A pásztorművészet a népművészetnek a pásztorokhoz köthető ága, mely elsősorban a pásztorkodás szerszámainak, és a pásztorélet használati tárgyainak művészi megformálásában nyilvánul meg. /Néprajzi Lexikon - pásztorművészet/
A népművészet XIX. századi előretörésével jár együtt a pásztori életformához szorosan kapcsolódó pásztorfaragások kivirágzása, önálló stílussá érlelődése. Ez a művészkedés, bár a népművészet többi ágával közös tőről fakad, a múlt században attól már eltérő utakon jár.
A díszített használati tárgyak, eszközök legnagyobb része a pásztorélet, a pásztorkodás velejárója, s a pásztor az anyagot is környezetében találja.
A pásztor használati tárgyai díszítésének technikája a parasztember készítette eszközökénél változatosabb, a díszítmények pedig a pásztori életformát, a pásztor gondolatvilágát és ízlését tükrözik. A díszített tárgyak és díszítményeik alakulása, változása egyformán szoros összefüggésben van a pásztorkodás, a pásztorélet alakulásával, változásával. Megszűnése sem választható el a régi pásztori életforma, a pásztorkodás régi módjainak megszűnésétől. /Manga János: Magyar pásztorfaragások/
Régen a pásztornak mindig kezeügyében volt a tülök s tetszése szerint válogathatott benne. Az ősi életformájú nomád pásztor, de másrendű mesterkedő magyar is, sok olyan eszközét készítette szaruból, tülökből, amit mások kéregből, fából, esetleg fémből alkottak: ivóedényt, kanalat, tölcsért, kürtöt, rühzsírtartót, kaszatokmányt, fésűt, csatot s újabban gyufatartót, óraláncot. Ezenkívül alkalmazták a szarut rátét- vagy betét- /intarzia-/ hímül fatárgyakra, különösen botokra, juhászkampókra, bicska-, kés- és ostornyelekre. /Magyarság Néprajza II./
A magyar fehér fajta hosszú, fehér tülökszarvait használták.
A rendeltetést mindenekelőtt az anyag határozza meg: milyen technikájú megmunkálásra alkalmas, mit lehet belőle kihozni. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy ha pl. szép fehér és vékony falú a szaru, akkor ivótülöknek a legalkalmasabb. (…) Persze azt is hozzá kell tenni, hogy amikor az állattenyésztés a virágkorát élte, nem okozzon gondot, hogy a legalkalmasabb munkadarabokat válogassa ki /pl. elhullás esetén/.
„… a bika szarva ilyen célra nem alkalmas /büdös, ami általában a hím állatokra jellemző/. Szarvasmarhából a legalkalmasabb az ökör szarva, mivel ez nő a leghosszabbra és - ami ennél is fontosabb a faragó szemszögéből - jellegzetes fehér ránövés van rajta, ami jól kihasználható a mintázásnál. Ha kisebb, illetve kevesebb a ránövés, vagy szürkébb árnyalatú a szaru, akkor nem olyan mutatós a faragott tárgy. Nem lehet rá például karcolni /karcalozni/, mivel nem adja ki a díszítést. /D. Varga László: Ung-vidéki szarufaragványok/
Régente az uraságok nem sokat törődtek az elhullott marha bőrével, szarvával, könnyen jutott a pásztor tülökhöz, ma már a szarv is piacra kerül, a fésűs veszi meg, akitől a kanász rendszerint készen vásárolja a kürtöt. /Malonyai Dezső: A magyar nép művészete 3./
A szarut - főleg a szarvasmarha szarvát - az teszi közkedvelt használati eszközzé, hogy ürege természetes tartóedény, elég könnyen formálható - mindamellett erős, egyben rugalmas anyag - melyet a legkülönbözőbb célokra felhasználhatnak.
Sok esetben a patákat, illetve a körmöket is megmunkálták. A kos szarvát is felhasználták. /Dorogi Márton: Adatok a szaru népi feldolgozásához/
A földművelő, állattenyésztő, pásztorkodó nép elsősorban mint ivó- és tartó- /tároló/ edénynek használta természetes formájában, vagy kisebb hengeres részekre vagdalva - befenekelve, fedelezve - alkalmazta hasonló célokra. Kiegyengetve is számtalan eszközt és díszt faragott belőle. Sok esetben a patákat és körmöket is megmunkálták. /Dorogi Márton: Adatok a szaru népi feldolgozásához/
Elsősorban a használati tárgyak készítésének szükségessége adta a faragó pásztor kezébe a görbekést, vésőt, tűt. Azonban ivótülköt, sóportokot vagy más egyebet faragva nem elégedett meg a puszta használati funkcióval, hanem a faragásban ízlését, fantáziáját, vagy a környezetében látottakat valamilyen formában, mennyiségben megörökítette, egyszóval megpróbálta a tárgyat cifrítani.
Az sem volt ritka, hogy egy-egy faragott tárgy nem használati célra készült, hanem ajándékul: barátnak, pásztortársnak, a faragó jó emberének vagy kedvesének. /D. Varga László: Ung-vidéki szarufaragványok/
Falvainkban még ma is gyakori, hogy reggel, amikor a kanász hajt, tülökjének hangjával figyelmezteti a disznótartó házakat, hogy az állatokat engedjék ki a csordához. Néhány évtizeddel ezelőtt a tülökszó cifrázásától volt hangos a falu.
A kanásztülkök a magyar ökör szarvából készültek. Hosszúságuk elérte a 8o cm-t is. Egyik-másik tülök alsó végét használója még egy fémtoldalékkal is meghosszabbította. Felső végükön, ahol fújták, vagy egy közönséges lyuk volt, vagy pedig a réztrombitáéhoz hasonló fúvóka volt kiképezve. Némelyik kanász a tülök felső végébe a trombitáknál használt rézfúvókát illesztette. A kanásztülköt, illetve a kürtöt a kanász kisebb-nagyobb időközönként néhány másodpercig fújta, amikor az utcán végigterelte az udvarokból kitóduló disznókat.A kanásztülök a szokásokban is helyet kapott. A kanász sok helyen karácsony estéjén, máshol szilveszter estéjén tülkölve és ostorát pattogtatva járta végig a falu utcáját, s ilyenkor a disznótartó gazdák megajándékozták.
