Savaria Történelmi Karnevál"-Mondd meg egyenesen, meg tudja csinálni?
- Csak egy totál zseni, vagy egy totál idióta lenne rá képes... Szerencsére Ő mindkettő."(Mars a Marsra c. film, részlet)"... és aki azt várja, hogy teljesül majd egy álma, Szombathely a szívébe zárja!"(Studimax - Szombathely Dal)Szóval az úgy volt, hogy bő 3 hónapnyi gondos előkészület-hadsereg, megbeszélés-rengeteg után, a kétfős kupaktanács készen állt arra, hogy elinduljon oda, és akkor, ahonnan és amikor már nincs visszaút: nem lehet meggondolni, újra átrágni, még egyszer átbeszélni a dolgokat. Otthon kell hagyni a liberót, és bele kell csapni a buliba. Oda kell menni, és meg kell mondani neki. Persze, előtte jól kell hogy érezze magát társaságunkban, de főleg az én társaságomban. Amikor szombaton hajnalban ébresztett a telefonom, az első gondolatom is Őt juttatta eszembe. A reggeli procedúráimat ismeritek, a szokásos. Kimentem a buszmegállóba, ahol már ott voltam 05:48-kor. Mondtam is magamban, a fene vár a Csanak felől érkező 22Y-ra, ami lehet hogy késik, és akkor tán lekésem a vonatot... Megyek inkább az 1-essel, úgyis innen indul, és ott tesz le a vasútállomás mellett. Tudjátok, utazni mindig sóvárogva megy az ember. Otthon hagyva az otthoniakat, de egyben várva az új kalandokat. Heves szívdobogással szálltam fel a buszra, ahol sofőr ismerősnek csak annyit mondtam: "Hát elkezdődött... Nincs megállás". Mire ő: "Sok szerencsét Lucius!" Megköszöntem, és leültem, de igazából már ott lettem volna. Túl az egészen, a mindenen, ami az elmúlt egy hónap alatt ért. Az augusztus amúgy is rettentő strapás volt. Fekete viharfelhők gyülekeztek az agyamban, a józan ész napsugarai kétségbeesetten próbáltak utat törni maguknak, közben észre sem vettem, hogy megérkeztem. Jeleztem, majd leszálltam, és átballagtam a vasútállomás aluljáróján, majd felmentem a lépcsőn, a 4. és 5. vágány közös peronjára. Legjobb barátommal a Baross híd alá volt lebeszélve a találkozó, 06:15-re. Én persze már hat után három perccel ott voltam. Jobb nem lévén, zenét hallgattam. Aztán befutott a kupaktanács második fele is, legjobb barátom, akivel ezt az egészet már mióta szervezzük, beszéljük, az ABC minden betűjével megjelölt "második és sokadik" haditervet terveltünk. De mindennek vége, alig 4 óra múlva elkezdődik a tánc, ami majd csak valamikor vasárnap ér véget. A tánc, amit a négy elem mozgat, és amibe beleszédülök, de ha beleőrülök is, megcsinálom, ha már egyszer annyira akartam ezt a mai napot. Barátommal felszálltunk a 4. vágányon a 06:31-kor Budapestre induló gyorsvonat mögött ácsingózó személyvonatra. Hű, de már az eredeti, rotyogós-kopogós-füstölgős Pielstick helyett csendes-ÖKO-környezetbarát-stb Caterpillar szívvel szerelt, Csörgő becenevű mozdonyunkból a szívcsere után Hörgő becenevűre lealacsonyított mozdonykánk utáni 3 kocsi közül a legelsőbe szálltunk. Menetrend szerint járt ki előlünk a gyors, majd mi is megkaptuk először a főjelzőn a két sárga, majd a zöld-sárga fényt. Sípszó hasított végig a peronon, a mozdonyunk meg - hűen a nevéhez - hörögve megindította a vonatot. De persze nem azért hörög, mert nem bírja, hanem azért, mert a MÁV szakemberei nem éppen a legkarakteresebb hangú erőforrást választották a mozdonyba. Például a GySEV M40 sorozatú gépeiben igen szép hangú motorok dörömbölnek, pedig azok