Blogom

2008.03.25. - kedd - Olvasónapló
Zene: Magashegyi Underground - Anglia

Újabb könyv, három nap alatt. Csak a miatt lett három nap, hogy egyik nap a családi ebéd miatt nem volt idom végig olvasni.
De ennek ellenére nagyon jó könyv volt.
Teljesen más volt, mint a 11 perc.
Aki tudja, olvassa majd el.
De a lényeg, a számomra fontos mondatok a könyvbol.

Paulo Coelho: Az alkimista

„Az életben épp az az érdekes, hogy egy-egy álmot valóra lehet váltani.”

„Az ember mindig új barátokra lel, ugyanakkor nem kell velük lennie nap nap után. Ha viszont mindig ugyanazokat az embereket látjuk – mint például a szemináriumban -, akkor a végén életünk részévé válnak. És ha az életünk részévé válnak végül még bele is akarnak szülni az életünkbe. Hogyha pedig nem viselkedünk az elképzelésük szerint, megharagszanak. Ugyanis mindenki pontosan tudja, hogyan kel élnie a többieknek.
Ezzel szemben soha nem tudják, hogyan éljenek ok maguk.”

„Ezek olyan erok, amelyek rossznak tunnek, de valójában megtanítanak arra, hogyan valósítsd meg Személyes Történetedet. Fölkészítik a lelkedet és az akaratodat, mivel ezen a bolygón egyetlen nagy igazság létezik: legyél akárki, csinálj akármit, ha valamit igazán akarsz, az azért van, mert ez a kívánság a Mindenség lelkében született meg. Ez a te küldetésed a földön.”

„Az elhatározás csak a kezdet.”

„Az emberek nem az ismeretlentol félnek, mert minden ember képes mindent elérni, amit akar és amire szüksége van. Attól félünk csak, hogy elveszítjük, amink van, legyen az az életünk vagy a földünk. De a félelmünk elmúlik, mihelyt megértjük, hogy mi történetünket és a világ történetét ugyanaz a Kéz írta.”

„Mert én sem múltamban, sem a jövomben nem élek. Csak jelenem van, engem az érdekel. Ha mindig a jelenben tudsz maradni, boldog leszel.”

„Amikor az emberek hozzám fordulnak, akkor nem kiolvasom a jövot, hanem találgatom. Mivelhogy a jövo Istené, aki csak rendkívüli körülmények között szokta felfedni. És hogyan vagyok képes megfejteni a jövot? A jelen jeleinek alapján. A titok a jelenben rejtozi; ha a jelenre összpontosítasz, meg tudod jobbítani. És ha jobbá tetted a jelent, akkor az is, ami utána következik, jobb lesz, Felejtsd el a jövot, s éljed életed minden napjáét a Törvény tanítása szerint, és abban a hitben, hogy Isten gondoskodik gyermekeirol. Minden nap magában hordozza az Örökkévalóságot.”

„Ha valami meg van írva, nem lehet elkerülni.”

„Az az orszem, aki az alkimistát vizsgálta át, talált egy kristálypalackot, benne valamilyen folyadékkal, meg egy megsárgult üvegtojást, tyúktojásnál valamivel nagyobbat.
- Mik ezek? - kérdezte.

"- Ez a Bölcsek Köve és az Örök Fiatalság Elixírje. Ez az alkimisták Nagy Muve. Aki ebbol az elixírbol iszik, sosem betegszik meg, a konek pedig egyetlen darabkája bármilyen fémet arannyá változtat.
Az orszemek ezen jót nevettek, s az alkimista velük nevetett. A válaszon elszórakoztak, és továbbengedték oket.
- Megbolondult? - csodálkozott Santiago, amikor már kello távolságban jártak. - Miért csinálta ezt?
- Azért, hogy bemutassam neked a világ egyik egyszeru törvényét - felelte az alkimista. - Amikor elottünk a nagy kincs, sosem ismerjük föl. És tudod, miért? Mert az emberek nem hisznek a kincsekben."

És most jöjjön egy újabb könyv tole. Persze majd csak a tanulás után.

2008.03.22. - szombat - Sweet 17!
Zene: Magna Cum Laude - Csak te légy most karomban

BOLDOG SUGI NAPOT!

Kövesd a sárga köves utat...

2008.03.19. - szerda - and after all you are my wonderwall...
Zene: The Prodigy: woodoo people

Most nyílván arról kellene írnom, hogy milyen is volt kedd.
Szeles és hideg.

Túl vagyok rajta. Nem úgy sikerült, ahogyan kellett volna. Nem voltam elég eros. De ez van.
De a nap végére minden rendbe lett a szél is elállt.
Kedves sms Ikremtol és két vidító szó tõled: Legjobb barátno!
Köszönöm!

2008.03.17. - hétfo - let it be...
Zene: Avril Lavigne - You never satisfy me

"A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekrol beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tunnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többrol van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzoként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. Ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen." King, Stephen

2008. 03. 16. - vasárnap - hát ez van.
Zene: Secondhand Ska Kings - No more Guitars

Mióta tegnap itt járt apa kedvtelen vagyok. Fáj, hogy egyedül van abba a régi házba. Emlékszek, amikor nagy szél volt hányszor féltem attól, hogy a romos ház összedol. Benne apával és a mamával.
Mutatom, hogy nem foglalkoztat, de nagyon is. Még mindig bennem van.
Legyünk már túl a temetésen. Ezt akarom!
Holnap lesz egy hete.
Pénteken apa hozott képeket. Régrol. Sose láttam ezeket a képeket, sose hallottam azt, hogy papám és a mamám ennyire boldogak lettek volna.
Csak néztem mosolyt az arcukon. Sosem láttam ezeket a képeket. Miért nem mutatták meg? Boldogok voltak együtt, szerették egymást és én ezt sose tudtam.
Papám tisztára, mint Luke Perry. Jó kiállású, helyes fiatalember volt.
Annyira fáj, hogy nem tudtam róluk semmit sem.
MIÉRT NEM FIGYELÜNK EGYMÁSRA? MIÉRT VAGYUNK ÖNZOEK? MIÉRT…?

Apunak mondtam, hogy a mama írt valami korol verset. A mamám tudott írni. Amikor felolvasta nekem talán nyár lehetett. Igen nyár volt. És az a kis füzet, amibe a vers van még mindig ott van a táskába az ágy fölött. Mindig ott tartotta.

Kedden mise, temetés.
Újra végig kell csinálnom. Félek. Rettenetesen.
Újra szemükbe nézni. Utoljára a temetésen találkoztunk. Nem akarom. Félek.
Nem akarok többet sírni. Eros akarok lenni. Magamban eldöntöttem, hogy nem fogok sírni. Tartani akarom magamat. Nehéz lesz. Foleg ha látom majd apáékat.

Talán 12 éves lehettem, amikor olyan hülye és ostoba vágyam volt, hogy hadd legyek 16 éves. Azt gondoltam 16 évesen már biztosan lesz barátom, a Táncsicsba fogok járni, minden tökéletes lesz.
Ehelyett barátom nincs, valami szellemet kergetek, mindenhol csak ot keresem. Másik suliba járok, ami jobb is. Nekem itt van a helyem.

Tegnap figyeltem ot. Jól állt neki az ing.

Csak egy kívánságom van szülinapomra.
Feküdni a fuben és bámulni az eget. Ezt akarom csak ezt. Hogy legyen végre vége a hétnek, és csak nézhessem az eget.

Tegnap volt egy éve, hogy utoljára találkoztunk Zolival normálisan. Ott álltam, ahol egy éve voltam. Egy fél percig ugyanazt csináltam amit vele. Vagyis amit vele vettem észre. Egy percnyi magány volt, míg o eltunt majd újra megjelent. De én addig csak az eget kémleltem. És én egy év után, valahányszor ott megyek el, nem az jut eszembe, ahogyan Attila szétszedte ott a telefonomat, ahogyan Ivettnek ott meséltem eloször Attiláról, ahogyan Tibi caplat felém, hogy megkérdezze, hogy állok Gáborral. Nem ezek jutnak eszembe. Hanem az ahogyan ott állok közel hozzá és világit engem. Kineveti tornacipomet, bár aranyosnak tartja, nem tudja elfogadni. Testünk, mint a mágnes vonzódik egymáshoz. És ott vagyok. Kezei körbefonják derekamat. Szívem maradna vele, örökkön örökké, míg a halál el nem választ, de „nem szabad”! Ez a mi helyünk. Emlékszek rád és kereslek ott. Nem felejtelek.
De te igen… És ezért foglak elengedni. Eleget szenvedtem. Utálom, hogy emlékezek, rád. Utálom, hogy nem találkozunk. Utálom, hogy már alig tudom rendesen felidézni az arcodat. Utálom, hogy nem érezlek. Utálom, hogy csak én gondolok rád és az együtt töltött évekre. Utálom, hogy nem gondolsz rám. Utálom, hogy elfelejtettél. Utálom, hogy másokkal vagy. Utálom, hogy valahányszor pasikról beszélgetek valakivel én csak rád gondolok. Utálom, hogy újra írtál. Utálom, hogy felbukkansz folyton. Utálom, hogy ragaszkodok hozzád. Utálom, hogy továbbléptél.
Meg akarok szabadulni toled. Nem is tudod, nem érzed, és ha tudnád, se értenéd, hogy mi vagy nekem, hogy mit érzek irántad. Hogy itt vagyok egyedül. Rohadtul egyedül.
Egy éve várok rád, de te máshol jársz. Nem várok tovább.
Mindenben elso voltál nekem. Vége. Vége. Vége.
Nem akarok hallani rólad többet, nem akarlak látni többet.

Menni akarok. Messzire. Nyaralni akarok. Ismeretlen területet akarok. Végre szerelmes akarok lenni normálisan. Boldogságot megtapasztalni. Nem akarok álmodozni. Nem akarok emlékezni.

És nem érdekel, ki mit mond engem, csak ez vigasztal meg. Nem vagyok fan, leszarom ki mit mond, de szarul vagyok. Megnyugtat a hangja.
CSAK A ZENE SZÁMÍT! NEM AZ ELOADÓ! CSAK A ZENE!

Gondolom, nem értitek mi bajom. Beszélek összevissza. De ez most így jött. Nem tudok összeszedetten írni. Majd talán kedd után.
Csak legyek túl kedden.

És egy kép a múltból. 10 évvel ezelott: 1998. márciusában készült. A szülinapomon.