A Vas megyei pásztorok 1649. évi céhlevele szerint a marhapásztoroknak részt kellett venniök az úrnapi körmeneten, majd az oltárhoz kellett járulniok. Ezek midőn végbe menének, mindenik szép böcsületesen a czéhmesterhez menjen - mondja tovább a céhlevél - az czéhmester háza előtt az ő kürtjökkel egyet kürtöljenek...
Bár a kanászok által használt tülkök általában díszítés nélküliek voltak /egyiken-másikon legfeljebb használója nevének kezdőbetűje volt bevésve/, a faragó pásztorok díszített kürtöket is készítettek. Múzeumaink őriznek díszített kürtöket a Tisza felső folyásának vidékéről, Gömörből, Nógrádból és a Dunántúlról egyaránt, arra azonban nincsenek adataink, hogy az ilyen díszített kürtöket a kanászok valóban használták is volna. Ezek vagy a kanász, vagy pedig mások számára - eladásra - készültek dísznek, vagy pedig az erdőkerülők, erdészek, vadászok számára vadászkürtként. Kapoli Antal, a kiváló dunántúli művészkedő pásztor, aki juhász volt, sok, karcolással díszített kürtöt készített, s ezeket következetesen vadászkürtnek nevezte.
A díszített kürtök legszebb spanyolozott példányát a szekszárdi múzeum őrzi. /Manga János: Magyar pásztorfaragások/
Az ökör szarvából készíti a kanász a kürtöt. A szarvat tülöknek is hívják, innen a tülkös ökör elnevezés.
A kanász az ökör szarvát megtisztogatja, ecettel, finom hamuval fényesre csiszolja úgy, hogy meglátja benn magát, mint a tükörben. A csucsát levágja s aztán kifúrja a végén; bodzafából csapot farag, a tülök végibe dugja s kész a kürt.
Ha a kürt kiszárad, akkor süket lesz. Ilyenkor teleöntik vízzel, áztatják, hogy hangosabb legyen. A kanász a kürtöt is szeretettel díszíti. /Malonyai Dezső: A magyar nép művészete 3./
A magyar szarvasmarha jóállású szarvait, különösen az ökrökét, természetes formájában használták fel dudának, tülöknek a csürhések, kanászok és csordások. Legjobban a csákó- vagy sugár-állású szarvakat szerették, de méginkább kedvelték a kettős ívben hajló sodrót.
A szarv tövét egyenesre fűrészelték, néha csipkés faragással be is szegték; hogy simább legyen, a bicska élével vagy üvegdarabbal lecsiszolták és fényesítették. A leghegyét levágták, hogy belefújhassanak, a szájhoz igazították, ha került, mustokot is illesztettek bele. Olykor nyakbavető szíjat vagy madzagot szereltek rá. /Dorogi Márton: Adatok a szaru népi feldolgozásához/
Az elhullott marha szarvát - a kanásztülkön kívül - még másra is felhasználta a faragó pásztor. Olyan használati tárgyakat készített belőle, amelyekre a fa nem volt alkalmas, helyesebben: amelyekre használhatóságuk szempontjából a szaru anyaga jobban megfelelt.
A szarutárgyak közül - múltját és elterjedését tekintve - az ivótülköt illeti meg az elsőség.Az ivókürt vagy ivótülök voltaképpen a szarv végének darabja, amelyet a hegyes végétől 25-4o cm-re fűrészelték le. Még a múlt század második felében is elterjedt volt, de a századforduló táján már csak itt-ott használta egyik-másik öreg pásztor. Használatát Ecsedi István írja le: Ha vizes világ volt körülötte, úgy a pásztor állandóan magával hordta ivóeszközét, az ivótülköt, hosszú szíjon a szűrszíj rózsájához kötve lógott e tehénszarv lefele, melyet nagy melegben a szűr alá rejtettek a nap heve elől, mivel ha felmelegedett, kellemetlen ízű volt benne a víz. Az ilyen pásztor csak megkaparta a síkpartot, tülkével merített és ivott belőle.
Sárospatak környékén még a századforduló táján is - főleg télen - használták az ivószarut a kanászok, amikor a határban levő kutakról leszedték a vödröket. A kanászok ilyenkor úgy merítettek maguknak, hogy az ivószarut az ostor végére kötötték, s leeresztették a kútba. Az ivószaru öblös végén egy karika volt, az ostort arra kötötték.
A szaru hegyes vége le volt vágva, hogy a szűr ujjában, vagy a tarisznyában ne tegyen kárt, és jobban elférjen.
A másik típusba tartozó ivótülkök hegyes végét meghagyták, abba gyakran lyukat fúrtak, a lyukba szíjat fűztek, s a tülköt azzal kötötték a szűrszíj rózsájához. Gyakran az öblös végén is fúrtak lyukat a szaruba, s ebbe a lyukba a bőrsallangot kötötték. Ezek az ivótülkök, azonkívül, hogy fel vannak sallangozva, szintén díszesek: vékony végüket, a szaru fekete részén csipkézett, domborúra faragott gyűrűkkel gyakran több szögűre faragták, azon a részen pedig, ahol a szaru fekete színe a fehérbe megy át, ugyancsak domborúra faragott, csipkeszerű díszítést alkalmaztak. Ezek egy része már inkább csak dísztárgynak készült. / Manga János: Magyar pásztorfaragások/
A pusztai, a pásztor ember ivóedénynek leginkább marhatülköt használt. Erre alkalmas volt a piros-tarka szarvasmarha rövidebb, csajla szarva is. A nagyobb méretűek végét levágták, 2-3 deciliteresnél nem szabták nagyobbra, nem fért volna a tarisznyába. Az ivótülöknek rendszerint ivóvályúját is formáltak. Forró vízben áztatták a végét, így meglágyult és lehetett formálni. /Dorogi Márton: Adatok a szaru népi feldolgozásához/
A szarvasmarha tülkének ivóedényként való felhasználása az emberi kultúra kezdetéig vezethető vissza. A sztyepp nomád népeinél elefántcsontból vagy nemesfémből művészileg kidolgozott ivótülök a rang jelvénye is volt. Elterjedésének nyomait Európa minden vidékén megtaláljuk. A XIX. században a pásztorokon kívül még a vadászok is használták. /Magyar Néprajzi Lexikon 2. ivótülök
A vizek lecsapolása, a kutak ásása utáni időben a feleslegessé vált ivótülkökből gyakran készítettek sótartókat, fenőkőtartókat.A fintok vagy tokmány - a kaszakő tartására - szintén formálatlan szarvból vagy megfelelő hosszúságú /25-3o cm/ szarvvégből készült. Akasztót is szereltek rá, melynél fogva a derékszíjon lógott. /Dorogi Márton: Adatok a szaru népi feldolgozásához/
Hogy a szarv hajlatát kiküszöböljék, készítettek szaruból olyan tokmányokat is, amelyeket forró vízben megpuhítottak, majd a fenőkőhöz hasonló formára húztak.
