Akár egy megszállott vándor, csatangoltam hosszú éveken át,
Sötét melankóliában töltöttem el az idõm legjavát.
Kóboroltam, ám pontosan nem tudtam, mit keresek,
Vágytam rá, viszont magam se hittem, boldog lehetek.
Annyi kiábrándító esetet láttam vizsgálatom során,
Kedveszegetten kellett félre állanom idejekorán!
Tettetett mosollyal arcomon fogadtam el, mit a sors nekem szánt,
Széles e vidéken sehol nem nyílik énértem szerelemvirág.

A lakások mindenütt szívszorító viszályról mesélnek,
Véres megoldások vetnek véget a ragyogó kedélynek.
A családalapítás mindnyájunk leghõbb vágya,
Számos kisgyerek mégis az erõszaknak tárgya,
Kik szüntelen zokognak, s nem mernek hazamenni az iskolából,
Mert a leszámolástól félnek, jobban, mint este a félhomálytól,
S belegondoltam, az egész két ember szerelmébõl indult, s vett más irányt!
Ilyen megtévesztõ lenne, ennyire alattomos a szerelemvirág?

A terror egyes házaknál oly gyakori vendég, mint máshol a kenyér s ivóvíz,
A látszat hamar ledobja vékony ruháját, s minden, mi marad: a rossz utóíz.
Láttam azt is, a nagy érzelmek hogyan semmizhetik ki a másik felet,
S eltűnõdtem, volt-e valaha köztük igaz kérdés s õszinte felelet?
Csalódtam, iszonyatos erõvel vágyódtam egy másfajta Földre,
Új utakra, egy parányi szigetre, egy kis természetes zöldre!
Létezik-e az, mi után kutatok, az élet mit kínál?
Vágyálom-e ez, vagy csakugyan kihajt a szerelemvirág?

Akkortájt félig kómába estem, lágy hangot hallottam, sodorta a szellõ,
Fülemben selymes nõi hang zenéje zengett, alakját úgy képzeltem, sellõ:
- Soha ne felejtsd el, a szerelemvirág mindig értéket alkot,
Õ nem ismeri az eredendõ bűnt, sem a társadalmi rangot!
Élhetsz földönfutóként, kincse lehet õ minden szegénynek,
Iránytűként szolgál, vége az összes eltévelyedésnek.
A feltétel csak annyi, hogy együtt ápold mindig a pároddal,
Minden nap gondozd õt, ne taposd szét könnyen gondatlan láboddal!