2008. 03. 11. - kedd - till die.
Zene: Simple Plan - Your love is lie.

Szerda volt. Boldogságom az egekben. Kiderült jövomnek talán mégis lesz egy apró értelme. Amire annyira vágyok az egy lépéssel közelebb érkezett. Mikor a levelet felbontottam akkor még nem tudtam, hogy egyedül a családban én örülök, a többiek szomorúak.
Gábor mondta el, hogy mamám kórházba került. Apával találkoztam is délután, hiszen az o anyukája került be. Félve mertem neki csak elmondani, hogy amirol régóta meséltem neki az közelebb került. De elmondtam. Picit felmosolyodott. Mondtam neki, hogy nyugodjon meg, nem lesz semmi baj, hiszen kértem, hogy mindenki maradjon velem sokáig, aki fontos, hogy egészségesek maradjanak.
Egy napig muködött is!

Mamám állapota szerencsére akkor javult, hinni kezdtem, hogy sikerül.

Aztán hétvégén már egyre rosszabbul lett. Unokatestvéremék is lejöttek ide, Veszprémbe, hogy lássák út utoljára.
Két éve ezt már végig csináltuk. Elbúcsúztunk tole. Nem gondoltam volna, hogy megtörténik, hogy elhagy minket.

Tegnap megkérdezte anyut, hogy hogy van a mama.
-Haldoklik? –kérdeztem.
-Valószínuleg igen. –válaszolta anyu. Nem akartam mutatni, így tekintettemet inkább a föld felé irányítottam. Lassan ellepte a szemet a könny. Megijedtem. Apura és Andisra gondoltam. Apu, ha elveszíti a mamát teljesen, egyedül marad. Papa egy éve halt meg. És most…

Miközben futottam a köröket kinn, arra gondoltam, hogy mi van ha most valami rossz történik apuval.
Mondanom se kell: MEGÉREZTEM!

A mamám meghalt.

Délutáni jókedv estére már sehol se volt. Hiába írta nekem O, hogy kis gyökér, amivel mindig felvidít, képtelen voltam mosolyogni. Csak kikapcsoltam az msn-t és pakolni kezdtem.

Olyan hülyén váltunk el.
Nem búcsúzhattunk el!
Nem emlékszek arra a receptre, amit még két éve a halálos ágyán mondott!
Utoljára is csak fél percet beszéltem vele, nem tudtam, mi történhet. Nem gondoltam volna, hogy két nap múlva már benn fekszik.

Csak emlékek vannak!
A fülbevalója. Emlékszek hányszor kért, hogy vegyek neki egy szépet.
A bore. Ha a kezemet lassan végig húzom a saját kezemen, érzem, ugyan olyan, mint az övé.
Csá. Annyira aranyos tudta mondani.
A meséi. Nyáron bepillanthattam az életébe. Eros asszony volt.
A hajpántjai.
A cipoje.
Ahogyan kiskoromban mindenhétvégét a házban töltöttünk. Kijött velünk játszani az udvarra, megtanított minket szívószálon keresztül buborékot fújni.
A tollas üto. A millió tollas labda, amit széjjelhagytunk.
A lipton tea.
A vajas kenyér, amit csak nála ettem meg.
Amikor fel akart világosítani a szexrol.
És az utolsó találkozás karácsonykor.

Annyi fájdalmat viselt el. Tudom jó helyen, van. Most már nagyon jó helyen.
Csak annyira fáj!
Nem vigyáztam rá!

Este csak feküdtem az ágyon és bocsánatot kértem. Annyi mindenért. Hogy nem viselkedtem vele mindig szépen, hogy utoljára olyan hülyén viselkedtünk mind ketten. Hogy nem köszöntem el. Hogy nem figyeltem rá.

Sorra jöttek a gondolatok, hogy mibol fog kimaradni.
Az én ballagásomon eddig se volt ott, de már nem is lesz.
Sose látja a barátomat.
Sose tudja meg, hogy álmom lassan teljesül.
Sose lehet már rám büszke.

Gondolatok közepette megjelent Heath a tvben. Pont benn volt nálam anyu.
-O az aki meghalt? –kérdezte, amikor látta, hogy még jobban sírok.
Igen o az.
Sorban mennek el.

Sírás és önostromolás közben elnyomott az álom.
Álmomban viszont ott volt Zoli. Róla írtam pár napja.
Miközben hátul egyedül zokogtam azt kívántam, bárcsak lenne velem. Hogy ne keljen egyedül feküdnöm, hogy lenne velem.
Anyával ott volt Titi. Gáborral ott volt Virág. Apuval ott volt Andris.
Csak szokás szerint én voltam egyedül.

De álmomban velem volt. Velem volt az összes fiú, akihez nagyon kötodök, vagy kötodtem.
Sanyó, Vermi és Zoli.
A fiúk körülöttem álltak, mint egy pajzs védtek.
De Zoli ott feküdt velem szemben és fogta a kezem. Velem volt.

Aztán az éjjelnek vége lett. Kezdodött a suli.
Gondolkodtam, hogy lenne-e értelme bárkinek is elmondani mi a bajom.
Eloször úgy gondoltam igen. De nem akarom, hogy engem sajnáljanak az emberek.
Így csak lassan elmondtam a Dórinak, kit látszólag meg se hatott.
Fasza érzés volt, hogy én mindenben mellette vagyok, erre o szarik arra, hogy velem mi van.
Aztán csak feküdtem a padon.
Andi kérdezte, mi van velem: fáradt vagyok? Vagy az angol doga ment szarul? Ezekre egyértelmuen nemet mondtam, majd megkérdezte:
-Baj van?
-Az van. –válaszoltam és továbbra is bámultam magam elé.
Aztán gazdasági óra közben leírtam neki. Barát. Ennyi.

És csak hogy folytatódjon a sorozat:
Régi sérelmek kavarások kezdenek felszínre jönni. Attila, Gergo…
Király, erre van most szükségem. A rohadt múltat nem igazi hogy nem engedik elfelejtsem.

De mostmár jobb. Jobban vagyok.
Itt volt apu. Megnyugtatott. Erre volt szükségem! Két órán keresztül beszélgettem vele.
Most csak arra várok, hogy legyen 16.40 és mehessek futni.

Szeretlek drága mamám!

Eszter: Boldog második évet! :)

2008. 03. 09. –vasárnap– just be..
Zene: semmi.

Egy héttel ezelott azt gondoltam, hogy majd ez a bejegyzésem arról fog szólni, hogy milyen is volt egyedül lenni egy egész héten keresztül. Anya és testvér nélkül. Csak te, egyedül és önállóan. Félelmekkel telve. Mert bevallom, nem tagadom, nem szégyellem, valahol legbelül féltem.

Érdekes…
Egyre nehezebb az elválás. Megszokni, hogy testvérem minden vasárnap útra kell, nem látom egy hétig, nem is nagyon tudok vele beszélni. Megy már ez lassan fél éve. Nehéz. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire egyedül érezhetem magam nélküle.
De a péntek más volt. Egy hete anyukám útnak indult, Tunézia felé. Különös félelmek járták át testemet. Valamiért nagyon rettegtem, hogy az anyukám, akiért mindent megtennék esetleg nem tér vissza. Könnyes szemekkel álltam az étkezobe lefelé nézve, ahogyan beszáll a kocsiba, majd elmegy. Rettegtem attól, hogy nem jön vissza. Hogy esetleg a gép lezuhan vagy kinn, az arabok között történik vele valami. De nem maradhattam érzelmeim között, tudtam aznap még vár rám jó sok teendo, ideje felkészülni rá. Így nap kezdetét is vette.

Mielott még haza értem volna, régi hagyományunkhoz híven Dórival KOKO-zni indultam. Akkor egy dolog nagyon bántott. Nem is beszéltem róla senkinek. Most se fogok. Csak egy szintén rossz érzés kerített hatalmába. Egy gondolat valaki más fejébol, egy negatív érzelem. Utáltam, amiért o ezt gondolta. Bár O hiába mondta hogy ez nem az én hibám, hogy O igen is szeret velem lenni, beszélgetni, ne törodjek vele. Igyekeztem. Talán sikerült is. Talán o most is csak azért nem viselkedik úgy velem, mert megtudta, hogy lehet, hogy minden változik.

Hazaértem. Gábor már itthon volt. Végre. Megnyugodtam. Nem voltak többé üres szobák, amiket átjárt a csönd vagy a gépek zúgása. Hangokkal telt meg. Nevetéssel. Régi jó testvére zajok.
Egész hétvégét együtt töltöttük. Hol velünk volt másik „bátyám”, Döme, hol csak ketten voltunk. De jól éreztük magunkat.

De nem ment vissza. Nem kellett tole elbúcsúznom. Velem maradt egészen csütörtökig. Velem volt, nem Virággal. Örültem neki, végre a testvéremmel lehettem egy egész hétig azok után, hogy eddig max. ha órákat összeadom egy teljes napot, ha tölthettem vele.

Aztán csütörtök lett. O visszament én, pedig továbbra se maradtam egyedül. Jött Döme megint. Újra egy hosszú sétát terveztünk, de csak az OBI-ig jutottunk. Aztán a Tesco-ig. Bevásároltunk, majdnem megint eljátszottam a pénztárnál ugyanazt a jelenetet, amit egy héttel ezelott szintén Döme mellet. De nem engedte.
22.30-ig nem voltam egyedül. De utána se éreztem azt, hogy egyedül vagyok. Valahogyan annyira jól éreztem magamat az egy hét alatt, hogy nem éreztem semmit sem. Csak boldog voltam.

És jött a péntek.

Anyu épségben hazaért. Gábor és Virág is. Pár óra különbséggel.
Sose volt ennyire teli a lakás. Családias légkör.
Anya, Titi, Gábor, Virág, Döme, Apa, Bence meg én. (Bence –Titi fia, Virág- G. Barátnoje)
Hirtelen úgy tunt a lakásban alig férünk el. Mindenhol mozgolódó emberek voltak. Egy aprócska hely se volt, ahol megállhattál volna. Csomagok, szépek, ruhák mindenfele.
És én legbelül boldog voltam.
Hiszen velem volt mindenki, akit szeretek. Anya, akiért mindent megtennék. Titi, akivel egyre jobb a kapcsoltunk, röhögünk sokat. Gábor, aki a testvérem és szeretem. Virág, aki szereti tesomat. Döme, akit testvéremnek tekintek. Apukám, akit belül nagyon szeretek, de nagyon fel tud húzni. Mostanába sajnos sokszor elhordtam mindenféle utolsónak. Haragudtam rá. Nagyon is. De felednem kell. O ilyen.