A Hortobágy és a Felső-Tisza vidékén a tülök természetes formáját követő tokmányt karcolással is díszítették, gyakran gazdájának nevét vagy nevének kezdőbetűit vésték bele.
…öblös szélébe lyukat fúrtak, s abba drótból vagy vaslemezkéből akasztót, horgot erősítettek… /Magyar Néprajzi Lexikon 5./
A pásztorok az élelemmel együtt természetesen a sót is magukkal hordták. Sótartónak szintén a tülök volt a legalkalmasabb, mert a sót megvédte a víztől és a nedvességtől. A szaruból készült sótartók az ország minden részén ismertek voltak, és nemcsak a pásztorok, hanem a parasztok, sőt az erdőkerülők, vadászok is használták őket.
A kiskunhalasi múzeum néhány példányából arra következtethetünk, hogy az itteni só- és rühzsírtartókat a szaru vékonyabb végéből vágták le kb. 1o- 12 cm hosszúra. Az alsó, öblösebb végét egy kör alakú fadugóval befenekelték, felső végébe lyukat fúrtak, s abba szintén fadugót faragtak. Dévaványán gyakran két ilyen tülköt hordott magával a pásztor: egyikben a sót, másikban a paprikát tartotta.
A Hortobágyon és a Tisza felső folyásának vidékein az előbbitől eltérő forma terjedt el, amelyet a szarv középső részéből fűrészeltek le, kb. 12- 16 cm hosszúra, s amelynek a vége enyhén szűkül. A szaru alsó és felső nyílását itt is fadugókkal zárták el. A sóval valamelyik fadugóval zárt nyíláson keresztül töltötték meg, és a sózás gyakran valamelyik dugóba vágott kisebb nyíláson keresztül történt. Ezt a nyílást néha kisebb fadugóval, néha oldalra csúsztatható fa- vagy fémlemezzel zárták el.
A harmadik típus szintén a szaru középső részéből készült, s az előbbitől abban különbözik, hogy annál rövidebb, és mielőtt aljat és fedelet faragtak volna hozzá, a szarut forró vízben megpuhították, és ovális alakú faformára húzták, hogy a sótartó ne hengeres, hanem lapos legyen, így a zsebben vagy a tarisznyában könnyebben elférjen. Egyik-másik fedelét csuklós pánt, rugós zár tartja.
A legrégibbnek a kiskunsági sóstülköt kell tartanunk, amelynek egyik változatát látjuk a debreceni múzeum 1814-es évszámmal jelzett sótartójában.
Somogyban a pásztorok kétféle sótartót tartottak számon: az egyiket tarisznyás, a másikat tanyázó sótartónak nevezték. Az egyik kisebb, a másik jóval nagyobb volt. A kétféle sótartót a kétféle pásztorról nevezték el. A tarisznyás pásztor az volt, aki mindennap hazahajtott, és csak egy napi élelmét vitte magával, neki tehát kisebb volt a sótartója, s azt a tarisznyában tartotta. Tanyázó pásztor az volt, aki éjjel-nappal kint tanyázott a határban, és ennivalóját, sótartóját, borotválkozó tükrét, borotvatartóját stb. a putriban, a kunyhóban helyezte el. Ez a sótartó nagyobb, esetleg díszesebb is volt.
Amíg a pásztorok nemcsak őrizték, hanem gyógyították is a rájuk bízott állatot, nélkülözhetetlen gyógyszerük volt a rühzsír, vagy rühkenőcs, amivel a rühességet /scabies/ gyógyították, továbbá a gálickő, amit főként a körömbetegségek ellen használtak. Ez az eszköz általában a sótartók formáját követte. Kiskunságban rühzsírtartó tülök, Békésben rühzsíros kupa volt a neve. Fedelére a kováccsal sarokpántot csináltattak, és rugós zárat, hogy ne nyíljon ki, és a zsír ne folyjon ki. Fedelén fémkarikát is találunk, ami arra szolgált, hogy a pásztor szíjjal az övéhez csatolhassa. A régi juhászok övéhez csatolva együtt lógott a rühzsírtartó a késtokkal és a tűzszerszámmal. A rühzsírtartók használatát a korszerűbb gyógyszerek elterjedése szüntette meg.
A sótartók és rühzsírtartók mintájára készítettek karcolt díszítésű és választóvízzel sárgára színezett lőportartókat, és a lapos, oválisra formált sótartók formáit tubákosszelencének is használták. /Manga János: Magyar pásztorfaragások/
Külön kell foglalkoznunk a pásztoroknak a különböző gyógyászati szereket és fűszereket tartó szaru edényeivel. Ezeknek - a már rendszerint mívesebb daraboknak - a jobban ráérő juhászok voltak a mesterei. Az egyszerűbbeket úgy készítették, hogy 5-1o cm-es darabokra vágták az ökör szarvát. A szűkebb szaruvégekből, levágva a hegyét, só- és paprikatartót készítettek minden formálás nélkül. Deszkadarabbal, vagy kiegyenesített szarulemezzel befenekelték, a szűkebb száját pedig fából faragott, tornyos fadugóval zárták. A szarvnak az öblösebb derekából már inkább rühzsírt, vagy sántázó szert tartó kupákat fűrészeltek. Csak ritka esetben, inkább csak a kisebbeket és öblösöket hagyták meg természetes, hengeres formájukban. Az öblösebbeket forró vízben meglágyítva gyufadoboz alakú sámfára húzták, azon megszáradt, így lapított formájuk lett. A fedelét fából faragták úgy, hogy kb. 1 cm-re szorosan belejárjon. A sarok- és záróvasalást ügyes kovácsok készítették díszesen kicsipkézve. /Dorogi Márton: Adatok a szaru népi feldolgozásához/
Szaruból készül a kékkőtartó is. A szarv hegyéből vágják, nyílását fadugóval zárják el. A dugón egy lyukat hagynak s ebbe ismét egy kisebb dugót tesznek.
