|
<< Előző fejezet || Tartalomjegyzék || Következő fejezet >> Gregor Kristóf - Móricz LeóHA ILLIGNEK IGAZA VAN...
avagy
Az iszlám történetének furcsaságai
Tudvalévő, hogy a hedzsra, Mohamednek Mekkából Medinába való menekülése Kr. u. 622-ben volt. Ha tehát Gergely 300 évet „betoldott” a nyugati történelembe, úgy az iszlám országok, különösen pedig az arabok históriájában egy 300 éves fehér foltnak kellene lenni. Illig rámutat, hogy az arab történelem 622-től kb. 900-ig – 1000-ig meglehetősen héza-gos. Szerinte a X. század előtt nem is volt arab történelem. Ám akkor miért írnak az iszlám országaiban XIV. századot, s miért nem csak XI.-XII.-et. Ha az iszlám valóban csak a X. században jött létre, tehát mondjuk „922”-ben, akkor miért költenének maguk-nak visszafelé 300 évet? Ez különösen azért tűnik abszurdnak, mert az ő időszámításuk kezdő eseménye ez esetben azt követően következett be, hogy az órát Rómában és Bizáncban átállították. Utólag csatlakozni egy ilyen akcióhoz azonban meglehetősen valószerűtlennek tűnik. Nem marad más hátra, mintsem azt feltételezni, hogy a hedzsra, a menekülés nem 922-ben, de nem is 622-ben volt, hanem 322 táján. A hedzsrától napjainkig számított tizennégy évszázad – a „fölösleges” századok törlése mellett – ugyanis csak így jön ki. A probléma azonban az, hogy az arabokra vonatkozóan nem rendelkezünk évszá-mokkal és hozzájuk tartozó eseményekkel 622 előttről. Valaminek azonban mégiscsak kellett történnie tizennégy évszázada – tehát a „reális” számítás szerint 322. táján, tágabban mondva a Kr. u. IV. évszázadban. Ha az adatokat nem találjuk meg az araboknál, keressük ott, ahol azok valójában lehetnek. A kutatásnál a római történelemből célszerű kiindulni, mert a térségben ezt tekinthetjük viszonyítási pontnak leginkább. Azért is fordulhatunk a római történelem e szakaszához, tehát a IV. századhoz bizalommal, mert az adatok itt még minden bizonnyal nem meghamisítottak. Nos, mit csinál Róma a IV. században? Többek között százados háborúját vívja a perzsa birodalommal. Lássuk tehát a perzsa birodalom történetének Kr. u. IV. századát. S csodák csodája mit látunk ott? Amint az Egyetemes történelmi kronológia írja: „A IV. században az állam-vallásból kivált népi szekta tagjainak (vezetőjük Mazdak, akiket ezután mazdakitáknak neveztek) mozgalma…” (ld. Egyetemes történelmi kronológia, 290. oldal) Lám, első közelítésre is rögtön beleütköztünk egy vallási mozgalomba. Mármost az a kérdés, hogy – függetlenül attól, hogy a mozgalmat minek nevezi a hamisításoknak erősen kitett, és az adatokat sokszor szolgai módon átvevő történetírás – lehet-e ez a bontakozó vallási megújhodás azonos a Mohamed nevével fémjelzett iszlámmal. Ennek a kérdésnek a megválaszolására a legjobb módszer, ha a most talált mozgalom, valamint Perzsia e korszakának folyamatait egybevetjük az iszlám világ kialakulásának menetével. Az egybevetést az áttekinthetőség kedvéért csupán címszavakban végezzük el. Adatainkat az Egyetemes történelmi kronológia című – már hivatkozott – kiadvány közléseiből merítettük (Iránra vonatkozóan ld.: 290-291. oldal, az iszlám történetére vonatkozóan ld.: 191. laptól), illetve Germanus Gyula Az arab irodalom története, című munkájára hagyatkoztunk az eseménysor felvázolása során (ld. Germanus: Az arab irodalom története, Gondolat Kiadó, Budapest, 1978., különösen 150-151. oldalakat). Kérdőjellel jelezzük azon adatokat, melyekhez vagy nem rendel dátumot a történetírás, vagy az általunk feltételezett dátumhoz csupán időben közeleső időpontot rendel. 1. a., Irán: a 300-as években az államvallásból kiváló népi szekta (mazda- kiták, vezetőjük Mazdak). A szekta céljai a katonai és papi arisztokrácia ellen irányulnak. b., „Arab világ”: 600-as évek (622) Mohamed Mekkából Medinába menekül (hedzsra). Céljai vallásiak, morálisak egyúttal társadalmiak is. (Halála után nem sokkal kezdődik az Omajjád kor.) 2. a., Irán: a bontakozó mozgalom terjedése. b., „Arab világ”: első győzelmek, Arábia egységesülése. 3. a., Irán: I. Kavad (488-531) kezdetben enged a mozgalom követeléseinek, s az új szektát kihasználja az arisztokrácia ellen. b., „Arab világ”: abbászida kor kezdete? (ez ma kb. 750-re van datálva). 4. a., Irán: I. Kavad leveri a mozgalmat! (530. körül?) b., „Arab világ”: Mu ’taszim lever egy forradalmat 830 körül. 5. a., Irán: 562-ben ötéves béke Bizánc és a Perzsa birodalom között. b., „Arab világ”: 863-ban az arabok vereséget szenvednek el Bizánctól, amit vélhetően békekötés követ. 