Családias légkör. Játszó fiatalok, fozo felnottek és az egy szem legkisebb mesét nézo kisfiú. Az igazi boldogság. Nekem legalábbis.

Egész hétvégés együtt lét, bolondozás, nevetés.
Lillával is lehettem. Egy teljes napot. Kikapcsolódtunk, örültködtünk, turkálóba mentünk. Legeslegjobb hétvégém az idén.
Dömével egy csapatban lenni, aktivitibe és tabuba is. Na meg biliárdba. Felfeküdni az asztalra és úgy a golyót beloni a lyukba. Legnagyobb élmény. Egészen jól ment a biliárd, srácok büszkék is voltak rám.

Egy estét tölteni úgy, hogy a noket ünnepeljük.

Egy este nélküled? Vagy veled?
Nem tehetek róla, akaratlanul is arra gondoltam, milyen lenne veled lenni. Miért kellett téged újra látnom? Csak ültem a széken, csöndben és hallgattam a zene varázsát. Rád gondoltam. Milyen lenne, ha együtt lennék? És ott ülnél a másik oldalamon, kezemet fogva? Az emberek megnéznének téged, elismeroen néznének rád, látnák, hogy boldog vagyok melletted, hogy szívem minden szeretetével szeretlek.
ÁLOM!
Nem több.
Csak az irigységgel vegyült szeretett hiány beszél belolem.
Hiszen nem szeretlek! Csak azt akarom, hogy engem szeressen valaki.
De ostoba vágy.
Hiszen engem így is szeretnek! És ahhoz hogy boldog legyek nincs szükségem RÁD!
Igen, fejlodok!
Bár sokszor ezek a gondolatok, amikor rád emlékezek, nem ezt mutatják, de igazából így van. Ezer éves tanítás is mutatja, nem kellesz ahhoz te, hogy boldog legyek!
Tudom.

Hiszen boldog vagyok ezekkel az emberekkel, akik a fejlécemen vannak.
Anya, Gábor, Lilla, Loccs, Zsuzs, Nicky, Andi, Dóri és Brigi.
Velük szép, teljes és egész az életem.
Tényleg nincs szükségem rád.

2008. 03. 04. – kedd– Muci. . .
Zene: semmi..

Miért tunsz fel újra és újra? Miért nem hagyod, hogy ne lássalak, hogy felejtselek?
Igazságtalan vagy!
Én látlak téged, de te nem látsz engem! Szenvedek látványodtól, hiszen mióta vágyok már rád! Csak pár szavadra, mosolyodra, érintésedre. De nem. Még nem lehetsz az enyém. Vagy tán soha többé nem lehetünk együtt? Miért teszed ezt velem? Miért nem követeled, hogy láthass?

Magasba emelem testemet, hatalmas erot veszek magamon, hogy lássam valóban te vagy-e az a fiú, aki ott megy a járdán. És te vagy. Magasabb lettél. A széllel harcolok, gyorsan szedem a lábaimat, Dórival sietetve rohanunk elore.
Az egyik pillanatban még ott vagy, látlak, látom egy az irány, egy felé tartunk! A szívem egyre hevesebben ver, hajamat igazgatom, ajkaimat rúzzsal kenegetem. Úgy vélem, hogy célunk iránya még mindig azonos. Kíváncsian várom a pillanatot, amikor újra látlak, végre egy év után a szemedbe nézhetek, és azt mondhatom: HIÁNYOZTÁL!
Csak tartok töretlenül a célpontunk felé, próbálok figyelni barátnom minden egyes kimondott szavára. De nem megy. Képtelen vagyok. Csak az lebeg elottem, ahogyan ott állsz. Elképzelem, hogy milyen újra szemedbe nézni, hogy vajon megölelsz-e vagy csak bólintasz egyet és tovább mész. Magamban vívódok, hogy hogyan is cselekedjek, hogy leálljak majd vagy sem. Vagy csak csináljam amit mindig ha valakivel találkozok: köszönjek és mosolyogjak?
De nem…
Nem tehetem!
Te más vagy!

Méterek választanak el toled. A méterek csak csökkenek, átalakulnak centiméterekké. Oda értem közös célunkhoz, de te nem vagy ott. Hol maradsz? Hiszen utad neked is erre vezetett! Hol vagy?
Kérdések egyre gyorsabban törnek elo bennem, csak magamban, nem akarom, hogy bárki is meghallja epekedésem bármely szavát.
Hirtelen megjelenik a no, ki veled volt. De te nem vagy vele. Egyedül jött. Hol vagy? Miért nem vele?

Csalódottan lépkedem tovább egyenesen be a boltba. Talán még mindig nem vagyok teljesen magamnál. Kiábrándultan sodródok az italok, édességek között. Nem miattam vagyunk itt, így csak szótlanul kullogok Dóri után, majd tekintetemet az ajtóra irányítva várok, hogy mégis követed a not, hogy hirtelen belépsz, szemedet talán rám, szegezed. Csak várok… De te nem jössz.

Még mindig csöndben követtem barátnomet. Jobbra, balra nézek, talán a not a bolt elott várod vagy kinn vagy, az utcán. De nem.

Egyedül maradtam. Megint nélküled.

Barátnoim felszálltak a buszra és haza indulok. A remény továbbra is él bennem, talán mégis megszán Isten. Mégis kedves lesz hozzám és engedi, hogy újra lássam arcod. De nem.
Már csak a hátad látom. A szokásos járásod. Látom segítokész vagy. Segítesz a nonek cipelni a nehéz szatyrokat.
Irigyelem, hogy veled lehet. Hiányzol, nem is tudom elmondani mennyire.

Megint elsétálsz. Megint egyedül hagysz. Egy úton állunk, egy hosszú és keskeny úton. Talán ez az életünk útja? És én leakadtam az elején? Te meg máris tovább léptél?
Talán…
Segíts! Ments meg! Kellesz nekem! Szükségem van rád!
Úgy érzem, lebegek ég és föld között! Nem látok tisztán! Segíts… haldoklom…

2008. 02. 20. – szerda – Ez rám igaz...
Zene: semmi...

" - Mit csinálsz?
- Álmodok.
- Ébren?
- Ébren.
- Úgy nem lehet.
- Én tudok.
- Hogyan?
- Azt nem tudom, de nekem megy.
- Mirol álmodsz?
- Mindenrol, ami jó.
- Például?
- Egy tökéletes világról.
- És mire jó ez?
- Ilyenkor nem fáj semmi, egyszeruen csak elmegyek egy másik világba, ahol minden úgy van, ahogy én akarom, ahol nem kell félni, nem kell aggódni, nem kell semmit csinálni, amit nem akarok, egyszeruen csak boldognak lenni.
- Akkor, ha nem álmodsz szomorú vagy?
- Nem, csak nem mindig vagyok boldog.
- De mindig vidámnak látszol!
- Te úgy látod.
- Az hogy lehet?
- Mert azt akarom, hogy úgy lásd.
- És, hogy csinálsz úgy, mintha boldog lennél, ha nem vagy az?
- Egyszeruen. Csak elmegyek az álomvilágomba. "

2008. 02. 17. – vasárnap– 5 és fél oldal...
Zene: The Police - Roxanne

Péntek délután mikor hazaérkeztem, táskámat lepakoltam majd visszasétáltam a konyhába, hogy szemügyre vegyem az újságokat, amiket pár perccel ezelõtt hoztam fel magammal. Anyukám éppen a konyhában fõzött, készült, ugyanis drága testvérem fél óra múlva haza érkezett. Ahogyan lapozgattam a különbözõ újságokat mindegyikben mást, olvastam. Annyira nem is figyeltem rá, félig még a suliban voltam, gondolkodtam ki mit mondott, mit kell majd megcsinálnom hétfõre. Hirtelen a kezembe került egy sárga lapú, hirdetésekkel teli újság. Csak lapozgattam továbbra is unalmas fejjel. A szemem valahogyan a társkeresõ rovaton akadt meg:
„Alföldön élõ, nyugdíjas hölgy vagyok. Imádok kirándulni. Olyan férfi barátot keresek, 58-65 éves korig, aki hegyes vidékeken lakik. ….” –a levél tovább folytatódik, de az már csak arról szól, hogy hogyan lehet felvenni a kapcsolatot vele. Kicsit felnevettem, amikor olvastam a hirdetést, mire anya egybõl megkérdezte min nevetek.
-Egy nõ az alföldrõl itt akar magának barátot találni! –mondtam és nevettem tovább.
-Csak magányos!
-De akkor is! Olvastad az új blogjegyzést? –kérdeztem tõle. Nem ez az én blogomról van szó, hanem egy olyan honlapról, amit elég régóta olvasunk mindketten, amibõl hitem egy részét meríteni szoktam.
Valentin nap alkalmából az írok feltettek egy olyan szalagcíme bejegyzést, hogy:
SZERELEM, SZERELEM, SZERELEM!

"Amikor már nincs szükséged arra, hogy valaki mástól kapd meg a szeretetet, mert már megtaláltad saját magadban, akkor jön el az igazi szerelem! Amikor minden porcikáddal és minden rezdüléseddel tudod és érzed, hogy értékes, szeretni való ember vagy, akkor jön el az igazi szerelem! Amikor te magad ideális partnerré válsz, akkor érkezik meg a számodra legideálisabb partner, akkor jön el az igazi szerelem!

Ne hidd el a nõkrõl és a férfiakról szóló ostoba sztereotípiákat és általánosításokat! Tele van a világ fantasztikus lányokkal és fiúkkal, akikbõl fantasztikus nõk és férfiak lesznek, hogy késõbb párjuk oldalán csodálatos feleségekké és férjekké, anyákká és apákká váljanak. Te pedig – bármit is gondolj most magadról – megérdemled, hogy rátalálj arra, aki mellett álarcok nélkül lehetsz önmagad." -olvastam magamban, 14-én.

Talán ekkor nem is értettem mirõl van szó. Andinak elmeséltem mit olvastam és mindketten azon a véleményen maradtunk, hogy ez nem lehet igaz, ez nem így van. Aztán anyától is megkérdeztem, hogy olvasta-e a friss bejegyzést. Mondta, hogy igen és elkezdtük kifejteni, hogy talán miért is van így ez az egész. Már akkor beláttam, hogy mégis csak rosszul ítéltem meg elozo este a dolgokat.

