<<     Előző fejezet     ||      Tartalomjegyzék      ||     Következő fejezet     >>

 

Gregor Kristóf - Móricz Leó

HA ILLIGNEK IGAZA VAN...

avagy

A MEGTALÁLT KÖZÉPKOR?

 

„Kik?”, „Miért?”, „Hogyan?” II.

 

 

A művelet palástolása

Az „időugrással” kapcsolatban azonban felmerül két nem csekély probléma.

1. Itália és Bizánc szélesebb néptömegeinek hogyan nem tűnt fel a „naptárcsere”?

2. Hogyan lehetett mind Bizáncban, mind pedig Rómában titokban tartani, hogy egy-egy személy (Gergely és Bölcs Leó) több név alatt uralkodik.

Az első kérdésre már Illig megadta a választ kitűnő munkájában. Az „időugrás” noha 600-ból 900-ba történt, azonban az anno Domini időszámítás okiratokon való fel-tüntetése csupán jó száz évvel később kezdődött. Az „időugrás” tehát nem a Krisztustól vezetett időszámításnak már széles körben való elterjedése korában következett be, hanem akkor, amikor az általánosan használt időszámítás még Diokletianushoz, illetve a kelet-római császárok uralkodásához kötődött.

Ami a második kérdést illeti: Rómában az egyház szigorúan titokban tudta tartani a belső ügyeire vonatkozó adatokat, tényeket. A fiktív pápalistával nem is volt több teendő, mint gondosan el kellett zárni egy időre. Három nemzedék letűnik, s a negyedik már szinte mindent elhisz, amit neki a múltról mondanak.

Hasonló a helyzet a bizánci udvarban is, ahol már Constantinus korában – amint Hahn István írja – „A császári udvartartás a társadalomtól elzárt, egészségtelen, fülledt és feszült légkörben élt.” (ld. Az ókori Róma története idézett kiadás 390. oldal) És képzelhetjük hová fejlődött a császári család társadalomtól való elzárkózása majd háromszáz év alatt, tehát kb. 600-ig.

A Szovjetunióban is jellegzetes bizantinus gyökerű jelenség volt az, hogy a nép esetleg csak napok, hetek múlva szerezhetett tudomást arról, hogy az első-titkár halott.

Az uralkodó élete vagy halála Bizáncban egészen másképp volt közügy, mint Rómában, vagy mint később a Nyugaton. S minthogy az uralkodó elsősorban csak legszemé-lyesebb környezetével érintkezett, szélesebb körben aligha tűnhetett fel, hogy Maurikios és Bölcs Leó esetleg azonos személyek.

De akkor ki lehetett I. Basileos, Bölcs Leó apja, s az úgynevezett makedón dinasztia megalapítója. Alighanem kitalált személy, akinek azonban életútját, kelet felé hősiesen harcoló képét II. Tiberiusról, Maurikios apósáról mintázták. Csakhogy amíg II. Tiberius a perzsákkal viaskodik a történetírás tanúsága szerint, addig Basileos az arabokkal való harcokban tünteti ki magát.

De mit is jelent a szó, Basileos. Csupán annyit, hogy király, fejedelem, uralkodó. Amikor tehát Bölcs Leó a bizánci trónt elfoglalja, nem mondhatja azt, hogy ő végül is Maurikios. Azt sem mondhatja, hogy Maurikios fia, hiszen feltűnő volna egy 600. és egy 900. körüli uralkodó ilyen összekapcsolódása. Ez leleplezné az egész történet-hamisítást. Azonban nem létező királyi ősre sem hivatkozhat Leó, hiszen ha az uralko-dókat nem is látja a nép, nevüket azonban ismeri. Nem létező apával előhozakodni tehát nem lehetett. Maradt tehát egy kétértelmű szó a basileos, a király, amelynek tulajdon-névi értelme is van. Amikor Maurikios Basileos fiaként Leó néven ismét trónra lépett, a legkisebb kockázattal csupán annyit mondhatott: apám Basileos volt, apám király volt! E hivatkozás mellett alighanem létezett egy Maurikiosra való utalás is, ám ennek nyomait sürgősen el kellett tüntetni.

Ismét csodás véletlen, hogy a 800-as évek vége tájt – több, mint háromszáz év után – véget ér az úgynevezett képrombolás, melynek bizonnyal nemcsak számos kép, de sok irat is áldozatul eshetett. S – amint a Pallas írta – Bölcs Leó „belkormányzatát” sok erő-szak árnyékolta be. Az ilyen kavarodások szintén tökéletesen alkalmasak nem kívánatos tanúk és iratok eltüntetésére. Ám Leó háromszáz évvel korábbi tükörképe – ott Maurikios utóda – Phokász császár is erőszakos kormányzatával tette nevezetessé magát, s e gyakorlata – igencsak anakronisztikusan ható módon – egyenesen a keresztényüldözésig is elment.

