Igaz történet - Találkozás az Angyallánnyal... - Kapaszkodj meg jól... El kell menni majd Szombathelyre, és el kell ide hozni 15 főt, be lesznek fogadva... - mondja kollégám sóhajtva, miközben én ledöbbenten állok a rácsnál.
- Tizenötöt? És mifélék? Mikor kell indulni? És ki megy? - kérdeztem a hangomban nem kevés csalódottsággal.
- Még nem tudni semmit. - jön a felelet. Aztán az én agyam is mocorogni kezd. Egy eléggé merész ötlet kezd körvonalazódni az agyamban. Aztán a külföldieket szólongattam, hogy jöjjenek internetezni. Persze senki sem akart délelőtt, így az aktuális csapatot kiparancsoltam az internetszobából, majd elhúztam a riglit, és rácsattintottam a lakatot. Kimentem az előtérbe, és bezártam magam mögött a zsilipet. Végigmentem a folyosón, és beléptem az első rácson a zsilipbe. Rács becsuk, másik rács nyílik. Kimentem, a hűtőbe raktam a vizes üvegemet, és kérdeztem a főnököt, mi a helyzet most a Vas megyei emberekkel. Aztán csak kiböktem neki, mivégre érdeklődök:
- Te, lehet egy kérésem? - kezdtem bele a mondókámba már némi arcpírrel.
- Persze, mondjad csak - felelt amaz.
- Na szóval izé, ha megoldható, elmehetek én Szombathelyre? Már rég voltam szállítani... - mondtam, és átkoztam magam az érzésért és a tudatért: füllentettem, és persze lángok nyaldossák az arcom, ami ettől meglepően ki is pirult.
- Miért is ne? Oké, akkor Te mész. - mondta, én megköszöntem, és hatalmasat sóhajtottam. Sétánál nem győztem örömködni: Ha a sors úgy hozná, hogy véletlenül egy épületkomplexumban leszünk, akkor akár találkozhatok is vele! Azzal az angyali arccal, amit október-november magassága óta nem láttam, és amit ha meglátok, elpirulok, és összevissza beszélek, és akkor még a hozzá tartozó gyönyörű hangról ne is beszéljünk, a vállig érő szőkés árnyalatú haj meg már tényleg csak hab a tortán... A könyvére gondoltam, amit személyesen dedikált nekem, amit annyi hajkurászás után végre Győr legutolsó könyvesboltjában vehettem a kezembe... Persze, hogy azzal kellett volna kezdeni, de az embernek nem jut eszébe az, hogy a Mc Donalds közepén van egy könyvesbolt, pláne, hogy az előbb említett gyorsétteremben jó ha kétévente egyszer előfordulok... Gondolataimból időnként kizökkentenek a focizó külföldiek, de ezzel most nem nagyon foglalkozom. A lelkem szárnyal, a szívem hevesen ver, a testem remeg ha csak Rá gondolok. Sebtében fel is hívom, és elmesélem neki az ötletet... Ő elmondta, hogy hol van ő helyileg Szombathelyen. Mondtam neki, hogy nem tuti hogy oda megyünk, még én sem tudom, de ha tudok valamit, felhívom. Örült a hívásomnak, és hallhatólag annak is, hogy a vasárnapi tervezett találkozó előtt ezen a hülye hétfői napon csak összehozunk egy bónusz találkozót. Délben elkezdtük ebédeztetni a külföldieket, majd az ügyeletes szólt, hogy azonnal kajáljunk, én is, és a kolléga is, mert készen vannak a papírok Szombathelyen, csak ránk várnak, gyakorlatilag tárt karokkal... Azt azért még kiderítettem, hová kell menni... A volt határőr-laktanya Szombathely legszélén. Felszálltam a nagy zöld Tornádóra, és telefonon értesítettem Őt, hogy hová megyünk. Majdnem sikongattam a telefonban, amikor kiderült, hogy Ő is ott dolgozik, ahová mi megyünk. A busz zaja miatt elköszöntem, de megmondtam neki, hogy két óra múlva ott leszünk. Az úton izgultam, nem is kicsit. Még a séta alatt találtam neki egy vörös kavicsot, amit jól el is felejtettem odaadni neki, de majd vasárnap... Imádja a kavicsokat. Aztán megérkeztünk, én pedig felhívtam, hogy itt vagyunk. Akkor mentünk be a sorompón. Kis keresgélés után megtaláltuk a dolgunk helyét is, ekkor ismét értesítettem, hol vagyunk. Közben volt némi papírmunka, így én az irodába kényszerültem. Szól a telefonom. Ő kérdezi: hol vagyok? Mondom neki, ha itt vagy mindjárt meglátsz, erre kiléptem a folyosóra, és a bejáratnál megpillantottam Őt. Szívem torkomban történő vad dobogásával fricskáztam le a telefonon a piros gombot, és már-már szaladtunk egymás felé. Óvatosan megöleltem, elvégre egyenruhában voltam, puszi, aztán mint kiderült: Ő itt dolgozik a harmadik emeleten, szóval nem kellett keresgélnie. Beszélgetésünk elején felhúztam a gumikesztyűmet, hátha végre befejezik a papírokat, és nézhetjük át az embereket. Ő pedig negyed óra múlva elköszönt, mondván, hogy nem szeretne engem feltartani, illetve neki is dolga lenne. Óvatos puszi, elköszönés, aztán elindult az emelet felé. Hosszasan néztem utána, magamról teljesen megfeledkezve, észre sem vettem, hogy kollégám odaáll mellém. Kis ijedtséggel reagáltam a hangjára:
- Szóval már gratulálhatok is? - kérdezte a hangjában baráti, szelíd örömmel.
- Ez majd vasárnap elválik - mondtam neki hatalmas vigyorral a képemen. Közben Ő felment a lépcsőn, én pedig összecsaptam a tenyeremet, lehúztam a gumikesztyűt, és a papírok után indultam... Mikor az emberek már a buszon voltak, beültem hátra, és a lemenő napnak hátat fordítva elindultunk hazafelé, arcomon máig letörölhetetlen, boldog vigyorral.
© Seth 2012
(igaz történet)
Belépés
GyIK
Keresés