sem az eredeti Jendrassik motorok már. De igen eltértem a témától, mélázgatásomból egy kürtszó ébresztett: Már Győrszabadhegy előtt vagyunk. De hosszú még az út, beszélgetünk, de szinte már csak azt, amit mindegyikünk tud: azt, hogy kézcsókkal fogom köszönteni, illetve hogy a játék már elkezdődött. A kalauz kezelte a jegyeinket, én pedig rákérdeztem: megvár-e minket Celldömölkön a szombathelyi vonat, mert a csatlakozásra menetrend szerint mindössze 3 perc van, ami MÁV-os viszonylattal számolva is, finoman szólva necces. Kicsi késésünk is lett egy szembejövő vonat miatt, így 8 óra öt perckor értünk földet Celldömölkön, nyolc óra hat perckor pedig már a szombathelyi vonaton voltunk, ami hamar meg is indult velünk. Szombathelyre pedig - mintha a mozdonyvezető is tudta volna - 4 perc mínusszal érkeztünk meg a menetrendben meghirdetetthez képest. Ez egy Budapestről induló vonat esetében egész csodálatos eredmény, ismerve a MÁV-ot. A szombathelyi vonatot kedvenc exgyőri gépem húzta, az idén a negyvenedik életévébe is bőven beletaposó 1286-os szili. Végigrobogtunk a peronon, igyekeztünk előkeríteni a csomagmegőrzőt. Fel voltam készülve, még azt is tudtam, hogy 600 Ft-ba kerül egy napra. Csak a helyszínt illetőleg nem voltam tisztában. Sebaj, információs pult nyitva van, megkérdeztük. Mondta az infós, hogy nemsokára jön a kolléganője. Igazat szólt, mert pát percen belül ott volt tényleg egy másik hölgy, aki kiadott nekem egy fecnit, meg kérte a 600Ft-ot. Odaadtam, és azt mondtam: egy tíz perc és jövünk, még pakolásznunk kell. (az átöltözésről nem is beszélve!) Mondta, hogy azt nem lehet, mert hétvége van, ő jegyet árul, és hatalmas a sor most is. (megjegyzem, a pénztáraknál alig lézengett valaki) Okés, mondom beletörődve, semmi gáz, megyünk a peron felé, onnan nyílik az épület egyik ajtaja, és azon belül egy zárható kis szobácska, mini salgó polcokkal felszerelve. Bepakoltuk a cuccainak, kiszedtük sürgősen ami kell, mert a hölgyemény türelmetlen volt, első körben rengeteg dolgot ott is felejtettünk.... Sebaj, irány az állomási mosdó, 120 Ft ellenében a legjobb, a mozgássérült-vécében átöltözni. Rendes volt a nénike, megengedte. Ha meg nem engedte volna meg, hát szóval izé... Volt nálam egy kard is. (utólag visszagondolva picit ijedten is nézett
) Felöltöztem, barátomnak még nem volt római ruhája, de már legalább egyharmad részben római volt a csapat. Aztán én rómaiban, barátom civilben - kimentünk az állomás elé meginni a bátorító mézes-barackos rakétát, aztán lassan visszaszédelegtünk az épületbe. Én vártam a megbeszélt helyen, barátom pedig elébe ment a Kőszegről érkező vonatnak. A szívem hevesen vert, de visszhangzottak a leírt szavak a fejemben: "felejtsd otthon a liberót!". Oké, akkor hatalmas levegő, megnyugszik, lerelaxál, stb... Nagyjából sikerült is. Úgy addig a pillanatig, amikor megláttam jönni felém, oldalán a legjobb barátommal. A szívemben érte égő apró kis lángocska egyből tűzvihart és heves szívdobogást okozott. És csak jött felém. Arcán az angyalok mosolyával. Ami rám irányult. Csak rám. Csak Tőle. És én hirtelenjében majdnem elrontottam a már elindított - nem igazán nevezném szerepjátéknak - játékunkat. Mindenesetre a kézcsók megvolt, a többi pedig már olvasható a Szösszenetekben, a mostani beszámoló a valós oldaláról mutatja be az eseményeket.