Ha a valószínűleg nem létező Phokász tetteire magyarázatot keresünk, úgy azt inkább Leónál találjuk meg, három évszázad múlva. Ha leleplező feljegyzéseket kellett összegyűjteni és megsemmisíteni, úgy e keresés fő célpontja az a keresztény egyház, mely Bizáncban is az írásbeliség elsődleges letéteményese.

A Gergely és Maurikios által végzett történelemhamisításban talán az a legcsodálatosabb, hogy olyan kultúremberek hajtották végre, akik szinte semmit nem hagytak elveszni a történelemből, hanem annak menetét – kissé átköltve, időben elhúzva és kódoltan – végül is megörökítették.

Ugyanígy kódolt formában közli a bizánci történetírás azt is, hogy Maurikios megölte apósát, II. Tiberius császárt, mégpedig úgy, hogy I. Basileost, a makedon dinasztia megalapítóját úgy állítja be, mint aki gyilkosság útján jutott a hatalomhoz. A valós Maurikios tettét tehát a költött Basileos nyakába varrja a história. És az sem lehetett véletlen, hogy a Bíborbanszületett Konstantin fölött oly sokáig gyámkodtak, s hogy a tényleges hatalmat meglehetősen későn vette a kezébe. Az átmenet évtizedeinek ugyanis zavartalanoknak kellett lenniük.

Minthogy e kis tanulmány – amely végső formájában már alighanem inkább önálló füzet alakjában lát talán majd napvilágot – messze meghaladta tervezett kereteit, a következőkben érintendő témákat már valóban csupán a lehető legrövidebben és csupán a problémák természetét vázoló formában tárgyalja.

 

Áthúzódó jelenségek

A Kr. u. VI. és X. századot nem csupán életrajzok, történelmi folyamatok „ismétlődései” kapcsolják egybe, nem csupán a Taktika című munka két személyhez (Maurikioshoz és Bölcs Leóhoz) való köthetősége, és nem is kizárólag a perzsa költészetben mutatkozó megmagyarázhatatlan több száz éves űr. Bizonyos társadalmi és kulturális jelenségek folyamatos stagnálásai is arra mutatnak, hogy az a három évszázad csupán papíron létezik. Elsőként vegyük talán a gregoriánt, melynek dallamait a hagyomány szerint Nagy Szent Gergely jegyeztette le, még a szertartásrend kialakításával, rögzítésével egy időben. E zene azonban mit sem változik egészen a X. századig, ahonnan kezdve hirtelen több-szólamúvá válik és utóbb némi hangszeres kíséretet is kap.

Vagy pillantsunk a római jogra, melynek történetében a Justinianus-féle kodifikáció és a Bölcs Leó korából származó magyarázatok megjelenése között nem történik semmi érdemleges, két – a Justinianus-féle anyagból készült – kivonat meg-születésén túl. Ugyanez vonatkozik a képrombolásra is, amely állítólag 118 évig tartott. Vajon mennyi kép készülhetett, ha elpusztításukhoz ennyi időre volt szükség? Lehet, hogy Bizáncban még az utcákat is ikonokkal, zománcképekkel, mozaikokkal és freskókkal borították? Ám ettől függetlenül a bizánci művészetben a tényleges űr mégis 300 év, de erről később.

Gergely még a VI. században fellép a simónia ellen, de a jelenség századokon át kiirthatatlan.

A Róma és Bizánc közötti egyházszakadás a VI. század közepén igen élesen vetődik fel, ám az ténylegesen csupán a XI. században következik be, nevezetesen akkor, amikor az európai feudális rend megszilárdulásával bizonyossá válik, hogy Rómának és Bizáncnak nem kell már egy a hun birodalomhoz hasonló méretű és erejű internacionális hatalom kialakulásától tartania. Európa immár meg van osztva és részben Róma, részben Bizánc lelki-politikai fennhatósága alá van rendelve.

És mi a helyzet a pápai hivatal befolyásával. Gergely előtt a pápai tiszt elfoglalásához bizánci jóváhagyásra volt szükség. Gergely-Christophorus után 904-től, tehát III. Sergius pápától kezdve, - amint Gergely Jenő említi a „pápai bürokrácia minden vala-mirevaló állását (…) a Szentszék régi ellensége, a nemesség kaparintotta meg.” (ld. Gergely J. i.m. 76. oldal.)