Péntek este egyben volt csalódás és örömteli. Visszamentünk a volt iskolámban farsangolni. Csak a buli részére értünk már oda, lemaradva az osztálymûsorokról. Remek dalok voltak, csupa retró szám, amire jól lehetet, volna táncolni, ha valaki tud is. Ahogyan tekintetem végig cikázott a fiatal lányokon, rájöttem, amit már régen is tudtam, a Rózsa színvonala csökkent. Abban a hitben éltem, hogy mivel a volt osztályfonököm nõtte ki magát igazgatóvá biztosan változni fog a helyzet, nem engedi majd, hogy a lányok festessék a hajukat, fessék szemüket, körmüket, hogy olyan ruhákat hordjanak, amiket egy utcalány is viselhet. Tiltásokat fog alkalmazni, fegyelemre bírja õket, ahogyan velünk is tette. De nem... Szinte gyengült hatalma.
Majd eljött a pillanat, amikor rájöttem, hogy a Rózsa sosem kapja vissza azt a szigort, amit még az idõsebbek jobban megkaptak, mint az én korosztályom. Katonai fegyelem uralkodott régen. De amit péntek este láttam ott, tiszta bordélyház hangulata volt.
Apró lányok kivágott ruhákban, magas sarkúban, szoknyában, dörgölõznek egymáshoz, rázzák a feneküket, csípõjüket tekergetik, a ritmusra mozgás számukra egy ismeretlen dolog, úgy táncoltak, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne ez. Oldalról figyeltem az eseményeket, borzadva tekintettem rajtuk végig. Aztán elindult egy szám. High School Musical - We're all in this togerher. Azt hiszem itt akadtam ki a legjobban. Lányok milliói ugrottak a levegõbe, én csak Szandrára néztem, akin láttam, hogy ugyanazt a borzalmat éli át, amit én. Legszívesebben leálltam volna valakivel vitatkozni, hogy ugyan már erre miért táncolnak, miért éneklik ennyire, hiszen a fiú, aki énekel benne, az nem is õ, az egész egy nagy hazugság. De nem szóltam, csak azt csináltam, amit mindig is: figyeltem. Feltérképeztem ki mennyit változott. Kerestem az arcokat, akikkel régen beszélgettem.
Kerestem a szõke fiút, akit nem is emlékszek, milyen csoda folytán ismertem meg, de szünetekben mindig beszélgettem vele pár szót. Hiába volt 6.os, amikor megismertem, nagyon szimpatikus volt. De õ most nem volt ott. Csalódottan tekintettem végig a tömegen, majd tovább néztem azokat a kis 14 éves embereket, akik majd unokáim felett uralkodnak. Mi változott meg? Miért viselkednek így? A média tényleg ekkora hatással van rájuk? Egy értelmes lányt se láttam.

Lassan felbukkantak ismerõs arcok, volt évfolyamtársak, akikkel el lehetet végre normálisan beszélgetni. Velük lehetett. Mindannyian örültünk egymásnak, hiszen 8 éven átkísértük egymást. Sokan emlegetik a mi évfolyamunkat az óta is. A mi ballagásunk tökéletes volt. Ahogyan a fiúk a színpadon állva énekelték a VÉGE, VÉGE c. dalt, amit õk írtak. Sok közös esemény, ami összetartott minket. Ha az utcán találkozunk, még mindig boldogan köszönünk egymásnak.
Azóta is tudjuk, mi voltunk az utolsó olyan évfolyam, akiket még érdekelte a jövõje, akik még ismerték a régi rendet, a régi szabályokat. Hiába viselkedtünk mi is idiótán, ránk nem volt talán akkora hatással a média vagy micsoda. Bár... Mint minden iskolában megvannak az a lányok, akik szépek, de igazából ezen értéken kívül mással nem rendelkeznek. Szerencsére a mi osztályunk ilyentõl mentes volt, viszont az egyik osztályban, pedig csak ilyen lányok voltak. És ma, ha találkozok velük, csak azt látom, hogy nem változtak, nem nõtték ki a hülyeségüket még mindig csak pár dolog körül, forog az agyuk: buli, divat, pasik.
Majd egyszer rájönnek, hogy vannak ennél milliószor fontosabb dolgot. Majd ha belekerülnek az igazi nagybetûs ÉLETBE.
És ezeket pont én mondom? Semmivel nem vagyok jobb nálunk. Bár ezek a dolgok engem hidegen hagynak, de ott vannak azok a dolgok, amik miatt engem kinéznek. Míg mások tucztucz zenét hallgatják, vagy a drogosoknak való progressive zenét én addig egy alternatív világban élek. Olyan együtteseket hallgatok, akikrõl nem is hallottak. Olyan filmeket nézek, amiket õk sose néznének meg, mert nem játszik benne Brad Pitt. Úgy öltözködöm, ahogyan õk sose tennék.

Az idõ csak egyre gyorsabban telt. Hirtelen már hét óra lett és ott állt mellettem volt osztályfõnököm. Dicsõ és undorító mosolyával közeledett felénk. Messzirõl kiszúrt minket, mivel én voltam vele szemben így én is õt, de a lányoknak nem szóltam, hagytam hadd, élvezzék a maradék fél percet nélküle. Aztán a Jeti újra támadt. Körbe puszilt minket, mintha annyira hiányoztunk volna neki, fenntartotta, a látszatott, hogy igenis õ mindig figyelt ránk.
-Kriszta, rólad tudok mindent, szóval beszélgetek a lányokkal! -mondta nekem.
-Honnan tud rólam? -kérdeztem tole.
-Dukay Brigi. -mondta Ikrem nevét, majd elfordult egy másik lány felé és vele kezdett el csevegni. Semmi baj nincs azzal, hogy Brigi mesél rólam, hiszen ez teljesen normális, jó barátnõknél ez így szokás, hogy mesélünk egymásról. De ahogyan ez a megöregedett pedofil állat elõadta, legszívesebben minimum a szemüvegét összetörtem volna. Nem az fájt, hogy nem törõdött velem, mert kicsit se hatott meg, nem miatta mentem. Csak lehetett volna kedvesebb. Hiszen egyszer, ha régen is, de velem ballagott. Õ kért fel én, pedig elfogadtam. Akkoriban kedvenc szót használták rám. Undorodtam a kifejezéstõl, mert legalább annyira rossz szó, mint a fura. Kedvenc szóból rögtön mindenki elõítéleteket von le: ezzel a lánnyal biztosan kivételezett, neki nem kellett jegyekért küzdenie, vele nem kiabált stb. Pedig nem. Csak amikor az ember kap egy címet, hogy képviselje az osztályát egy évig az egész iskola elõtt akkor mindent, megtesz érte. Ha kapsz egy titulust nem elég, hogy van és kész, azzal törõdni kell. Ez olyan, mint a tovább tanulás. Oké, hogy felvesznek valahova, de ott benn is kell tudni maradni. Miután a lányokkal kibeszélgette magát rám nézett megint ez az idõsödõ zakós férfi. Nem tudom érezte-e, hogy csalódtam benne, de nem is érdekelt. Bunkón válaszoltam kérdésére, majd bevallottam, hogy igen szerveztem osztálytalálkozót, nem is egyet, de a te hülye fejedet nem hívtam meg. Hiszen nem szerettük õt, nem akartuk, hogy elrontson mindent. Inkább hagytuk és kész. Nélküle is sikerültek úgy osztálytalálkozók, hogy ritka pocsék lett. De egy jól sikerült, amire örökre emlékezni fogok. Sose felejtem azt az éjjel a Bárkában...

A farsang utolsó egy óráját a korlát mellett állva töltöttük miközben a volt földrajztanárom fenekét néztük. Hát nem egy felszínes viselkedés? Dehogynem. Úgy viselkedtem, mint õk, de egyszerûen, azaz ember, szinte tökéletes. Ahogyan mozog, ahogyan törõdik a lányával, ahogyan a csípõjét forgatja, ahogyan rád mutat, ahogyan tapsol, ahogyan kislányát megpörgeti majd elõtted, ugrál, és szinte neked rázza magát. Láttam milyen: a férfi. Akárhányszor visszamegyek a Rózsába vagy, csak ha a mamámhoz megyek, látom õt. Sose láttam idegesnek, feszültnek. Csak mindig nyugodt és mosolygós. Ez õ...

Aztán a villanyok felkapcsolódtak, a bulinak vége lett. De utoljára lejátszották azt a számot, amivel kikergettek a világból. Újra síkogattak a lányok én, pedig körbe néztem, hogy ugyan ezt ki élvezi? Ahogyan felnéztem a lépcsõn ott állt a szõke fiú, akivel beszélgetni akartam már mióta. Örömködve léptem fel hozzá és megkérdeztem, hogy emlékszik e rám. Mosolyogva felelte, olyan Marcisan, ahogyan szokta, hogy igen. Megkérdeztem, hogy hol volt, miért nem láttam. Mire õ rámutatott egy barátjára és hosszasan kifejtette a véleményét arról, hogy igenis változott a Rózsa, hogy egyre rosszabb és örül, hogy ballaghat. Nem csalódtam benne. Az egyetlen normálisa Rózsás címet elnyerte nálam. Majd elment széket pakolni és mosolyogva köszönt el tõlem, majd azt mondta, hogy:
-Örülök, hogy láttalak újra, Kriszta!
Hasonlóan éreztem én is. Utoljára ránéztem, megöleltem majd mentem is. Visszanéztem, és õ folytatta a pakolást, engedelmeskedett, ahogyan kell, miközben a többi fiatal csak nézte, amit csinál., Semmi segítség.