6. a., Irán: 531-579. I. Khoszrau Anosarvan b., „Arab világ”: 872. Khoraszán uralma Perzsiában! 7. a., Irán: 588-ban Bahram perzsa vezér győz Bizáncon. b., „Arab világ”: 890 körül az arabok Bizáncot fenyegetik. 8. a., Irán: 600 körül II. Khoszrau Parvez (590-628) átengedi Bizáncnak Örményország nagy részét (vélhetően, hogy erejét keletre tudja összpontosítani). b., „Arab világ”: 900 körül török hódítók a perzsiai területen, tehát szintén védekezés keleten, illetve Rúgadi „századok hallgatása” után fel-éleszti a perzsa költészetet. (Ha nincs az a 300 év, akkor volta-képp folyamatos a perzsa költészet.) 9. a., Irán: 610 körül perzsák és avarok fenyegetik Bizáncot. b., „Arab világ”: 910 körül az arabok Thesszalonikiben, illetve a bolgárok is támadják Bizáncot. 10. a., Irán: 642. Perzsia az arab birodalom része lesz. b., „Arab világ:” 943-ban az arabokra csapást mér Bizánc, illetve keleten a török terjeszkedik. 945. Nyugat-Perzsiát egy daylami törzsfő, Sudsa Burwajh veszi birtokba, és családja a kalifától a „birodalom oszlopa” címet kapja. Mind Irán, mind pedig az arab világ történetének esetében látható egy körülbelül három, három és fél évszázados időszak, melyet mindkét esetben az jellemez, hogy a folyamat kezdetén egy új vallási mozgalom indul, majd a folyamat vége felé megrendül, illetve eltűnik az az állami struktúra, melynek története keretet adott a vallási mozgalomnak. A végpontok közötti események és időpontok, illetve időszakok szintén túl nagy hasonlóságot mutatnak ahhoz, hogy mindezt puszta véletlen egybeesésnek fogad-hassuk el. Arról lehet inkább szó, hogy a történetírók egy egy-alkalommal lefutott, kb. háromszáz esztendőt átfogó folyamatot előbb mint a perzsák, utóbb mint az arabok történetét beszélték el. Nem hihetjük puszta csodás véletlennek azt, hogy a tetterőtől duzzadó és még a X. században is fiatal, 300 éves arab – pontosabban iszlám birodalom a vallás megalapításától számítva pontosan annyi idő múlva veszít hódító lendületéből, mint amennyi idő elválasztja a perzsa birodalom bukását a mazdakida mozgalom kezdeteitől. Hihetetlen munka lehetett a történelem e megkettőzése, s nem csoda ha a fáradt históriaköltőket olykor cserbenhagyta fantáziájuk, s a történetek azonos helyzetű szakaszára már szinte azonos hangzású neveket írtak mint: Khoszrau, Khoraszán. Ugyancsak hihetetlen a perzsa költészet több évszázados némasága, mely után a perzsa líra ugyanúgy virágzik, mintha mi sem történt volna. És még egy igen fontos dolog: az ú.n. arab építészet teljes fegyverzetében ugyanúgy látszólag a semmiből toppan elő, mint Európában az egyházi építészet. Ez utóbbinál látni fogjuk, hogy Benedek rendjének szervezésében és szigorú irányítása alatt keletkezett, ám erről majd később. Ám kevéssé hihetjük, hogy a nomadizáló arabok pusztán a semmiből teremtették meg bámulatra méltó építészetüket, s mindössze alig egy-másfél évszázaddal a hedzsra (622) után. Inkább azt kell feltételeznünk, hogy az iszlám a perzsa építészet kész formáit reprodukálta, s alighanem a perzsa építészek közreműködésével.
A folyamat, mely az iszlám világ létrejöttéhez elvezetett, inkább akként alakul-hatott, hogy amidőn Perzsiában Kr. u. 226-ban, majd félezer év után véget ért a méltatlanul elhanyagolt párthus birodalom korszaka, az új perzsa birodalom súlyos identitási válsággal küzdhetett. A párthusok hatalma Perzsiában idegen uralomnak számított, ám furcsamód a párthus uralkodók szinte jobban kötődtek a régi méd-perzsa valláshoz, mint maguk a perzsák. A párthus uralommal való szembenállás szinte szükségszerűen vonhatta maga után a kultusszal való szembenállást is, függetlenül attól, hogy a vallás eredetileg nem párthus, hanem méd, illetve méd-perzsa volt. Ezen azonban a majd ötszáz év párthus uralom után meglepődni nem lehet. Ezalatt az elit és a kultusz többé-kevésbé eggyé forrt. Maga a méd-perzsa vallás a legnagyobb hatást gyakorolta előbb a judaizmusra (babiloni fogság) majd utóbb a kereszténységre (különösen még az asszír birodalom korában Galileába telepített médek útján. Ld Pallas: Galilea címszó). A párthus birodalom megszűnte után egy sajátos visszahatás érezhető, neve-zetesen a keresztény tanok kezdenek elterjedni a perzsa birodalomban. A Kr. u. III. – IV. század a vallási szinkretizmus korszaka, melyben Mózes, Jézus és Zarathusztra neve hol összekapcsolódik, hol pedig szétválik. Egy ilyen forrongó és önmagát újra meghatározni vágyó szellemi közegben lép fel Mazdak a maga