Családi kör 5.
Ahogy végigsétáltunk a hosszú folyosón az ebédlő felé, Daniel szinte megállás nélkül beszélt. Kissé nehezemre esett eldönteni, hogy vajon a bortól ennyire felszabadult, vagy jól érzi magát itt, a házamban, esetleg mindig ilyen oldott a hangulata, ha társalgásra nyílik lehetőség. Mindenesetre szertelenül csapongott a különféle témák között, és az én részemről nem is igazán várt ebben közreműködést. Úgy éreztem, kissé túlságosan is magától értetődőnek tartja mások érdeklődését, mintha mindenki feltétlenül az ő véleményére volna kíváncsi, és azt tekintené mérvadónak. Egyik kezét otthonosan zsebre vágta, másikban a félig teli borospoharat tartotta, de beszéd közben úgy gesztikulált láthatatlan köröket leírva a levegőben, hogy folyamatosan azt figyeltem, mikor lötyögteti a szőnyegre a tartalmát. Igen, alighanem már becsípett egy kicsit a délután folyamán, állapítottam meg.
– A globalizmus jelenleg nem tesz mást, minthogy az egész világra kiterjeszti a nyugati kultúra hanyatlását. Lassan letörik mindenütt az ösztönös ellenállás, és ahelyett, hogy fejlődő ellenpólusokként emelkednének ki a különféle hagyományos kulturális központok, inkább bedarálja őket egy populista, elsivárosodó, sekélyes eszmekör és ízlésvilág. Egyesek örvendeznek emiatt, hogy végre mindenki szerte a Földön ugyanannak lesz részese, ugyanazt érti, ugyanazt szereti; de mi, a bennszülött műértők már tudjuk, hogy a nyugat semmi újat nem tartogat többé, sőt ugyanazt ismételgeti egyre alpáribb és közönségesebb kifejezőeszközökkel. A nyugati művészetek jó negyven éve nem tudnak már semmi eredetivel előállni. És erre mi történik? Ahelyett, hogy asszimilálnánk az eltérő perspektívákat, egyfajta vérfrissítésként felhasználva a bennük rejlő értékeket, inkább minden a nyugati tömegek befogadóképességére degradálódik. Lenyomjuk a torkukon a saját véleményünket, és amikor önmagukat megtagadva, saját hagyományaikról megfeledkezve végre zabálni kezdik ugyanazt a szemetet, amit mi, örülünk, hogy megtörtént az elkerülhetetlen…
Danielt az élet minden területén lehengerlően magabiztos személyiségként ismerte, aki csak találkozott vele. Magas, izmos atlétatermete, dús fekete haja, karizmatikusnak is nevezhető arcéle külső megjelenését is alkalmassá tették arra, hogy bátran egy társaság középpontja legyen, ráadásul ehhez még kiemelkedő intelligencia is társult, amit kénytelen voltam elismerni tagadhatatlan érdemeként. A legtöbben nem tudták vele tartani a lépést, ha vitára került a sor, ám túlzás lenne kijelenteni, hogy azért, mert mindig mindenben igaza volt. Inkább mint egyéniség bírt túlságosan átütő és elbizonytalanító erővel. Én magam már folytattam vele hosszas vitát, amiből egyikünk sem került ki egyértelmű győztesként, és ezért tisztelt, éreztem rajta. Szerette, ha ellenfélre akad, ahogy én is. De ezen az estén nem volt kedvem komoly erőfeszítést igénylő küzdelemhez.
– Én nem látom ennyire végzetesen rossznak a helyzetet – vetettem ellene. – A világ mindig kiismerhetetlenül izgalmas, és ahogy az információtechnológia forradalmával kiszélesedik, egyre több zúdul ránk belőle. Mindenki megtalálhatja, ami érdekli, a saját szintjének megfelelően.
– Természetes, a lehetőség adott. De vajon hányan élnek ezzel, barátom? Ne magunkból induljunk ki. Az emberek többsége nem szomjazik az új benyomások után. Nem kívánja az elfogulatlan tájékozódást, a saját kézzel felszedett információt. Beéri csupán azzal, amit tálcán kínál neki a tömegmédia. Elégedett, ha nagyjából naprakész a leginkább közkézen forgó trendek terén. A médiumok pedig nem bánnak felelősségteljesen ezzel a hatalommal. Elég csak egy pillantást vetni a népszerű filmek, könyvek listájára, ugyan…
Volt egy olyan lappangó érzés bennem, hogy ma végképp felesleges volna vitába bocsátkoznom, így hát hagytam, hadd folytassa az előadást. Tökéletesen elegendőnek bizonyult, ha időnként hümmögtem egyet, vagy felvont szemöldökkel, érdeklődést színlelve ránéztem, Daniel az egyetértés jelének vette, és bátran folytatta. Jó házigazdaként leginkább vendégem szórakozását és kényelmét tartottam szem előtt.