Aztán elindultunk, készült rólunk fotó
(->katt<-), amin éppen az állomásról kifele jövet megálltunk, mert barátom erre parancsolt minket, míg ő előreszaladt a fotógépemmel, hogy lekapjon minket. Szombathely belvárosa nem túl nagy, nem kellett sokat gyalogolni, hogy az első, rajtunk kívül római göncbe öltözött emberekkel találkozzunk. Latolgattuk, mi legyen a program, hát körülnéztünk, megnéztük a füzetecskét, és legjobb barátomnak elmentünk ruhát vásárolni. Azt mondta, hogy ő most álruhában lesz. Olyan ruhát választott, amit a rebszolgák hordhattak, de egyáltalán nem arról volt szó, hogy szakadt lett volna. Azután elmentünk jósoltatni. Én tök úriember voltam, és előreengedtem Angyallányt, és majd fél órán át bent volt. Kijött, nem kérdeztem tőle semmit sem, csak bementem, és leültem a jós elé. Előtte sohasem jósolt nekem senki, életemben ez volt az első. Nem is ismertem a jós csajt. Addig Angyallány legjobb barátomnál foglalt helyet odakint egy bodzaszörp társaságában... A legjobb barátomon keresztül ismertem meg Őt. Szóval leültem, és egyből nekem szegezte azt, hogy valami börtönőr-szerű munkát végzek. Elámultam, mert végülis ahhoz hasonlítható. Bólintottam. Kézfogás, bemutatkozás, mondja, hogy általában két órát szán egy emberre, de itt mindössze negyed órája van. Van-e valami speckó kívánságom, vagy csak legyen általános jóslás. Mondtam neki, engem a szerelem téma érdekel. Mondta, hogy előbb csinál egy átlagosat, és utána rátérhetünk, de azt már most érzi, hogy magányos vagyok. Mondom neki, ez telibe, már jó régóta... Aztán úgy folytatta, hogy már megvan a szívemben az a lány. Én meg benyögtem neki a szerintem számára tökéletesen bekalkulálatlan választ: épp előttem jósoltál neki. Megdöbbenésében hátradőlt a székében, rám nézett, és ezt mondta: Oké, akkor ezt most mint civil mondom: nagyon szépek lennétek együtt, de miért nem mondod el neki, mit érzel iránta? Erre én: mondom a teregetés az ma éjjelre van betervezve... Erre ő felajánlotta, hogy megnézzük, alkalmas-e rá a mai nap, de előtte csináljuk meg az általános jóslást. Mondta, hogy látja a jelenemben az erős szerelmet és a hatalmas gyászt, meghalt anyukám rokona... Mondtam neki, le a kalappal, tényleg, anyum keresztapját temettük 22.-én... (am. én már itt k.o. voltam a döbbenettől, megjegyzem, sose hittem a jóslásban) Aztán még elmondta, hogy fél év múlva pluszmelót vállalok, ami nem kevés pluszpénzzel jár. Meg hogy a távoli jövőben határozott és magabiztos leszek, leendő családom biztos alapja, mert ugyan mindenért meg fogok küzdeni, de nem fogok rosszul élni, hát remélem... Meg hogy soha ne adjam kölcsön semmimet sem, mert nem kapom vissza, és akkor pénzben kifejezhető veszteség ér (nem barát, nem rokon, hanem tárgyi, nem tudom, mi) Aztán rátértünk Angyallányra. Kirakta a nevéből a kártyákat, majd azt mondta, hogy az erős szerelemmel indul a név, és az üzenettel, mindkét motívum jelen volt az általános jóslásban, ez