A sótartót (gurgula) úgy készítik, hogy a szarvasmarha szarvából széles gyűrűket fűrészelnek le. Tojásdad átmetszetű, vagy nyolcszögletes lapos farúdat faragnak s erre azután a forró vízben megfőzött szarvdarabokat ráhúzzák, rámára teszik, a szaru a farúd alakjához idomul s azon megszárad.
A szarut aztán szépen kidíszítik. Végül feneket és födelet készítenek rá s a födélre alkalmas fogantyút csinálnak tetszetős díszítésekkel.
Van olyan pásztor, aki ötven darab sótartót is megkészít így egy esztendőben.
A gurgulát két rekeszre osztja, avagy összekevert sót és paprikát tesz a sótartóba.
Puskaportartó vagy portülök szaruból. Volt kerek, lapos /ilyen alakú fára húzták/. A testét és a száját is díszítették. Állatfej - formára a kiöntőnyílásnál. /Malonyai Dezső: A magyar nép művészete 3./
A szaru dudu kolbász és hurka töltésére szolgált. A szarv hegyét levágták, a lyukat kitágították úgy, hogy kb. 3 cm átmérőjű legyen. A töltendő belet ráhúzták a dudura és a tölteléket ezen keresztül nyomták a hüvelykujjal a bélbe. A régiek kedvelték, mert nem törte össze a tölteléket.
/ Dorogi Márton: Adatok a szaru népi feldolgozásához/
Kiváló anyaga volt a kiegyenesített szaru a kalap, szűr, kolompszíj, nadrágszíjcsatoknak is. Ezeket lágyítva formálták ki, és igen díszesen tagolták a szélét. Sokszor ólom vagy színes kaucsuk berakással, rézszegecseléssel, lyuggatással díszítették.
Késnyélborításra mind a pásztorok, mind a késesek használták.
A kocsisok a lószerszámon acélkarika helyett szívesen használtak rovátkálással díszített, ökörszarvból vágott karikákat.
Ugyanilyeneket alkalmaztak a szeredások és tarisznyák nyakbavető szíjának betoldásánál. /Dorogi Márton: Adatok a szaru népi feldolgozásához/
A gondos gazda lószerszámán vagy szekere oldalán lógott egy arasznyi hosszú, hegyesre csiszolt szarvvég. Az útközben megnedvesedett, az esőben megkeményedett istrángcsülköt lazították vele kifogáskor. Hasonló lazító, tágító célokra használták még a magyar racka juh fúrószerűen csavarodó szarvát is.
Fontos anyaga volt a szaru a kovácsoknak is, ha meg akarták edzeni a bárd vagy fejsze élét, megtüzesítve birkaszarvon huzigálták. Forrasztásnál is használták, a megtüzesített pákát birka szarvába nyomkodták. A szíjgyártók széledzője is ebből készült.
Jól és könnyen formálhatóságánál fogva igen alkalmas volt berakásos díszítésre is. A lemezből kifaragott mintákat /virág, állatok, ház, torony, pásztor stb./ ostornyelekbe, botokba rakták be.
Ezenkívül még a legkülönbözőbb eszközök készítésére felhasználták: doboz, ráma, árnyél, gomb, pipaszurkáló stb. /Dorogi Márton: Adatok a szaru népi feldolgozásához/
Manapság egyetlen díszítő szerszámjuk /a fazekasoknak - szerk./ a festékcsurrantó tülök, a gurgulyának egy fajtája, a „szalu”. Ökörszarvnak a vége ez, amelynek csúcsát kifúrják és lúdtollából vágott csapot illesztenek beléje.
Sebesen jár a cifrázó keze, mert a tülökből folyton csöpög a festék s nincs idő „írásközben” a tétovázásra. /Malonyai Dezső: A magyar nép művészete 1. 211. o./
Láncokat, díszes függőket szintén készítettek szaruból. Ezek hasonlóak voltak a csontból faragottakhoz. Igen változatos formákat faragtak, reszeltek ki. Az egyes figurákat láncszemszerűen hajlított szarupálcikákkal fűzték egybe. A láncszemeket forró vízben hajtogatták, kihűlve megmerevedett.
Dísznek pataszarut is használtak. /Dorogi Márton: Adatok a szaru népi feldolgozásához/
A Dunántúlon a múlt század végén, a századforduló táján, amikor a zsebóra használata a pásztorok között is kezdett terjedni, megjelentek a fémből készült óraláncok mintájára a szaruból, csontból faragott óraláncok. A lánc díszesebb részeit fehér, fekete szaruból vagy csontból faragták ki, a karikákat mindig csak szaruból. A forró vízben megpuhított szaruból kifaragott láncszemet bevágták, majd kihajlítva a csontból kifaragott részhez illesztve, az előbbi láncszemhez kapcsolták, majd ismét visszahajlították. A később kihűlt és ismét megmerevedett szaru láncszemek előbbi formájukat megtartották, és nem kapcsolódtak szét. Ezek a láncok a századforduló táján divatos fémláncokhoz hasonlóan több sorosan is készültek.
A különféle lógó díszeket gyakran marhacsontból, szarvasagancsból faragták ki. A szarulánc színhatását gyakran azzal fokozták, hogy a fehér csont- vagy szaruanyagból kifaragott részek közé sötétebb színű vagy teljesen fekete szaruból faragott szemeket illesztettek. /Manga János: Magyar pásztorfaragások/
A kos és szarvasmarha szarvából készül a pásztor legmodernebb holmija: az óralánc.
A láncra lógók, csüngők kerülnek. A szarulemezt levél vagy más alakra metszik s közepébe igen ügyesen domborművű virágokat metszenek. Egyik-másik pásztor állatformákat is szokott kimetszeni lógónak. A makk-, lakat-, csutoraalakokat őzagancsból is faragják, mert az főzés nélkül is puha. A láncra végül kapcsokat metélnek, melyeket az óra karikájába és a mellény gomblyukába erősítenek.
Van pásztor, aki a szarut nem főzi meg, mert az amúgy is megkeményszik s akkor megint csak főzni kell újra. A szarvat sem lapítja meg, hanem csak úgy görbén, kajcsossan metéli ki belőle az óralánc részeit.
