Vajon merre járhatsz most? - ezen tûnõdöm, kérdõ tekintetem a rácsos ablakra szegezve,
Nagyon hiányzol, bárcsak belépnél az ajtón és arcod, mint régen, kedvesen nevetne!
Úgy fáj, hogy elmentél, nem is búcsúztál, csak magaddal vitted a kínzó keserûséget,
A sejtelmes és ingoványos múltat, a bánatos zavart, ezt az érthetetlenséget,
Miért kapunk mindig kevesebbet, erényeinkbõl miért ûzhetnek csúfot,
Mikor érhetjük már el az oly áhított csúcsot,
Ahol megállhatunk s munkánk termését nyugodt lélekkel élvezhetjük,
A kiérdemelt megbecsülést saját bõrünkön tisztán érezhetjük.
Tudatában vagyunk, hogy a világ egészében fontos részeknek számítunk,
Ha egy érték felépül, ahhoz mi is eszmét és tartalmat szállítunk,
De nem szembesülünk a ténnyel, hogy fölöslegessé, vagy számkivetetté válunk,
Mert a nehézségekkel szemben megoldást így hogyan találunk?

Egy út lehet csupán, mely vigaszt nyújthat a válságos napokon,
Az õszinte kapcsolat, mely szilárdan nyugszik az igaz szavakon!
Valami mindig történni fog, várakozásaink meghiúsulnak,
A javak egyszer kecsegtetnek, s lágyan hozzád simulnak,
Majd elõzmények nélkül egyre távolabb kerülnek,
Szorongással, félsszel és magánnyal vegyülnek.
Egy szempillantás alatt hegyek omlanak össze, tengerek vize mossa el a gazdag partvidéket,
A kõzuhatag nem tiszteli az alkotásba fektetett erõt, nincs hatalma már semmilyen igének!
Elérkezik aztán egy borzadályos reggel, kezet fogva a gyilkos gondolattal,
Segítséget sem kérsz már, mindössze enyhülést kívánsz, szövetkezve a bájos démonokkal
Az önsajnálat elburjánzik, hagyod, hogy elveid hosszú léptekkel a sírba lépjenek,
A hazug örömforrások megtévesztõ hévvel apró porcokra tépjenek

Kezdetben roppant felfedezés ez, könnyû lebegés a fekete valóság és a rózsaszín bárányfelhõk között,
Meg vagy gyõzõdve, a szívedbe egy varázslatos gyógyszer bizsergõ mámora költözött
Az idõ gyorsabban telik, mint valaha, a határok, melyek életed egységeit eddig finoman lezárták,
Nem léteznek többé, az új méretek elkápráztatnak, az ésszerû igények elõl az utat elállják
Ám e ravasz és ellenállhatatlan csábítás nem fejtheti ki örökké orvosi hatását,
Folyton ismétlést követel, nem adja ingyen meleg, komfortos lakását,
Ahol két szó uralkodik vég nélkül, kemény betûkkel egy vastáblára vésve:
Szenvedély és pusztulás hajszálpontos menetrenddel, soha egy percet se késve!
A kísérõtársuk pedig nem más, mint az õrködõ, mindig éber bûntudat,
Mégis képtelen vagy rá, hogy kiadd az útjukat,
Hogy eûzd magadtól a kísértés és a megtévesztés aljas sugallatait,
Azt mondod: az örökkévalóság nyugalma van itt!