Ahogy lassan sétáltunk, végeláthatatlan eszmefuttatása közben a folyosó falára aggatott képeket néztük. Én unalmamban, Daniel pedig mintegy ösztönösen, mintha mindent alaposan szemügyre venne, pedig szerintem annyira lefoglalták közben a saját gondolatai, hogy nem sokat tudatosított belőlük. De azért sorra megnézte őket, leginkább mert az embernek valahová nézni kell, ha épp nem hunyja be a szemét, és az amúgy sivár folyosón nem sok egyéb látnivaló akadt.
Egyszer régiben még büszke voltam erre a gyűjteményre. Na nem az ára miatt, ahogy sokan hinnék, hanem mert valódi értéket tudtam tulajdonítani a rajzok, festmények, metszetek mindegyikének, és gondos válogatás előzte meg ennek a folyosói gyűjteménynek a létrejöttét.
Az egyik darab előtt aztán Daniel megtorpant, mind séta, mind pedig beszéd közben, és homlokát ráncolva közelebb hajolt hozzá, mint aki elsőre nem hiszi el, amit lát.
– Ez eredeti? Vagy másolat esetleg?
– Mind eredeti – vontam vállat álszerényen, majdhogynem unottan, mint akinek ilyen kacatokkal van tele még a padlása is. – Tudom, ez a darab egy kissé merész. Akadt olyan, aki megbotránkozott rajta, hogy mit keres épp itt, ahol szinte mindenki láthatja. Tény, hogy néha én sem érzem valami jó ötletnek…
– Ugyan, barátom, dehogy. Miket beszélsz, ez egy igazi mestermunka. Ritka, kiváló színfolt. Tudom én, mire gondolsz – intett le egy kézmozdulattal, az orrát tudálékosan feljebb emelve – de hidd el, nincs ebben semmi kivetni való. Aki nem érti meg, hogy ilyen a világ és mindig is ilyen volt, aki szerint a valódi emberi érzelmeket örökké színfalak mögé kell rejteni, az nincs a tudatosság kellő fokán, és nem is érdemli meg, hogy igazi művészetre vesse a szemét. Amúgy Zichy, ugye? – kérdezte mintegy mellékesen, hogy ne legyen feltűnő a bizonytalansága.
– Igen, igen, Zichy – feleltem egy félmosoly kíséretében.
– Nos, roppant bátor és nagyon is helyes dolog tőled, hogy itt helyezted el – bólintott, miközben még egyszer alaposan megnézte. Amint tartottam tőle, helyeslő kézmozdulata közben kilöttyent egy korty vörösbor a szőnyegre. Mélyet sóhajtottam, de távol állt tőlem, hogy szóvá tegyem.
– Ha bátor volnék, a többit is kifüggesztettem volna. De talán még ez a legkevésbé zavaró a közízlés számára.
– Igazad van, túlzásba sem kell esni. Az úgy már puszta pornográfia lenne, lealacsonyítanák egymást, elveszne a hatás. Ez így éppen megfelelő, az eltérő hangvételű művek sorában. Megindító, valóban – lépett tovább, én pedig készségesen követtem.
110_k
Vacsora közben tovább folyt az egyre egyoldalúbb diskurzus. Daniel belelovalta magát kedvenc okfejtéseibe politikáról, irodalomról, a világ elkerülhetetlen és egyre gyorsuló hanyatlásáról, amivel szembekélve is már csak odázni lehet a végső összeomlást. A technológiai szingularitás exponenciális görbéjét vagy hatszor rajzolta fel ujjával egy képzeletbeli üvegtáblára közénk, mindezt egybevetve a túlnépesedés exponenciális görbéjével, és bevallom, kezdett fárasztani a társasága. Fellélegeztem, mikor az étkezés vége felé elérkeztünk látogatása valódi céljához, az üzleti megbeszéléshez, ám sajnos addigra már elfogyasztottunk két üveg erős portói bort, és ez mindkettőnk tiszta racionalitását kikezdte cseppet. Beszélgettünk nagy komolyan az együttműködés lehetőségeiről, több alternatív megállapodást is sikerült felvázolnunk, de éreztem egyre inkább, hogy döntés ma itt nem fog születni, és jobb lesz így mindenkinek. Azért örültem neki, hogy szemmel láthatóan jól érzi magát nálam, és kedvére való volt az étel is.
Már elmúlt kilenc óra, mikor belibbent Sophie, könnyed léptekkel, fehér nyári ruhában, akár egy angyal. Köszönt mindkettőnknek, aztán hozzám lépett, és egy csókot nyomott az arcomra.
– Szia, apu – súgta nekem külön, és elbűvölően mosolygott mellé, mint mindig.
– Szia, drágám. Nem eszel velünk valamit?
– Nem, köszönöm – ingatta a fejét kissé zavarban a vendég előtt, aki szintén nagy mosollyal bámult rá. – Beugrottunk hazafelé a csajokkal a McDonaldsba. Segítsek esetleg? Hozzak még egy üveg bort?