Aztán elindultunk utunkra: haza. Hárman sétáltunk együtt. Brigi, Szandra meg én. Majd egyszer csak egy apró törpe fiú bukkant fel mellettem. Valahogyan a csöves szóra felfigyelt és beszélgetni kezdtem vele. Megkérdeztem, hogy érezte magát, ki az osztályfõnöke. Eleinte válaszolni se akart, de megtört a jég, kiderítettem, hogy Martinnak hívják. Mivel titulosos osztályzást tartottam, magamat elsõre Elizabeth magyar hercegnõnek neveztem el, majd Isobelnek. Jellemzõ, ha behülyülök összevissza, beszélek. Csak mentünk tovább, még mindig nyomtam neki a hülye dumámat, majd õ leállt telefonálni.
-3as színt! -mondta a telefonban, majd elkezdte ecsetelni barátjának a telefonba, hogy mi is ez. Mi pedig csak kacagtunk szegény szerencsétlenen, miközben együtt mentünk haza. Majd elkezdtük megkérdezni, hogy mi az a hármas színt, mit osztályoznak vele. Valahogyan kiderült, hogy a lányokat osztályozzák. Az este végére valahogyan eljutottunk négyes szintre. Hogy hogyan? Magam se tudom, nem mondta el, mi alapján csinálja. Útközben persze kiderült, hogy van barátnõje és a pornót unalmasnak, találja.
Arc volt Martin, a dán herceg.
Elértünk a Munkácsira, o elvállt tõlünk. Az ajtóból integetett nekünk, mi pedig tovább sétáltunk, bele a sötétségbe. Akkor már mind a hárman agyon fagytunk. Én már nem éreztem a kezemet, semmimet. Azt se vettem észre, hogy könnyezek. Hideg arcomon csak úgy folytak végig. Majd hazaértem, ahol két fiú várt. Döme és Gábor. Mivel halál éhes voltam és õk éppen étkeztek, ezért csatlakoztam hozzájuk miközben kellemesen, elbeszélgettünk.
Tökéletes zárása volt a péntek estémnek.

Elkezdõdött a hétvége.
Tudtam a szombat más lesz. Olyan fogok csinálni, amit eddig nem, olyan filmet nézek, amit eddig nem. Rá fogok emlékezni, elengedem, nem akarom a földön maradt lelke kovájogjon miattam. Utolsó búcsút akartam tõle venni.
A szobámban a helyzet igen siralmas volt. Ha körbenéztél, nem tudtad kivenni, hogy mi hol van, mindenhol ruhák és könyvek voltak. Bármennyire is idegesített a káosz, benne ülni még jobban szerettem. Leálltam a könyves polcom elé és levettem egy könyvet, amit úgy éreznem ki kell olvasnom. Hiába éreztem az elején annyira unalmasnak, hogy nem szól semmirõl, most mégis másnak ítéltem meg.
Nem tudtam, hogy miért volt eddig az bennem, hogy ezt a könyvet csak szenvedéssel lehet olvasni. Egy nap alatt kiolvastam, végre egy olyan szombatom volt, ami megérte, hogy itthon maradtam. Azzal foglalkozhattam, amit imádok. Végre nem olyan könyvet olvastam, ami nem érdekelt, amit csak azért olvastam el, hogy ne kapjak az iskolában rossz osztályzatot. Ezt azért olvastam el, mert megígértem magamnak, hogy mindhárom könyvet befejezem, amiket még téli szünetben kezdtem el. És ez az elsõt, pont akkor olvastam, amikor kellett. Tényleg meg kellett arról bizonyosodnom, hogy amit a honlapom olvastam az tényleg igaz.

PAULO COELHO: TIZENEGY PERC

"Szeretném azt tenni vele, amit õ tett velem. Sokat gondolkodtam, és rájöttem, hogy nem véletlenül léptem be abba a kávézóba. A legfontosabb találkozásokat a lelkek elõre megbeszélik egymással, amikor a testek még nem látták egymást. Ezek a találkozások általában olyankor történnek, amikor valamilyen határhoz értünk: a lelkünknek meg kell halnia, hogy újjászülessen. A találkozások megvárnak, de a legtöbbször éppen mi nem hagyjuk, hogy valóra váljanak. De ha végképp el vagyunk keseredve, ha már nincs mit veszítenünk - vagy ha éppen ellenkezõleg: imádjuk az életet-, az ismeretlen testet ölt, és világ kifordul a négy sarkából."

"-Platónt idézném, hiszen egy értelmiségivel állok szemben. Platón szerint a teremtés kezdetekor az ember nem olyan volt, mint ma. Nem léteztek férfiak és nõk, csak egyféle lény létezett: alacsony volt, egy teste volt és egy nyaka, de a fején két arc volt, az egyik elõrenézett, a másik meg hátra. Mintha a két teremtményt összeragasztottak volna a hátuknál fogva. Ennek a lénynek két neme volt, négy lába és négy karja. De a görög istenek féltékenyek voltak, mert láttak, hogy egy négykarú lény sokkal többet tud dolgozni, hogy a két arc mindig mindent lát, ezért nem rajtaütni, a négy láb pedig sokáig tud gyalogolni, vagy egyszerûen talpon maradni. És ami a legveszélyesebb: egy ilyen kétnemû lénynek nincsen szüksége másra, csak hogy szaporodni tudjon. Akkor azt mondta Zeusz, az Olümposz legnagyobb ura: "Tudom, mit lehetne csinálni ezekkel a halandókkal, hogyne legyenek olyan erõsek." És egy villámmal kettéhasította pket, megteremtvén ezzel a férfit és a npt. Ez jelentpsen megnövelte a föld népességét, de ezzel egyidejáleg nagyon meg is gyöngítette lakóit. Mert most mindenkinek újra meg kellett keresnie az elveszített másik felét, hogy átölelhessék egymást, és ebben az ölelésben visszanyerhessék a régi erejüket, hogy újra ellen tudjanak állni a támadásnak, hogy újra bírják a hosszú menetelést és a fárasztó munkát. Ezt az ölelést, amelyben a két fél újra egyesül, ma szexnek hívjuk.
-Ez igaz történet?
-Platón görög filozófus szerint igen."

"Minden embernek van egy vágya, ami csak az övé, és ez a vágy sokakat eltaszíthat tole, de azt, aki fontos, közelebb hozza hozzá. Ez a vágy a lelkem mélyébol fakad, és olyan eros, hogy mindenkit megfertoz, aki a közelemben van.
Mindennap keresem az igazságot, amely szerint élhetek, keresem a bölcsességet, amit követhetek. Igyekszem gyakorlatias, talpra esett és tudatos lenni. De szeretném, ha a vágy mindig elkísérne. Nem a szakmám miatt, nem is azért, hogy enyhítse magányomat, hanem mert jó. Nagyon jó. "

" "A születés ideje, a halál ideje
az ültetés ideje, a szüret ideje
a gyilkolás ideje, a gyógyítás ideje
a rombolás ideje, az építés ideje
a sírás ideje, a nevetés ideje
a kiáltás ideje, a tánc ideje
a kõdobálás ideje, a kõgyûjtés ideje
az ölelés ideje, az elválás ideje
a keresés ideje, az elvesztés ideje
a megõrzés ideje, az eldobálás ideje
a széttépés ideje, az összevarrás ideje
a hallgatás ideje, a beszéd ideje
a szeretet ideje, a gyûlölet ideje
a háború ideje, a béke ideje." "

" Aki teljesen át tudta adni magát az érzésnek, aki szabadnak érzi magát, az szeret igazán. És aki igazán szeret, az szabadnak érzi magát. Ezért hiába minden élmény, tapasztalat, felfedés, ami átélhetek - az egész nem ér semmit. Remélem, hogy ez az idõszak hamarosan véget ér, és újra elkezdhetem keresni önmagam - egy férfi tükrében, aki megért és nem okoz fájdalmat.
De micsoda ostobaságokat fecsegek? Hiszen a szerelemben senki sem bánthatja a másikat. Mindannyian felelõsek vagyunk azért, amit érzünk, és soha nem hibáztathatjuk a másikat emiatt.
Sokszor éreztem magam megsebezve, amikor elveszítettem azokat a férfiakat, akikbe szerelmes voltam. De ma már biztos vagyok benne, hogy senki sem veszíthet el senkit, mert senki sem birtokolhat senkit.
Ez az igaz szabadság megtapasztalása: bírni a legfontosabb dolgot a világon, anélkül, hogy birtokolnánk. "

00.03 volt, mikor a könyvet becsuktam, elolvastam. Percekig csak ültem a csukott könyv fölött és néztem a betûket a kemény borításon miközben magamban, lefutattam minden gondolatot, minden eseményt, amit a könyvben olvastam. Tetszett a könyv, nagyon is. És pont akkor olvastam, amikor kellett.

De az este nem csak ezért volt izgalmas és érzelmekkel túlfûtött.
Egy film ment a tv-ben, amit eddig sosem láttam. Nem akartam egyszer se megnézni, utálom a háborút, nem értettem azt se, hogy egy ilyen témáról minek csinálnak filmet.
De meg akartam adni a tiszteletet neki. Miatta végignéztem a filmet, és bár legalább 10szer elsírtam magamat rajta, megérte.
Amikor újra mosolygott... amikor igazi Heath-et láttam...
Nem is akarok róla mást írni, csak annyit hogy remek volt!

Mikor a könyvvel is végeztem, felhúztam a rolómat és a városra tekintettem. Sokszor érzem azt, hogy be vagyok zárva egy üveggömbbe. Elûször amikor az eget jobban is megkémleltem azt vettem észre, hogy a világ milyen nagy, hogy a csillagok messze vannak. De mostanába, ha megyek reggel suliban, vagy csak este egyedül sétálok mást látok. Kicsinek találom, szinte látom, ahogyan az üvegnek a teteje végighúzódik az égen. Érdekes, kicsit a klausztrofóbiám ilyenkor elojön.
Aztán ahogyan tovább figyeltem az éjszakát újra lenéztem Rátotra és újra megtetszett. Apró pontok világítanak, lámpák fénye. A templomot pontosan ki tudod venni, ha nagyon figyelsz, akkor egy-két autót is. Imádom nézni este ezt a kisfalut vagy mi ez. Mindig az jut eszembe, hogy valami ilyesmit láthatnak azok az emberek, aki Londonban, New Yorkban, Kaliforniában vagy Washingtonban élnek. Õk is emeletes házakról vagy felhõkarcolókról tekintenek le és õk, se látnak mást, csak kis kék és narancssárga fényeket, ahogyan egyhelyben állnak. Néha egy pillanatra eltûnnek, vagy fényük szemedben hullámozás érzését kelti. Amikor Rátotra nézek, azt érzem, hogy én is valamelyik világvárosban élek.
Fantasztikus érzés.

Azt hiszem, mindent leírtam, amit akartam...