társadalmi igazságosságot is hirdető tanaival. Hogy méd volt-e vagy perzsa – nem tudhatjuk, különösen mert e két nép e korra már meglehetősen összevegyült. Azonban – mivel az ősi, zarathusztrai vallás is méd eredetű volt – feltételezhetjük, hogy ez az újító a folyamatosság jelzéseként inkább médnek vallotta magát. Az iszlám és Mazdak kapcsolatát egyébként Germanus sem zárja ki, amint megemlíti: „Talán a perzsa Mazdak kommunisztikus tanainak híre is eljutott a Kába közelébe.” (ld. Germanus i.m. 43. oldal) S tegyük hozzá: lehet, hogy épp arabok vitték Mazdak hírét Mekkába, hisz számos arab élt a perzsa birodalomban, mégpedig mint határőr. Amint Germanus írja: „Az arab puszta nomádjai a szűkös esztendőkben állandóan betörtek az északi termékeny területekre (…), elsősorban Bizánc és a szpasszani perzsa birodalom volt rabló kalandozásaik színhelye. A középkor nagy államainak rendes hadserege nem tudott megbirkózni a gyorslábú tevéken nyargaló, hirtelen feltűnő (…) pusztai beduinokkal. A pusztai gerillaharcosok ellen csak úgy tudtak védekezni, hogy arab törzseket telepítettek le határaikon, amelyek saját harcmodorukkal szálltak szembe a támadókkal. A bizánciak Szíriában a ghasszáni, a perzsák Hirában, az Eufrátesz mellett és Tigris folyam közén a lakhmid arabokat telepítették le.” (ld. Germanus i.m. 39. oldal) Az arabok egy része tehát még közvetlenül Perzsiában megismerkedhetett Mazdak tanaival, melyeknek híre a sík vidéken „gyorslábú tevék” segítségével hamar eljuthatott Arábia pusztáira. Amint Germanus írja: „Mazdak azt hirdette Perzsiában, hogy minden baj az irigység, düh, a kapzsiság szelleméből ered, ami elpusztítja az isten által rendelt egyen-súlyt. Az önmegtartóztatást, az emberi szolidaritást hirdette. Megtiltotta a fényűzést, szocialisztikus tanaiért az uralkodó zoroaszteri papok haragját vonta magára…” (ld. Germanus i.m. 440. oldal) Szinte keresztényi tanok tehát ezek, amelyeknek azonban szociális tartalmuk okán kellett üldöztetést elszenvedniök. Ám éppúgy emlékeztet Mohamed tanaira is, mely a mekkai kereskedők és a Kába-kő kufárainak haragját váltották ki. Mindenesetre Mazdak „hitvallását” minden bizonnyal ismerték a korabeli arabok is, akiknek ekkor – tehát a Kr. u. IV. században – vallását a Kába-kő tisztelete, a hozzá való zarándoklat, és sajátos politeizmus jelentette. Ez a pogány kor arabságának vallásossága, amely mellett a törzsek közötti vetélkedést megörökítő költészet képezte a profán kultúrát.
Ám utóbb a pogány kor költészetének jelentős részéről bebizonyosodott, hogy hamisítvány. Amint Germanus írja: „Orientalisták is felvetették a hitelesség kérdését, és selej-tező bírálattal illeték a pogány kori költészetet, de valamennyi egyöntetű hamisításnak való nyilvánítása túlzásnak bizonyult.” (ld. Germanus i.m. 34. oldal) Nem is annyira hamisításról lehet szó, mint inkább fordításról, átültetésről, arabizálásról. Mégpedig perzsából. Ne feledjük az arab történetírás is azzal kezdődik, hogy – amint Germanus írja -: „..Ibn Muqaffa A perzsa királyok könyvét (khudáji-náme) pehleviből arabra fordítja…” (ld. Germanus i.m 148. oldal) A legjelentősebb mohamedán költők is többnyire perzsa származásúak voltak. Hihetetlen módon fonódott tehát össze a perzsa és az arab kultúra. Talán feltételezhetjük azt is, hogy a korai, pogány arab költemények, melyek tökéletességükkel és hangulatfestésükkel oly megejtőek, perzsából lettek fordítva, s kissé talán át is alakítva. Freud Mózes című könyvében rendkívül hihetően adja elő, hogy Mózes mint egyiptomi főpap Ehnaton halála után az Amon-papság restaurációjától tartva a zsidókhoz fordulhatott (őket „választotta”), hogy valaki az egyiptomi magasztos Aton vallást az utókor számára megmentse. Freud nyomán szintén elgondolható, hogy a méd Mazdak, a zoroaszteri papságtól tartva elhagyta szülőföldjét, a határvidéken élő arabokhoz és a társadalom legalján tengődő perzsákhoz ment, s megkezdte térítésüket egy magasztos Isten nevében. Ezek Mazdakot, a nagy vallásalapítót talán úgy hívták, hogy a Nagy Méd, vagyis Maha-med. Tehát hasonló szóösszetétel szerint, mint a Mahabharata, mely Nagy Bharata-t jelent. (ld. Pallas Mahabharata cím) Ez a név változhatott utóbb Mohammeddé, melynek mai magyarázata: Nagyon Dicsért. (ld. Helmuth von Glasenapp: Az öt világvallás, Gondolat, Budapest, 1987. 