vált. Mégsem nyomasztott. Én akartam így. Nagyon akartam. Azt akartam, hogy az enyém legyen, mert szeretem. Mindennél jobban.
Gyorsan elintéztem azt a pár dolgot, ami nem tűrt halasztást, és rohantam haza. Hozzá. Ez is furcsa volt…. haza. Egy otthon, ahova meg lehet érkezni, ahol várnak rám, ahol vacsorát kapok, csókot, és szerelmet. Nem csak egy üres, rideg szoba, amiben eltöltöm az éjszakát, ha éppen nem sikerült egy ágyba sem beudvarolnom magam aznap. Lányok… mennyi ideje is már, hogy hanyagolom őket miatta? Régen, nagyon régen…
Közben sietve közeledtem, és már előre élveztem, hogy milyen meglepett örömmel fog majd üdvözölni, amiért hamarabb megérkeztem. Már terveztem, hogyan ölelem magamhoz, és csókolom meg forrón, vágyón. Szinte éreztem nyakam köré fonódó karjait. Éppen befordultam a sarkon, és már láttam az ajtót… amely nyitva volt. Ő benn állt, nem láttam jól, de kívül azt a magas alakot felismertem. Elmosolyodtam. Nem hittem volna, hogy egy magamfajta senki „parancsára” eljön, és megteszi, amire kértem. Drága barátom! Nem vagy te olyan félelmetes, mint amilyennek olykor teteted magad! A te mellkasodban is csak szív dobog. Meggyorsítottam a lépéseimet, és már éppen jókedvűen oda akartam kiáltani nekik, amikor szinte mellbe csapott az a vibráló feszültség, amely közöttük ívelt. Megtorpantam. Valami azt súgta: Ne! Hagyd őket!
A látogató belépett, az ajtó becsukódott. Én pedig dermedten álltam. Azonnal eszembe jutottak az elmúlt napok, hetek eseményei. Az összetűzések, a célzások, a néha durvára sikeredett tréfák. Eleinte nem vettem komolyan a dolgot, aztán mégis elgondolkodtam rajta. Olyannyira, hogy szóba hoztam néhányszor, de kedvesem, illetve most már feleségem mindannyiszor megnyugtatott. De akkor mi ez? Mi történik?
Az utca másik végén egy üres, faragott kő virágtartó árválkodott a járda szélén, az átellenben lévő oldalon. Egy store (vegyesbolt) bejáratát volt hivatott jelezni. Gondoltam egyet, és elhaladva otthonom ajtaja előtt, betértem.
- Whiskyt tart? - kérdeztem az alacsony, szemüveges kis emberkétől, aki sötét mellényében a pénztárgép mögött matatott.
- Akad. Milyen kell?
- J.D.
Levett egy üveggel, beütötte a gépbe, én meg fizettem. Nem vártam meg a visszajárót, kifelé menet lecsavartam a kupakot, és kortyoltam egyet. Az ital kellemesen kaparta a torkom, melege végigömlött bennem, egészen a lábujjamig. Kiélveztem a hatást, aztán leültem a virágtartó szélére. Vártam. Úgy éreztem, ezt kell tennem. Olykor megszólal bennem egy belső hang, és figyelmeztet. Már megtapasztaltam, hogy jobb hallgatnom rá. Sosem sült ki eddig jó dolog abból, ha figyelmen kívül hagytam. Elnéztem a bejárat felé, de még nem jöttek ki. Igaz, azóta csak percek teltek el, én éreztem csupán hosszúnak, túlságosan hosszúnak.
Egy csavargó tűnt fel ellenkező irányból. Habozva lépkedett, kopott, szakadt köpenyét mögötte lengette a szél. A közelgő eső szele. Vállán lapos hátizsák fityegett, nem lehetett bőséges a mai zsákmány. Láthatóan fázott. Lassan közeledett, aztán egy hirtelen gondolattól vezérelve mellém ült a kőre. Nem néztem rá, inkább kortyoltam a whiskyből. Szemem sarkából láttam, hogy vágyódó pillantást vet az üvegre.
- Kérsz? - fordultam felé, odanyújtva a Jack Danielst.
Olyan buzgón bólogatott, hogy majdnem leesett a feje a nyakáról, és elvette tőlem. Mohón nyelt párat, aztán krákogni, köhögni kezdett.
- Jóféle - mondta reszelős hangon, és sajnálkozva visszanyújtotta.
