14 Nagyapám megunja az özvegységet
A Nagymama halála idején Anika unokatestvérem
velünk lakott, így bizonyos mértékig átvette nagyapám háztartásának a
vezetését. Ám ő dolgozott, a barátai társaságáról sem akart lemondani, és a
nagypapa el is fogadta ezt, csak abban volt szigorú, hogy egy rendes lánynak
este tízre otthon a helye. Havonta egyszer eljött pár napra Erzsi néném, Anika
anyukája, lesütött egy nagy darab húst, az zsírba ágyazva sokáig elállt, a
hajában krumplit nagyapám is meg tudta főzni és pucolni, ezzel elvolt
valameddig. Ha levesre vágyott, egy fél liter vizet felforralt egy kanál
Vegetával, és egy fél marék tésztát főzött bele, máris megvolt a húsleves.
Kisvártatva Anika férjhez ment – a lagzijában voltam először becsiccsentve – és
elköltözött Rákoscsabáról.
Nagyapám idővel ráunt az özvegységre, és feladott egy hirdetést a Reformátusok
Lapjában, hogy feleséget keres. Meg is találta őt egy rákospalotai szentfazék
öregasszony, az ottani gyülekezet oszlopos és aktív tagja, akinek imponált a
nyugalmazott esperes, lelkipásztor. 1972 őszén összeházasodtak. Nagyapám
gavallér ember volt, elfogadta az öregasszony feltételeit, a fenntartott
lakását, a kétlaki életét, neki csak az asszony háztartási munkájára volt
szüksége, cserébe semmiféle pénzbeli hozzájárulást nem fogadott el a
rákoscsabai háztartáshoz, rendszeresen új ruhákkal, arany ékszerekkel
ajándékozta meg.
A szakmunkásvizsga után úgy gondoltam, ültem
eleget az iskolapadban, egy évet kihagyok, mielőtt ráhajtanék az érettségire.
Ezalatt bedolgoztam magam a gyárban, jó munkaerő voltam és jó kolléga, többnyire
kedveltek a munkatársaim és a főnökeim is. A három műszakos beosztással nem
kerestem rosszul, az albérlet és a megélhetés mellett szórakozásra is maradt
elég. Kerestem az esti iskolát, ahol majd leérettségizem, aztán ’72 tavaszán
Szarvas Magdi szólt, hogy a Huba utcában indul ilyen esti képzés, emelt szintű
szakmunkás-bizonyítvánnyal két tanév után érettségizni lehet. Ez tetszett,
pláne, mikor megláttam, hogy a régi barátaim lesznek az osztálytársaim, és
Heverdle lesz az osztályfőnök. A dolgok rendben mentek, az első esti iskolás év
hipp hopp elszaladt.
Aztán nyáron vérfagyasztó élményben volt részem. Egyik alkalommal arra mentem
anyámékhoz látogatóba, hogy az asztalnál, nekem háttal, ott ül az öt éve
meghalt anyai nagyapám. Persze nem, de hátulról a hasonlóság annak ellenére
kísérteties volt, hogy már akkor sem hittem a kísértetek létezésében. Anyám
büszkén bemutatott a vőlegényének, dr. Kisasszondi Kázmér ügyvédnek. Anyámnak
nagyon imponált, hogy dr.
Kisasszondi Kázmérné lehet, biztos sokat gyakorolta az
aláírást.