2008. 02. 16. – szombat – ...
Zene: Simple Plan – Time to say goodbye

„Hösök voltak,
Mielött legendává lettek! „

RTL KLUB szombat 19.35
Hazafi

Rest is peace Heath Legder

2008. 02. 09. – szombat – What if…
Zene: Simple Plan – Holding on

Hosszú ideje gondolkodtam egy folyamaton, miként tudnám munkámat egyszerusíteni a bloggal kapcsolatban. Utáltam azzal szórakozni, hogy az elkészült képekbol egy kicsinyített változatot készítek. Gondoltam erot veszek magamon és rájövök a megoldásra, miszerint egy galériát alakítok ki a munkáimnak, életemnek.
Végülis egész péntek éjjel meg szombat reggel ezzel foglalkoztam, ám az eredménnyel nagyon elégedett vagyok. A kezdeti sikertelenségek, miszerint az atw-re nem tudtam felrakni a galériát és új tárhelyet kellett készítenem, aztán nem sikerült témát beállítanom a galériának, ha a téma meg volt nem tudtam a fejlécképet kicserélni szóval macerás dolog volt. Mind a kezdooldal és a galéria maga is szerintem nagyon szép lett! Megérte ennyit foglalkozni vele. Igaz helyenként úgy van egy csomó kép csak bedobálva, mert már nem tudtam oket kategorizálni, de mégis mindegyik képre büszke vagyok. Az összes munkámat átnéztem, mindegyikben látom a fejlodést, hogy talán mit kellett volna máshogyan, mire erosíthettem volna jobban rá. De ezek így is jók. Szépek.
Ha majd valaki veszi a bátorságot és végignézi mind a 285 képet, akkor látni fogja, hogy rengeteg olyan kép került fel, ami eddig nem volt. Végre az összes munkám, ami a mai napig elkészült.
A photoshop-os képek mellett feltettem még a rajzaimat, a szobámról és családomról vagy barátaimmal töltött napok képeit is.
Nekem az egész, úgy ahogyan van: NAGYON TETSZIK!
Amúgy mind a galéria, mind a nyitóoldalon én vagyok. Ez teszi számomra igazán különlegessé az egész honlapot!
Helyenként láthattok egy ilyen jelent: Ha erre rákattintasz, megjelenik az ikon. Nem tudom miért jeleneti meg kicsibe így. Na mindegy.

Csütörtökön végre kikaptam az irodalom dolgozatomra kapott 4est és a hozzá tartozó kommentárokat is. Bevallom, tartottam a tanár véleményétol. De nagyon. Féltem, hogy meggyanúsít, hogy ez nem az én írásom, hogy segítséget kértem. Féltem, hogy leéget, ahogyan már annyiszor tette. De kivételesen semmi megjegyzése nem volt az osztály elott. Csupán ennyi hozzáfuzése volt a dolgozatomhoz:
„Mik ezek az értékek és negatívumok? Ezek felsorolásával tudtad volna legjobban befejezni a dolgozatot. - itt az utolsó bekezdésemre gondolt -
Sok szép gondolat van a dolgozatodban! „

Szerda délután eldöntöttem, hogy eloveszem tesom régi könyvét, amikben az egyetemek vannak felsorakoztatva, hogy megnézzem milyen iskolák, vannak Magyarországon, hogy érettségi után hol tanuljak tovább milyen egyetemen.
Hosszas tunodés után végre kitaláltam, hogy mivel lenne kedvem foglalkozni. Túlságosan sok dologhoz nem értek sajnos, vagy amihez értek ahhoz se nagyon így megállapodtam, hogy szívesen lennék újságíró vagy rádiós. Muvészeti sulikba sajnos, ahogyan néztem olyan tudás, kellene, amilyen tudást csak a muvészeti gimikbe szerezhetsz meg. De hát nem, nekem maradt a jó kis szakközepem.
Ezzel a sulival sincsen nagy baj.

Csütörtökön pont arról beszéltünk szakmai órán, hogy jövore milyen kötelezo ruhák kellenek. Pincér ruha meg konyhába is. Kicsit drága lesz az öltözékünk. De amikor drága tanár úrunk megemlítette, hogy pincérruhához kötelezo a szoknya kicsit kiakadtam. Én nem szoktam szoknyában mászkálni, sot talán egy van, de az se ilyen mini szoknya.
„-Még az alteros lányoknak is jól áll ez a szoknya!’ –mondta a tanárom, miközben engem nézett. Alteros? Én? Hol? Azért mert zöld a hajam, fekete a körmön, tornacipoben meg sötét ruhákba járok attól én, még nem vagyok alteros. Bár valahol egészen jól esett, hogy alterosnak nevezett.

De visszatérve az iskolámra és a jövomre. Nem bízhatok az ösztöndíjban így mindenképpen érdeklodnöm kellett a magyar intézmények után. Végülis a Kaposvári Egyetem mellett döntöttem. Aztán ahogy megtaláltam, úgy szállt is el! Kiderült, hogy olyan követelmények vannak, amiket én nem nagyon tudok teljesíteni.

Pénteken, amikor hazajött Gábor elmondtam neki, hogy találtam egyetemet. Mondta, hogy ezt az egyetemet o is kinézte, ám szerinte itt „betegek” vannak.
A „nagy könyvet” tovább lapozgattuk, majd mondta, hogy ilyen kommunikáció és médiatudomány szak, sok helyen van még, bármelyik egyetemen. Megnéztük a pécsi egyetemet és ott is, van! Kicsit elkezdtünk kalandozni, hogy milyen durva lenne, ha én is Pécsre kerülnék, és akkor együtt laknánk. Tovább ábrándoztam magamban, hogy milyen jó lenne! Egyik gondolatról rögtön a másikra ugrottam észre se vettem, de eltelt egy óra ábrándozással.

Valahol ez amugy egy nagyon érdekes érzés bennem. Mert eddig nem is gondoltam arra, hogy Magyarországon tanuljak tovább. Meg sem fordult a fejemben. De most egyre jobban tetszik az ötlet.
Ez valahol aggaszt. Több éve csak arról álmodok, hogy kinn élek, kinn tanulok, majd erre most jön egy kosza gondolat, és az egészet eldobom. Ha nem is dobtam el igazán akkor is, félre raktam egy polcra.
Jövomet továbbra is Angliában képzelem el, ám a mostani állapotomban szívesen tanulnék itthon is! Kezdek jó jegyeket kapni minden tantárgyból, ami önbizalmat ad, hogy tanuljak. Szeretnék jó iskolákba bekerülni, hogy olyan életet élhessek majd, amilyet akarok.
Aztán lehet, hogy pár hét múlva ez az egész elszáll, és már nem fogok annyira hajtani, mint most, de azért majd igyekszek. Nem akarom feladni, ez számomra fontos dolog.

Múlt pénteken megint találkoztam vele. Ha nem is találkozás volt, de ott jött el mellettünk. Más áradt belole, mint múltkor. Beképzeltséget láttam benne. Myvip-en meg kicserélte az igazolványképét. Hát így már tényleg nem tetszik! De legalább most már nem áradozok érte. Ennyi volt, jöttél, mentél, nem várlak vissza....

Tegnap miután hazajöttem a suliból anya azzal a hírrel fogadott, miszerint édesapám itt járt, meglátta hátteremet, amin én vagyok, és azt üzeni nekem, hogy küldjek neki magamról képet. Mivel apa amúgy is a bögyömbe van, ezért direkt nem fogok neki küldeni egy árva képet se. Egy van rólam elég a neten, majd ha akarja onnan letölteni, ketto: ne képeken nézegessen engem, hanem éloben. Persze mikor ezt eloadtam tesomnak meg anyunak, kiröhögtek, de én így érzem és ez így is maradt. Attól, hogy képeken továbbra is látni fog, nem változik semmi. Ne csak bámuljon, hanem cselekedjen is.

Üzenet netlogon
Galéria belépteto
Galéria

2008.02.05. - kedd - welcome to my life!
Zene - Simple plan - What if

Egy könyvben azt olvastam, hogy a kos jegy szülöttei magányosak. Magány? Mit jelent ez a szó? Magány az amikor önmagam vagyok, amikor saját magam legjobb barátja tudok lenni. Ez egy lelki állapot.

Mikor Gáborral összevesztem, azt hittem magányos vagyok! Egész nap hátul voltam szobámban senki nem jött be megkérdezni, mi van velem, élek e még. Egyedül voltam. Ez nem a magány volt. Ez csupán annak volt a következménye, hogy bátyám nem beszélt velem és hogy anyukámnak új barátja lett, aki már akkor is sokat volt itt.

Hát igen új pasi van az életünkben, családunkban.

Mikor megtudtam, hogy nincs többé Nagy Gábor, aki eddig anyu régi pasija volt és nagyon nem szeretettem, boldog voltam. Miért is nem szerettem? Nézzük csak… ha valaki egyetlen édesanyám párja lesz annak jónak, kell lennie.
Emlékszem, amikor eloször találkoztam Nagy Gáborral.
Találkoztam??? Ugyan már…
Ez nem találkozás volt. Találkozás akkor lett volna, ha úgy viselkedett volna, mint a normális emberek. Akkor még sárga, agyonfirkált falú volt a szobám. Emlékszem csak kimentem akkori váramból, kanyarodtam a folyóson, amikor láttam, hogy o ott ül a földön a nagyszobában, eszik és borozgat. 2007. 05. 25. volt, amikor eloször láttam. Nem volt szimpatikus. Általában, ha valaki van nálunk és a nagyszoba ajtaja, nyitva van, akkor ki szoktak nézni, hogy ki mozog és köszönnek. O egyiket se tette meg. Ki se nézett, nem is köszönt. Nálam már itt elvágta magát.

Mikor Ausztriába utazott velünk, akkor már éreztem, hogy van valami anya és közte. Nem örültem neki. Rosszabb volt, mint a Gennyláda.
Gennyláda… o volt anyu elso pasija, miután apuval elválltak, megint. Gennyláda, ahogyan én hívom négy évig élt velünk. Nem szerettem, mert mindig azt éreztem, hogy cseszeget, beleszól az életembe. Pedig nem is, csak én láttam bele. Sokszor járt el velünk vásárolni, akár ruhákat is. Nyaraltunk is együtt. Ha nem nézzük azt, hogy anyut megcsalta, akkor egészen jó ember lenne. De nem az.

Van valami ilyen szál köztem anyukám és apukám között.