373. oldal) De lássunk egy úgynevezett pogánykori arab verset Sanfara-tól, az Az arabok dícsérete címűt: „Fel hát, anyám fiai, fel hát, s kantározzatok! Más nép közé vágyom én, itt hagylak már benneteket. A szükség parancsol, míg fenn ragyog a holdvilág, s riadóra meghúzzák a hevedert s nyergeket. Van a földön zúg, ahol bántalom nem ér kegyest, aki gyűlölettől fél, ott tanán meghúzódhatik.” (ld. in: Germanus i.m. 37. oldal, Jékely Zoltán fordítása) Ezt a pogánykori arab verset akár a zoroaszteri papság elől menekülő Mazdak is írhatta volna. Hiszen miféle „kegyes”-ről és kegyességről írna egy pogány arab? És miféle más nép közé vágyik a lírikus? Ha e verset nem mint pogány arab költeményt, hanem mint a mazdakita líra egy darabját szemléljük, már sokkal érhetőbbé válnak sorai. Vagy vegyük ezt: “Három hű társam marad, kárpótlásul több se kell: bátor szívem, villogó kardom, nagy erős íjam, hangja pengő-pattogó, fája csupa drágakő, mestermű ez, kész remek, s rajta széles vállszíjam.” (ld. ugyanott) Itt tehát a pogány költő fegyvere a művészien kidolgozott íj. Ám amint Germanus írja: “…a beduin arabok felszerelése, harcászati tudása jelentéktelen volt…”(ld. Germanus i.m. 51. oldal) Vagy máshol, amikor az abbászida idők hadseregéről ír: “Az arabok csak lándzsát hordhattak…” (ld. Germanus 91. oldal) És nyilván azért, mert a nyilazás külön, jól begyakorlott technikát, sajátos kultúrát kívánt. Ezzel szemben a türkök, magyarok, párthusok, tehát az ázsiai, közép-ázsiai népek nagy jártassággal rendelkeztek az íjak készítésében és katonai alkalmazásában is. Feletébb gyanús tehát, ha egy pogány arab költő oly lelkesedéssel beszél az arabok által hagyományosan nem alkalmazott íjról, mint az idézett vers szerzője. A pogánykori arab költészet hitelesnek tekintett része is valószínűleg perzsa előképekre tekint, s talán éppen a mazdakita mintákra.
Bizonytalanságok és egy valószínű eseménysor Mohamed életét és származását már azért is nehéz megítélnünk, mert amint Glasenapp említi: „Mohamed próféta életét számtalan híve írta meg (…) A számukra legértékesebb, mert legelfogulatlanabb, Ibn Iszhák (Iszhaq) (+ 768) műve. Ez csak Ibn Hiszám (+ 834) feldolgozásában és a Tabarí (+ 923.) krónikájában található kivona-tokban maradt fenn.” (ld. Glasenapp i.m. 371. oldal) Tehát Mohamed számunkra ismert legkorábbi életrajzai a próféta kora után két-háromszáz évvel keletkeztek. Hasonló a helyzet a Koránnal is, melyet – ugyan nem ennyire későn, de – csupán a próféta halála utáni időkben jegyeztek le. Figyelemmel mindezekre, valamint a késői perzsa és a korai arab történelem feltűnő hasonlóságára, igen valószínű, hogy itt csupán egyetlen folyamattal állunk szem-ben, ám két név alatt. Mazdaknak, a „maha méd”-nek tanításai alighanem termékeny talajba hullottak a perzsa határt őrző arabok körében, s talán a legszegényebb perzsák között is. Amikor ezek forradalmi szervezkedésüket megkezdték kb. 150-200 évvel Mazdak- (Mohamed) halála után, - kb. 490-530-ban I. Kavad engedett nekik, hogy az arisztokráciát gyengítse, majd a mozgalmat leverte. Hogy a felkelés vallási megerő-sítését tompítsa – kifogva a szelet az ellenfél vitorlájából – államvallássá tehette Mazdak vallását (az iszlámot?). Ez a „vallás váltás” a hivatalos történetírásban későbbre téve, mint arab hódítás jelenik meg. És itt eljutottunk a dzsihad problémájához. E fogalmat hol egyszerűen szent törekvésnek, hol pedig szent háborúnak magyarázzák. Az mindenesetre vitán felül áll, hogy az iszlám öt parancsában ez eredetileg nem szerepel. Mikor és miért válhatott tehát a dzsihád a mohamedanizmus részévé? Alighanem akkor, amikor szükségessé vált az arab nép fegyverbe szólítása. Ez pedig 600 körül lehetett, illetve kicsit előbb. Maurikios kelet-római császár – aki a mór és arab ügyeknek szakértője lehetett – valószínűleg szívesen vette, hogy a már iszlám hitű perzsa birodalom irdatlan arab tömegével nem őfelé, hanem Hispánia irányába kezd terjeszkedni. Ugyanígy jól jöhetett Gergely pápának is az, hogy a hispániai „nyugati gótok” ereje saját földjükön kötődik le, s nem marad erejük és figyelmük arra, hogy az „avarokkal” (magyarokkal) az egykori hun birodalom emlékét felidézve összekössék katonai teljesítő képességüket. Bizánc és az arab birodalom különös kapcsolatát sejteti az is, hogy az emberi-, illetve állatábrázolás tilalmát az iszlám éppen akkortájt vezeti be, amikor Bizáncban épp dúlt a képrombolás. Az iszlám tehát a legnagyobb valószínűség szerint iráni, méd-perzsa eredetű vallás, mely azonban kezdetben leginkább a „tabula rasa” arabok körében terjedhetett el. Később – mindenféle fegyveres hódítás nélkül – ugyanúgy