– Ne fáradj, majd elintézem – simogattam meg a karját. – Köszönjük.
– Akkor felmegyek. Érezzétek jól magatokat. Örültem – biccentett Daniel felé, aki szintén elköszönt tőle illedelmesen. Egy kicsit túlzónak éreztem a lelkesedését, amivel utána nézett, ahogy Sophie kiment az ebédlő ajtaján, de betudtam a bor hatásának.
– Igazán elragadó lány – mondta aztán elismerően. – Gyönyörű teremtés. Egyedül neveled?
– Igen, kilenc éves kora óta – mondtam nyugodtan, bár zavarhatott volna talán az indiszkréciója. Ám nem éreztem mögötte kellemetlenkedő szándékot, őszinte érdeklődésnek tűnt. – Mióta az exfeleségem úgy döntött, nem élte még ki magát, és elindult, hogy megkeresse a saját boldogságát…
– Hmm – bólintott Daniel jelentőségteljesen, mint aki egyből tisztában van mindennel. – Tudom, hogyan megy ez. Igazán sajnálatos. De amint látom, jól megvagytok ketten is.
– Igen, teljesen jól – mosolyogtam. – 17 éves már, okos lány, nem lehet okom panaszra. Még másfél év, és egyetemre megy.
Ilyen és hasonló dolgokról beszélgettünk még egy kicsit levezetésképpen, de nagyon már nem folytunk bele semmibe. Éreztem, hogy ennek lassan itt a vége. Mikor megkínáltam újra desszerttel, elfogadta ugyan másodszor is, de a társalgási kedve erősen alábbhagyott, mintha visszasüppedt volna gondolataiba.
Mikor aztán tíz óra felé felállt, hogy megköszönje a vendéglátást és elinduljon vissza a szállodába, megtántorodott és majdnem orra esett. Alighanem ő is csak ekkor eszmélt rá, hogy többet ivott a kelleténél. Hajszál híján magával rántotta a terítőt és az étkészletet is, elég kellemetlen helyzet lehetett volna, de végül tréfával agyoncsaptuk az egészet. Elviccelődtem vele tapintatosan, hogy milyen erős ez a bor, stb, de azért a végén hozzátettem komolyabban, hogy nem engedhetem így autóba ülni. Persze, nyilvánvaló, értett egyet ő is, mindjárt hív egy taxit.
Utólag ezerszer megbántam, hogy meggondolatlanul felajánlottam neki, aludja ki magát az egyik vendégszobában, és akkor reggel nyugodtan mehet kocsival, nem kell érte visszajönni. Van hely a házamban bőven, ez igaz, gyakran előfordult, hogy egy elhúzódó este után vendégeim éltek ezzel a lehetőséggel, nem szoktam bánni egyáltalán. Danielről ugyan nem gondoltam, hogy elfogadja, de meglepően kevés rágódás után kijelentette, hogy ha tényleg nem zavar, akkor élvezi még egy ideig a vendégszeretetemet. Dehogy zavar – mosolyogtam szívélyesen, és ezzel életem egyik legnagyobb hibáját követtem el.
Felmentem az emeletre, szóltam Sophie-nak, hogy legyen olyan kedves, segítsen a vendégnek berendezkedni, mutassa meg a szobáját, lássa el a szükséges dolgokkal, ha esetleg nem találna valamit. Ő persze szokás szerint ellenvetés nélkül, mosolyogva ment is, mint mindig, ha kértem tőle valamit. Egy igazi angyal ez a lány, gondoltam magamban boldogan és elégedetten. A saját részemről ezzel befejezettnek is tekintettem az estét. Mikor fél óra múlva visszanéztem, hogy elköszönjek Sophie-tól, megnyugtatott, hogy Daniel már alszik is, valószínűleg kiütötte magát kicsit. Fene se gondolta volna, hogy ennyire nem bírja az alkoholt, csóváltam a fejem. Reméltem, hogy nem fog neheztelni emiatt, vagy a szememre vetni, hogy leitattam.
Rossz alvó vagyok sajnos. Nem panaszkodom, én már megszoktam, de tény, hogy keveset alszom, gyakori hosszabb-rövidebb megszakításokkal. Ilyen volt ez az éjszaka is.
Ha eleget forgolódtam már, általában olvasok valamit, vagy sétálok egyet a nagy, kihalt, sötét házban. Van egy különleges hangulata ilyenkor mindennek, egészen más, mint a nappali fényözönben. A tárgyakból csak a kontúr marad, a színeket és részleteket elmossa a kintről beszivárgó gyér fény, a csend pedig átható és mély. Szinte mámorító. Nem is szoktam villanyt kapcsolni, zajt csapni. Mezítláb sétálok, szinte osonok végig a házon, hogy megőrizzem a nyugalmat, és persze hogy Sophie álmát se zavarjam meg, aki biztosan békésen és ártatlanul alszik.
