A Balaton Szupermaraton után nehezen szedtem össze magamat, keveseket futottam. A gyorsaságom is megcsappant, így laza hét közbeni hosszú futásokkal és hétvégi versenyekkel próbáltam felhozni magamat. Szerettem volna egy jó maratont még ősz előtt, de nem találtam jó klasszikus versenyt, amire fel is tudok készülni. A bükki hegyire már régóta el akartam jutni, és bár erre se sok felkészülési idő maradt, azért belevágtam. Kezdetben még az ultratávra is gondoltam, de hamar lemondtam róla, mert csak teljesíteni nem akartam, a jó teljesítéshez meg nem volt lehetőségem felkészülni.

Májusban minden hétvégén versenyeztem félmaratonig, de egyik sem ment jól, így két héttel a célverseny előtt még nyomtam egy 30-ast, amivel már elégedett voltam. Innentől jött a rápihenés. Egy dolgot nem csináltam, hogy emelkedős terepen eddzek, máskor nem volt ezzel probléma, szeretem is a szintes versenyeket.

Az utolsó héten már csak egyszer kocogtam, ezzel nem is lett volna gond, viszont a pihenés nem igazán sikerült. Vasárnap sörfesztivál, így megalapoztam a hétfői kezdést, szerdán Vénusz átvonulás miatti hiperkorai kelés. A korai lefekvés a gyerekek miatt, a késői kelés a munka miatt nem megoldott hétköznap.

Péntek este vonattal Miskolcra mentünk a szüleimhez, majd szénhidrátfeltöltés szilárd és folyékony formában volt dögivel. Szerencsére nem kellett korán kelni, bár nem aludtam jól. Egy órával a rajt előtt kimentünk felvenni a rajtszámot, felmérni a terepet. Péter Attila ismertette a terepviszonyokat, 10,6km és 300m szintemelkedés körönként, nekem ez négyszer. Még ekkor se vettem komolyra a dolgot, max. 4óra körüli beérkezést jósoltam magamnak. A hűsítőkendőt beáztattam, bekentem a hajlatokat, némi melegítés, majd beálltam a rajthoz.

Meredek lejtővel kezdtünk, majd jött a hullámvasút. A tömeg lendülete vitt magával, de egy kis idő után vissza is vettem, hisz sok van még hátra. Többen voltak körülöttem, egyszerre indult az 1, 2, 4, 6 kört futók serege. Két futó beszélgetésére lettem figyelmes magam mögött, kiderült, a lány 2:58-as, a srác 2:57-es maratoni idővel rendelkezik. Nem tudtam, mi a fenét keresek ott, így magam elé engedtem őket. A lány tapasztalt volt, a meredekebb emelkedőkbe belesétált, így tettem én is, bár meg bírtam volna futni. Inkább belesétálgattam már az elején, hogy a végén se legyen gond. Nem tűnt nagyon erősnek a tempó, de tudtam, hogy még visszább kell vennem és kezdtem sejteni, itt csupán a teljesítés is nagy dolog lesz. Füllesztő volt a meleg, nagy a szintkülönbség, főleg, mikor az Ostorosra fel kellett mászni. Gyalog se volt könnyű, a legjobb futóktól se képzeltem, hogy futnak itt. Nem is volt ezzel gond, hisz ezért hegyi, de utána a lejtő még tán meredekebb, de biztosan hosszabb volt. Ez volt az igazi combgyilkos! A honlapon írták, a terep nem igényel speciális terepcipőt, de jól döntöttem, hogy mégis azt vettem fel. Kellett az erősebb tartás a lábnak, a jobb tapadás a néhol saras helyeken. Az útvonal végig erdőben, füves réteken, néhol kavicsoson, max. 100m aszfalton vezetett. Szerencsére többnyire árnyék volt, ritkán ért közvetlen napfény, viszont a meleg punnyasztó volt. Egy körön a célnál, valamint csupán egy helyen volt frissítő, ami féltáv előtt volt, a nehezebb második felére kellett volna még egy minimum. Az asztalok tartalmaztak talán mindent, amire szüksége lehet egy futónak. Én csak az almára és folyadékra figyeltem, de volt banán, szőlőcukor, sós valami, meg egyebek, pontosan nem figyeltem. Mindez elég is lett volna, ha többször van.