Gergely-Christophorus előtt és után tehát viszonylag gyenge a pápaság. (ld. Gergely Jenő i.m. 49. illetve 76. oldalak)

Az egyházi hatalom tényleges letéteményese Szent Benedek rendje. Ez szervezi az építkezéseket, az újkor díszleteit, ez gondoskodik a könyvek, iratok másolásáról.

Gergely zsenialitása tehát abban is áll, hogy az egyház sorsát nem bízta kizárólag a politikai törekvéseknek kitett pápaság intézményére. Benedek rendje, mint árnyékhata-lom még sokáig ott áll az egyre tehetetlenebb és gyengébb pápák mögött, ügyelve arra, hogy Róma és az Egyház szent intézményei ne legyenek végleg az enyészetéi.

 

„Építkezési stop Bizáncban”

Ez az igen kifejező címe az Illig mű egyik fejezetének. (Ld.: Illig i.m. 326. oldal.) De nyugodtan hozzátehetjük: Rómában is a bizáncihoz hasonló építkezési stopot tapasztalhatunk.

Illig kijelentése – nevezetesen, hogy három évszázadon keresztül szünetelt az építészet – annyira megdöbbentő, hogy az ember először el sem hiszi, s úgy gondolja, ha valamin, hát ezen – az építészet terén – biztos meg fog dőlni az elmélet. Ám a lexikon sem mond mást, mint ami éppen megerősíti Illig teóriáját.

Amint a Művészeti lexikon bizánci művészet címszava alatt írja: „bizánci művészet az ókeresztény művészet szerves folytatása (…). Központja (…) Bizantion, ahová Nagy Konstantin császár 330-ban áthelyezte a római birodalom székhelyét. (…) A bizánci művészet kezdetét ettől az időtől számítjuk, teljes kifejlődését azonban csak a 6. században, Justinianus császár uralkodása alatt érte el, mely egyben első virágkora volt (kora-bizánci művészet).

Második virágkora a képrombolás (725-843) után a makedón (867-1056) és Komnenos (1057-1204) dinasztiák idejére esik (…).” (ld. Művészeti lexikon hivatkozott kiadás és címszó)

 Ezután a lexikon hosszasan ír az V. és VI. századi emlékekről, ám furcsa mód nemcsak a bizánciakról, hanem a ravennaiakról is. Majd anélkül, hogy egyetlen VII. és VIII. századi művet említene, így folytatja: „A képrombolás után ismét nagy ütemben építkező korszak legpompásabb épülete volt az I. Basileos császár által emelt ötkupolás Neo, vagyis új templom a császári palota területén. Nem maradt ránk, de hatását számos későbbi építmény őrzi.” (ld. ugyanott)

Tehát az állítólagos képrombolás 118 esztendős időszakán túl és innen sem találunk említésre méltó emlékeket a VI. század vége és a X. század eleje között. Sőt nemcsak hogy 300 esztendeig tartott a „118” évet átfogó képrombolási periódus, de a pausa a festészeten túl alighanem az építészetre is kiterjedt. Már önmagában ez a körülmény hihetetlenebb, mint az, hogy befolyásos személyiségek történelmet hamisítottak. És csodálatosképpen mi az az épület, ami a X. század egy fontos emlékeként mindjárt a szemünkbe villan a lexikon lapjairól? Bíborbanszületett Konstantin konstantinápolyi palotája, mégpedig az összetéveszthetetlen mór, sávos ornamentikával.

Amikor a VI. századtól búcsút vettünk, egy Maurikios nevű személy ült a bizánci császári trónon. Majd háromszáz év szünet után a X. századi bizánci építészet egyik első alkotása egy mór stílusú palota. De hát miért is építene más stílusban Maurikios – (Bölcs Leó) utóda?

De mi a helyzet Itáliában a VI. századi Ravenna után? Amint a Művészeti Lexikon írja:

„Ravenna és kisugárzása mellett a longobárdok építőtevékenységének csak egyetlen jelentős emlékét említhetjük a cividalei Tempiettót (762-776.) (…) E korabeli építke-zésekről különösen a centrumokban (Pavia, Cividale, Brescia) számos írott adat szól, ma is álló templomok alapításáról, építéséről. Ezek az épületek azonban nem maradtak ránk, illetve a ma állókon nem lehet kimutatni e korból származó lényeges részeket.” (ld. Művészeti lexikon, Olaszország művészete címszó)

Ezután néhány erősen átépített épület vonatkozásában kormeghatározási találgatásokba bocsátkozik a lexikon, majd így folytatja:

„A fejlődés a 9. század után már folyamatosnak látszik…” (ld. ugyanott) Itáliában tehát a VI. századi ravennai csoda és a 9. század utáni – magyarán X. századi – építészet között a cividalei Tempiettón kívül nincs semmi kézzelfogható építészeti emlék, csupán olyan írásos dokumentumok, amelyek – Illig nyomán – sehogy se hozhatók összhangba a leletanyaggal, a tárgyi emlékek valóságával.

