Kis Víg Miska sárréti betyárról

Szűcs Sándor néprajzkutató könyvében (A régi Sárrét világa) találtam egy Kunhegyes környéki esetet, melyet rajtam kívül gondolom még sokan nem ismertek eddig, ezért szívesen megosztom másokkal is Kis Víg Miska történetét, (Vargyas Lajosnál a név Kisvég Miska alakban fordul elő), aki híres, neves, sárréti betyár volt. Sárrétudvariban született, onnan indult el a betyáréletbe.

Otthon Mihálynak hívták, Miska a betyárneve volt. Állítólag termete miatt nevezték Kis-nek. Bár nem volt alacsony ember, csak „karcsú, vékony, takaros, jó ábrázatú”. Évente egyszer látogatott a szülői házba, legtöbbször szakadó esőkor jelent meg (az elmossa a betyár nyomát) pénzt hozott, szótlanul üldögélt, s hamarosan távozott szép fekete, Madár nevű lován. „Madár ez, holló madár!… Feketében jár, száll… Engem repít, engem gyászol… - így mondta.” Nem olyan volt, mint a neve: nem volt vidám ember.

„Öreg isten, mi az oka ? / Körül veres az ég alja. / Éles bú járja szívemet, /Siratom az életemet” – ez volt a kedvenc nótája)

Dal Víg Miskáról :

Újfalunál van egy Daru csárda,
Abba iszik Víg Miska bújába...

Sok betyáros tette a közül a tetétleni pap agyonlövéséről beszéltek legtöbbet, ahol Miska vőlegénynek, Kincsem Pista betyárkomája pedig menyasszonynak volt öltözve.

- Mi vitte erre az útra? – A vére, meg az úri huncutság! – mesélte az 1920-as években csarnaszéli nádkunyhója tövében Szűcs Sándornak Víg Lajos öreg gulyás, aki Miskának öccse volt.

A sárréti betyár Kunhegyes környéki esetét egy Rábai nevű számadó mesélte el Szűcs Sándornak, aki szegről-végről rokona volt Kis Víg Miskának: „Egy eset különösen elkeserítette Miskát…A Kunhegyes felé eső Rongyos csárda állásában egy tiszabői szegény embert megöltek a tehene áráért. Miska éppen ott járt akkor, s egy ideig még a csárdás is reá gyanakodott: „Ejnye, te Miska! Mért nem szántad meg szegény szerencsétlent?”

Csak később derült ki, hogy egy Jeles Matyi nevű kapcabetyár volt a tettes. Sok kárt, bajt okozott ez akkoriban. Sokan fenték rá a fogukat, de ügyes fickó volt, nem sikerült elcsípni, pedig könnyen felismerhették, mert csakugyan „jeles” volt. Valahol ugyanis homlokon csaphatták, és a megmaradt forradás nyomát szemére rántott sapkájával takargatta. Jeles Matyi hol itt, hol ott bojtárkodott, s alkalmasint továbbállt lóval, tehénnel. Kis Víg Miskával Szentes környékén egy tanyában hozta össze a sors ismét. A gazda megvendégelte Miskát, ismerősök voltak rég, s asztaluknál ott ült hajadonfőt kocsisuk is, akiben felismerte a betyár Jeles Matyi kapcabetyárt, akivel elszámolni valója volt régről, a Rongyos csárdában történtek miatt. Miska vacsora után kiment beszélgetés ürügyén a kocsishoz, s csak órák múlva tért csak be a házba. A háziak már gyanakodtak: „A betyár, csak betyár”

- „No fiam, jól kibeszélgettétek magatokat.

- Részemről jól, bátyámuram. Az lett a vége, hogy fogadhat kelmed másik kocsist.

- Hogyhogy?

- Úgy, hogy ezt elküldtem Mert már úgyis éppen menni akart a kelmed két lovával meg az enyémmel. Jót nevetett volna a markába! Hallották már hírét Jeles Matyinak?

- Nem.

- No, hát ez volt az!

- Jaj, istenem – rémüldözött az asszony. De hátha vissza talál jönni..

- Majd feltámadáskor! Afelől nyugodt lehet nénémasszony… Az ásót visszatettem a helyére, a félszer alá.”

Az ilyen kapcabetyárokkal a pásztorok se sokat teketóriáztak.

Hogy Miska „rendes betyár” volt, a szegény embert nem bántotta, sőt segítette, ha az nem ellenkezett vele, álljon itt egy rövid történet (Szűcs Sándor: Szegények pártfogója, pásztorok barátja):

„Na végre valahára megjött az ember- gondolta nagyanyám. De amit elhúzta a reteszt az ajtón, hát két nagy bundás, sipkás ember búvik befelé.

- Jó estét! – köszönt az egyik. Avval a pitarból be a házba mind a kettő. Nagyanyám utánuk. Odabenn látja, hogy a bunda alatt egy-egy nagy hosszú puska van a kezükben.

- Jaj istenem, hiszen ezek betyárok! Az uram meg nincs itthon.

- Ne ijedezzen, kend! Avval nem érünk semmit. Éhesek vagyunk.

- Kenyeret, szalonnát adhatok, lelkem. Szívesen adom.

- Az nekünk is van a szeredásban, avval élünk harmadnapja. Van-e tyúkja nénémasszony?

- Van egy, lelkem. – Csakugyan nem volt több. Azért mondogatta nagyapám: „Nálunk ha egy tyúk tojós, akkor mind tojós.” Tréfás ember volt. De a betyár nem tréfált!