Azt találták ki, hogy ők összeházasodnak, anyám odaköltözik az ügyvéd úr
lakásába, a nagymamámat pedig én gondozzam, én vezessem a háztartást. Akkor már
négy agyvérzés után volt, csodaszámba ment, hogy még járni, beszélni tudott, és
szellemileg is ép maradt. A feladat tulajdonképpen annyi volt, hogy főzzek,
mosogassak, mossak, takarítsak, az elkészített ételeket úgy hagyjam a
konyhában, hogy nagymama ki tudja venni a hűtőből, és a kétlapos villanyrezsón
meg tudja melegíteni magának. Ezzel nem is volt semmi baj, tudta hallgatni a
rádiót, ha odabotorkált, a tévét is be tudta kapcsolni, azon kívül reggeltől
estig keresztrejtvényt fejtett. A kéthetenkénti nagy mosakodást a forgókádas
fürdőben valamelyik lányával intézték, amikor én nem voltam otthon. Baj csak
akkor volt, ha elesett, mert egyedül feltápászkodni nem tudott. Meg hát rossz
alvó is volt, sose tudtam, mikor dünnyög álmában, és mikor ébren. Én dolgoztam
egyik héten délelőtt, másik héten éjjel, hetente háromszor délután suli,
ráadásul – emlékezhetsz, napi számonkérés volt - minden napra tanulni kellett.
Mindezek mellett az iskolai színjátszó csoportnak is oszlopos és lelkes tagja
voltam. Ha nem akartam folytonos veszekedésben élni, a háztartásnak állandóan
ragyogni kellett. Akármennyire fiatal és energikus voltam, mikor este ágyba
kerültem, sokszor azt se tudom, hogy ájultam álomba magam. Megesett, hogy éjjel
arra riadtam föl, hogy nagyanyám jajveszékel:
- Jaj! Jaj! Jaj!
- Mi a baj, nagymama?
- Semmi.
- Akkor miért jajgat?
- Megszokásból.
De jó!
Ja, nem.
Egy ízben – mert a pénz akkor is erős motiváció volt – elvállaltam a gyárban túlórában egy szombati dupla műszakot. Széntetraklorid regenerálása – desztillálása – volt a feladat, üvegkörtés, és elvileg zárt rendszerben. Kellemes májusi nap volt, ragyogó napsütés, simogató késő-tavaszi időjárás. Békésen üldögéltem a lépcsőn az üzem előtt, az akkori szokás szerint csak a legszükségesebb időt töltve az üzemben. Időközönként bementem ellenőrizni a folyamatot, kitölteni a sarzslap megfelelő rubrikáit, a kellő időben megebédeltem, szunyáltam egyet, de többnyire a lépcsőn ülve olvasgattam, nézelődtem. Aztán délután fél öt körül arra lettem figyelmes, hogy a gyárudvaron fátyolruhás lányok táncolnak.
Tudtam, hogy baj van, a szocialista módon zárt
rendszerből valamilyen úton-módon kiszökött a széntetraklorid, és befolyásolta
a tudatomat. Nyugalmat erőltettem magamra, és szabályosan, rendesen lezártam a
munkafolyamatot, a sarzsnaplóba beírtam az eseményt, aztán fölballagtam
fürödni, átöltözni, és hazamentem. Otthon az ajtó előtt szembesültem vele, hogy
nem tudok bemenni: a gyári üzemkulcsot hazavittem, a lakáskulcsom pedig ott
maradt az öltözőszekrényemben. Semmi baj, becsöngetek, a nagymama majd
kibotorkál és beenged. Igen ám, de hiába csöngettem, semmi nem történt. A
levélnyíláson leskelődtem befelé, szólongattam a nagymamát, de semmi válasz,
egy hang, egy sóhajtás se. Rögtön kivert a víz, hogy mi történhetett,
idegességemben nem jutott eszembe az sem, hogy a házmester néninél is van egy
lakáskulcsunk, baj esetére. Kirohantam, fogtam egy taxit, vissza a gyárba,
várjon meg, rögtön jövök, futás az öltözőbe, kulcs csere, vissza a taxihoz,
mehetünk haza. Ott aztán kiderült…
A nagymama reggel felkelt, elindult a WC felé, de elesett, és ahogy kell,
összeszarta magát. Aztán persze föl akart volna állni, körbe kúszta-mászta az
egész lakást, kereste a fogást, hogy föl tudjon tápászkodni. Ez ugyan nem
sikerült, de estére talán csak a mennyezet nem volt összekenve,
összemaszatolva, szegény kis öregasszony pedig étlen-szomjan sírdogált, míg
csak haza nem értem. Annyira ki volt merülve, hogy még segítségért kiabálni sem
tudott, és amikor én becsöngettem és szólongattam, csak olyan halkan bírt
válaszolni, hogy nem hallottam meg.