jó jel. Őket követi közvetlenül a szerencse, de utána lesz egy keményebb menetem, ugyanis erős, mint a medve, de a külvilág befolyásolni fogja egy jó darabig. A kövi a karma kereszt, vagyis előző életünkben valaha valamikor volt már egymással dolgunk, azért érzek ilyen erős vonzalmat. A karma kereszt miatt a kapcsolatért történő küzdésben sok fájdalomban lesz részem, de a legvége, a legutolsó betűre kijött a Nap, a férfi szimbóluma, és a fényes befejezésé. Legalábbis azt mondta, hogy a végén minden jóra fordul, nem mondja ugyan a kártya, hogy szerelemmel, vagy barátsággal fog végződni, de mindig is fontos ember lesz a számomra, és elkísér örökre. És itt mondta azt, hogy ezt nem lenne szabad elmondania, de a Angyallány egy év múlva nem lesz már itthon... Mire én: amúgysem idevalósi, hanem valahová Bátonyterenyére... Mondta, hogy nem marad az országban, mert egy trauma éri, és egy kínálkozó lehetőséget megragadva itt hagy mindenkit. Én meg csak lestem, mint hal a szatyorban. Kb. egy másodpercig. Aztán kimondtam azt, ami a leglogikusabb: "Hát akkor megyek én is utána". Erre a jósnő megint megdöbbent rajtam, ismét hátradőlt, vesébe látó tekintettel nézett rám, és azt mondta: "helyes válasz". Meg azt is, hogy "szeretnék a lány helyébe lenni, amikor ilyen férfi vágyakozik utána, mert képes lennél érte a világ végére is elmenni". Mondtam neki, bárhová, ha azt látom, hogy működhet a kapcsolat... Aztán megnéztük, alkalmas-e a mai dátum. Kirakta a 4 kártyát, és elámult. Megint az erős szerelem és az üzenet, meg a szerencse, és még valami jó, de arra már nem emlékszem. Azt mondta, hogy tök jó a mai nap, de ne számítsak arra, hogy egyből a nyakamba ugrik, meg csók, meg "én a tiéd, te az enyém", hanem kőkeményen meg kell majd harcolnom érte. (itt visszautalt a karma-keresztre) Ledöbbentem. Meg azt is mondta, hogy nagyon nagy magabiztosságot sugárzok, csak vegyem már észre én is, és ne legyek gyáva oroszlán... Küzdjek ha kell, és a jutalom nem marad el.
Vegyes érzésekkel jöttem ki onnét, mert mindenre számítottam, csak arra nem, hogy mindent tud rólam...
Aztán Angyallány kifaggatott: mit mondott, stb. Én, mivel egyelőre nem szerettem volna kiteríteni minden kártyámat, hogy stílszerű legyek, elmondtam neki az általánosat, és kész. Aztán elmentünk a Brenner parkba, a főtörzs... izé... fatörzsünkhöz (munkahelyi ártalom, bocsi
), és akkor Angyallány galád módon rávett arra, hogy menjünk bele a Gyöngyösbe. Mikor látta rajtam, hogy már veszem is le a szandálomat, meg megyek a víz felé, már visszakozott, de mondtam neki: nincs megállás, Tiéd az ötlet, Te is jössz, csak kitaposom Neked az "ösvényt". Végül is sikerült belecsalni őt is, óvó kezeim között lépkedtünk a patakban, és vagy 15-20 méter, és kb. ugyanennyi fotó után kimásztunk belőle.
természetesen nem maradt el az sem, hogy a karddal próbáltam meg horgászni: azt hiszem, felkopott volna az állunk, hát ha még halak is lettek volna benne...