A szarut beleteszi a válúba, vagy valami edénybe. Ott hagyja egy pár napig, ázni csöndesen, megpuhul s nem keményedik meg olyan hamar, mint főzés után. Az óraláncot egysorosra, kétsorosra, duflára, vagy több sorosra is készítik. Varga András dufla lánca a következő részekből van: 16 darab forma, vagyis köz, 2 kevély-forma, 12 makk, 2 kapocs és 1oo kisebb karika. Barát József keszthelyi tejes gyönyörű láncai közül az egyiknek alkatrészei: 5 köz, 72 lyukkal, 101 apró karika, köztük 16 kisebb köz 32 lyukkal, 9 lógó 69 lyukkal, magyar címer és két kapocs.
A pásztor vásárra, búcsúra, misére ilyen fehér láncot akaszt a mellényzsebbe. De van is ám csodálója! /Malonyai Dezső: A magyar nép művészete 3. 22o-223. o./
Díszítésmódok, technikák általában
A díszítésre nagy gondot fordítottak. Egy-egy jókezű juhász messze földön híres volt készítményeiről. Díszítő eszközük a bicska hegye vagy az erre a célra készített kemény acélból /esernyővas/ reszelt ár volt. Az egyszerűbb díszeket /név, évszám/ a könnyebb megmunkálhatóság kedvéért a sámfára húzott, forró vízben meglágyított szarun végezték el, de a finomabb rajzú munkát hetekig, hónapokig tervezte, karcolta mestere. /Dorogi Márton: Adatok a szaru népi feldolgozásához/
A gulyás és a kanász már említett hangszerére, a kürtre is gazdagon kijut a díszítés. A díszítés csak bekarcolt és választóvíz maratással készült, a spanyolozás itt nem lenne célszerű, sokat kézben forgó, sokat hentergő, sok ütésnek, lökésnek kitett holmi e kürt, könnyebben kitörnének a beöntött spanyolviasz díszek, mint a kímélt s kevesebbet használt sótartókon. /Malonyai Dezső: A magyar nép művészete 3. 282. o./
Ezeket az eszközöket (kürt, tülök, fintok) vidékünkön nemigen díszítették. Csak elvétve akadt csürhés vagy csordás, aki a bicska hegyével karcolt bele valami díszt – virágot, csürhést malaccal, csordást tehénnel – de leginkább csak nevének kezdőbetűit és az évszámot.
Egy ma már művészkedő pásztor az l940-es évek végén így beszélte el díszítését (Kádár Ferenc dévaványai népművész közlése): Gőzeke drótköteléből csináltam karcolót, azzal karcoltam bele Rózsa Sándort meg a szerszámait, amint az erdőben szalonnát süt… A kikarcolt képeket vízfestékkel színezem és lelagozom csónaklaggal. Ő már inkább dísztárgyakat készít, mint használati eszközt. /Dorogi Márton: Adatok a szaru népi felhasználásához/
Hogy a karcolt dísz élesebben kiadja a mintát, zsírral kevert puskaporkormot vagy madártoll hamut dörzsöltek bele. Mások a bogrács fenekére csepegtettek egy kis zsírt, az ujjuk hegyével összekavarták és azt dörzsölték a karcolásba. Volt, aki a mintákat festette, sárgította: hegyes csont végére kis vattát tűztek, azt választóvízbe mártották, s azzal írták a mintákat. Nyomán a szaru megsárgult. A díszítés történhetett úgy is, hogy ólomból szívet, virágot, pulit, kosfejet vertek bele. Azon mesterkedtek, hogy minél cifrább legyen. Egy szépen díszített rühzsíros kupának mindig egy jó bárány volt az ára. /Dorogi Márton: Adatok a szaru népi felhasználásához/
A faragó pásztorok a szaru megmunkálásának illetve díszítésének több fajtáját ismerték, így a karcalozást, a spanyolozást és a domborítást, az utóbbi kettővel jóformán nem is próbálkoztak.Ez összefüggött a pásztorok technikai készségeinek fejlettségével, de az is közrejátszott, hogy a technikai módszerek változásával kevésbé tudták volna „tartani” a közösség által elfogadott szintet. Ebből kifolyólag a faragó pásztor lehetőleg megmaradt kedvelt technikája mellett, ami a gyakorlatban többnyire a karcalozást jelentette. A karcalozás /karcolás/ technikája egyszerűbb módszernek számít, de a többinél fejlettebb ornamentikát mutat. A XIX. század második felében a spanyolozás háttérbe szorul a karcolás mellett… (Jegyzetben olvasható: A szarumegmunkáláskor, kidolgozáskor a mintát a faragó pásztor görbe késsel karcolta – vagy a vidéken használt kifejezéssel élve karcalozta – a szaruba.)
Lengyel János a szaru belsejének tisztításánál sajátos módszert használt. Nem húrolta a szaru belsejét, hanem vizet öntött, majd kukoricát tett bele, s napokig rázogatta, öblítgette, míg tiszta nem lett a belseje.
Lengyel Jánosnak feltehetőleg nem volt kapcsolata gyógyszerésszel, így nem jutott hozzá a választóvízhez, amiért élete végéig bosszankodott. Ezért szarufaragványait kalapzsírral színezte, de soha sem sárgította. (Domanovszky György: A magyar nép díszítőművészete, Akadémiai Kiadó Bp. 1981.)
Húrolás: kezdeti munkafolyamat, amelynek lényege, hogy miután a faragó pásztor megválasztotta a faragásra szánt szarut, annak belsejét „kihúrolta”, azaz kitisztította egy kb. 50 cm hosszú, horogszerű acélkaparóval, amelyet kocserkának is neveztek.
Választóvíz: nem más, mint salétromsav, amellyel faragás után színezték a szarut. A salétromsav beleette magát a szaruba, s kioldotta belőle a zsírsavakat. E folyamat hatására enyhe sárga színt kapott a tárgy. Ezzel a módszerrel a mintákat, vagy pedig az azok közötti részt hangsúlyozták, emelték ki, attól függően, hogy a faragó melyiket tartotta fontosabbnak.
Kalapzsír: a kalap belsejében lerakódott izzadság- és faggyúréteg, amelyet a pásztor levakarás után színezésre használt.
Díszítésmódok, technikák tájegységek szerint
A faragópásztor legjellemzőbb alapanyaga a fa és a csont /szaru/. (…) A szarvból minden változtatás nélkül, természetes formájában készül a kürt, ivókürt, kaszakő-tok. Apróbb tárgyak: sótartó, rühzsírtartó, gyufatartó kialakításához már a szarv szétfűrészelése szükséges.