Tehát ott tartunk, hogy rosszul voltam egyszer a magam jogán, a széntetraklorid
mérgezéstől, és rosszul voltam másodszor is a magam jogán, mert ha eddig nem
mondtam volna, világ életemben undorodós, öklendezős, hányós voltam.
Először is összeszedtem nagyanyámat, levetkőztettem, lefürdettem, miközben ő
kézzel-lábbal tiltakozott, amiért meglátom a mellét, meg a micsodáját, meg még
nyúlkálok is „ott” a szappanos szivaccsal, mintha én 19 évesen egy 77 éves
öregasszony micsodájára lettem volna kíváncsi, különösen abban a mérgezett
állapotomban. Ráhúztam a tiszta holmit, aztán nekiálltam kitakarítani a lakást.
De nem csak a parkettát, a szőnyeget, meg a konyha és az előszoba kövezetét.
Minden bútort darabonként át kellett nézni és lepucolni, mert szegény öreganyám
mindent összefogdosott a „fogáskeresés” közben. Mire a TV híradó kezdődött,
végeztem is. Adtam enni-inni a nagymamának, aztán mondtam, hogy most reggelig
ne is szóljon semmit, mert nagyon rosszul vagyok, mérgezésem van, lefekszem.
Úgy is tettem, rögtön el is aludtam, de még tartott a TV híradó, amikor
felébredtem, reflexszerűen kiugrottam az ágyból, és sugárban végighánytam a
szobát. Kezdtem elölről a takarítást…
Aztán hétfőn elmentem a körzeti orvoshoz, elmondtam ez egészet, ahogy történt. Még
mindig olyan színem volt, hogy ez is megért részemre egy hét betegállományt, a
nagymamához pedig kijött, megvizsgálta, és rendben levőnek ítélte.
Szerintem ezt az esetet akkor frissiben – talán kevésbé irodalmi igénnyel, és kevésbé részletesen – megosztottam veletek, de lehet, hogy már nem emlékszel rá.
Szerencsére az ügyvéd úrról kiderült, hogy hajlamos eljárni a keze, anyám pedig rettentő sok mindent elviselt, de azt, hogy a férje megüsse, azt nem tűrte el, ez nála válóok. El is váltak, anyám pedig visszajött a zuglói lakásba. Az ügyvéd úr egy lúzer és ritka faszarági ember lehetett, már az is gyanús, hogy a Csengeri utcában, egy földszinti, udvari lakásban lakott a Rózsadomb, vagy legalább a Szent István park helyett. Anyám egyszer meghívott vasárnapi ebédre hozzájuk, de mikor odamentem, nem voltak otthon. Mint kiderült, elmentek ebédelni valami olcsó kifőzdébe, anyám pedig utóbb azzal dumálta ki a dolgot, hogy félreértettem, ők engem vasárnap délutánra hívtak. Szerintem pedig az ügyvéd úr sajnált engem megvendégelni.
Mostanában sokszor eszembe jut, mert rendszeresen a Kisasszond táblánál közlekedünk.
Én csak azt sajnáltam, hogy a jó kis albérletemet elvesztettem, de végül jobban jártam: keresztanyámék felajánlották, hogy náluk lakhatok. Ott aztán semmiféle házimunkához nem fértem hozzá, mert a Zsuzsimami olyan végtelenül pipifakszos volt, hogy se takarításban, se főzésben nem tudtam volna megfelelni neki. Azt nagy nehezen elértem, hogy az ottlakásom és teljes ellátásom fejében elfogadjanak havi ezer forintot. Ezért cserében fejedelmi dolgom volt. Saját gyerekük sose volt, ami szeretetet és anyagi javakat annak adtak volna, azt mind én kaptam, gyerekkoromtól a halálukig.
Folyt. köv.