Gyakran kibámulok az ablakokon a szunnyadó városra, esetleg a békés kertre. Hallgatom a távoli zajokat az erkélyről, vagy nézem a medence vizének tükörsima felszínét. Ritkábban leülök a tévé vagy a számítógép elé, esetleg végignézem a biztonsági kamerarendszer mozdulatlan képeit. Udvar, felhajtó, garázs, bejáratok, nappali, folyosó… Így volt ez ezen az estén is. A kamerák éjjellátó módban üzemeltek, és szokás szerint nem mutattak semmi érdekeset, amíg hirtelen…
Valami mozgást láttam az egyik monitoron, a konyha felől. Kicsit későn néztem oda, és nem tudtam már pontosan megállapítani, hogy mi is volt az, de valaki átsuhant a képen. Talán Sophie ment le valamiért, esetleg Daniel ébredt fel, és keres valamit. Ahogy számítottam is rá, villany gyúlt a konyhában, de nem láthattam abból a szögből, hogy ki van ott.
Sebaj, gondoltam, ő dolga, aztán vissza is tértem egy érdekes cikk olvasásához, amit a neten találtam. Elég jól sikerült belemélyednem, mindenesetre álmosabb nem lettem tőle kicsit sem.
Vagy fél órát is elütöttem így, mikor valami csörömpölést hallottam a konyha irányából. Valami evőeszköz vagy esetleg pohár eshetett le. A kamera képére néztem, és azt láttam, hogy még mindig ég a villany. Arra jutottam, hogy jobb lesz, ha utánanézek, nehogy valaki esetleg rosszul legyen odalent.
Nem gondoltam igazából, hogy tényleg valami baj lenne, ezért elég kényelmesen sétáltam le az emeletről. Bár szokatlan volt nálunk ez a mozgás így hajnali fél négykor, de idegen nem jöhetett be, hiszen megszólalt volna a riasztó. Sophie úgyis szólna, ha kell neki valami, úgyhogy azt tartottam a legvalószínűbbnek, Daniel kezd kijózanodni, és keres valami hideg üdítőt, esetleg gyengélkedik kissé a gyomra.
De amint leértem a lépcsőn, és a nappali felől végre beláttam a konyhába, egy pillanat alatt meghűlt bennem a vér. A látványra egyáltalán nem voltam felkészülve.
Sophie állt a konyhapult előtt, rákönyökölve, fenekét kicsit kitolva, mögötte, hátulról hozzásimulva pedig Daniel. A lányomon csak egy szűk, fehér alvós póló volt, a bugyija a bokájáig letolva. Daniel teljesen meztelenül állt ott, mohón simogatta a testét, csókolta a nyakát, és mindketten olyan hangokat hallattak, olyan mozdulatokat tettek, amit nehéz lett volna félreérteni.
Első kétségbeesésemben azért megpróbáltam. Ez lehetetlen, morogtam magam elé kábán. Valami másról lehet szó. De ugyan miről? Aztán erőszakra gyanakodtam. Ez a szemét féreg épp erőszakot tesz a kislányomon, igen. Már el is indultam feléjük, hogy közbelépek, amikor meghallottam Sophie hangját. Az éjszaka csendjében minden szót, kettejük minden apró neszét tökéletesen hallottam és értettem.
– Ahh – nyögött. – Nyomd be mélyebbre…
– Olyan szűk vagy, kicsim – suttogta Daniel sóhajtva. – Biztos?
– Igen, akarom… Nyomd belém teljesen…
Daniel megfogta a csípőjét, és ütemesen mozogtak mindketten, egyre szorosabban összesimulva. Sophie nagyot nyögött, mire a férfi csitítani kezdte.
– Shh, még felébred apád…
Lassan visszahúzódtam a sötétségbe. Nem akartam, hogy meglássanak, mert fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Már én éreztem magam kellemetlenül, hogy mindezt látom. Rendkívül szélsőséges és változatos érzések kavarogtak bennem, de a szememet képtelen voltam levenni róluk. Teljesen sokkos állapotban bámultam őket a lépcső korlátjába kapaszkodva, és miközben feszülten figyeltem, az agyam eredménytelenül próbált rendet vágni zilált gondolataim között.
Szörnyen festettek együtt. Daniel nagy, erős alakja, vele kontrasztban pedig Sophie vékony, fehér bőrű teste… És mégis, összepasszoltak, együtt mozogtak, egy ritmusra sóhajtottak és lélegeztek, a lehető legintimebb módon. Látszott, hogy Daniel nem tud betelni a fiatal lánnyal, falánkan simogatta, markolta és csókolta mindenét, fenekét, hasát, derekát, nyakát, tarkóját, benyúlt a pólója alá is, és a mellét simogatta… Hevesen zakatolt a szívem, valódi fizikai fájdalmat éreztem, és mégsem bírtam nem odanézni. Sőt, a farkam keményen állt anélkül, hogy észrevettem volna.