…bár a magyarlakta területeken különösen virágzott a juhászat, a pásztorok faragtak is, de ebből sosem alakult ki olyan népművészet, mely a helyi parasztfaragásoktól valamiben is eltért volna. Itt napjainkig megőrződött a középkorias-mértanias díszítés uralkodó szerepe. (…) A juhászok juhokat és nem birkákat őriztek a hegyi legelőkön. Ezt a szilajabb állatfajtát nem lehetett kampó segítségével kiszakítani a nyájból, így itt nem is terjedt el a juhászkampó divatja. De egészen más a pásztorkodás életrendje is, így például az esztenás juhlegeltetés nem teszi szükségessé, hogy a pásztor magával hordozza azokat az apró használati tárgyakat, melyeket az ország többi területén a juhászok kénytelenek a tarisznyában, övön magukkal vinni.
Erdélyben tehát nem beszélhetünk oly értelemben pásztorművészetről, mint a többi magyarlakta területeken, olyanról, mely elhatárolódna a parasztfaragástól. A pásztorművészet legtöbb jellegzetes tárgya itt teljesen ismeretlen. /Domanovszky György: A magyar nép díszítőművészete 1. 225-236. o
Dunántúl:
- XVIII. század végéről vésett geometrikus díszítmények;
- XIX. század elejétől karcolás, amit olajjal kevert korommal, puskaporral, faggyúval kentek be, hogy szépen kiemelje a díszítmény vonalait;
- ugyanakkor spanyolozás: befelé mélyülő árokba tüzes kés fokával tömködték bele a fekete, zöld, kék, piros spanyolviaszt, majd az érdes felületet zsurlófűvel vagy üvegdarabbal lecsiszolták, méhviasszal átkenték; a választóvizes színezést is használták;
- XIX. század végétől terjed el a domború faragás;
A dunántúli pásztorfaragások legkorábbi darabjai a spanyolozás technikájával készültek. Kezdetben a vörös és a vörös és fekete színeket alkalmazták. Azt, hogy sokkal színesebbnek hatnak, úgy érték el, hogy a hajszálvékony vonaltól a szélesebb foltig alkalmazták a spanyolviasz-berakást. (…)
Lehet, hogy a XIX. század elején ezzel az eljárással még geometrikus vagy geometrizáló díszítések is készültek, de a húszas és harmincas években már az emberábrázolás és a virágdíszítmény vált általánossá, a mértanias elemek pedig a szélekre szorultak, csak alárendelt szerepet kapva. Az emberábrázolás központjában természetesen maga a pásztor áll, foglalkozásának szerszámával, viseletében erősen stilizált átírásban. A másik gyakori szereplő a betyár. …az ő szemükben egyértelműen hős. Ennek megfelelően is ábrázolták, nyalkán, büszkén, cifra kalapban, szűrrel vagy zsinóros dolmányban, bő gatyában és természetesen puskával, fokossal. A pásztor társa az ábrázoláson a juh vagy a kutyája. A betyárt pedig vagy szeretőjével, vagy a legyőzött, illetőleg a vele harcban álló pandúrral párosították. (…)
A század dereka felé haladva az archaikusnak mondható nyugalom és rend egyre inkább oldódik. A színezés tarkábbá válik a zöld, a kék és a sárga színek alkalmazásával. A virág- és levélmotívumok is több szerepet kapnak, olykor indás vagy bokor elrendezésben, és új motívum a madár, a páva.
A XIX. század derekától a spanyolozás fokozatosan veszít uralkodó szerepéből, és a lényegesebben egyszerűbb eljárásnak, a karcolásnak, dunántúliasan karcolozásnak adja át ezt a szerepet, majd a század utolsó évtizedeiben majdnem teljesen felhagynak a spanyolozással.
Míg a spanyolozás legkedveltebb alapanyaga a fa és jóval kisebb mértékben a szaru – főleg sótartónak – addig a karcolással való díszítés fán, szarun, kabakon egyaránt szerepel. Főként a szarut szerették nagyon pásztoraink karcolással díszíteni, mert a világos alapon a díszítmény fekete vonalai jól éltek. De ezzel a technikával hajszálvékony, lendületes vonalakat lehet felvinni minden felületre, sűrűn egymás mellett, vagy hálószerűen, amivel már tónusértéket is el lehet érni. Ezért is mondottuk, hogy a karcolás az összes díszítő technika közül a leggrafikusabb értékű és ez éppen a fa, csont, szaru, kabak alapanyagokon még fokozottan érvényesíthető. A dunántúli művészpásztorok éltek is ezzel a lehetőséggel, jobban, mint a többi térség faragópásztorai.
Az ékrovásos ornamens nem ábrázol, csak díszít, legfeljebb szimbolizál: az ékrovásos technikával minden természeti forma ornamenssé alakul. A spanyolozás folt-vonal értékeinél fogva már alkalmas az ábrázolásra, mégpedig mindenfajta ábrázolásra, így érthető, hogy a faragók, de különösen a pásztorok rövid idő alatt áttértek erre a technikára (…)
A természetnek minél hívebb visszaadására törekvő pásztor a karcolással sokkal kötetlenebbül tudta kifejezni mondanivalóit, mint a spanyolozással, mely mindig bizonyos merevséget kényszerít rá.
A XIX. század derekán a karcolás térhódításával a motívumkincs is erősen bővül és ennek folyományaként a tematika is. A spanyolozás korszakából hagyományként továbbra is a pásztor, a betyár és valamelyikükhöz kapcsolódó nőalak a főszereplők, de már kísérleteznek történelmünk egy-egy kiemelkedő alakjának szerepeltetésével is, így különösen II. Rákóczi Ferenc, Petőfi, Kossuth kerülnek előtérbe.
A többalakos jelenetek a karcolt technikával készült tárgyaknál, a spanyolozottakkal szemben, nagymértékben megnövekedtek. Előszeretettel díszítették például szaru sótartóik oldalait egy sorban vonuló betyárokkal.
A már eddig is felsorolt dunántúli pásztorművészeti sajátosságok számát növeli, hogy a karcolt díszítés korán párosul a domború faragással. A karcolással díszített sótartók zárófedelét az asztali só-paprika tartók osztólapját, a borotvatartók „kulcsát” már a múlt század derekán domború faragású növényi dísszel, az utóbbit plasztikusan faragott állatfigurával látták el.
Végigtekintve a dunántúli pásztorfaragások több mint egy évszázados múltján, a stílusváltozással járó díszítőmódszerek alapján négy korszakot különböztethetünk meg.
