Szávai Katalin :
Én annyi minden akarok lenniSzeretnék például állatkertben dolgozni .
A látogatók között vonulnék, piszkosan és izzadtan, nagytudásúnak és bennfentesnek gondolnának, “mikor etetik?”, kérdeznék, én meg mondanám, akkor is, ha fogalmam sincs. Nem félnék egy állattól sem, se nagytól se kicsitől, erős lennék, örülnék, hogy van dolgom, és hogy teszem. Örülnék annak is, hogy a dolgom fontossággal bír.
Lennék harangozó is, felmennék a toronyba és húznám a kötelet, belekapaszkodva, erősen, nem megterhelő, de mégis hősi feladat lenne, főleg télen, a hidegben, amikor még bent is fázom, dideregve felszaladni a lépcsőn, ahol már átfúj a szél, megmarkolni a jéghideg kötelet és harangozni, harangozni, amíg meg nem melegszek a munkától. Aztán fázva leszaladni, melegnek érezni a templomot. Harangozni minden nap, nem lenne soha szabadságom, percre pontosan ottlenni, napjában többször is, a toronyban, mindig készenlétben állni, mint egy tűzoltó, egész életemet a munkához igazítani, apró időtávokra szaggatva, megtanulnék beszélgetést félbehagyni, hirtelen elköszönni, jó könyvet lerakni, tévé elől felállni, evés közben lecsapni a kanalat. És mindenki hallaná, ahogy dolgozom, az emberek megállnának és hallgatnának, bizony, ha én dolgoznék, az egész faluban hallatszódna, nincs is ennél hivalkodóbb munka, “halljátok, dolgozok” ezt harangozza minden harangozó. Szeretném ezt is, és azt, hogy ha idegen jönne a faluba, és engem keresne, kérdezné az arra járókat, abban a pillanatban megkondulna a harang, és ők azt mondanák vidáman vagy éppen unottan: a toronyba’ van, hallja, mos’ húzza a harangot.
Tanár lennék és meghallgatnám a gyerekeket. Nekem mondanák el, mi bántja őket. Én meg csak hallgatnám, elkerekedett szemekkel, kétségbeesetten, és bizony nagyon rossz tanár lennék. Mert akit elhagyott az apukája, vagy az anyu, annak már soha, az üresen beadott dolgozatra se bírnék egyest adni. Akivel kiabálnak, annak már minimum hármas járna. Akit megpofoznak, hát négyesnél rosszabbat, nem, ha megölnek se. És sajnos lenne, aki, ha nem tud semmit, akkor is csak ötöst kapna. Sokan már direkt a jegyért hazudnának, én meg ülnék otthon, esténként, szomorúan, milyen rémes is a világ. Csak a Turi Gergő kapna mindig egyest, akit elhagytak, de néha visszajönnek felpofozni meg kiabálni vele és zaklatják, de nem mondja, mert három éve ő veri az egész osztályt, ekkora státuszt jegyért már nem lehet feladni.
Ha lóti-futi vállalati fontos volnék, elegánsan járnék, mindig tisztán, finom színekben, az eszem gyorsan vágna, mindig kész volnék a válasszal, mindig találnék egy új lehetőséget, ahogyan mi lehetünk a jobbak, nem más, a mi csapatunk győzne mindig és a győzelem egy részét én hoznám, a vállamat veregetnék egy-egy remek lépésem után, tele lennék jó húzásokkal, könnnyedén kiigazodnék a cégek veszedelmes dzsungelharcában, hős lennék, és olyan szavakat tudnék, amit csak a mi csapatunk emberei értenek meg. Hangulatos éttermekbe ülnénk be néha, összehúznánk az asztalokat, elmondanánk a történeteket, örülnénk, mennyire egymásra találtunk, mi, okosak, szeretnénk egymást, még azt is, akit az irodában nem bírunk.
És bár senki sem tudná, ahogy az utcán járok, szótlanul, hogy mi is vagyok, de mindig ott lenne velem a jártasságom, a tapasztalatom, amit szereztem, és néha szétkiabálhatnám, igen, lennének helyzetek, amikor mindenki megtudná, mi vagyok.
Belépés
GyIK
Keresés
Tök jó volt az is ahogy tanárként jellemezte volna magát az ember, tetszett ahogy leírta. 