vette birtokba szellemileg a perzsa birodalmat, mint aztán uralomra jutott az Észak-Perzsiát meghódító törökök körében. Hogy az iszlám Mezopotámia környékéről terjedhetett el, valószínűsíti egyrészt az „ansar” kifejezés is, mely a Mohamednek segítő emberek jelölésére szolgál az iszlámban, ám amely a mezopotámiai Enuma elis eposzban a segítő égi lényekre vonatkozik. S amint a Pallas említi, az iszlám Megváltó fogalma, a Mahdi is Perzsiából veszi eredetét. Az iszlám arab eredetével azonban más vonatkozásban is problémák mutatkoznak. A hivatalos történetírás szerint az arabok 635 és 650 között elfoglalták Perzsiát. Ennek részleteiről – tekintettel a korai arab történelem késői és hézagos írásba foglalására – semmi bővebbet nem tudunk. A hódítás állítólag oly valószínűtlen lendülettel folyt, hogy még a VII. században az arabok kezére került a Perzsiától jóval észak-keletre fekvő mai üzbegisztáni terület is. E vidék az Aral-tó és a Kínába is átnyúló Pamír-hegység nyugati nyúlványa közt terül el. Üzbegisztánt Arábiától a Perzsa-öbölön, valamint Mezopotámia termékeny síkságán túl a következő vidékek választják el: a Zagrosz-hegység, az Iráni-felföld, Afganisztán roppant hegyes vidékei, hogy csak a legjelentősebb tájakat említsük. Ehhez képest azt kell feltételeznünk, hogy a sivatagi beduin arabok a legnagyobb biztonságban és rátermettséggel voltak képesek harcolni és hódítani a hegyes vidékeken is, hogy végül Üzbegisztán területét is elérjék. Ezt a feltételezésünket azonban sajnálatosan nem támasztja alá Ibn Khaldún, az arabok talán legnagyobb történetírója. Bevezetés a történelembe című hatalmas mun-kájának 24. fejezete ugyanis a következőket írja: „A beduin (arabok) csak a sík vidéket tudják uralni. Ez amiatt van, mert vad természetüknél fogva rabló és garázdálkodó nép-ség. Elrabolnak mindent, amire csak rá tudják tenni a kezüket, közben kerülik a harcot és a veszedelmet, és sietve visszavonulnak legelőikre a sivatagba. Nem kezdenek támadást, és nem harcolnak csak akkor, ha magukat kell megvédeniük. Minden erő-dítményt vagy nehezen megközelíthető helyet otthagynak a könnyebb kedvéért, s nem támadják meg. Azok a törzsek, amelyeket nehezen megközelíthető hegyek védenek, biztonságban vannak pusztításuktól és garázdálkodásuktól. Ők ugyanis nem másznak meg miattuk dombokat, nem vállalnak nehézségeket, s nem teszik ki magukat vesze-delemnek.” (Ld.: Ibn Khaldún: Bevezetés a történelembe, Osiris Kiadó, Budapest, 1995., 161-162. oldal., fordította Simon Róbert.) Mindezeket Khaldún a XIV. században írta le, azonban jellemzése alighanem még jobban ráillhet a VII. századi beduin arabokra, akiket még nem hevíthettek állító-lagos „nagy hódításaik” emlékei sem. Ilyen – a hegyes vidékek nehézségeitől irtózó – arab népesség kelt tehát át állítólag a Zagroszon, Irán hatalmas hegyein, csakhogy Üzbegisztán sivatagos vidékét elérje. Ez több mint nehezen hihető. Hogyan jutott akkor azonban el az iszlám Iránba, majd a mai Üzbegisztán területére? Hiszen eljutott, mert ma is az iszlám e vidék uralkodó vallása. A leg-valószínűbben úgy „került” ide, hogy nem az arabok földjén, hanem az egykori perzsa birodalom területén született. Érdekes adalék ehhez, hogy állítólag Szamarkandban, Üzbegisztán egyik legősibb városában van Mohamed próféta unokatestvérének a sírja. Amint a Bakcsi György vezette szerzői csoport által írt Szovjetunió című munka írja: „A legenda szerint itt van Kusszamnak, Abbasz fiának , Mohamed próféta unoka-testvérének a sírja. Halálának körülményeit a legendák különbözőképpen mondják el. A legelterjedtebb változat szerint Kusszamot imádkozás közben ölték meg: levágták a fejét. Ő azonban folytatta az imádkozást, majd a hóna alá csapta a fejét, és lesétált abba a mély kútba, ahol most a sírja van.” (ld. Szovjetunió, Panoráma, Budapest, 1979., 725. oldal – Szerzői munkaközösség vezetője: Bakcsi György) De ki, és miért végezte volna ki egy győzedelmes vallás alapítójának vérrokonát? Ha Kusszam Mohamednek unokaöccse volt, úgy kivégzése érthetetlen. Ha azonban annak a méd-perzsa Mazdaknak volna a rokona, akit magát is kivégeztek, úgy Kusszam halála is érhetőbb már. De van még egy igen érdekes mozzanat Kusszam sírjával kapcsolatban. Amint a Bakcsi által szerkesztett munka írja: „A tudósok feltételezik, hogy ezen a helyen már az iszlám előtt olyasvalakinek a sírja volt, akit a helyi lakosság tisztelt, s hogy a sír kultuszát később „helyettesítették be” a mohamedán szenttel.” (ld. Szovjetunió