Utána csináltunk pár képet a kardom főszereplésével. Mivel a "nagy harcban" megéheztünk, elmentünk úgy rómaiként kínai kaját enni. (semmi extra, csak az európai gyomor ízlésének megfelelően elkészített szezámmagos csirke, és tojásos rizi-bizi. (eszméletlenül finom egyébként.) Igaz nem volt még dél, de az az apró termetű, vágottszemű teremtés fennhangon harsogta: "lehet már ebéd, ván menű, finoom,!", mi pedig engedtünk a csábításnak. A kaja után puffra lakva indultunk el a karneváli forgatagba kicsit beleolvadni. A borostyánkő áruházban bementünk a spárba, ahol a security hatalmas szemeket meresztett a kardomra, majd rám, majd a nyakamban lógó profi fényképezőgépre. Majd alig hallhatóan csak ennyit suttogott: "turisták..." Mire kicsit hátrább értünk, engem sem kellett félteni, szóval én is kieresztettem a hangomat: magyar vagyok, nem turista!
Aztán kiléptünk, volt nálunk két dobozos hideg kávé (Angyallánynak és nekem), meg három sör (mindhármunknak.) Hát, ha eddig nem kellett a fekete tic-tac (=széntabletta), akkor most kelleni fog... A kávéra lehúztuk a sört, bár Angyallány sörének felét én ittam meg. Aztán folytattuk az elvegyülést. Nem sokáig sikerült, de addig is vásároltunk csokis pattogatott kukoricát, amikoris majdnem használnom kellett az amúgy élezetlen kardomat. Ott ült egy meglehetősen beszeszelt társaság a sörpadnál, az egyik egyből el is kezdte: "drágá tesókám, nem fizecc nekünk mígegy kört, az isten álgyon még mán". Csak úgy diszkrét hatalmas-lendületes mozdulattal markoltam rá bal kézzel a jobbomon lévő kard markolatára (egyes szemtanúk szerint kézfejnél kidagadó erekkel és doboló inakkal), mire emberünk mindjárt szabadkozni kezdett, hogy "jóvanmán tesókám nebácsá, csak viccőtem". Én is így gondoltam. Utána, a popcorn eszegetése közben elindultunk a hastánc-bemutató felé. Sajnos, a legnépszerűbb előadót elővették a műsorban, róla pont lekéstünk. Ekkor találkoztunk Angyallány két ismerősével, egy még nálam is magasabb férfival (2 méter 8 centi, ha jól emlékszem), és elámultam, hogy felfelé kell néznem. Ilyen nagyon ritkán van ám! A másik ismerőse pedig egyik kolléganője volt. Legjobb barátom közben lelépett, mert találkozni akart budapesti ismerősével. (igen, Szombathelyen, ha minden igaz, az is egy csinos lány
) Szóval jó időre hármasban maradtunk. Angyallány kolléganőjét is elcsaltuk jósolni, aztán elindultunk a felvonulás helyszíne felé. Beálltunk a legjobb helyre, és onnan élveztük a műsort. Jó este nyolcig, mert a csajszinak 9-kor ment a vonata, mi pedig küzdve az egész, lezárt belvárossal, sokadik kísérlet után, eredményesen törtük át a védelmet, és rohantunk az állomásra. Angyallány másik ismerőse is elköszönt, mert megy haza Tolna megyébe holnap korán reggel, és ki kéne aludnia magát. Akkor ismét hármasban maradtunk, mert közben barátom is csatlakozott. A tíz órára meghirdetett előadást nem tudtuk megnézni, mert ellentmondók voltak az információk a program hollétéről, és rossz helyre tévedtünk. Mindegy, ott leültünk egy padra, közben én megkaptam pár részeg fiataltól, hogy "Áve Cézár", mire én nemes szerénységemmel csak ennyit mondtam: "Áve Én!".