Az első kört egy óra és pár másodperccel tettem meg kicsivel az első lány mögött, valamivel a második előtt, legalábbis őket mondták be, hogy állnak helyezésileg. Ha egy három órán belüli maratonos is ennyit fut, a többi körben jóval rosszabbat vártam magamtól, a négy órás célidő vágya azonnal szertefoszlott. A frissítőknél sokat ittam, ez megviselte egy darabig a gyomrom, de így se tartott ki a következőig, ahová teljesen kiszáradt szájjal érkeztem mindig. A második kör nagy emelkedőjén egy félmaratonos lány jött mögöttem, előre engedtem, pici léptekkel, de futott! Fele akkora lépésszámmal gyalog mentem mögötte, nem is értettem az egészet. A második kör 1:07 lett. Ekkorra igencsak megritkult a mezőny, a kismaratonosok, félmaratonosok, már kiszálltak. A harmadik elején, mikor emelkedőbe váltott, megzuhantam, komoly holtpont következett. Csak sétáltam bágyadtan felfelé, megálltam kavicsokat kiszórni, de nem akaródzott jobbra fordulni a helyzet. Még sosem volt, hogy egy ilyen belassulásból feltámadjak. Belegondoltam, most sétálni is nehéz, mi lesz majd a célban? Hogy jutok legalább a kocsiig? Emelkedő végén magamra erőltettem némi kocogást, és ment! Futottam, mintha előbb mi sem történt volna, csak az igazán meredekeken sétáltam újra. Következett a frissítő, most már elkezdtem enni is, almát, és bevettem a 3-ból az első magnéziumot is. Újra teli gyomor, sokáig vánszorgás, majd ismét futás. Eljött az első görcs ideje, kinyújtottam. A feladás komolyan felmerült bennem, de utolértem néhány félmaratonost, akiknek ez még csak a második kör volt! Csak nem lehettem annyira hátul, így újra túléltem a HEGYET, combgyilkolás majd nemsokára kör vége 1:16. Közben bemondták, kitolják a szintidőket a "kellemes" időjárásra való tekintettel. A család már ott várt, bele sem gondoltam, de nekiindultam az utolsó körnek is. Második magzézium, eszem-iszom, teli gyomor, nagyon nehéz elindulás. Ezt a kört előre 1,5órásra tippeltem. Szinte az összes emelkedőn sétáltam, miközben egyre többször álltam meg görcs miatt nyújtani. Beért egy rendőr srác, akivel többé-kevésbé együtt haladtunk ezután. Volt egy kulacsa, szinte kinéztem a kezéből. Megkínált és mondta, úgyse tudom visszautasítani. Egy nagy korty, majd megfulladtam. Ő az ultrára nevezett, de már eldöntötte, hogy kiszáll. Kiderült, jobb futó nálam, de Debrecenben, ahonnan jött, nincsenek szintek:) A frissítőnél szétszakadtunk, újra egyedül vánszorogtam. Próbáltam egyre többet futni egyszerre, hogy minél hamarabb véget vessek ennek a rémálomnak. Végefelé Zoncsi beért, egész jó állapotban. A nagy hegyig együtt futottunk, ahol beértük a rendőr srácot. Zoncsi minimál méretű kulacsából nem volt pofám kérni, a másiké már elfogyott, de szerencsére kb. 2km volt hátra. Zoncsi el, végül a sráccal együtt tettük meg a táv maradék részét. Utolsó kör 1:31, összidő 4:55:08.

A célban nem zuhantam össze, mint ahogy elképzeltem, várt a söröm, és még nyújtani is képes voltam. Lelkileg azért meggyötört, egy futóversenyre nem túrázni megy az ember. Az eredménylista szerint 11. lettem, nem is olyan vészes. Az ultrások közül 5-en értek célba, az első hatot díjazták volna...

A maraton teljesítése már nem motivál annyira, hosszabb ultrára nem tudok felkészülni, viszont egy hegyi verseny még kihívás nekem. Szóval irány a dombok, rákészülés nélkül nem megy.

Gemolaci