hivatkozott kiadás, 725. oldal) Kusszam alakja mögött tehát éppúgy felsejlik egy iszlám előtti személy, mint Mohamedé mögött Mazdak. Ez is arra enged következtetni, hogy nem a hegyektől iszonyodó arabok vitték a mohamedán hitet Közép-Ázsiába, hanem a méd-perzsa gyökerű mazdakizmus vált utóbb arab nyelvű vallássá. Igencsak érdekes továbbá, hogy a szunnát elvető és csak Mohamed tanítását követő, tehát voltaképp fundamentalista síita irányzat éppen Irán-ban és nem Arábiában vált honossá. (ld. Hunyadi László: A világ vallásföldrajza, Végeken Kiadó, Budapest, 1995., 250. oldal) Az iszlámnak e vonulata szerint a Mohamedtől való vér szerinti leszármazás (de legalábbis a prófétával való vérrokonság) adja meg a vallási vezetés legitimitását. Számukra az Omajjád-dinasztia uralma törvénytelen volt, s Alit, Mohamed unokaöccsét és vejét ismerték el hiteles vezetőnek. Később az iráni abbaszidák is Mohamed vérrokonára, Abbasz nevű nagybátyjára, a tőle való leszármazásra hivatkoztak uralmuk igazolásaként. Látható tehát, hogy Mohamed rokonai, Ali, Abbasz, Kusszam mind az egykori perzsa birodalom területén, vagy attól északra tűnnek fel, nem pedig Arábiában. Az arabizálódott mohamedanizmus mit tehetett ezek után mást, mint kétségbe vonta azt, hogy a síitáknak bármi közük is lenne az időközben arabbá előlépett Mohamedhez (Maha-médhez?), s annak ugyancsak arabbá nyilvánított rokonságához. Amint Ibh Khaldún megjegyzi: „Hogyan is tartozhatna al-Abbas bármelyik unokája a síitákhoz?” (ld. Ibn Khaldún i.m. 139. oldal) Igen árulkodó továbbá az is, hogy a Mohamedtől való vérszerinti leszármazásra hivatkozó másik dinasztia, a fatimidáké sem Arábiában, hanem a mai Tunézia területén, a hajdan volt Karthagó közelében tűnik fel, meglehetősen homályos körülmények között, s ráadásul csak Kr.u. 909-910. körül. (ld. Pallas Fatimidák címszavát) A Mohamed-Mazdak párhuzam, a Kusszam féle sír szamarkandi helye, valamint a „mögötte” megbúvó előkép, az abbaszidák keleti uralma, a hagyományhű síiták iráni jelenléte, a hegyes terepektől irtózó beduinok üzbegisztáni hódításának valószínűtlen-sége tehát mind-mind arra mutat, hogy a mohamedán tanok bölcsője inkább az egykori perzsa birodalom környékén keresendő, mint Arábia sivatagaiban. És itt még nem is szóltunk a szintén üzbegisztáni Buharáról, melyet Vámbéry egyenesen az iszlám Rómájának nevez, szemben Mekkával és Medinával, melyek szerinte Buharához képest csak másodlagos kultuszhelyek. (ld. Szovjetunió c. hivatkozott kiadás, 729. oldal) Mekka és Medina szerepe azért felbecsülhetetlen, mert az iszlám általuk töltekezett egyrészt judaista hagyományokkal, másrészt sok késő hellenisztikus-antik gondolattal, illetve azért, mert az iszlámról alkotott nyugati képet nagyban a mekkai-medinai arab mohamedanizmus alakította ki. E kép azonban inkább elfedi mintsem felfedi az iszlám lényegét és eredetét. A méd-perzsa Mazdak fellépésétől (Kb. Kr. u. 322.) az arab terjeszkedés megtorpanásáig (kb. Kr. u. 920-950-ig tartó) – a hagyományos történetírás szerint kb. hatszáz, valójában háromszáz éves folyamatnak tehát a következő állomásai lehettek. 1. Mazdak fellépése és elsősorban arab követőinek korai működése. 2. A mazdaki tanok fokozatos arabizálódása. A perzsa kultúra arabok általi átvétele. 3. Forradalmi megmozdulások mazdakita szellemi vezetéssel. 4. A forradalom leverése és a nyelvileg is arabizálódott Mazdak-i vallás uralomra jutása Perzsiában (abbaszida kor). 5. Az arab és perzsa kultúra szimbiózisa. A művelődésnek – a Korán arab nyelve által és okán – elsősorban arab nyelvűvé válása, megőrizve azonban – elsősorban a költészet terén – a perzsa nyelvet is. Egy utolsó perzsa-arab hódító lendület a Nyugat felé. 6. Perzsia két tűz közé kerülése: délnyugat felől a felbátorodott arabok terjeszkedése, északkeleti irányból a török hódítók érkezése. Amikor Gergely és Maurikios uralkodnak, az arabizálódott perzsa birodalom épp utolsó, nyugat felé irányuló nekifeszülésére készül. Ennek levezetésére tökéletesen megfe-lelőnek tűnik, hogy – talán egyfajta alku keretében – a terjeszkedési törekvéseket az egykori római birodalom számára már amúgyis elveszett Hispánia irányába tereljék. Itt ráadásul a „nyugati gót” királyság maradványainak léte amúgyis azzal fenyeget, hogy e maradékok megerősödve – esetleg az avarokkal-magyarokkal szövetkezve – utóbb Itáliát és Bizáncot veszélyeztetnék. Ez az eljárás tökéletes összhangban volna Maurikios – Bölcs Leó taktikájával, hisz – amint a Pallast idézve