S ha meggondoljuk, hogy annak az egyetlen cividalei Tempiettónak is csupán „oklevelek” és írásos emlékek alapján ismerjük a korát, beláthatjuk, hogy egy alaposabb vizsgálat ezt az épületet is – az aacheni palotakápolnához hasonlóan – alighanem igen könnyen más korba röpítené.

Gyakorlatilag tehát építészeti űr tátong mind Bizáncban, mind pedig Itáliában a VI. és a X. század között. Majd nemcsak hogy minden folytatódik e területeken, de északon, Németországban, Franciaországban, Angliában és másutt is hirtelen hatalmas székes-egyházak emelkednek ki a semmiből. Mégpedig olyan építészeti tudásról tanúságot téve, melyről aligha hihetjük, hogy a német, francia, angol, stb. kultúrák autochton jelensége volna.

Megszületik az új Európa lenyűgöző díszlete, a románkori egyházi építészet. S hogy miért kell e templomoknak a gyakran gyér lélekszámú településeken is százak, ezrek befogadására alkalmasnak lenniük, tornyaikkal az egeket ostromolniuk? Annak az Istennek a nagyságát kell minden kétkedésen felül bizonyítaniuk, melynek tiszteletére emeltettek. Ellentmondást nem tűrő és feltétlen tiszteletet parancsoló épületek ezek, melyek puszta látványukkal kérdőjelezik meg az egykori törzsi istenek hatalmát.

S hogy kik építették e gigantikus műveket? Amint a Pallas írja:

„A középkorban ugyanis, amikor különösen kezdetben papok és szerzetesek, nevezetesen Benedek rendiek, foglalkoztak az építés mesterségével, minden építés megkezdésekor és minden munka befejezésekor ájtatosságot végeztek az építő-mesterek, akik külön zárt és némi előjogokkal fölruháztatott kasztba sorakoztak. Ezt az ájtatosságot az emelendő épület közelében elhelyezett házban végezték, melyben egyszersmind szerszámaikat is tartogatták, s itt oktatták ki egymást az építés fortélyaira. Ezek az építőmesterek nem állottak a hatóságok hatalma alatt, a körükben felmerült egyenetlenségeket saját főnökeik intézték el és ezrét szabadkőműves volt a nevük, azaz olyan, aki fel van szabadítva a hatóság beavatkozása alól.” (ld. Pallas Szabadkőműves-szövetség címszó)

Megint csak Gergely kedves közösségébe, Benedek rendjébe ütközünk. A legtávolabbról sem állítható, hogy a XVIII. századi eredetű mai szabadkőművességnek ténylegesen a Benedek-rendi építők voltak az elődei, s hogy a két szervezet között akárcsak időlegesen is kapcsolat és együttműködés lett volna. Ám az bizonyos, hogy a „világi” szabadkőművesség szervezettség, s az ügyek diszkrét intézése dolgában – amint neve is mutatja – mintaképnek tekintette az egykori templomépítőket.

Az építőtestületek vezetői utóbb, kb. a XIII. századtól már inkább a laikusokból kerültek ki. Addigra azonban a keresztény Európa díszlete felépült, mely immár több száz éves múltjával és a hozzá társult ideológiai tartalmakkal irányt szabott a kontinens további folyamatainak.

Nem létező építkezési stop után következhetett tehát az építkezési bumm, mely mögött jól látható a bencés rend munkálkodása és felsejlenek a bencés pápa, a ravasz római patrícius, Gergely nemes vonásai.

És a XI.-XII. században Európa szerte megkezdik működésüket a királyi kancelláriák, melyekben készséges közreműködéssel írnak múltról és jelenről az írásbeliség letéteményesei, az egyház szolgái.

Talán még száz éve sem halt meg Gergely, amikor a gépezet már oly olajozottan működik, mintha századok állnának mögötte.

Hogy létezett az úgynevezett Constantin hamisítvány és a pszeudo Izidor-féle iratok? (Ld.: Gergely Jenő i.m. 64., ill. 75. Oldal.) Ezek leleplezésére még századokat kell várni, egészen a reneszánsz koráig.

