Az emlékezés rémálma 2.Odakintről friss szellő nyaldosta az arcomat. Valaki minden bizonnyal kinyitotta az ablakot. Bejött hát a madárcsicsergés, és valami égette a jobb kezemet. Csak diszkréten, simogatóan, ahogyan senki más nem tudja. Odafigyelve a bőrre, mégis jó kedvet, lelket verve mindenkibe, akit csak ér. Ugyan sötét van, de én tudom, mi ez: Ámon-Ré, a napsütéssel gyógyítja hetek óta kómában lévő, kiégett lelkemet. A szellő most tavaszi virágok illatát hordja be a nagy valószínűséggel kórházi szobába. Mozdulatlanul fekszem, de minden tagom bizsereg. Ahogyan a bizsergésből megállapítom: semmi gép nincs már rám kötve, hogy életben tartson. Nem vagyok egyedül. Valaki itt van a szobában, hallom egy szék reccsenését. Akárki is ő, nincs más kívánságom, csak az, hogy egy pillanatra lássam az arcát... Ha ez is az utolsó órám, akkor hadd kérjem, ó Ízisz, gyógyítsd meg és nyisd fel a szememet, csak hadd lássak valakit. Még ha tök idegen is. Nem érdekel, csak fajtabéli legyen... Aztán valami furcsa érzés lepi el a napsütötte jobb kezemen. Izmaim lassan megremegnek, az idegek autópályáin megindul a jelek áramlása, amik azt parancsolják az izmaimnak: "mozduljatok!", és a nyitott tenyerem hirtelen ökölbe szorul, majd visszanyílik. Aztán én is összerázkódok, ugyanis hatalmas zaj támad a szobában, székek borulnak fel, és valaki, vagy valakik hallhatóan örömmel skandálják azt, hogy "Doktor úr!! Jöjjön doktor úr, mert megmozdult!". A fenébe, hogy nem tudom kinyitni a szememet. Bár dolgozom rajta. A szemhéjamon már átszűrődik némi fény, tehát nem vakultam meg. Ujjaim nyitása fölött érzett örömömben megmozgattam a takaró alól kilógó lábujjaimat is. Aztán éreztem, hogy sötétség vetül rám. Kicsit megijedtem. Valaki megfogta a jobb kezemet.
- Csináld még egyszer - kérlel angyali hangon, én pedig belül könnyezni kezdek... De azért is megcsinálom még egyszer... Csak halljam a hangját... Óriási erőfeszítéssel ismételten ökölbe szorítottam, a kezemet, majd ismét széttártam a tenyeremet. Aztán ismét a lábujjaim következtek.
- Istenem... - mondja elfúló, de annál csodálatosabb hanggal az ismeretlen, akinek nem is olyan ismeretlen a hangja. Igen, majdnem biztos vagyok benne, sőt... Száz százalék, hogy ő... Hogy ő.... Angyallány... Ekkor, mintha testemben egy energiabomba robbant volna. Felébresztve eddig alvó részeimet, az elmém kiteljesedett, a szemeimet hetek óta fedő fekete lepel végre lekerült, és én ugyan hunyorogtam a naptól, de megláttam azt az arcot, aki nekem a legtöbbet jelenti, amit a legjobban szeretek, és szép nevetése mindig erővel, magabiztossággal és jókedvvel tölt el. Némi hunyorgás és sikertelen fókuszálási kísérlet után arca immár borotvaélesen rám tekint, én pedig elmerülök a gyönyörű szemeiben, még pislogni is elfelejtek. Aztán az energiabomba még annyit lehetővé tesz számomra, hogy végre kinyögjem:
- Szia... Berni... Rég láttalak - mondom némileg könnyes szemmel, ő pedig átölel. Erőm végén még annyira azért futja, hogy a jobb és bal kezemmel átfogjam a hátát, és hogy a fejemet a vállára hajtsam. Az ölelésből már majdnem ájultan bontakozok ki. Ám a testem nem hagyja, hogy ez megtörténjen. Ekkor Angyallány arcán pár csepp könnyet vélek felfedezni, majd picit elfordítom a fejemet. Ekkor robogott be testvérem, és a szüleim, és a legjobb barátom, nyomukban egy orvossal.
- Hát szépjóreggelt kívánok Tamás - mondja feltűnően baráti hangon. - Hogy érzi magát?
- Csodálatosan - nyögöm ki nagy nehezen, és mosolyt erőltettem az arcomra. Vagy nem is kellett annyira erőltetni? Mindenesetre tényleg fantasztikusan éreztem magam.
- Lehúzzuk picit a redőnyt, biztos bántja a szemét a fény - kezdte a doki.
- Ne - szakítottam félbe. - Szükségem van a fényre, ő a főnököm... - mondtam, mire a doki értetlenül nézett, a család viszont összevigyorgott, és kitört belőlük a nevetés.
- Tudja doktor úr, a fiamnak a mindene az ókori egyiptomi kultúra. Azzal, hogy a fény az ő főnöke, arra utalt, hogy a kedvenc egyiptomi istene Széth, aki minden nap ott ül Ámon-Ré, a napisten bárkájában, és minden éjjel legyőzik az alvilágban Aphópiszt, a kígyóistent. - hadarta el anyum.
- Magam se fogalmazhattam volna szebben - mondtam, majd büszkén rámosolyogtam édesanyámra.
- Értem - mondta a doki barátian mosolyogva. - Akkor a fény marad. Nemsokára jövök, néhány vizsgálatot feltétlenül el kell végezni.
- Rendben van - mondtuk ki egyszerre - majd távozott a doki. Aztán az ágy mellett álló székekre telepedtek a vendégeim. Én balra néztem, és megláttam egy külön széken a gitáromat.
- Ezek szerint túlélte - mondtam tárgyilagosan.
- Ezek szerint, mindenre emlékszel...
- Igen... Borzalmas hely a kóma... De vége van... Majd elmesélem milyen... Egyszer...
Aztán napok múltán, zárójelentéssel a kezemben, végre szabadultam. Nagyot szippantottam az immár nem kórházi levegőből. Angyallánnyal az oldalamon, szüleimmel és legjobb barátommal a hátam mögött végre kiléphettem a kórházból. Autóba ültünk, és irány haza. Angyallány pedig szorosan hozzam bújt, és olyat csinált, amit még soha: Megcsókolta a homlokomat. Én pedig elmosolyodtam. És viszonoztam, csak én nem a homlokára, hanem a szép ajkaira. Mind a ketten alaposan meglepődtünk, elmorzsoltunk bajszunk alatt egy apró szerelmes mosolyt, és a rádióban megszólalt az egyik kedvenc dalom... Ami msotmár a mi dalunk. Angyallányé és az enyém... Mindörökké...
A zene
Belépés
GyIK
Keresés
Tegnap éjjel is olvastalak benneteket, és most is...még egyszer. 