Sosem láttam még hasonlót, nem vagyok nagy pornórajongó, és amúgy is, Sophie még csak 17, ez illegális volna felvételen.
– Ahh – nyögött egyre kéjesebben, elborult tekintettel. – Bassz seggbe…
El sem akartam hinni, amit hallok.
– Igen, kicsim, imádom a popsid…
Daniel belemarkolt a lány hosszú hajába, és jobban előredöntötte a konyhapulton, én pedig egyszeriben minden apró részletet túl jól láttam. Egy apának sosem szabadna ilyet látni. Mit művelek én? – döbbentem rá. Mégsem volt bennem annyi lélekjelenlét, hogy elsétáljak.
Megpillantottam Daniel nagy farkát, ahogy lassan ki-be húzogatta Sophie fenekében, hosszú, komótos mozdulatokkal. Szürreálisan képtelennek tűnt, hogyan fért be neki ilyen könnyedén, és hogy-hogy nem sikítozik fájdalmában, sőt… Ahogy láttam, nagyon is élvezte. Szemét félig lehunyva, ajkát nyitva felejtve, a pultba kapaszkodva nagyokat nyögdécselt, mint egy igazán kéjsóvár, felnőtt nő, Daniel pedig szemmel láthatóan nem csinált belőle morális dilemmát, hogy megadja neki, amit kíván.
A mozgásuk gyorsult, egyre hevesebbek lettek mindketten. Összecsattantak tompa, halk zajjal, markolták és szorították egymást, az arcukat eltorzította a nemiség ösztönös élvezete, nekem pedig belefacsarodott a szívem a látványba.
Fogalmam sincs, meddig néztem így, ahogy dugnak. Öt perc vagy fél óra? Soknak tűnt, de ahogy később végiggondoltam, nem tarthatott túl sokáig. Sophie sikított egyet, Daniel pedig a szájára szorította a tenyerét, és lökött rajta még néhányat, aztán ráborulva belé élvezett. Apró levezető mozdulatokkal döfködte még egy darabig a fenekét, miközben halkan pusmogtak és becézgették egymást.
– Imádlak kicsim, isteni vagy – zihálta Daniel, Sophie pedig hátrafordult, hogy megcsókolja.
– Köszönöm – súgta mellé, és olyan cédán mosolygott, amilyet róla eddig el sem tudtam képzelni.
Hogy eléjük álljak, és kérdőre vonjam őket? Nem, ezt abban a pillanatban el sem tudtam képzelni. Gyakorlatilag menekültem onnan, sebesen fel az emeletre, mielőtt megneszelik, hogy bármit láttam. A szobámba érve aztán az ágyra vetettem magam, kimerülten, mint aki kilométereket rohant, és szinte álomba ájultam. Reméltem, hogy reggel majd kiderül, csak egy őrült agyszülemény volt az egész.
De nem. Másnap első dolgom volt, hogy visszanéztem a kamera felvételét, és láthattam, hogy előbb Daniel megy le a lépcsőn egy szál boxerben, a nappalin át a konyhába, aztán valamivel később Sophie. Bő egy óra múlva jelent meg Daniel ismét. Egyedül ment vissza, fel a szobájába, Sophie pedig némi idő elteltével követte. Várt néhány percet, gondolom, hogy véletlenül se lássam őket együtt, de ez nem sokat javított már a helyzeten. Minden, aminek tanúja voltam az éjszaka, beleégett a retinámba. Ha lehunytam a szemem, őket láttam, ha csend vett körül, őket hallottam. A gondolataim monomániás körpályán süvítve szülték a rosszabbnál-rosszabb kényszerképzeteket.
Daniellel nem találkoztam reggel, direkt elkerültem, és soha az életben nem akartam többé látni. Bár nem vagyok egy erőszakos ember, erős ingert éreztem magamban, hogy valami kemény tárggyal pépes masszává zúzzam a koponyáját, úgyhogy jobb lesz így, gondoltam. Úgysem tudnék rá soha ugyanúgy nézni még egyszer, ahogy sajnos a lányomra se.
Ez volt a nagyobbik gond. Hogyan tudtam volna ezt a traumát gyorsan és csendben feldolgozni?
Hozzátartozik az összképhez, hogy mindaddig valóban egy földre szállt angyalként tekintettem Sophie-ra, a naiv apák gyanútlanságával, és nem is feltételeztem, hogy egyáltalán érdekli a szex. Sosem beszéltem vele ilyesmiről, és kezdtem is magamat vádolni emiatt. Hogyan lehetséges, hogy ennyire nem ismerem?
