Hogy én oda fel? Én, aki a Vivicittán a Margit-híd emelkedőjét kemény próbatételnek élem meg 2 km-rel a cél előtt? Kizárt! Tavaly a Hármashatár-hegyen megnéztem belülről az orvosi sátrat, ott is felfelé kellett futni nagy melegben. Na jó, talán az is közrejátszott, hogy a választott tempó túl sok, a hidratálás túl kevés volt. Amúgy Pesterzsébet, ahol lakom nem a Himalája, emelkedőt csak a szép kúposra megépített főútvonalakat keresztezve találok. Igen, érzékelem, hogy az úttest a felezővonalig emelkedik, és akkor mi van?! Igaz, amikor „hazamegyek” és gyerekkorom emelkedőin, a fonyódi hegyen futok, van kaptató bőven, de az más, az „hullámvasút”, és felfelé futva azzal nyugtatgatom sikító, égő combizmaimat, hogy már látszik a vége, onnan már visz a lendület lefelé, különben is, a csúcson mindenért kárpótol a balatoni panoráma! Szóval köszönöm szépen, hegyekből ennyi épp elég, néha még sok is, igen, félek tőlük, nem megyek a Kékesre és pont. Ha esetleg mégis rászánnám magam, mondjuk jövőre, az csak azért lenne, mert Balázs fiam annyira szeretné kipróbálni ott is magát. (Tavaly is ezt mondtam…) Persze neki meg se kottyan az emelkedő, még szereti is (na jó, 17 évesen még én is bírtam).

Mi?! Hogy az öcsémet benevezte a barátja a Kékesre? Ja, ha van hely a kocsiban, én is megyek! Hirtelen felindulásból, nnna! Hely van, Balázs viszont – őszinte sajnálatára – nem tud jönni, mert 2 nappal a csúcsfutás után érettségizik testnevelésből, 3 napos program, benne minden földi jó, nem kellene izomlázzal, rosszabb esetben sérüléssel nekimenni. (Bréking nyúz, megvan az érettségi, 90%-osra sikerült!!! J)

Június 15. reggel. Parahegyek. Margit, nóóórmális??? Az autóban négyünk közül csak egyikünk, Gábor futotta már meg a Kékest (kétszer is), ő osztja az észt, adja a tanácsokat. Mátrafüreden találkozom Kolozsi Erzsivel és két másik ismerős sráccal, mindenki egybehangzóan ugyanazt mondja: az első 8 km-en (Mátraházáig) nem szabad nagyon elfáradni, a lényeg ott kezdődik. Nyugtatgatom magam, az időeredmény úgysem számít, Mátraházáig csak nem vesz fel a záróbusz, utána meg akár bele is sétálhatok.

Tűz a Nap, a dél körül még biztatónak tűnő esőfelhők úgy döntöttek, mégsem itt adják le terhüket. Még szerencse, hogy vettem magamnak egy sapkát a múlt héten. Még jobb lenne, ha nem felejteném el vízbe mártani már rajt előtt, de erre csak bő egy kilométer megtétele után jövök majd rá. Kulacs tele, övtáskában magnéziumtabletta, szivacs a kézben, indulhatunk. Szerényen, a mezőny végéről. A tömegrajt előtt pár perccel 3 idős, dehogy idős, szépkorú futó indul el, hármójuk életkora 200 év felett van, egyikük épp előző nap töltötte a 80-at! Példaértékű! Igen, így kell élni 80 évesen! Később elfutok mellettük, és mint mindenki más a környékemen, kifejezem tiszteletemet.

Még otthon, indulás előtt próbáltam memorizálni, melyek lesznek a legkönnyebb (ha van ilyen) és a legnehezebb szakaszok. Elérjük az első km-t jelző táblát, ott látom, kiírják a következő kilométeren várható emelkedést. Szuper! Jöhetne már az első frissítőállomás (lehet, hogy inkább ezeket kellett volna memorizálni?), éget a Nap, a vállamat bekentem naptejjel, remélem, a sapka így szárazon is véd. Kényelmes tempóban futok, az első 3 kilométeren még így is megvannak a 7 perces kilométerek. Megnyugszom, ezt a hátrányt már nem hozza be a 9 perc/km tempóban közeledő záróbusz. Öcsémmel előzgetjük egymást, nem versenyszellemből, csak mert mindketten futjuk azt a tempót, amit épp komfortosnak érzünk. Gábor már előrébb jár, ő már rutinos, a negyedik srác, Peti valahol mögöttem, neki pár plusz kilót is cipelnie kell. Jön az 5. kilométer, 8,5%, azannya, de nem gond, tudom, utána 2 km pihi jön. Aztán befutunk Mátraházára. A hangulat leírhatatlan, mindenhol szurkolók, egyszerűen muszáj derekat egyenesíteni, lazán, felemelt fejjel, mosolyogva futni, áh, megy ez könnyedén! Sokkal kevésbé vagyok fáradt, mind gondoltam volna!

Aztán befordulunk a Kékestetőre vezető útra. Szerencsére rögtön az elején van egy frissítőpont, van mire fogni, miért állok meg (banánt enni, ISO italt inni, sapkát vizezni, mi másért!). Anyám, borogass, 10,5%! Aztán ennek a kilométernek is vége szakad és tudom, érzem, hogy most már biztos nem fogok belesétálni, ha lassulok is, de a lépéseim még mindig futólépések. Jó lenne még egy kis energia, megkérdezem egy fiatal (na jó, nálam fiatalabb) sráctól, nem tudja, lesz-e még egy frissítőpont. Neki is ez az első csúcsfutása, ő sem tudja. Váltunk pár szót, aztán futok tovább, elhagyom. (Végül is volt még egy pont, de csak vízzel, nem álltam meg.) Egy nő lép ki az erdőből, kicsit fújtat, megszólít, ez igen, neki felgyalogolni is épp elég volt idáig, mi meg itt futunk, gratula. Ismét szárnyakat kapok. Amikor kicsit lankadnék, fiam edzéstársa, Ádám tűnik fel (az édesapjával és a barátnőjével) – csak ő már lefelé, nyakában az érem, kiabálunk, vigyorgok, buzdítanak. Később megtudom, kicsit bosszankodott, hogy nem sikerült 1 órán belül futnia, ahogy tervezte (01:00:44 lett az ideje…).

Aztán már hallom a hangokat, itt a cél a közelben, az út tényleg elég rossz állapotban van, de kit érdekel! Kocsis Árpáddal együtt futok be a célba (na jó, ő mögöttem volt a rajtnál). 01:28:25, jé, másfél órán belül! Telefon az érettségi találkozóján is értem aggódó férjnek (ő látott engem a Hármashatár-hegyen, le is nemnormálisozott, amikor fejembe vettem a Kékest), képzeld, eljutottam a csúcsra…! J Gábor már fent van, nemsokára öcsém is befut, majd Peti is. Érem, pacsizás, csúcskő-fotó, jövőre veletek ugyanitt!

A Távfutó Művek résztvevői:
196 KISZELY Nándor 1982 HUN Budapest F 725 1:12:35 1:11:59
253 SIPOS Sándor 1957 HUN HASE Bud F 895 1:14:56 1:14:17
323 KASSAI Károly 1962 HUN Budapest F 972 1:17:05 1:16:23
93 LIPPAINÉ Tünde 1969 HUN Távfutó Művek N 623 1:29:55 1:28:25
130 KOLOZSI Erzsébet 1951 HUN Bu N 846 1:32:47 1:32:35