A fogadást elbuktam

    Kötöttünk egy fogadást Szamival arra nézve, hogy Tulipinty lovunk milyen lesz, hogyan fog működni lovas alatt. A magam részéről azt prognosztizáltam, hogy elrohanós és ugrálós, ijedős lesz. Szami ennek az ellenkezőjét állította, s úgy tűnik, mi több: biztos, hogy neki van igaza.
    Három igen kedves vendégünk lakik kint a tanyán, naponta terepeznek, tegnap este hétkor az én tisztem volt őket végigkalauzolni az erdők alatt, a tarlók szélén, a szérűk közepén. Tulipánt is munkába állítottuk, szépen megkapta a sereghajtó posztot, ahol valami hihetetlenül aranyosat alakított. Például rendszeresen lemaradt a vágtáknál. Szemlátomást marha mód nem idegesítette, hogy az előtte lévő három ló mögött akár 200-300 méterekre is lemarad. Mondtam a lovasának, hogy biztassa kicsit, ösztökélje, különben elveszítjük, de Krisztián csak mosolygott hozzá kedvesen, s többször is megállt az óriáscsecsemővel - úgymond - falni.
    No nem mintha nem lenne sebesség ebben a hű párában! Már vagy szűk két órája mentünk, a negyedik vágtaszakaszon is túl voltunk, amikor Tulcsi ismételten lemaradt. Aztán vagy Krisztián hathatós közreműködésére, vagy csak úgy önszántából, megmutatta, hogy mi az a sebesség! A gleccserekről lezúduló jég- és hótömeg dübörgése és látványa bakfitty volt ahhoz képest, ahogy ez az enyhe sodri megiramodott. Nem a kontroll nélküli, eszeveszett vágtára kell gondolni, hanem egy kiadósabb, tempósabb iramra. Ejha! - füttyentettem magamban, Tulcsi, hát te ilyet is tudsz? - kérdeztem tőle gondolatban, amolyan spirituális társalgás keretében, mire mondta Tulcsi, hogy persze, tud ő ilyet is.
    Tüneményes kis jószág, nagyon kedvelem. Micimackó Fülesére emlékeztet. Mintha mindig töprengene valamin, de ez a töprengés egyféle (vagy törvényszerűen) mélaságba csap át (nem tudom kitől hallottam, hogy a gondolkodó ember ábrázata bamba), ebből kifolyólag valami olyan hihetetlenül kedves és jámbor jószág benyomását kelti, hogy sosem bírom ki mosolygás nélkül.
    - Lemaradt? - fordultam hátra az élről egy olyan helyen, ahol Démont majd megette a fene a sok idegen tereptárgy miatt (úgymint: kő, zöld növény, patakfolyás maradványa stb.). - Nem, halad, jött a válasz Krisztiántól, s valóban, ekkor már bekerült a látómezőmbe a jószág, amint flegma nyugalommal baktat át a Démon által vérkritikusnak minősített helyen.
    No mindegy.
    Isteníteném még, de már késő. Most látom, milyen óriás ő :-) Röviden: hazaérvén megvacsorázott, ivott pár korty vizet, s amikor hűvösebbre vált az éjszaka a kiskarám közepében lefeküdt, elterülve, mint a Kis-Alföld.
    Utójáték: Ma reggel Szami vitte lovagolni a kis baráti társaságot. Ébredés után tanakodtunk, töprengtünk azon, hogy vajh' kit milyen lóra ültessünk. - Hogy Krisztián még egyszer nem ül fel Tulipánra, arra mérget vehetsz! - mondtam Szaminak, minthogy a lányok elárulták nekem tegnap, hogy Krisztiánnak bizony mindég a robbanékony lovakból jut ki, s ennek megfelelően azokat is kedveli. Szóval mondom Szaminak, hogy valamelyik lánynak kell Tulipintyre ülnie, minthogy Krisztián nyilvánvalóan hallani sem akar majd róla, hát irgalmatlanul nagyot tévedtem! Már a szerkesztőségben voltam, amikor mondja Szami telefonon, hogy három órás terepet mentek a Diósjenei-tóhoz, s Krisztián kifejezetten azt kérte tőle, hogy Tulcsin lovagolhasson. Ráadásul szőrén! Így történt. Tulipinty egy tündér. Tündértulcsi.

Porfelhő - A szent fogadalom 2004. március 16.