De hiszen annyira fiatal még. Testileg a koránál valamivel fejletlenebbnek tartottam, vékony volt, alacsony, a melle sem valami nagy, bár persze, a feneke formás, nőies. És az arca sem olyan kislányos már, mint ahogy a bennem élő képen viszontláttam. Ezek után egészen más módon vettem szemügyre, mint addig. Rá kellett jönnöm, hogy sok új ruhája van, amit valahogy elmulasztottam észrevenni. Másként mozog már, másként beszél és mosolyog, mint néhány éve. De azért ez mégiscsak durva és helytelen, ami történt. Vagy bennem van a hiba, és egyszerűen csak olyat láttam, ami nem rám tartozik? Vívódások végeláthatatlan sora kezdődött bennem.
Miért pont popsiba engedte? És miért egy ennyivel idősebb férfinek? Hallottam már, hogy egyes tinilányok az orált és az anált preferálják a hagyományos aktus helyett, hogy szüzek maradjanak. Erről lehet szó, vagy a puncija sem szűz már? És vajon hány férfival történt már ez meg? Hányan kúrták seggbe az én ártatlannak hitt kislányomat? És miért pont a konyhában kellett csinálniuk, ilyen eszetlenül óvatlan módon? – Minduntalan csak kilátástalanul felhúztam magam.
Jóval behatóbban kezdtem rá figyelni, mint azelőtt. Követtem a házban a tekintetemmel, amerre csak járt. Néztem a kamerákon, hallgatóztam a szobája előtt. Amikor nem volt otthon, be is mentem és kutakodtam. A laptopján legnagyobb bánatomra nem ismertem a jelszót, kézzel írt naplót pedig nem találtam. Arra viszont rájöttem, hogy elég sokat maszturbál, naponta akár többször, ráadásul a legkülönfélébb segédeszközökkel, amik a kezébe akadnak. Hajkefe, üres alkoholos üveg nyaka, filcek, dezodor, zöldségek, uborka, banán… Hallottam a nyögéseit, és már tudtam, mit csinál. Végre rájöttem, milyen sokáig elmarad suli után, és hogy ez nem feltétlen a barátnőknek köszönhető, ahogy eddig állította.
A viselkedésem is elkerülhetetlenül megváltozott vele szemben, ami neki is hamar feltűnt. Eleinte még próbáltam úgy tenni, mintha mi sem történt volna, de az a kedves mosolya csak olaj volt a tűzre. Mogorva lettem és barátságtalan, faggatni próbáltam, de nem tudtam belőle kiszedni semmit. Előfordult párszor, ami azelőtt sosem, hogy rákiabáltam és nem engedtem el otthonról estére.
Fogalmam sem volt, mitévő legyek, képtelen voltam kiverni a fejemből ezt az egészet.
Egyik nap aztán ő tette meg, amit talán nekem kellett volna: odaállt elém, és nyíltan megkérdezte:
– Mi a baj? Annyira más vagy mostanában. Történt valami? A céggel talán?
Érdeklődése teljesen őszintének és ártatlannak tűnt, de felkészületlenül ért, nem is tudtam, mit feleljek rá. Eleinte hárítani akartam, de erősködött.
– Nekem elmondhatod. Szeretnék segíteni, ha tudok. Mindig azt mondtad, mi ketten vagyunk csak egymásnak… Rám számíthatsz bármiben, ahogy én is rád.
Nagy nehezen aztán kiböktem. Elmondtam, hogy láttam őket azon az estén. Hogy akaratlanul tanúja voltam, ahogy ők ketten… Egy idő után, ahogy átszakadt bennem a gát, megállíthatatlanul ömlött belőlem a szó, és elmondtam mindent, részletesen.
Az arca elkomorodott, a szemében sértett sötétség gyúlt.
– Te kilestél minket? – kérdezte megdöbbenve.
– Nem voltatok valami elővigyázatosak, meg kell hagyni. Abszolút nem állt ilyesmi a szándékomban, és ha kitörölhetném az agyamból, megtenném, elhiheted.
– Te jó ég… – temette a kezébe az arcát. – Ez szörnyen gáz.
– Igen – bólintottam gúnyosan. – Szörnyen és elfogadhatatlanul gáz. Mégis, el tudod nekem mondani, hogy mit képzeltél? Vagy meg tudod magyarázni, hogyan történt ez az egész?
Könnyes szemmel nézett fel rám, dühösen vigyorogva.
– Nincs mit megmagyaráznom. Szeretkeztük, mert kívántam és jól esett.
– Ezt nem nevezném éppen szeretkezésnek… – szóltam közbe.
– Nem érdekel! Akkor basztunk! Mégis mi közöd van neked ehhez? Hogy mertél kilesni?! És még te duzzogsz ezek után?
– Ne beszélj így velem. Egy idős férfival enyelegsz, egy üzlettársammal, ennél sokkal okosabbnak, de legalábbis igényesebbnek hittelek. Hogy voltál erre képes? Mit gondolsz, milyen képet fest ez rólam előtte? – estem neki egyre dühösebben.