mondtuk – Bölcs Leó védelmi metódusának alapját az képezte, hogy ellenfeleit egymás ellen kijátszotta. Az arabizálódott Perzsiára tehát átmenetileg szükség volt. Így mindjárt érthetővé válik az is, hogy Maurikios miért ültette vissza trónjára a már elűzött perzsa királyt. Ám a hispániai invázió után sem Bizáncnak sem pedig Rómának nem fűződött többé érdeke Perzsia további fennmaradásához, s az egykor volt nagy birodalmat sorsára engedték: bekövetkezett az arab-török osztozkodás Perzsia hagyatékán. És engedtessék meg még egy közbevetés. Már jóval e fejezet lezárása után ötletszerűen belelapozva Fodor István Kazárok és Kabarok című tanulmányába, a következő - mellékesnek tűnő - közlés bukkant elő: „640 körül az arabok elfoglalták és kifosztották Örményországot…” (ld. in: Magyarrá lett keleti népek, Szerkesztette: Szombathy Viktor és László Gyula, Panoráma, Budapest, 1988. 71. oldal) Ha gyanúnk igaz, hogy a történetírás az arabok történetének első három évszázadaként a perzsák történetének utolsó három évszázadát adja elő, úgy 340 körül a perzsáknak is meg kellett támadniuk – mégpedig győztesen – Örményországot. S amint a Pallas Örményország címszavánál írja is: „…Khoszrovnak uralma alatt azonban a perzsák ismét betörtek az országba s Diránt (345-355) legyőzték.” (ld. Pallas, hivatkozott cím) Világos tehát, hogy a történelem legnagyobb csodájaként a perzsa és az arab birodalom háromszáz éves időeltolódással tökéletesen párhuzamos módon győz, illetve veszít mind a nyugati, mind pedig a keleti végein.
Az irodalomtörténetből jól ismerjük azt a jelenséget, hogy egy nyelvben az a nyelvjárás lesz az „irodalmi nyelv”, amelyen egy kiemelkedő irodalmi alkotás meg-születik. Így volt ez Dante Komédiájával is. Az azonban teljességgel ismeretlen, s egyúttal életszerütlen jelenség, hogy egy jelentős irodalmi alkotás oly „nyelvjárásban” íródjék, amelyet soha senki nem beszélt. A Koránnal pedig – bármily furcsa – ez a helyzet. Amint Simon Róbert írja a Korán világa című munkájában: „…a Korán lényegében a költői koiné nyelvén készült (…) A nyelvészeti kutatások valószínűsítették, hogy a költői koiné is már egy hosszabb folyamat során kialakult mesterséges nyelvnek tekinthető, amelyet ebben a formában egyetlen törzs sem beszélt, ám mindegyik megértett.” (ld. Simon Róbert A Korán világa, Helikon Kiadó, Budapest, 1987., 493. oldal) Hogy a pogánykori arab költészet számos – majd a legtöbb – darabja hamisít-vány, illetve perzsából való fordítás, azt Germanust idézve már említettük. A Korán nem létező nyelvjárása is ugyancsak arra mutat, hogy a mű nem az élő arab nyelv közegében született. Egyáltalán nem lehet tehát kizárni azt, hogy az arab nyelvű Korán csupán fordítása, átültetése egy eredetileg más nyelvű, esetleg éppen méd-perzsa alkotásnak. E gyanút erősíti mindaz, amit Goldziher Ignác említ. Amint írja: „Gyakoriak a perzsa idegen szavak a korában is. Perzsa elnevezésű ruhákba és ékes szövetekbe öltözteti Mohammed képzelete a földi kínlódásért a paradicsomban gyönyört és elégtételt élvező igazhitűeket. Még az édeni bort is perzsa elnevezésű serlegekből (melyek neve a török révén hozzánk is eljutott: ibrik) szörpölteti velük. Hogy Mohammed tana a végső dolgokról (eszkhatológia) telis-teli van perzsa elemekkel, az kezdettől sem kerülhette ki az iszlám kutatóinak figyelmét.” (ld. Nagy Képes Világtörténet 4. Kötet, Franklin Társulat – Révai Testvérek, Budapest, 1900., 605. oldal, Az iszlám című rész, írta: Goldziher Ignác) Goldziher kiváló tanulmányában még hosszasan sorolja az iszlám azon elemeit, melyek eredetüket a perzsa kultúrkörből veszik. Ami az iszlámot az arabsághoz köti voltaképp két tényező: 1. a Korán nyelve, 2. Mohamed genealógiája. A Korán nyelvével és fogalmaival kapcsolatosan láthattuk azonban, a szent könyv meglehetősen szervetlenül bontakozik ki a pogány arab kultúrából. A mű nyelve egy sosem beszélt nyelvi forma, tele olyan perzsa kifejezésekkel, melyeknek arab meg-felelőjük is akadt volna, a tanítás fogalomkészlete pedig inkább a perzsa, mint az arab kultúrában gyökerezik. A szövegben az arabokra, illetve a beduinokra való utalások pedig elárulják ugyan, hogy kik voltak az üzenet elsődleges „címzettjei”, ám hallgatnak arról, hogy maga az üzenet közvetítője személyében arab volt-e. Amint Goldziher írja: „Midőn Mohammed mekkai polgártársai előtt a maga hirdetéseivel megjelent, nem kutatták igazságát. Elég volt nekik az ellenszegülésre ez az egy bizonyíték: „Mi apáinkat ezen az