Veér Ilona Főjegyző Lánya
"Részlet a PÁTYI KURIR kiadványból"
"Példaképek voltak, vannak, s lesznek "
Kinevezték Pátyon főjegyzőnek, s ő — tanítói oklevéllel a zsebében — mégsem kapott katedrát a faluban. Magántanítványokat vállalt: Lányi Irát, Pál Ilonkát és a többit. 1932-ben Fodor Jolán tanítónő megengedte neki, hogy testnevenlést tanítson az osztályában. A szülők és nagyszülők példáján lelkesülve, lázas igyekezettel vetette magát a népművelői munkába. Miért? „Mert ebben az időben a pedagógusok mind bekapcsolódtak ebbe a munkába. Tudatában voltak annak, hogy nem csak a gyermekek, hanem a felnőttek, a munkában megöregedettek számára is van kulturális mondanivalójuk.” — válaszolja nemes egyszerűséggel kérdésemre.
Tovább faggatom: Ilonka néni! Beszéljen nekem a Pátyon végzett munkájáról!
Veér Ilona: Az élet örökkön örökké járó óráján messzire előre lendült már azóta a mutató, hogy elkerültem szülőfalumtól, Pátyról. Most megállítom az időt és visszafelé haladva rálépek arra a kedves útra, amely rég letűnt ifjúságom felé vezet. Kétszeresen erős érzelmi hatást vált ki bennem a visszaemlékezés, mert a népművelői munka szorosan összefonódik a családommal kapcsolatos emlékekkel, hiszen ebben a munkában családom minden tagja részt vett. Apám, édesanyám, húgaim és én is.
Egyébként a társadalom minden rétegét átfogó kulturális egységfront jött így létre, amely erősítette a faluközösségben a meleg, emberi kapcsolatok kialakulását, mintegy nagy családdá forrt össze a közösség.Wiedermann Gábor: Vannak-e ennek mind a mai napig érzékelhető jelei?
V. I.: Kihatása még most is igen erős. Ha napjainkban találkozom autóbuszon, utcán pátyiakkal, olyan örömmel és szeretettel köszöntjük egymást, mint családtagok, kik már régen találkoztak. Itthon (Budakeszin) azután újságolom, hogy találkoztam Nyitrai Irénkével, vagy Kerék Gizikével.
W. G.: Milyen jellegűek voltak a népművelési alkalmak és hol találkoztak?
V. I.: Mai szóhasználattal élve az előadások az ismeretterjesztés körébe tartoztak és az óvoda helyiségében folytak. (Pátynak ekkor még nem volt művelődési háza.)
W. G.: Említene néhány emlékezetesebb témát, alkalmat?
V. I.: A témák közül visszaemlékszcm Kuthy Lajos Ákos doktor úr előadására, amikor az egészséges életmódról, vagy a fogápolásról tartott előadást. Én személy szerint Petőfi Sándorról tartottam egy előadássorozatot. Az egyik alkalommal Petőfi Sándor családérzése lírájában, a másik alkalommal szerelmi költészetét, megint máskor hazafias költészetét, forradalmi verseit, majd népdalait ismertettem. A fiatalokat bevontam ebbe a munkába, ha jól emékszem a dalokat például Dani Eszti énekelte. De mondtak verseket is velem együtt.
Különösen emlékezetes számomra — mert nagy derültséget, jókedvet váltott ki — amikor Arany Jánosnak a Fülemile cimű művéről, úgyszintén amikor a Bajusz című költeményéről tartottam előadást. Emlékszem még, egy alkalommal a nők hivatásáról, otthont teremtő gyengédségéről beszélgettem a hallgatókkal. Ezen a foglalkozáson is ott volt Molnár Jenő — akit mindnyájan tiszteltünk és szerettünk — és jegyzetelt, ó volt a felügyelő.
W. G.: Mi adott erőt, újabb lendületet ennek amunkának, honnan táplálkozott a hit, hogy érdemes?
V. I.: A művelődési feladatok ellátása találkozott az emberi lélek legszebb megnyilvánulásaival. Ez azután rendkívül sokszálú erős kötelékké vált közöttünk. Mit gondolok én az emberi lélek legszebb megnyilvánulása és a művelődési munka kapcsolatáról? — Itt arra gondolok, hogy fokozódott bennünk a segítőkészség, jobban megismertük egymást. Amikor próbákra összejöttünk és még nem kezdődött el a munka, mindig beszélgettünk s így közelebb kerültünk egymáshoz. Megismertük egymás gondját, baját, problémáját. Együtt örültünk egymás örömével és együtt szomorkodtunk, ha valakit bánat ért.
W. G.: Mennyire voltak tartósak ezek a kapcsolatok?
V. I.: Igen sokan, ezeknek az összejöveteleknek köszönhették azt a mély ismeretséget, amiből nem egy esetben házasság lett.
W. G.: Mondana erre egy példát?
V. L: Vég Editnek az édesapja például csak eljött egy táncpróbára mint néző. Itt ismerkedett meg későbbi feleségével, aki szintén csak nézőként jött közénk. Egy alkalommal rá tudtam venni őket, hogy feladatot vállaljanak. A közösen végzett munka élménye elmélyítette a kettőjük közötti kapcsolatot és a végén házasság lett belőle. Ennek persze rám nézve volt jó és rossz oldala is. Mert ha összevesztek, engem szidtak, s mondogatták: „A tanító néni hozott össze bennünket!”
Ha viszont harmonikus volt kettőjük között a viszony, akkor örömmel és szeretettel mondtak: „Milyen jó, hogy a tanító néni táncospárt alakított belőlünk és házasság lett belőle.”
W. G.: Milyen érzés ma emlékezni és beszélni ezekről az időkről, kapcsolatokról?
V. I.: Erőseknek és tartósaknak bizonyultak ezek a kapcsolatok, amit az is bizonyít, hogy a közelmúltban találkoztam egy idős pátyi nénivel, aki átölelt és megkérdezte tőlem:
„Mikor jön már haza lelköm?” Pedig negyvenhat éve hogy Budakeszin élek. Lehet ennél szebb, meghatóbb érzés egy pedagógus számára?
Wiedermann Gábor
