15 Nagyapám halála
Márti halála után 15 hónappal apám, praktikus
okokból újranősült. A felesége 35 éves „vénkisasszonyként” az apja háztartását
vezette a Wekerle-telepi kétszobás komfortos lakásban, amellett pénzügyes
szakemberként dolgozott látástól mikulásig. A családos kolléganői minden
lehetséges túlmunkát rásóztak, mondván a Kati ráér, nem kell a gyerekért
rohanni, mint nekik. A kevéssé komfortos rákoscsabai házat és a fűthetetlen
konyhát utálta, nem bírta megszokni, és folyton azzal rágta apám fülét, hogy
költözzenek el. A fél házat a negyed telekkel el lehetne adni, vagy cserélni,
viszont a nagyapám holtig tartó haszonélvezete bezavart. Ráadásul apám az
apjával végzetesen fasírtban volt, olyannyira, hogy például arra bíztatta a
friss feleségét, hogy annak az öregembernek nem kell köszönni se. Szerencsére a
Kati mama nem így működött. Ő egy végtelenül összetartó szerető családból
származott, a sok nagynéni, nagybácsi, unokatestvér mindenben támogatta
egymást, a testvérek különösen, apám ezt nem bírta felérni ésszel, és ezért
halálosan utálta a felesége egész családját.
Nagyapám könnyedén lemondott a fél ház és a negyed telek haszonélvezeti jogáról
a menye kérésére, így apámék hamarosan elcserélték egy Lakatos utcai ötödik
emeleti másfél szobára, apám haláláig ott éltek, illetve az özvegy továbbra is.
A partner egy nyugdíjas házaspár volt, ők jól elvoltak nagyapámmal.
Rákoscsabán közben beütött a krach: az
akkoriban még szokásban volt, évenkénti tüdőszűrésen nagyapámnál tüdőrákot
találtak. Az adjunktus úr, gondolván – helyesen – hogy egy lelkész másképpen
viszonyul élethez, halálhoz, őszintén megmondta neki:
- Jóska bátyám, úgy intézd a dolgaidat, hogy talán fél éved van hátra.
Ez egy pénteki napon történt. A nagypapa elmondta a dolgot az alig egy éves
feleségének, aki aludt rá egyet, és szombaton délelőtt közölte:
- Ne haragudj, én nem akarok megfertőződni, különben is egy haldoklást már
végigcsináltam az első férjemmel, én most végleg elköltözöm.
Én ettől a szentfazék boszorkánytól – átkozott legyen haló porában is! – csak
azt az egyet irigylem, hogy még három évig élt úgy, hogy ő a köztiszteletben
állott esperes úr özvegye.
Ezzel keresztanyáméknál véget ért számomra a
jó világ. A vénasszony elköltözése utáni vasárnap megjelent nálunk apám, a
nővére, meg a felesége. Elmondták a helyzetet, és hogy arra gondoltak, én
menjek oda a nagyapámat ellátni, gondozni, ha már a másik nagymamánál
bizonyítottam, milyen ügyes vagyok. Más opció nem volt, Erzsi néném csak 3-4
hetente tudott jönni egy-két napra, apám felesége pedig pénzügyesként éjt
nappallá téve dolgozott, és különben sem akarta volna egy számára idegen
öregember lassú agóniáját végigasszisztálni. (Negyven évvel később apám halálát
már nem úszhatta meg.)
Apám, mintegy nyomatéknak, közölte, hogy a nevemre íratja az ingatlant a
nagyapám halála után, de ez kevesebbet nyomott a latban, mint az, hogy
tiszteltem és szerettem a nagyapámat.
Itt kell közbeszúrnom, hogy persze, mondhattam volna nemet erre az agyament ötletre, mint ahogy korábban a másikra is. Mondhattam volna - egy normális családban. Csakhogy én már apró gyerekként is úgy voltam szocializálva, hogy nem volt szabad nemet mondanom, „mert különben a Mami szomorú lesz”. Ez végig megmérgezte a kapcsolatomat a családommal, és tulajdonképpen soha nem bírtam megszabadulni ettől.
A közös életünk a nagyapámmal teljesen jól
működött, látta a túlterhelt életemet, és nem követelt erőmet meghaladó
dolgokat, sőt, amíg bírt, segített, amiben csak tudott, takarításban például.
Sokat mesélt, az öregembereknek sok jó története van, érdekes volt. Nagyon
pártolta az „irodalmi munkásságomat”, már azóta, hogy 15 éves koromban, az ő
egyik elbeszélő költeménye alapján, írtam egy öt felvonásos történelmi drámát,
ami annyira tetszett neki, hogy kaptam tőle ajándékba egy Erika táskaírógépet.
Az nagyon nagy dolog volt akkoriban!
Közeledett a karácsony. Olyankor a
hétköznapitól eltérő, ünnepi vacsora volt szokásban nálunk is. Megkérdeztem
nagyapámat, mi legyen? Borleves, meg rántott hal. Borlevest még sose hallottam,
a horvátilusból kellett kilesnem, a hallal viszont komoly baj volt: én utálom,
gyűlölöm, meg nem fogom! Azt mondja nagyapám, majd ő leüti, megpucolja,
felszeleteli, a panírozást, sütést villával is lehet, hozzá se kell érnem.
(Ennek az a veleje, hogy a konyhában hideg volt, egyikünk se akarta, hogy
nagyapám meghűljön, az előkészítést a szobában is lehetett végezni, de a sütést
természetesen nem.)
