Malacka, akkor mesélek neked a vizipipázásról, mert Seth el van foglalva.
A vízipipát állítólag a pigmeusok Afrikában már jóval Kolumbusz előtt használták. Többféle anyagból készítették, a legelterjedtebb a kókuszdióból készült változat volt, melyre neve is utal: nargilé (narghilea), mely perzsa és hindi nyelveken a kókuszdió száraz héját jelenti. Afrikában, Kis Ázsiában, Indiában elterjedt. Az arab világban jelenleg is rendkívül népszerű ez a fajta dohányzási forma, míg Európában és az USA-ban is egyre jobban terjed ez a szokás.
Működési elve egyszerű. Amikor beleszívnak a pipába, a tartályban a víz feletti légnyomás csökken. Mivel ez egy 2 végén nyitott rendszert képez (és egyik végénél szívják) így a másik végén kell beáramlani a levegőnek. Ez a rész pedig a kerámia, dohánytartó tölcsér. Ennek a tetején van az izzó szén. A szén felforrósítja a levegőt, ami ezután érintkezik a dohánnyal. A dohány felmelegszik és elkezd izzani. Mivel nedves (cukros, mézes, glicerines vagy aromás melaszba van áztatva), ezért elkezd füstölni, de nem ég el. Ezt követően a füst a fém testen áthalad, ahol lehűl és tisztulni kezd. A víztartályba lévő (vízbe lógó) csövön át a füst a vízzel érintkezve a tartály levegős részébe kerül. Itt tovább hűl és nagyrészt itt tisztul meg a füst. Ezután kerül füst a hosszú szívócsőn keresztül a szájon át a tüdőbe.
Ezt a fajta dohányzási szokást általában többen művelik egyszerre, és kaphatók többcsöves pipák is. De az egycsövest is körbe lehet adogatni, az etikett szerint mindig csak lefelé tartva és jobb kézzel. Másféle etikett alapján nem illendő átadni, hanem csak le kell tenni a csövet.
Kimerítő volt? Én kimerültem...