Kis pihengetés és energiaital után visszaindultunk a Fő térre, ahol a színpad előtt német tűzzsonglőrök tartottak kb. egy órás bemutatót. Lenyűgöző látvány volt. A műsor vége után benyomtunk egy-egy kenyérlángost, én pedig miután megettem, meditatív állapotban terültem el a padon (ez még sosem sikerült ilyen hangzavarban, nem emlékszem sok mindenre, csak annyira, hogy kb. az összes létező istenséghez imádkoztam, hogy sikerüljön az este további része). Amikor már sajgó lábaink ismét járóképes állapotban voltak (höhö, még most sem teljesen járóképesek a futóműveim
), visszaindultunk a fatörzsünkhöz, és letelepedtünk. Trikót cseréltem, mert az ami rajtam volt, azt jól össze is izzadtam, ennek köszönhetően az a trikó ma halvány-rózsaszín állapotban leledzik. (a római gönc festéke megfogta......) Barika ha látná, tuti lecsapna rá...
A fát sajnos két hónappal ezelőtt megcsonkították, így már csak jóindulattal is csak két ülőhely van rajta. Váltásban ültünk, közben (telefonról (hátjekk hangosítási rendszer) hangosan) zenét hallgattunk, én kvázi ráhangolódásképp. A 25.-e régen elmúlt már, bőven túl voltunk az éjfélen is. Aztán hajnali kettő után valamivel Angyallány elindított egy olyan zenét, ami szerinte a reménytelen szerelemről szól, de nem volt biztos abban, hogy tényleg arról van-e benne szó. Angol nyelvű volt, de minden szavát értettem, és az a minden szó ott mardosta a szívem minden molekuláját, közben eszembe jutott Gyuszi bácsi is, és a neki tett ígéret, meg az, hogy tulajdonképpen az enyém is reménytelen szerelem... Feladtam, feltápászkodtam, és könnyezve elindultam a fához, miközben csak ennyit kiáltottam, fájdalmas, az éj csendjét felverve: "én tudom, miről szól ez a szám..." Nem jutottam sokáig, a lábaim megremegtek, neki kellett támaszkodnom az egyik közeli vaskos fatörzsnek. Aztán valaki utánam jött. Angyallány az, látom a szemem sarkából. Kész vége, itt és most ennyi volt, feladom... Aztán valaki azt mondta mögöttem, hogy "meg ne próbáld feladni!", mire én egy finom tenyér érintését éreztem a vállamon, majd megfordultam. A hang tulajdonosa sehol, ellenben Angyallány ott állt, a vállamra tett kezével, és csak annyit kérdezett, van-e valami baj... Hát, mondtam neki minden, de nem akarom ezzel traktálni... Aztán csak nagyon röviden, rákészülés és minden nélkül kimondtam neki azt, amit már nem mondtam ki tíz éve: azt, hogy szeretlek. Végül is a beszélgetés folytatódott, ő is kimondta, hogy hát nagyon szeret ő is engem. Megállapodtunk, hogy a két-három havonta történő találkozás kevés. Lefektettük azt az alapelvet, hogy amennyire csak lehet, sűrítjük a találkozókat. Meg elhívtam randizni, ha már ilyen kifordított ember vagyok. A következő találkozókat ugyanis elneveztük így.