– Nem fogok tőled engedélyt kérni, hogy kivel dughatok! – kiáltott vissza sírva.
– Több is volt? Sok volt már, ugye? Mesélj csak nekem, hány pasival volt eddig ilyen komolytalan kis kalandod?
– Sem-mi kö-zöd hoz-zá – sziszegte szótagoltan. – Úristen, ez nem a 19. század. Azt gondoltam, te felvilágosult vagy… Nem ilyen gyöpös öregember.
– De minek hazudtál? Hogy mertél ennyire félrevezetni?
Kezdtem végképp elveszteni a fejemet.
– Nem hazudtam. Sosem kérdeztél ilyenekről. És te sem számolsz be róla, kivel hogyan szexelsz.
– Akkor ezután másképp lesz.
– Ugyan, mi lesz másképp?
– Miért nem tudsz egy hozzád való, rendes, fiatal fiút keresni legalább? Ha már mindenáron…
– Gyűlöllek – mondta halkan, és szipogva faképnél hagyott, felment a lépcsőn.
– Ezután nem mehetsz el itthonról az engedélyem nélkül! – harsogtam utána, magamon kívül. Szörnyen felbosszantott.
Ám amint kicsit megnyugodtam, magam elé révülten elgondolkodva, be kellett ismernem magamnak, hogy ez az egész nagyon el van rontva.
Vagy két hétig egyáltalán nem beszéltünk egymással. Került engem, és én is őt. Akármennyit gondolkodtam, nem tudtam eldönteni, kinek van igaza, és részemről mi lenne a helyes magatartás ebben a helyzetben. Legyek durva és szigorú? Kérjek esetleg bocsánatot? Az képtelenség, nem tudom megtenni. Szörnyű szülő lehetek, ostoroztam magam. Elrontottam valamit valahol, és nem hozhatom már helyre. Nem beszélhetek Sophie-val már azelőtt, hogy ez az egész megtörtént volna.
Egyik este a nappaliban olvastam, elmúlt már nyolc óra is, amikor Sophie sétált le a lépcsőn kicsípve, miniszoknyásan, az ízlésesnél egy kicsit erősebb sminkkel az arcán. A parfümje illata felhőként követte, méterekről megcsapta az orromat. Fekete harisnya volt rajta combfixszel, magassarkúval, meglehetősen kihívóan. A fehér felső alatt nem hordott melltartót, tökéletesen látszott szép kis mellének formája. Megállt előttem, csípőre tette a kezét, és szemtelenül kijelentette:
– Elmegyek egy buliba, későn jövök.
– Így? – néztem végig rajta meghökkenve. – Gondolod, elég kurvás?
– Nem is tudom, neked tetszik? – fordult körbe előttem. Éreztem, hogy direkt provokálni akar.
– Komolyan azt hiszed, hogy elengedlek így éjszakára?
– Miért ne? – bámult rám értetlenkedést színlelve. – Holnap szombat, nem kelek korán. Itthon unatkozom.
Letettem a könyvet és felálltam, hogy közelről nézzek a szemébe. Dühös volt a tekintete és vad.
– Ha neked az a szórakozás, hogy felszedsz valami ismeretlen tahót és megdugatod magad vele…
– És ha nem is egyet? Kettő jobban hangzik, nem? Vagy három? – nézett rám bátran.
– Az uborkánál biztos jobb.
– Féltékeny vagy? Arról nem tehetek, hogy neked csak a kezed marad estére.
– Gondolod, hogy én nem tudnék összeszedni valami hozzád hasonló ribancot, ha erre volna szükségem?
– Szerintem nem. Nem szeretjük a besavanyodott vén faszokat.
– Pont olyan vagy, mint az anyád.
– Meg is értem őt, hogy unatkozott melletted. Csak azt nem tudom, miért nem hagyott itt előbb.
– Velem együtt téged is elhagyott, emlékezz.
– Mert csapnivaló férj voltál. Ahogy apának is szar vagy. És ha velem baj van, az a te hibád is.
– Nem fogod rám hárítani.
– Dögölj meg – vágta rá, és itt fogyott el végképp a türelmem. Reflexből adtam neki egy jókora pofont, amitől egyből az asztalra esett. Tény, hogy elborult az agyam, sosem éreztem azelőtt ilyesmit. Úgy éreztem, ölni tudnék dühömben. Elsősorban Danielt, ha itt lenne.
Belemarkoltam Sophie hajába és annál fogva állítottam talpra. Ahogy rám nézett, a szeme könnyes volt ugyan, de a tekintete továbbra is vad és gátlástalan. A szája sarkából vér serkent. Hirtelen hihetetlenül szexinek éreztem így.
Mintha a vesémbe látott volna, kárörvendőn elmosolyodott.
– Úgy tudtam, hogy erről van szó. Féltékeny vagy. Te szerettél volna seggbe baszni, és csak az zavar, hogy más tette meg. Kimondhatatlanul kívánod a szűk popsimat, mindennél jobban szeretnéd a farkad körül érezni. Ugye, apu? – nevetett.
