Társadalom 

A vezetõ réteget a földbirtokos patríciusok (jelentése: „jó apától származó”) alkották. Földjeiket származás alapján, mint a Rómát alkotó 300 nemzetség leszármazottai kapták az állami földekbõl (ager publicus). Közülük került ki az vének tanácsa, a Senatus (ejtsd: szenátusz vagy szenátus), és õk adták a bronzfegyverekkel felszerelt római hadsereget.

Az elszegényedett nemzetségtagokból jött létre egy sajátos réteg, a cliensek (ejtsd: kliensz vagy kliens) vagy más néven a nobilitas. Támogatásért szolgálták a vagyonosabb, patrícius nemzetségtagokat. A nemzetséghez nem tartozók és a bevándorlók voltak a plebejusok (tömeg). Eleinte nem rendelkeztek polgárjoggal, nem voltak a római nép (Populus Romanus) része, így politikai jogokkal sem bírtak. Nem részesedhettek az ager publicusból, de kisebb parcellát kaphattak. Szegények éppúgy akadtak közöttük, mint gazdagabbak. Õk alkották a parasztságot, a kevés kézmûvest és kereskedõt. Szerepük az etruszk korban nõtt, mivel az olcsóbb vasfegyverek és vasszerszámok elterjedése révén számolni kellett mind a katonai (nehézgyalogság), mind a gazdasági jelentõségükkel.

Késõbb Róma sorozatos háborúkat folytatott szomszédaival, melyek földet és zsákmányt jelentettek a város számára, minden lakójának hasznot hoztak. Ám az egyes rétegek nem egyenlõ mértékben részesedtek a terhekbõl és a jogokból. Ugyanakkor a plebejusok szerepe a harcokban egyre nõtt, hiszen õk adták a római hadsereg fõ erejét kitevõ nehézgyalogságot. Így a plebejusokhoz tartozó vagyonos kereskedõk, iparosok, parasztok eredményesen indíthattak harcot követeléseik teljesítéséért. Legfõbb követelésük a római polgárjog elnyerése volt. Jogi egyenlõséget kívántak, hogy a törvények ne tegyenek különbséget patrícius és plebejus között, részesedhessenek az ager publicusból, és követelték a szegényebb rétegeket sújtó adósrabszolgaság eltörlését.

Mivel a hódítások csak belsõ egység mellett voltak folytathatók, és ahhoz a plebejusok támogatása is kellett, követeléseiket sikerült fokozatosan elfogadtatniuk. Több évszázados küzdelmük együtt zajlott le Itália meghódításával.

Vallás 

A rómaiak az ókori népek többségéhez hasonlóan történelmük jelentõs része során többistenhívõk voltak. Vallásuk erõteljes Ókori görög hatást mutat, szinte minden jelentõs római istennek volt görög megfelelõje. Rómában azonban az egyes istenek körül sokkal szervezettebb kultusz és papi rend alakult ki. A császárkortól az uralkodót is isteni személyként tisztelték. Azok az eredeti római istenek, akiket nem az idegen vallásokból vettek át, többnyire csak egy-egy jelenség, elvont tulajdonság megszemélyesítései voltak, például Africus a délnyugati szél istene, Felicitas a siker istennõje. A legjelentõsebb talán Janus, a kezdet és vég istene, akinek két arca közül az egyik a múlt, a másik a jelen felé fordul, s akinek nevét január hónapnevünk is õrzi.

Mint a más népekkel kapcsolatban lévõ (Róma esetében: azokat meghódító) többistenhívõ népek általában, Róma is meglehetõsen nyitott volt az idegen istenek felé. Fõleg a köztársaság válsága és a császárkor idõszakában voltak elterjedtek a misztériumvallások. Kiterjedt kultusza volt például az egyiptomi Ízisznek, de Mithrászt is tisztelték. 313-ban a korábban üldözött kereszténységet I. Constantinus engedélyezte milánói edictumában, a század végén (394-tõl) I. Theodosius rendelkezése nyomán államvallássá lépett elõ, s ez nagy hatással volt a vallás késõbbi történelemformáló szerepére Európában és így az egész világon.