Kb. fél, 3/4 óra (nem tudom) beszélgetés után visszamentünk legjobb barátomhoz, és végül elmondtuk neki, hogyan áll most a dolog kettőnk között. Én pedig, részesültem a hármas ölelésben, és elkönyveltem magamban azt, hogy ennél rosszabbul nem is sülhetett volna el ez a helyzet... Nem így akartam, de akkor már minden mindegy volt... Az éjjel további részében elindultunk a városban, céltalanul, majd hajnali ötkor a borok utcájában kötöttünk ki. Legjobb barátomat elküldtem pálinkáért, én pedig a pallám végével betakartam Angyallány hátát, mert fázott. Nem is kicsit, tiszta libabőr volt szegényem. Ez a betakarás amúgy többször is előfordult a hajnal/reggel folyamán. Megittuk az egészségünkre a reggeli étvágycsinálót, és elindultunk boltot keresni. A Thököly úton volt egy, de még zárva volt... Körbenéztünk: sehol egy éjjel-nappali... Hát ez gáz, de annyit kerestünk, hogy mire visszajutottunk a Thököly útra, az ottani bolt már ki volt nyitva. Vettem kaját, innivalót, aztán kitaláltuk, hogy kéne valami kávét nézni. Volt egy pékség, a Király utcában, ami hétkor nyitott. Már fél hétkor a bejárat előtt álltunk, ami ugyan nyitva volt, de még nem lehetett bemenni, viszont a bentről kijövő meleg levegő igen kellemes (álmosító) hatással volt ránk. odabent Angyallánnyal megittunk egy adag kávét. Bár én inkább az enyémet kávés tejnek neveztem el, mert keserű volt mint a bűn, és állandóan fel kellett öntenem. Ennek megfelelően a kávé és a meleg, meg a friss pogi és kakaós csiga nem hatott, hanem ütött: olyan álmos lettem, mint a fene. Amikor itt végeztünk, elindultunk a Café Frei felé, ahol Angyallány benyomta a reggeli harmadik kávét (a pékségben kettőt ivott), én és legjobb barátom pedig egy-egy kancsó ceyloni fekete teát ittunk. Az utolsó pohár belőle, az olyan mocskosul erős volt, hogy hamar kipattant a szemem, és a hazaútig tartó energiát biztosított. A kávéház után belefutottunk a Fő téren az Ízisz-körmenetbe, követtük őket, és bementünk az Iseumba, megnéztük a templomnyitási szertartást, és azután egy előadást néztünk meg amely a szentélyben a feltárástól elkezdve egészen napjainkig tartó összefoglalást tartalmazott. Az óra delet ütött, amikor kiléptünk az Iseumból. Gyülekező viharfelhők, és viharos szél tudatta a jelenlévőkkel: a tavalyi eső idén sem fog elmaradni, csak most az én kérésemre, kegyes volt, és nem éjjel érkezett... Közben Angyallány is telefonhívást kapott: haza kéne mennie Kőszegre... 40 percünk volt a buszig. Csalódottan vettem hát tudomásul, hogy haza kell mennie, de ez van. A vasútállomás mellől indul a busza. Kikísértük, és találkoztunk az apjával is. Pár szó, az alap udvariassági formák, stb. Angyallányt búcsúzóul megöleltem, majd annyit mondtam neki, hogy gondolkodjon el a dolgokon. mire ő: "igen, hazamegyek, és lesz min gondolkodni", majd átöleltem, puszi, aztán könyörtelenül szétszakította ölelésünket az éppen befutó busz is, és Angyallány a fedélzetére szállt. Kirántottam a kardomat, majd azzal tisztelegtem, miközben a busz járt ki a megállóból, végig engem nézett, egyenesen a szemembe, és nekem integetett Arcán pedig megfejthetetlen mosoly ült. Ajkaim közül hatalmas sóhajtás szakadt fel, mit én észre sem vettem, barátom mondta el a vonaton. Nekünk pedig volt 15 perc a vonatig... Gyorsan visszaöltöztünk civilbe, majd irány a vonat. Felszálltunk, és a szívemet azóta mardossa egy ismeretlen érzés: a hiányérzet. Sajnos, az első "randit" kicsit későre sikerült egyeztetni, de legalább lesz időm felkészülni... Szeptember 16., irány Kőszeg, és én mindent beleadok. A vonaton hazafelé átértékeltem a dolgokat. Nem maradtam a hajnali véleményemnél. Ennek így kellett történnie, és így ahogy történt, a lehetőségehze képest, így történt a legjobban. Bízom magamban, bennünk, és a folytatásban. Én soha nem adom fel. Mindig mellette leszek. Mert így kell lennie... Mert talán valakik odafönt így írták meg...
(aztamindenit, de hosszú lettem)
Belépés
GyIK
Keresés
Unatkozni biztosan nem fogsz. 