Évekkel ezelott, DVD maratont tartottunk Marikáéknál. Talán így barátnok akkor voltunk utoljára együtt. Miközben néztük a Félhomály címu filmet, az jutott eszembe, hogy mi van, hogy ha én most itt ülök és eközben apukámmal valami rossz történik, bántják ot? És majd csak hazamegyek, és akkor tudom meg, hogy valamit komoly dolog történt vele. Nem értettem a gondolataimat, de akkor megéreztem, hogy valami történt apukámmal.
Mikor hazamentem anyu azzal fogadott, hogy egész délután ott volt apa, mert Ivett (akkori barátnoje, sot talán ok most is együtt vannak, csak apa nem mondja el, hiszen miért is avatna be az életébe… nem vagyok én senkije, hogy tudjam, mi van vele… csak a lánya, akivel nem törodik…) szakított apukámmal. Tudtam, hogy valami rossz történt vele. Megéreztem.

Gennyláda nem tudom mikor ment el tolük. Évre pontosan nem tudom behatárolni. Csak azt tudom, hogy nyár volt és telefonban hallottam meg, hogy Gennyláda nem jön többet. Megint megéreztem. Én akkor éppen Biatorbágyon voltam unokatestvéreméknél és arról kérdezett Viki (unokatestvérem), hogy látok-e esélyt arra, hogy valaha újra együtt legyen apukám és anyukám. De nem, már akkor se láttam. Viszont akkor valami felismeréshez hasonló dolog érzodött bennem. Azt éreztem, hogy anya nem boldog és tudtam, hogy ez miatta van. Frédi, azaz Gennyláda miatt. Csak este tudtam meg, hogy igazam lett. Miatta volt rosszul, Gennyláda megcsalta, többet nem jött.

Azóta vele egyszer találkoztam. Kedvesen rám mosolyogott. Rám ne mosolyogjon. Négy évig itt élt és képes volt ezt játszani azzal a személlyel, akit a világon mindennél jobban szeretek. Mosolyogás után integetett. Haragudtam rá még akkor is. Számtalanszor elképzeltem, hogy ha találkozok vele, vagy a boltba kell bemennem hozzá akkor jól tökön, rúgom és leordítom a fejét. De nem akartam az utcán jelentet rendezni, így csak felmutattam középso ujjamat és tovább sétáltam, büszkén.

Egész nyáron járkált hozzánk ez a furcsa idegen, azaz Nagy Gábor. Alig hallottam, hogy ha köszönt, valami piszmogott a bajsza alatt. Sokat veszekedtem miatta is anyával. Nem fogadtam el ot se. Jobbat érdemel! Hiába mondtam el neki, nem értette meg. Nekem meg nem kellett volna beleszólnom az o életébe. Nem volt hozzá jogom, de nem hagyhattam szó nélkül.
Aztán Gábor (testvérem) elköltözött Pécsre. Igen, mikor tudtam, hogy elmegy, félni kezdtem. Nem tudtam, hogy fogom az egyedüllétet elviselni, szembe szállni Nagy Gábor ellen, egyedül. Féltem. Utáltam ezt az embert, gyulöltem, hogy nálunk van, hogy nem lehet mozogni, mikor itt van.
Akárhányszor jött, este egyedül voltam. Féltékeny lettem volna rá, hogy anya nem törodik velem, amikor o itt van? Nem, csak egyszeruen a tudat is, hogy egy lakásban vagyok vele, nem éreztem jól magamat se a borömben, se a lakásunkban. Nem éreztem otthon magam!

Hónapokig így ment, minden este jött, reggel ment el.
Aztán egyszer csak anya megmondta hogy szakítottak!

Uramisten, de boldog voltam! Nem tudtam elhinni, hogy o többet nem jön, nem kell hallanom a mormogását, újra járkálhatok esténként a lakásban bátran! Újra enyém a világ!

Ám anyunak most új barátja van. Meg vagyok vele elégedve? Igen, teljesen!

Bár ez a kezdet is nehezen indult. Hiába ismertem régóta Titi-t (becses neve Antal, de mindenki Titi-nek hívja) régen láttam és valahol féltem tole. Tudtam, anyu jó kezekben van, de nem akartam vele sokáig találkozni.
Gáborral pont ebben az idopontban vesztünk össze, mármint Titi éppen szabadságot kapott és szinte egész nap itt lógott nálunk. Gáborral nagyon jóba lettek, eljártak együtt edzeni, vásárolni. Hárman egy tökéletes családi képet alakítottak ki, ahova én nem fértem be. Fekete báránynak éreztem megint magam. Mint a Gennyládánál vagy Nagy Gábornál. Megint senki nem nézett félem, hogy élek vagy halok e. Csak ültem az íróasztalom felett és különbözo gondolatok jártak a fejembe. Vajon megint miért történik ez? Miért hagynak ki mindenbol? Miért nem törodnek velem?
Számtalan képzett és magamat hibáztató szavak jöttek elo. Elkényeztetnek, éreztem magam. Dalszövegek ugrottak be az érzéseimrol majd egyszer csak egy olyan dal, amit vagy ezer éve nem hallgattam.

Avril Lavigne – Nobody’s home

Ezek a hetek, amikor azt éreztem, hogy szinte egyedül élek, hiszen egész nap egyes egyedül voltam hátul zöld váramba, ki se mozdultam, senki se nézett be hozzám, csak másnap reggel láttam újra anyát, szóval, hogy rosszul éreztem magam otthon, ezt a suliban is felfedezték. Látták, ahogyan kedvtelenül ülok vagy éppen fekszek miközben zenét, hallgatok, az órai anyagra nem figyelve. Többször kérdezték mi a bajom, de nem akartam elmondani senkinek. Illetve egy valakinek, muszáj volt. Évek óta támaszom, én is neki, bármikor fordulhatok hozzá, mindent tud rólam és ez fordítva is igaz. Dórinak mondtam el eloször. Tudta mit érezhetek, vagyis ha pontosan nem is, mert családi hátterünkben hasonlítunk igazán, na meg gondolkodásmódunkban, de tudtam, hogy meg fogja érteni, amit mondok neki.

Aztán egyik nap csak úgy odahívtak magukhoz Loccsék, hogy mi van velem. Én mondtam semmi, megvagyok! Mondtam, hogy majd inkább angolon elmesélem szomorú tragédiámat, de ok erosködtek Zsuval. Minek tagadtam volna? Rosszul éreztem magam otthon, és hogy a suliba is páran elkezdték mondani, hogy fura vagyok (márpedig tudják mennyire, utálom ezt a szót, nekem senki ne mondja azt, hogy fura vagyok, mert fejbe küldöm egy hatalmas téglával) meg, hogy nem vagyok olyan vidám Krisztu kezdett idegesíteni, így jobbnak láttam elmondani nekik, hogy igen, új barátja van anyukámnak, és totál egyedül érzem magam.

Megértették, tudták mirol beszélek!

Titi továbbra is folyamatosan jár hozzánk, ám egészen más, mint a Gennyláda vagy a Nagy Gábor. Mindig hozz valamit. Nem azért csinálja, hogy bevágódjon nálunk, nem azért! O alapból ilyen!
Idoközben kibékültem Gáborral is és bennem, pedig az egyedül létnek az érzése eltünt. Kezdtem magamat családiasan érezni.
Míg se Gennyláda, se Nagy Gábor nem jött be sose a szobámba nem érdekelte egyiket se életem, vagy hogy éppen mi van velem, addig Titi-t mindig érdekli, nyitott felém.
Egyik este, nem értettem a matekot, behívtam anyut, hogy segítsen. Kiderült o se nagyon érti a dolgokat, de azért próbálkoztunk. Negyed óra múlva Titi jelent meg a szobában, hozott nekem levest.
Ez a másik új dolog. Fozz ránk! Múltkor hazajöttem az iskolából és megkérdezte, hogy mit kérek enni, mert szívesen elkészíti nekem. Nagyon rendes dolog tole. Sot még sütit is sütött aznap nekünk.
Amikor kikamionozik Franciaországba, mindig hozz nekünk valamit onnan, kis édességeket.
Teljesen más, mint az elozo férfiak anya életében.
Én is máshogy állok hozzá! Rendes, értelmes! Törodik velem, Gáborral és anyával. Megérdemli azt, hogy kedves legyek vele. De foképp azért, mert anyát boldoggá teszi. Régen mosolyogott ennyit.

Ilyen lehet egy igazi apuka, mint o?

Érdekes… míg édesapám nem gondol rám, nem érdeklodik állapotom iránt vagy amiatt, hogy mi van velem, addig egy férfi, aki anyukámat szereti minden este megkérdezni. Másik érdekes tevékenysége: önzetlenül hozz vacsorát, mert ismer minket anyával, nem járunk boltba, max reggel, hogy tudjak mit vinni suliba és o elment nekünk saját erejébol, úgy hogy nem is tudtunk róla vásárolni. És mit hozott? Citromos bio joghurtot, amit imádok! Fura… és egy idegen ember tudja mit szeretek, míg a saját édesapám, akire hasonlítok nem is, ismer :(
Tulajdonképpen nem is az fáj, hogy apukám nem halmoz el ajándékokkal, mert nem kell! Mindent megad nekem anyukám.
Az fáj, hogy apukám tudja, hogy van két gyereke, és nem száll bele az életünkbe. Míg más szülök akár küzdenek a látogatás miatt, o nem. Ez fáj… A tudat, hogy nem is kellünk neki! Hiába az én nevem a jelszava bárhol, nem jelent semmit! Talán ot nem is bántja… sot biztos! Hiszen számtalan alkalommal megmondta neki, hogy nem egy tárgy vagyok, amit néha leporolgat, hanem egy érzo élolény vagyok, teli érzésekkel. Bár hiába mondta Ikrem, hogy én igenis emocionálisan súlyosan zárt vagyok azért én, nem sokszor érzem ezt. Ki tudom mutatni, ha szeretek valakit vagy valamit, sot édesapámnál lényegesebben jobban. De o mégse törodik velem. Magamban csak azt ismételgetem, hogy sose legyen ilyen apja a gyerekemnek, ha lesz! Nem akarok, hogy ezt bárki átélje! A saját édesapád nem törodik veled….

Eleget panaszkodtam…

Jöjjön egy vidám dolog!