 

A keresztény és a kínai időszámítás szinkronitásával kapcsolatos kérdések

Kínában egészen a XX. századig nem alkalmazták széles körben a keresztény időszámítást, mint ahogy semminemű ú.n. lineáris időszámítást sem. Minden uralkodóval új éra kezdődött, így ott az idő képzeletbeli „tengelyét” az uralkodók egymásutánjának láncolata képezi. Ez a „tengely” különösen azért képzeletbeli, mert leginkább a nyugati ember képzeletében létezik. A kínai létfelfogás, s így az idő- és történelem-felfogás nem mérhető, csupán – különbségei által – hasonlítható a nyugatihoz. Ezt az elképzelést – Spengler kifejezésével – egyfajta jelenidejűség hatja át, s helyes meg-értése nehezen kísérelhető meg a kínai – különösen a konfuciánus – bölcselet tanulmányozása nélkül.

Ami azonban az időszámítás szinkronitásának technikai részét illeti, a legjelentősebb mozzanat az, hogy Marco Polo Kr. u. XIII. századi utazásáig a Nyugatnak semmi-nemű azonosítható érintkezése nem volt a kínai birodalommal.

Illig ugyan említ Kínában talált bizánci pénzeket, azonban mind ezek, mind pedig más emlékek akkor bírnak csupán relevanciával, ha mindkét – tehát kínai és európai – oldalról egyaránt meghatározott személyekhez köthetők.

Feltéve, hogy a nyugati történelembe a 600. utáni időszakra valóban betoldottak három-száz évnek megfelelő „mesét”, úgy az európai és a kínai történelem szinkronitása a következőképp gondolandó el.

A mai nap éppeni pillanatától egészen a Kr. u. 900-as esztendőig visszamenőleg „valós időben” zajlik mind az európai, mind a kínai történelem. Így tehát pl. Marco Polo XIII. századi utazása itt is, ott is „ugyanarra az időre” tehető. A kínai történelmet a 900-as esztendőtől visszamenően is „valós történelemnek” foghatjuk fel, azonban a 900. előtti kínai eseményekkel Nyugaton a 600. előtti események vannak tényleges egyidejűségben. Magyarán pl. a 874-es santungi parasztfelkelés nem a valószínűleg sosem volt I. (Német) Lajos (843-876) karoling király uralkodásával volt egy időben, hanem Nagy Szent Gergely VI. századi működésével. (Gergelyen kívül más példát azért nem hozunk fel, mert – noha az „idő” ekkor már „valós” a Nyugaton, de – a szereplők zöme még és már alighanem fiktív, de legalább is nevében vagy működésében meghamisított.)

Illig említ egy 751. körüli ütközetet Talasnál, melyben egyebek mellett kínaiak és arabok is összecsapnak. Ez a 751-es dátum azonban – minthogy 900 előtti – valójában 451 körüli eseményre utalhat. Ám már Germanust idézve láttuk, hogy a perzsa birodalom határőrizeti feladatokra igénybe vett arab fegyvereseket, akiket vélhetően adott esetben a szükséghez képest csoportosított át. Talas egyébként Közép-Ázsiában, hagyományosan Szkítiának nevezett területen található: az Aral tótól keletre, a Szir-Darja folyótól északra, a türk népességű Kazahsztán és Kirgízia határvidékén. Külön kérdés tehát, hogy a kínaiak Talasnál egyszerűen Mohamed / Mahamed (esetleg Mazdak) követőivel ütköztek-e meg, avagy Mohamednek kifejezetten arab híveivel.

Ez a 751-re vonatkozó esemény tehát sem meg nem erősíti, sem pedig meg nem cáfolja Illig elméletét. Az igazi megerősítés az lenne, ha a kínai forrásokból olyan adat kerülne elő, amely a 900. előtti korszak valamely kínai személyiségét egy nála háromszáz évvel korábbi európaival egykorúnak tüntetné fel.

S az Illig-féle teória cáfolata is leginkább az lehetne, ha valamely 900. előtti európai személyiség kínai források alapján volna azonos korú egy olyan kínai nevezetességgel, aki a hagyományos európai kronológia szerint is kortársa volt az előbbinek. Ám minthogy az európai és a kínai történelem 900. előtti időkben való találkozásairól, kapcsolatairól nincsen tudomásunk, a keresztény és a kínai história szinkronitásának-aszinkronitásának kérdése jelenleg érdemben nem vizsgálható.