– Hogy te milyen egy mocskos kis ribanc vagy – mondtam, mire felelet helyett csak vigyorogva megnyalta véres felsőajkát.
Ennyi. Itt teljesen ledobta az agyam a láncot. Nem tudnék mentséget találni rá, olyannyira kilátástalan, hogy nem is próbálom többé.
Lenyomtam magam elé térdre, ő pedig nem igazán ellenkezett. Csendben nézte, majdhogynem diadalmasan, ahogy kigomboltam a nadrágomat és lehúztam a sliccemet. A farkam kőkemény volt, amikor elővettem.
– Most szopni fogsz drágám, ugye tudod? – mondtam neki az izgalomtól félőrülten, ő pedig szinte közönyösen egy vállrándítással válaszolt. Mozdulatlanul térdelt előttem, könnyes szemekkel felnézve rám, és hagyta, hogy az arcába toljam a farkamat.
– Nyisd ki a szád – parancsoltam rá, mire szó nélkül engedelmeskedett. Végig a szemembe nézett, miközben a szájába nyomtam a duzzadó farkam, és készségesen kapta be, mintha mi sem lenne természetesebb.
– Szopj, te kis ribanc – sóhajtottam magamon kívül. Szót fogadott, cuppogva, rendesen szívni és szopni kezdte a farkam, miközben a nyelvével simogatta mellé. Megfogtam a fejét, belesimítottam a hajába, és miközben a szemkontaktust végig megtartottuk, ütemesen dugni kezdtem a száját. – Ez kell neked, ugye? Egy fasz a szádba, hogy végre jól érezd magad – mondtam reszketve, ő pedig cuppogva szopott.
Annyira izgatott voltam már, és olyan régen voltam nővel, hogy éreztem, nem fog sokáig tartani. Teljesen maga alá gyűrt a vágy, megrészegültem a látványtól, az érzéstől, és hogy mennyire perverz, undorító dolgot teszek. Már nem tudtam magamnak parancsolni. Sophie tarkójára tettem a kezem és egészen a torkáig nyomtam a farkam, amíg levegőért nem kezdett kapkodni. Láttam, hogy könny folyik végig az arcán, és teljesen elkenődik a szemfestéke.
– Ezt szereted? Hm? Így most jó? – kérdeztem tőle, még mindig végtelenül dühösen. Kivettem a farkamat a szájából és összesimogattam vele az arcát. Paskoltam a szép, angyali pofiját, és ő szemérmetlen mosollyal tűrte, sőt, direkt tartotta nekem. Képtelen voltam kiolvasni a szeméből, hogy mi játszódik le benne.
Visszanyomtam a szájába, puha ajkai közé, mire felszólítás nélkül is szopta tovább. Ügyesen csinálta, túlságosan is ügyesen. Biztos, hogy nem én vagyok ebben sem az első, gondoltam, és a felismerés fájt, de egyszersmind még jobban felizgatott.
– Egy igazi kis szopós ribanc, apu kis kurvája – nyögtem a szemébe, ő pedig ártatlan tekintettel bólogatott a nyálától csillogó farkamon. – Ügyes kislány… Szopj csak… Ez az…
Végül kivettem a szájából, húztam rajta párat, és nagyokat sóhajtva az arcára spricceltem. Emiatt sem ellenkezett, csak csendben lehunyta a szemét, hogy ne menjen bele, és hagyta, hogy ráélvezzek, ahogy akarok. Bőven folyt végig az arcán a sperma, jutott mindenhová, a hajába is, a gyönyörű ajkaira, az állára, a ruhájára. Rávertem mindet, és önkívületi állapotban néztem le rá. Mikor kinyitotta a szemeit, elmosolyodott gúnyosan, de továbbra sem szólt semmit. Csak térdelt ott előttem, spermától csepegő arccal, elkenődött rúzzsal és szemfestékkel, összekócolt hajjal, a szája sarkában még mindig némi vérrel.
– Most már tetszel – suttogtam keserűen. – Mehetsz, ahová akarsz.
Végre megmozdult, a táskájáért nyúlt. Zsebkendőt keresett, hogy letörölgesse magát, miközben feltápászkodott.
– Utállak – válaszolta. – Tönkretetted a sminkemet, te fasz.
Teljesen kiürülve omlottam vissza a fotelba, ahol az imént még olyan nyugodtan olvastam. Ez nem lehet igaz, gondoltam. Ez az egész csak egy szörnyű álom.
Sophie elhasznált vagy három zsebkendőt, mire úgy-ahogy megtisztogatta magát, aztán a negyedikkel a könnyeit törölgetve, szipogva elbaktatott, fel a lépcsőn, vissza a szobájába.
Küldj te is szextörténetet!
További Szextörténetek
Excsajok szexképei