24-én reggel elmentem a halashoz, megvettem, amit adott, csak arra ügyeltem,
hogy miközben a szatyorba berakja, véletlenül se érjen hozzá a kezemhez.
Vacsora előtt bevittem a szobába a szükséges kellékeket, és nagyapám nekifogott
a halat megadjusztálni. Szakszerűen fejbeverte, amitől megdöglött,
lepikkelyezte, levágta fejét, farkát, és nagy szakértelemmel felvágta a hasát,
kidobta a belsőségeket, gondosan ügyelve, nehogy az epét megsértse. Már csak a
felszeletelés volt hátra, amikor annak a dögnek eszébe jutott, hogy itt ő most beszünteti
az együttműködést: úgy, ahogy volt, leugrott az asztalról, be az ágy alá. Na,
most van a b+ Nagyapámtól nyilván nem elvárható. hogy az öreg testével
négykézlábazik az ágy alatt, én bemászom, de a halat meg nem fogom… csapda
helyzet. Először nejlonzacskót húztam a kezemre, de az a nyomorult hal persze
hogy kicsúszott a kezemből. Valahogy azért meglett, leöblítettem a csapnál,
aztán már nem kerülhette el a sorsát.
Este – bár gyertyát csak a fenyőtől távolabb gyújtottunk – elénekeltük a
családunkban szokásos „Krisztus urunknak áldott születésén” kezdetű református
karácsonyi éneket, elköltöttük az ünnepi vacsorát, elmosogattam, valami kicsit
néztük a tévét, aztán hamarosan lefeküdtünk. Elmúlt ez is.
Nagyapám nagyon készült az utolsó
segédlelkészi szolgálatára, az Újévi istentiszteletre. Már napokkal korábban
öblögette a torkát a direkt erre a célra tartott pálinkájával, hogy tisztán
szépen zengjen a hangja az utolsó prédikációjánál. A pálinkát persze gondosan
kiköpte, sosem volt italos ember. Mivel ilyen alkalmakkor nagyapám a szószék
aljában ülve várta a sorát a liturgia szerint, és kivételesen az ő helyére
ülhettem az első sorba, az öregek és presbiterek közé. Ez a gesztus az esperes
úr unokájának szólt, más fiataltól – és más alkalommal tőlem is –
szemtelenségnek számított volna. Rendben lezajlott az istentisztelet, nagyapám
hangja is szépen betöltötte a templomot, a betegség nem is érződött rajta,
megvolt az úrvacsoraosztás is, nagyapám lekezelt az ismerősökkel, mintegy
elköszönt a gyülekezettől, megköszönte a jókívánságokat, de tudta ő is és
mindenki, hogy többé nem látják. Mintha csak erre a napra tartogatta volna az
erejét, ezután rohamosan hatalmába kerítette a rák.
Március 26-án halt meg. 87 évet élt. A halálával végleg kikoptam nem csak a
rákoscsabai gyülekezetből, de a református felekezetből is.
A rákoscsabai házhoz még így megcsonkítva is
nagy telek tartozott, apám rendszeresen odajárt kertészkedni, és elvárta volna
tőlem is, hogy a földet túrjam, de nekem a három műszakos gyári munka után nem
fűlött a fogam hozzá. Ebből örökös konfliktus volt közöttünk, és egy ilyen
veszekedés közben apám föltett egy aljas szemét kérdést nekem: Hogy kerültél te
ide? Ki hívott téged ide?
Se köpni, se nyelni nem tudtam. Ingyenélőnek nevezett, de a felajánlott lakbért
nem fogadta el, mondván, megszólnák érte. Az az ígéret, hogy a nevemre íratja
az ingatlant, szóba se került. A törvény kijátszására bezzeg kihasznált.
Akkoriban törvény volt, hogy egy családnak csak egy lakóingatlan és egy üdülőingatlana
lehet, ami ezeken felül van, el kell adni, vagy ajándékozni. Amíg nagyapám élt,
az ő haszonélvezetére hivatkozva apám kibújt a törvény alól, utána pedig,
ahelyett, hogy rám íratta volna, ahogy ígérte, megint csak volt hivatkozása: a
nagykorú gyermeke lakik benne, azért nem tudja eladni. Végül is jobb, hogy nem
íratta rám, így legalább nem kellett hálásnak lennem érte. Jutkával ’79 végéig
laktunk ott, ez a konfliktusok ellenére is nagyon nagy segítség volt, azután
apám eladta, és az árát teljes egészében beleölte egy monorierdei hétvégi
telekbe.
Amikor megkérdezik ismerősök, félig-meddig tréfásan, hogy a különféle reumáim,
s egyebeim helyett a szüleimtől miért nem inkább sarokházat örököltem, azt
szoktam válaszolni: azt az apám elmuzsikálta.
Azt hiszem, ennyi volt a történetem. Az elején azt ígértem, megírom a családi hátteremet, hogy világossá váljon számodra, hogyan lettem az, aki, és miért lettem olyan, amilyen. Azt hiszem, ezt becsülettel teljesítettem. Az itt leírt események tények, a magyarázatok lehetnek szubjektívek. Szándékosan sehol nem ferdítettem, legfeljebb – ahogy mondani szokás – nem mindenütt bontottam ki a valóság minden részletét, ez is leginkább azért történt, mert a történetem többi szereplője hálistennek él, és ugye, élőkről vagy jót, vagy semmit.
Itt a vége, fuss el véle!