Az elsőt az ékrovásos-vésett, geometrikus díszítmények jellemzik; a másodikat a spanyolozásos, archaikusan merev figurális ábrázolás és növényi ornamentumok; a harmadikat a karcolásos, oldottabb, naturalisztikus felfogás; a negyediket a domború faragás. Az egyes korszakok nem válnak el egymástól élesen, sőt ellenkezőleg, észrevétlenül olvad egyik a másikba azzal, hogy a technikákat keverten is alkalmazták. /Domanovszky György: A magyar nép díszítőművészete 1. 225-236. o/
Alföld, Tiszántúl:
- bicska hegyével karcoltak, gyakran használták a választóvizet sárgításra; részben geometrikusak, gyakran növényi indásak, ritkán tárgyak, jelenetek
- Tiszántúl északi részén növényi- és geometrikus elemekkel gazdagon díszítették; jellemzőjük a központi körös díszítmény és a belőle kiágazó indák és virágok. Megfelelőit a szlovákoknál és a ruszinoknál is megtaláljuk. /Balassa-Ortutay: Magyar néprajz 357. o./
Az alföldi pásztorfaragások nem mutatják azt a nagy változatosságot, mint a dunántúliak. Nagy általánosságban még azt is megállapíthatjuk, hogy mívességi szempontból messze elmaradnak az itt készített művészi tárgyak dunántúli társaiktól. Ez alól – mint látni fogjuk – egyetlen kivétel van, az ún. zempléni szarumunkák, melyek a pásztorművészet remekei közé tartoznak. (…) Az Alföld fában sokkal szegényebb, mint a Dunántúl, mégis különösen a peremterületein, de másutt is, még a XVIII. század második felében, sőt még a XIX. század elején is voltak olyan területek, melyek bőven szolgáltattak alapanyagot a faragóknak. A fából faragás itt mégsem vált olyan általánossá sem a parasztság, sem a pásztorok körében, mint akár a Dunántúlon, vagy a Felföldön. Az emlékanyag jobbára szarumunkákból áll: sótartókból, kürtökből, ivótülkökből, rühzsírtartókból. Az uralkodó díszítőeljárás a karcolás és a motívumok körvonalain belül a választóvízzel, salétromsavval való sárgára festés, illetőleg a berakás és az öntés.
Az Alföld északkeleti peremén, Zemplén megye központtal, egy egészen sajátos regionális díszítő stílus alakult ki, mely főleg szarutárgyakon jelentkezik: ivótülkökön, tülkökön, sótartókon, rühzsírtartókon, tehát kizárólagosan a pásztorkodáshoz tartozó eszközökön. (…)
A zempléni stílusnak legszebb darabjai az ivótülkök. A magyar pásztorművészet remekei közé tartoznak. A magyar marhafajta hatalmas szarvainak szép ívű csavarodását, elkeskenyedését, végeinek fokozatos feketébe hajlását, tehát a meglehetősen komplikált felületi adottságokat végtelen biztonsággal és érzékkel használták ki kompozícióik elhelyezésénél. (…) A kompozíciók határa a keskenyedő szarv azon pontja, ahol feketedni kezd. Ezt a részt, különösen azonban a szarv tömörebb végét már síkszerűen kisléptékű geometrizáló plasztikával díszítik. A szarv hegyes végét átfúrják, hogy az akasztásra szolgáló szíjat, sallangos szíjat áthúzzák rajta. /Domanovszky György: A magyar nép díszítőművészete 1. 225-236. o/
Nagy regionális stílusegységeket jelentenek hazánk nagy tájegységei, de azon belül is - ha alaposabban vallatóra fogjuk majd az emlékeket – kisebb regionális stílusok is megállapíthatók lesznek (az egész pásztorművészetben – szerk.).
Motívum, ornamentika, kompozíció
A sótartónak és rühzsíros kupáknak a két nagyobb felületű lapos oldalán volt a fő dísz: az egyik felén leggyakrabban a magyar címer, a másikon pedig jelenet a pásztor- vagy betyáréletből. A Sárrét környékiek még századunk első negyedében is megőrizték az ősi hitvilágot idéző sámánisztikus emlékeket. Igen finom rajzú életfát ábrázol pl. egy 1912-ben készült püspökladányi sótartó. (…)
Kádár Ferenc dévaványai népművész közlése: A derekára szoktam képeket rajzolni, alól, felül meg beszegem valami dísszel. Ebbe a mostaniba a saját arcképemet karcoltam, aztán a juhászt nyájával, meg Árpádot lóháton, meg amint Lehel vezér fejbevágja Konrádot, és képeket a pásztor életéből, két pásztor találkozását.
Mind a dudát, mind a tartó edényeket alul-felül kettős vonallal beszegték, a vonalak közét keresztvonalakkal töltötték ki, a külső széleit pedig ívesen csipkézték. /Dorogi Márton: Adatok a szaru népi feldolgozásához/
Egy-egy kiváló faragópásztor nagy hírnek örvendett, és a fiatalabbak igyekeztek utánozni készítményeiket. Elsősorban a karcolásos technikával éltek, mellyel geometrikus, körös díszítményeket, és különösképpen virágokat rajzoltak a felületre. A figurális ábrázolás csak újabban tűnt fel, de az öreg faragók azt mondták rá: ez nem az igazi. Ezzel kapcsolatban írja D. Varga László: ”Inkább a virágornamentika és a naturális virágábrázolás van túlsúlyban. A gyűrűk és a karikák, mint kiegészítő elemek, szegélyeken találhatók a faragott tárgyakon, mellékmotívumként. A központi téma valamennyi esetben virágból ered és a figurák szerepe is mellékes, térkitöltő.”
A virágok közül leginkább kedvelték a tulipánt, a liliomot, a rózsát, a különböző mezei virágokat, elsősorban a didikét, vagyis a búzavirágot, a tölgylevelet stb./Balassa Iván: A határainkon túli magyarok néprajza (, Kelet-Szlovákia – Bodrogköz, Tiszahát) 384-385. o. /
A népi díszítőművészet sok mindent megőrzött a reneszánsz elemeiből, motívumaiból és művészi alkotásmódjából. A XVI-XVII. századi ún. virágos reneszánszról (van szó – szerk.), amely helyenként a XVIII. század elejére is átnyúlt. /Manga János/
…csaknem minden esetben központi témaként a virágmotívumot véljük felfedezni ilyen vagy olyan formában, főként a tulipánt – akár stilizált formában, akár csupán egyes részleteiben.