Hetek óta a jövonkrol beszélgetünk a suliban. Megkaptuk a papírt, miszerint ki kell választanunk, hogy jövore mit fogunk emelt szinten tanulni.
Ennek örömére hétfon dupla angol órán, amirol végül is szinte fél órát lógtam, mert késve mentem be, meg kilógtam egyszer fél órára wc-re, hogy Loccsal beszélgessünk. Az elso órán kaptunk egy feladatot, ami angol emelt szintu érettségin volt a feladat.
Levelet kellett írni.
Nagy duruzsolások között végül is nagy neki álltam levelet írni, miközben Loccs és Zsuzs a fülembe szóltak, hogy mit hogyan kell írni, itt milyen igeidot használok stb. Kedvesen válaszoltam, de nem tudtam a sajátommal törodni. Végre csöngettek! A terem szinte kiürült, csak Meme meg két lány maradt benn, így végre foglalkozhattam a saját munkámmal. Negyed óra alatt össze is hoztam a 170 szavas fogalmazást (150 szavasat kellett volna csinálni, de a több sose árt) Gyorsan átolvastam, a lap tetejére felírtam, hogy Sugafree –Sugi becenévbol valahogyan alkottam egyszer – beadtam és mentem ki Loccsal dumálni.

Ma reggel megint csak késve mentem be órára. Már nagyban osztotta ki Meme a dolgozatokat, de én még nem találtam meg a sajátomat. Csalódottan ültem a helyemen, mivel már sokan kikapták az enyém, pedig még mindig nála volt. Elkönyveltem magamban, tényleg rosszul sikerült.
Azonban Meme egyszer csak szólt, hogy két dolgozatot le fogunk írni, mivel jól sikerültek. Gondoltam, úgy se az enyém, mivel még nem kaptam ki. Elkezdtem az ablakon kibámulni és várni, ahogyan kikapom a lapomat, teli piros tollvonásokkal.
-Az elso, amit leírunk a Vivié lesz, aki a botanikus kertet választotta, a másik, pedig a Krisztáé a London sétáról és a filmcsillagokról!- amint kimondta Meme ezeket a szavakat, tekintettem a természetbol rá irányítottam, hogy ugyan mirol beszél! Erre elkezdte mondani, hogy amit írtam az megállja a helyét, szinte tökéletes! Boldogan és büszkén ültem elol! Sose éreztem még ezt! Annyira büszke voltam magamra! Marci hátulról mosolygott, hogy sikerült ilyen jót írnom, Loccs a lábamra ütött, dicséretként! Legszívesebben elsírtam volna magamat örömben! Hatalmas dicséretnek éreztem! Második legjobbat írtam, teljesen magamtól, nulla segítség. Szótárt se sokszor használtam, sot nem is használtam!
Büszke voltam magamra!

Viszont úgy döntöttem, hogy valószínuleg nem veszem fel az angolt jövore emelt szintre. Ismerem magamat, tudok lusta lenni és valószínuleg emelt angolra, nem tanulnék külön. Úgyhogy majd simán faktra felveszem az angolt. Mellette még szeretném a számtechet is felvenni. De egyedül üljek megyeri óráján? Marci nem biztos, hogy jönne velem, akkor viszont nem tudom mi lesz!
Szerintem ez egy akkora hülyeség, hogy ennyi idosen kell eldöntenünk, hogy mit válasszunk faktra! Mindenki mondja, hogy o ide és ide szeretne menni! Nekem meg még tökre nincsenek terveim. Tervezgetni nem is merek a pályázat miatt, él bennem a remény, de el kell kezdenem azon gondolkodni, hogy mi legyen a jövommel. Valami muvészeti suliba kéne mennem.
Vagyis leginkább ilyenbe mennék. Valaki már tudja, hogy kriminológus szeretne lenni, de én nem tudom! Kellene ennyi idosen már tudnom? Lehet… de még úgy érzem, van idom eldönteni...

Pénteken elvileg, ha minden rendben megy koncertre, megyünk! Vagyis remélem! Ideje lesz tombolnom! Kiadni ezt a sok stresszt.

Múlt hétre, pedig kellett egy fogalmazást írnom. Szerintem nagyon jól sikerült, fel is rakom, magyartanárom hozzászólást még nem láttam, ám a jegyet már tudom: 4es lett. Pedig szerintem egy 5öst megérdemelnék.
Na de mindegy…

Fogalmazás

Kép: Nagy Gáborral

Rajzok: Nobody-s home
A Beautiful lie

2008.01.25. -péntek - dreamer
Zene - (tv-t nézek)

Kicsit ingerült állapotba írok. Miközben új design készítettem Róla, szokás szerint minden helyet át kellett alakítanom. Amikor a chat-nek a html szerkesztésébe kezdtem bele egy kommentárba futottam. (Ne haragudj Just me, de nem hagyhatom szó nélkül)

[Just Me]: elég régóta olvaslak..és azt veszem észre, hogy beloled hiányzik valami...olyan fura, semmi smile se semmi a bejegyzéseidben...=/ mindenrol annyira komolyan írsz, mintha regény írnál..bocsi ez nem sértés akart lenni

Eldönteni sem tudom magamban, hogy örülök a kommentárnak vagy sem. Eloször is örülök, hogy olvasol. Igen ekkor még egy fél mondat erejéig boldog voltam. Aztán jött a zuhany:
„… belõled hiányzik valami…” – annyi véleményt kaptam már történetem során. Pozitívat, negatívat egyaránt. Annyiszor mondott Gica és Kittu felettem „ítéletet”. Véleményük számomra mindig fontos volt és tanácsaikat megfogattam. Egyszer sem éreztem azt, hogy valami gond lenne velem, hiányozna belõlem valami. Írásaimmal olykor én se vagyok megelégedve, de én csak így tudok írni. Nekem ez a stílusom, én így fejezem ki a gondolatimat. Ezen nem tudok változtatni. Bár igyekszek minél jobban írni, fejlõdni, odafigyelni a hiányosságra, többször átolvasni, hogy jó legyen, de ez én csak ilyenre tudom elkészíteni. Sajnálom, ha te személy szerint úgy érzed, hogy valami hiányzik belõlem, tudom nem sértésnek szántad, de nem kezelem jól a kritikát.
„… mindenrõl olyan komolyan írsz…” – ez talán még furcsább volt, mint az elõzõ kis mondatrészed. Durván két hónap múlva 17 éves leszek. Nem írhatok úgy, mint egy 5.-es. Nem kezelhetem úgy az élet dolgait, mint valami ovis. Viszonylag talán felnõtt vagyok, ezért írhatok komolyan. Smile-kat helyenként használok, de nem érzem annyira fontosnak õket. Nem szeretem õket, nem érzem a blogon annyira a fontosságukat.

Összességében köszönöm a véleményedet, sajnálom, ha ezekkel a szavakkal megbántottalak. Nem annak szántam, csak a véleményemet próbáltam kifejezni. Mivel elérhetõségi címet nem adtál meg, ezért itt kellett elmondanom.

Térjünk vissza a normális életbe…

Szerdán angolon szokásos felelés után, mikor már menni készültem kifelé a terembõl, kedvenc tanárom megszólított, hogy hallottam e a hírt. Éretlenül szegeztem rá a szemeimet, hogy mirõl beszélhet. Egybõl LOST premier-re gondoltam, hogy elhalasztották, de a hír, amit tanárom mondott hosszú idõ után szörnyûbb volt, mint egy premier elhalasztása.
-Heath Ledger-t holtan találták. – csupán ennyit mondott. Hirtelen beugrott a fejembe a férfi arca, a mosolya, a mozgása, a filmjei. Csak álltam és hitetlenül néztem a nõre, hogy tényleg igaz e a hír. Nem tudtam feldolgozni, sokkot kaptam.
Heath egy tehetséges színész volt. Amikor még 11-12 éves lehettem az õ filmjeit, néztem. Lovagregény vagy 10 dolog, amit utálok benned. Nekem valahogy õ hozzátartozott az életemhez. Nem azt mondom, hogy a kedvenc színészem volt, mert nem volt az. De imádtam színészi játékát, tehetséges volt.
Egyedül sétáltam át a csarnokba tesire. Útközben a hideg szinte marta arcomat, még mindig nem voltam magamnál csak ismétlõdött a mondat a fejemben: Heath Ledger halott!
Amikor beértem kérdezni kezdték, hogy mi történt velem, mitõl lett ennyire oda a kedvem. Csak pár perc múlva szólaltam meg.
-Heath Ledger meghalt!
-Micsoda? Pedig õ olyan helyes volt! –mondta egy lány mellettem. Szemeim tûzben égtek. Nem értettem, hogy ezt színészt, hogy ítélhet meg arról, hogy jól nézett ki. Nem tagadom, helyes volt, de nem ezért kell sajnálni.
Dühös lettem. Teljesen felhúzott azzal, hogy így kezeli ennek az embernek a halál hírét. Aki remek filmekkel ajándékozott meg minket, olyan dolgokat jelenti meg, amiket más nem. Játszott a Hazafiban, a Casanova-ban, Lovagregényben, Grimm-ben, 10 dolog, amit utálok benned vagy a Túl a barátságonban.
Rengeteget köszönhetek neki, felejthetetlen számomra.
Elõször nem akartam visszanézni, sõt egyszerûen híreket olvasni róla, a puszta tudat is hogy nincs többé pokolra ûzött.
De erõt vettem magamon, meg kellett tudnom mi történhetett vele és mi lesz a testének sorsa.
Tudtam, hogy hol kell keresnem róla pontos információt. Látnom kellett. Youtube-n csak beírtam a nevét és az elsõ linkre kattintottam. A videón láttam a fekete zsákba csomagolt testét. Bár arcát egyértelmûen nem láttuk, sõt szinte semmit se a testébõl, de engem sokkolt a látvány. Még mindig alig hittem a szememnek, hogy Heath Ledger többé nincs már. Egy testet vittek el ott a zsákban, az már nem õ volt.
Tovább gondolkodtam. Bele képzeltem magamat a kislánya helyébe. Sose ismerheti meg az apját, sose hallja majd úgy a hangját. Csak remélni tudom, hogy érezni tudja majd, anya megadja neki mindazt a szeretett, amit a mindig mosolygós Heath tudod, volna neki nyújtani.
Családját is sajnálom. Egy testvér és egy fiú halt meg Manhattan-be.

A mostani stílust neki szentelem, tiszteletemet és hálámat fejezem ki iránta. Nem tudom kifejezni családjának részvétemet, rajongóknak se tudom jobban elmondani, így hát itt tettem meg.

Nyugodj békében Heath Legder…