Csöndben ültünk. Nem kellett odanéznem, tudtam, hogy még mindig nem nyílt az ajtó. Sokáig tart, úgy látszik. Drága barátom! Miért nem akkor jöttél, amikor itthon vagyok? Miért most? És te, ifjú arám? Mi az, amit ennyi ideig tart elmagyarázni? És akkor hirtelen összeállt a kép…. mint a villámlás, amely egy pillanatra sebet cikázott az égre, hogy utána sűrű, nagy cseppekben eleredjen az eső az alacsonyan úszó felhőkből.
Te nem csupán engem akartál bosszantani, barátom. Te tényleg szereted. Megszédítetted, varázsoddal, másságoddal lázba hoztad, de nem tudod, vagy nem mered felvállalni. Vagy nem akarod. Ő a szörnyhöz vonzódik, rá vágyik, ezt elmondta nekem. Az emberi formád hidegen hagyja. De szörnyként nem teheted boldoggá. Én tehetem azzá. És szeret engem, mert ahogy én őérte, ő is átment értem a tűzön. Előtted. A szerelme igaz, ahogy az enyém is.
Mit éreztél te akkor, barátom? Mit, amikor összeadtál minket, mint isten? Tudod, szólhattál volna… Most már értem. Azt, hogy üvöltöttél kínodban. Azt, hogy te mondtad, sürgetted, nyögjem már ki azt a lánykérést. Mert ha nekem igent mond, te megmenekülsz attól, hogy fel kelljen vállalnod az érzéseidet, és szörny-mivoltodat. Értem a tombolásod a legénybúcsún. Értek mindent. De késő, már késő. Ami megtörtént, azon nem lehet változtatni. És… nem is akarok. Megszenvedtem érte én is.
Hát így lehet a menyországból egyetlen szempillantás alatt pokolra jutni…
És te, kedvesem? Meddig fog téged kísérteni majd ez a vágy olyan valami iránt, amit nem kaphatsz meg. Nem csak miattam, nem csak azért, mert már hozzám tartozol. Azért sem, mert amire vágysz, az nem emberi. Hogyan fogom tudni elfeledtetni majd veled? Elég lesz hozzá a szerelmem, amit gyújtottál bennem?
A csavargó megmoccant mellettem. Már el is felejtettem, hogy itt ül. Összébb húzta magán a köpenyt. Ettől tudatára ébredtem, hogy bőrig áztam. De nem érdekelt. A fickó kitartott mellettem, nem húzódott fedél alá. Megértettem, miért. Az üveg…
A számhoz emeltem, hogy kortyoljak, de megáll a kezem. Kinyílt az ajtó. Barátom lépett ki rajta, és anélkül, hogy visszanézett volna, elindult a kereszteződés felé, a másik irányba. Nem vett észre. Fejét kicsit lehajtva, öles léptekkel sietett el a zuhogó esőben.
- Bocsáss meg, barátom! - suttogtam. - Szólhattál volna… bár akkor is így történik minden. És mégis… köszönöm! Esküszöm neked, hogy boldoggá teszem őt… Sajnálom…
Néztem, ahogy eltűnik az esőben, és befejeztem a mozdulatot, kortyoltam az italból. Aztán a csavargó felé nyújtottam az üveget.
- Kérsz még?
- Aha - bátorodott meg a fickó, ha már ivócimborák lettümk. - Valami gáz van, haver? Fogadunk, hogy nőügy?
- Gáz? Nem, tulajdonképpen nincs semmi gáz. Tudod, tegnap nősültem. Boldog ember vagyok. Csak kicsit drága áron - feleltem.
- Sokba vó’t a lagzi? - vigyorgott az üveget dédelgetve még egy kicsit.
- Sokba. Sok összetört női szívbe. Meg a kettő közül az egyik legjobb barátom szenvedésébe. És ki tudja még, mennyibe…- felálltam, és az üvegre böktem. - Tartsd meg!
A fickó elkerekedett szemekkel bámult rám, hiszen még alig hiányzott belőle. Nem nagyon hitte, amit hallott, de nem törődtem vele. Pillanatok alatt megtettem azt a pár méternyi távolságot az ajtóig, és benyitottam. Gyönyörű feleségem nem törődve a ruhámból csorgó vízzel, elém sietett és átölelt. Hozzám bújt, karjaimba simult. Én pedig csak szorítottam magamhoz, egyre erősebben. És… nem kérdeztem semmit…
@ J.D.
Szerk.: Mivel "első felindulásból" követtem el, volt benne pár betűhiba, szóismétlés, ezeket javítottam.
A hozzászólást 1 alkalommal szerkesztették, utoljára Johnny Dess 2011.10.18. 09:24-kor.
|
Belépés
GyIK
Keresés
...de valószínű, neked sokkal többet mond ez az egy sóhajtott mondat, mint nekünk. 
Eszméletlen!