A Tiszántúl /ide tartoznak az általunk vizsgált faragó pásztorok is/ tárgyain ritkán találkozunk ősi, geometriai elemeket tartalmazó vonásokkal. Inkább a virágornamentika és a naturális virágábrázolás van túlsúlyban. A gyűrűk és a karikák, mint kiegészítő elemek, szegélyek találhatók a faragott tárgyakon, mellékmotívumként.
A központi téma valamennyi esetben virágokból ered, és a figurák szerepe is mellékes, térkitöltő.
Míg a Nyugat-Magyarországon ma élő faragó pásztorokra a figurális motívumkincs jellemző, az Ung-vidéken inkább a növényi díszítőelemeket alkalmazták, így különböző réti virágokat, a liliomfélék több fajtáját /főleg a tulipánt/, rózsát, dídikét /búzavirág/ tölgylevelet, illetve a későbbiek során néhány állatfigurát, vadászjelenetet.
Volonin János is a tulipánmotívumból indult ki, amelyet tetszés szerint bontott fel, stilizált úgy, hogy más virágokat „növesztett” a tulipánból, s azzal folytatta a faragást. Nem ragaszkodott az alapmotívumhoz, hanem a hátteret is figyelembe véve arra törekedett, hogy minden helyet kitöltsön. Ez a gyakorlatban annyit jelentett, hogy hold alakú vésővel negyed- és félkör alakú mintákat nyomkodott a szaruba.
A Lengyel-fivérek egy-egy központi témából indultak ki, amelynek jellemzője a négy- illetve nyolcágú szimmetria. Ezt az ábrát aztán „kinagyították” négy-öt centiméteres körré, s ebből hajtatták a tulipán szárát, leveleit, végződéseit.
Mindez kettős vonalvezetéssel történt, hogy az ábrák minél jobban kiemeljék a tulipán virágát, hangsúlyozzák jelentőségét.
Hasonlóképpen dupla vonallal választották el az egyes mezőket egymástól, illetve a fő motívumot a mellékmotívumtól. Ezeket a kettős vonalakat aztán kicsipkézték.
Babincsák János olyan formán marta /karcolta/ csipkéit a gyűrűkbe, hogy azok áramló víz hullámaira emlékeztetnek. Úgy helyezte el a csipkéket a felületen, hogy félkör alakú karcolásai szimmetrikusan fedik egymást. Egyik ismert ivószaruján is megtalálható e körkörös díszítés, amelyhez tulipánok kapcsolódnak.
Csipkézés: félkörívű acélvésővel történt, amellyel 2- 5 mm mély vágást lehetett bevésni a szaruba. Az ívek nagysága különböző lehet, attól függően, hogy a faragó milyen méretű vésővel dolgozik. Ezek váltakozó használatával különböző nagyságú csipkéket lehet a szarura felvinni. A hold alakú véső negyed körnek felelt meg. A csipkézést úgy végezhette, hogy a szarut faragás előtt vízben áztatta, hogy megpuhuljon.
Körkörös díszítés: a szarun körben alkalmazott mintázási forma, amelynek lényege, hogy a fő motívum faragásának megkezdése előtt gyűrűző formában /fonásszerűen/, majd a fő motívum lezárása után ugyanígy dupla vonallal elválasztották egymástól a mezőket, hogy hangsúlyosabbá tegyék a fő motívumot. A dupla vonalakat, a választógyűrűk közeit és külső vonalait csipkéző vésővel kidíszítették.
A tulipánmotívumot az Ung-vidéki szarufaragványokon tipikusnak tekinthetjük.
Impulzusként szolgálhatott ugyan más faragó pásztornál látott motívum, de „ugyanazt”, ugyanolyan elrendezésben, kivitelben sohasem próbálta újból megfaragni. Esetleg átvett egy-egy részletet, kisebb motívumot, amelyet aztán saját képességeihez alakítva, fantáziájába ágyazva továbbfejlesztett.
Ezáltal lett munkáinak egy-egy példánya egyedivé, megismételhetetlenné, sajátossá – talán épp abból az emberi, gyarló törekvésből adódóan, hogy ő szebbre is képes másoknál.
A faragott tárgyak használati tárgynak készültek, ám szükségletkielégítő funkciójukon túl kifejezték a faragó pásztor lelkivilágát, az őt foglalkoztató kérdéseket csakúgy, mint a szép iránti érzékét. Mindez függvénye volt annak, hogy a faragó milyen mértékben tartotta tiszteletben a szűkebb közösségben elfogadott ízlésszintet, igényes volt-e önmagával szemben. Jelentős szerepe volt a hagyományőrzésnek és nem utolsó sorban az alkotói fantáziának, technikai készségnek is.
Elsősorban a használati tárgyak készítésének szükségessége adta a faragó pásztor kezébe a görbe kést, vésőt, tűt. Azonban ivótülköt, sóportokot vagy más egyebet faragva nem elégedett meg a puszta használati funkcióval, hanem a faragásban ízlését, fantáziáját, vagy a környezetében látottakat valamilyen formában, mennyiségben megörökítette, egyszóval megpróbálta a tárgyat cifrítani.
Az sem volt ritka, hogy egy-egy faragott tárgy nem használati célra készült, hanem ajándékul: barátnak, pásztortársnak, a faragó jó emberének vagy kedvesének. Ez persze nem jelentette azt, hogy ilyenformán a faragott tárgy veszített volna művészi értékéből, és abban sem befolyásolta a faragót, hogy az általa szépnek tartott ornamentikát, díszítőelemet, sajátos megmunkálási módszert, stílust vagy motívumot megváltoztassa. A pásztorművészet alkotása mindig hangsúlyozta a közösségnek a megnyilvánulás egyéni jellegét, amely formálta a készülő faragványt: én faragtam.
A pásztorművészetről
Alapanyag kiválasztása
A szaru felhasználása, szaruból készíthető tárgyak:
- kanásztülők, kürt
- ivókürt, ivótülök
- fenőkőtartó, tokmány, fintok
- sótartók
- hurkatöltő (dudu)
- csatok, késnyelek, karikák
- eszközök, szerszámok
- ékszerek
Díszítésmódok, technikák általában
Díszítésmódok, technikák tájegységenként:
Motívum, ornamentika, kompozíció