- Isten neki meg éles kés! Rántsa le íziben annak a tyúknak a bundáját, osztán főzze meg nekünk! De seregjen-forogjon ám, nénémasszony, mert nincs időnk hosszú énekszóra! Bundájukkal begyűrték a két kis ablakot, nehogy kiszűrődjék a mécsvilág. Asztalhoz ültek, hallgattak.

Mikor elfogyasztották a levest meg a húst, az utolsó kaparintásig, akkor azt mondja az egyik – a másikhoz egész idő alatt nem szólt egy kukkot se:

- Na, elpanaszolhatja, nénémasszony, az urának, hogy az árva egy tyúkját megették Kis Víg Miskáék! Jó éjszakát!

Magukra vették a bundát, a puskát aláfogták, osztán elmentek.

Nagyanyám alig eresztette ki őket az ajtón, megérkezett nagyapám.

- Hát te miért rídogálsz? – kérdi.

- Hogyne rídogálnék! A betyárok az imént főzették meg velem egyetlen tyúkomat. Neked jutott volna belőle legalább egy kicsi.

Elsorolta nagyanyám, miképpen történt az eset. Nagyapám fejcsóválva hallgatta a históriát. Azt mondja:

- Hazudtak azok, hé! Valami csavargó zsiványok lehettek. Igaz betyárok szegény embert nem károsítanak meg!

Volt nagyanyámnak a komóton ennyihány (egynéhány) virágos csupra megy egymásra rakott szilkéje. Amint reggel rendezgette őket, hát csak elcsodálkozik: „Miért ilyen nehéz most ez a felső szilke?”

- Nézzed már, apjok!… – Tele volt a szilke pénzzel!

- Na, hé – azt mondja nagyapám – most már elhiszem, hogy Kis Víg Miskáék ették meg a tyúkodat!

Egyszer Miska jó útra akart térni. Becsületesen dolgozott csikós bojtár-ként a Káka pusztai ménes mellett. Az uraság azonban leszállította a pász-torok kommencióját. Ezért nagyon megharagudott, s harmadnap elkötött nyolc lovat. Egyet megtartott, hetet eladott.

Egyszer mikor otthon járt megkérdezte tőle az egyik atyjafia: „Jutott-e már eszedbe te Mihály, hogy mire mégysz evvel a sok futkosással, evvel a keserves sikonállással? – Majd szerzek vele egy házat, amibe ellakhatok holtomig. (A siralomházat értette, amit meg is szerzett.)

Kis Víg Mihályt Szabolcs vármegyében fogták el. Neki is akadt árulója, mint sok más sorstársának. A zsandárok úgy megregulázták, hogy a bírósági tárgyaláson a fogházőrök támogatták, mert nem bírt a lábán megállni. Születési helyét és nevét eltagadta. A vele szembesített, őt felismerő édesanyját és rokonságát idegennek vallotta, és cudarul átkozta. Állítólag Püspökladány (Debrecen) alatt akasztották fel egy domb tetején. A téglából épült négyágú akasztófa egyik oszlopa a halála után leomlott, a szájhagyomány szerint nem lehetett újraépíteni, mert ismét ledőlt.

„Dombra állították az akasztófát,

Kire Kis Víg Miskát felakasztották.

Fújja a szél szép gyolcs ingét, gatyáját,

(Fújja a szél perkál ingét, gatyáját,

Összeveri réz sarkantyús csizmáját.

(Veri össze rézsarkantyús csizmáját)²⁶

Kis Víg Miska nem ül a lovára,

Dombtetőn áll az akasztófája.

Ne fújjon már a szél a szemébe,

Eltemették a bitó tövébe.”

Valószínűleg a Kabai csárda színje alatt volt Miska pénze elásva. Mihály sorsa beárnyékolta a családjáétt, a családtagok nem mertek betyáros ügyekbe avatkozni, a pénzt sem keresték.

„Kis Víg Miska nem nyargal már a lován,

Hamis bíró lógatja akasztófán.

Szeretője a sirató árvája,

Az aranyja, az ezüstje elásva.”

Később Biharban egy dancsházi földbirtokos, Bagossy József, aki 1848 előtt megyei esküdt volt, csapott fel úri betyárnak. Kiruccanásain Kis Víg Miska szerepében tetszelgett.

2003 elején a kunhegyesi Víg Mihálynak (1919-) és lányának segítségével sikerült a családban keringő történetek alapján sejtésemet igazolni, azt, hogy a Sárrétről származó Kis Víg Miska rokoni szálai Kunhegyesre, családomhoz vezetnek. Az egykor Sárrétudvariban lakó család egy része a betyár tettei miatt, a törvénytől, zaklatástól félve távolabbi vidéket keresett lakhelyül. Apai nagyapáink: a Kísér utcai Víg Mihály (1889-1972), a Zádor utcai I. világháborús hadirokkant nagyapám Víg Lajos (1895-1975), Víg Károly (?-1965, felesége Baja Erzsébet volt), Víg Sándor (?-?). Az ő apjuk, azaz a mi dédnagyapánk Víg Lajos (korán meghalt) volt, aki feleségül vette Baja Zsuzsannát (korán meghalt), a mi dédnagyanyánkat.

Kunhegyesi református egyházi bejegyzés szerint öreg Víg Mihályné 1822. október 29-én halt meg 72 éves korában (1750 körül születhetett) – boka finlett.

Dédnagyapánk apja, azaz a mi ükapánk -Víg Lajos gulyás, aki nem hagyta el a sárréti vidéket - feltételezhetően testvére, öccse volt Kis Víg Miskának.

(A felfedezés írásos dokumentumokkal való igazolása még hosszadalmas idő vesz igénybe.)