úton találtuk és mi az ő nyomdokain járunk.” Hiába vetette a próféta ellenükbe „Vajon nem helyesebbet hirdetek-e én annál, amit apáitok követtek?” Nekik csak egy válaszuk volt: „Mi nem követünk mást, mint amit őseink.” (…) S mint mindjárt látni fogjuk, Mohammed kénytelen is volt számos engedményt tenni az arab világnézet e sarkalatos tételének.” (ld. Nagy Képes Világtörténet 4. Kötet, 592. oldal) Rögtön ezután ismerteti Goldziher Mohamed „törzstábláját” Abd-manáf-tól. Csakhogy ez az arab genealógia is egyike lehetett azon engedményeknek, melyeket az iszlám tett az arab felfogásnak. Mohamed magasztos tanítását ugyanis nyilván könnyebben fogadták be a pogány arabok, ha a nagy prófétában legalább fajtabélijüket láthatták. A hamis genealógiák gyártása egyetlen korban sem volt ismeretlen. Mózes zsidóságát maga Freud vonja kétségbe – s ezt nyelvészeti kutatások alapján a modern vallástörténet is többé-kevésbé már elfogadja-, Romulus latinságához is erős kétségek férnek, ám Jézussal sem áll nagyon másként a helyzet. Amint Vermes Géza írja: „Máténál és Lukácsnál lényegesen különbözik ugyan Jézus családfája, de mindkettőnek ugyanaz a teológiai célja: hitelesíteni, hogy Jézus Dávid királytól származik.” (ld. Vermes Géza: Jézus változó arcai, Osiris Kiadó, Budapest, 2001., 226. oldal) Jézusról is csupán annyi tudható tehát bizonyosan, hogy anyját Máriának hívták, s hogy Őt, a Megváltót mind családja, mind pedig működése Galileához köti. Jézus nemzetségtáblájával a négy kanonizált evangélium közül kettő foglalkozik. Ezek ellenmondásai kellő kétségeket ébresztenek a Megváltó genealógiáját illetően. Minthogy azonban mind a Koránból, mind pedig Mohamed családfájából egy „hivatalos” változat létezik, az iszlám megalapítója tekintetében az utókor forráskritikai lehetőségei viszonylag szűkösek. Arra azonban feltétlenül figyelmeztetnünk kell, hogy az egyféle genealógia nem szükségképp azonos értelmű a hiteles genealógia fogalmával. Az omajjádok uralmát utóbb felváltó abbászidák hatalomra kerülését mindenestre egy igen érdekes eseménysor előzte meg. Mint már említettük az abbászidák mint a proféta vérrokonai, és – ennélfogva - mint legitim utódai léptek fel az arabok által választott és elfogadott omajjádokkal szemben, s uralmukat csodálatosképpen Perzsiában és a perzsa kultúra hagyományainak megfelelően szervezték meg. Felettébb furcsa, hogy a profétának arab földön egyetlen utóda sem maradt, aki az abbászidák jogcímével a magáét szembehelyezve magának követelte volna a kalifa méltóságát. Amint Goldziher az abbászidák hatalmát megszervezőkről írja: „E czímen már most az ő dái-jaik is bejárták az iszlám keleti tartományait, különösen a perzsa emberektől lakott Khoraszánt, ahol leginkább találkoztak az omajjádok gyűlölői és ahol sikerült is nekik titokban sok ezer embert toborozni a Hásimiták, azaz Abbászidok ügye számára. „A próféta házának jogait helyreállítani a bitorlók ellenében”, ez volt jelszavuk. A prófétának egy jövendölését terjesztették, mely szerint „majdan fekete zászlókkal előbukkannak a hívek Khoraszánból, élükön a Mahdi.” E propaganda fővezére egy Abu Muszlim nevű ember volt, kinek származását mély homály födi, de kiről biztosan csak annyit tudhatunk, hogy nem volt arab. Tevékenysé-gében nagy része volt az arabok elleni gyűlöletnek és azon iráni eszméknek, melyeket a mahdi-reménységek palástoltak.” (ld. Nagy Képes Világtörténet 677. oldal) Amit mindebből megtudhatunk: 1. A próféta legitim utóda egy döntően perzsa lakosságú városból, Khoraszánból fog eredni, 2. Mozgalma kifejezetten arabellenes, 3. Ez az arabellenes Mahdi a próféta vérrokonának tartja magát, 4. Az abbászida Mahdi (a mahdi fogalom, mint már említettük szintén perzsa eredetű) nos a Mahdi hatalmának legfőbb propagátora az az Abu Muszlim, akiről csak az tudható, hogy nem volt arab. Ha nem tekintenénk a Korán mesterségesen kialakított nyelvezetét, a pogány kori arab irodalom tömeges hamisításait, a Korán nyelvi és fogalomkészletének jelentős mérték-ben perzsa eredetű voltát, valamint a késői perzsa és korai arab történelem meglepő szinkronitását, már az abbászida uralom megszerveződésének körülményei, nyílt arabellenessége és a Mohameddel való vérrokonságra való hivatkozása is elegendő arra, hogy kétségeink ébredjenek Mohamed arab származása felől. Mindez azonban igencsak arra mutat, hogy a próféta nem az arab, hanem abból a kulturális közegből eredt, melyből a Kr. u. IV. század méd-perzsa vallásalapítója, Mazdak.
|