Nem vagyok költô, magam egy átlagos, mégis kotnyeles firkásznak tartom, semmi többnek,
Ki belekontárkodik az irodalomba, mert gyengeségbôl enged az ötletnek,
Kiben tehetség még egy maroknyi sem szunnyad,
Kinek balgaságán a nagyok könnyen szemet hunynak,
S nem szolgáltat egyebet, mint elcsépelt, olcsó rímeket, melyek közhelytôl hemzsegô,
Tartalmilag sokszor üres sorokat zárnak le,
Színtelen jelzôket, ismétlôdô szavakat és gondolatokat, indulatot, melyben mindig van
valami hencegô,
Pedig nem vagyok különb senki emberfiánál, az angyalok a mennybôl nem értem szállnak le!Mégis miért ragadtam papírt immár tíz évvel ezelôtt, hogy hanyag szellemmel energiát és
tárgyat pocsékoljak,
Hogy az ifjú láztól fűtve egy fehér felületen csöndben s rejtve dorbézoljak?
Erre választ még itt, e bizalmas, mindent fölfedô írásban sem adhatok,
Talán tévesen úgy hittem, a világ menetére én is hathatok,
Amennyiben megmaradok olyannak a sorok közt, ahogy az életben szintén
Cselekszem és másokkal viszonyt folytatok,
Ahogy egy kényes ügy kapcsán igazán megnyilvánulok,
Hol nem lehet már a hibákat, a rögeszméket palástolni,
S nem adatik meg a kéjes luxus, hogy egy külön szobába bezárkózni
Tudjak, mikor rajtam kívül a többség véres verejtéket izzad,
Az ellenszenv irántam így soha le nem higgad!
Nem, egész biztosan nem volt hű az "alkotás", bármennyire szerettem volna,
Bár a megítélés mindenkinek a saját maga dolga!
Ünnepélyes kívántam lenni, holott lelkem minden kis része a boldogtalanságtól borzongott,
Majd a továbbiakban a szó értelem nélkül, hamis erôvel, bátran forrongott,
Aztán az igénytelenség csapdájába estem, mikor szitokszóval igyekeztem mókásan mulatni,
De ôszinte akkor sem voltam igazán, a külvilággal ennyit szeretnék tudatni!