|
<< Előző fejezet || Tartalomjegyzék || Következő fejezet >> Gregor Kristóf - Móricz LeóHA ILLIGNEK IGAZA VAN...
avagy
Egy birodalom és kultúra utóélete
Hová lettek a gótok és az alánok? Korábban azt mondottuk, hogy az „időugrás” műveletére és a Nagy Károly- mítosz megteremtésére annak megelőzése érdekében lehetett szükség, hogy a magyarok és a hun birodalom utódainak tekinthető bolgárok és gótok közreműködésével egy új hatalom jöjjön létre. Az előzőekben láthattuk azt, miként került sor a bolgárságnak onogur gyökereitől való megfosztására, elszlávosítására. De milyen sorsra jutottak a gótok? Itáliában Amalasuntha 535-ös halála után következik ugyan még néhány keleti- gót uralkodó, ám a tényleges hatalmat egyre inkább Justinianus hadvezére, Beliszár szerzi meg, s két meglehetősen viharos évtized után, 553-ban Itália Justinianus kelet-római császárságának válik provinciájává. A helytartó (exarcha) székhelye Ravenna lesz, s a templomok mozaikjainak részleges leverésével, s a császári pár megörökítésével a múlt, a gót uralom emlékének eltörlése nyomban meg is kezdődik. Ami az ibériai nyugati gótokat illeti: 418-ban I. Theodorich (nem azonos az itáliai Nagy Theodorichhal) megalapítja az első nyugati-gót királyságot, majd állítólag 451-ben a catalaunumi csatában meghal. Őt a trónon Thorismund követi, aki azonban nem soká-ig élvezhette a hatalmat, ugyanis 453-ban – Attilával egy időben – meghalt. Ezek a nyugati gótok érthetetlen módon hű szövetségesei annak a Rómának, melytől Hispániát mintegy „kölcsönvették” és csodálatosképpen második királyuk épp abban az évben hal meg, mint Attila. Itt, a nyugati gótok esetében – fokozottan szkeptikusan kell tehát kezelni a históriák közléseit. A hivatalos történetírás szerint mindenesetre Thorismundot 531-ig – I. Theodoroch dinasztiájának kihalásáig – még öt király követi, névszerint: II. Theodorich (453-466), ennek bátyja, Eurich (466-468), ennek fia, II. Alarich (484-507), majd emennek fia, Amalarich (?-531). Itt mindjárt feltűnik azonban, hogy Eurich uralkodásának 468-as vége, valamint fia, II. Alarich uralkodásának 484-es kezdete között tizenhat esztendő űr tátong. Másfelől Eurich 468-as halála, időben szinte egybeesik Attila Dengizik nevű fiának balkáni hadjáratával és halálával (468. v. 469.). 468. táján tehát valami igencsak érdekes dolog történhetett, ami talán kapcsolatban áll Attila utódaival, s ami a nyugati-gót királylistában is több mint másfél évtizedes szakadást idéz elő. Itt még csak találgatni sem merünk az esemény természetét illetően. (Eurich neve mindenesetre Irnik/Ernák nevét is felidézi.) I. Theodorich dinasztiájának 531-es kihalása után – de tulajdonképpen már 507-től – a nyugati gótok állítólag végleg kiszorulnak a mai dél-francia területekről, s Ibériába teszik át székhelyüket. Az újabb nyugati gót királyok országukat egészen a 711-es arab támadásig megtartják. Ezután következnek a rekonquista keserves századai, melyeknek kezdetén – mintegy varázsütésre – előtűnik a spanyol nemzet. Az ariánus nyugati gótok állítólag Rekkared nevű királyuk idején térnek át a katolikus hitre (587). Rekkared – aki 586-tól 601-ig (a Pallas szerint 604-ig) uralkodott – csodála-tosképp Nagy Szent Gergely és Maurikiosz kortársa. Az ő idejétől kezdődően – és ép-pen a katolicizmussal összefüggésben – gyorsul fel a nyugati gótok romanizációja és latin nyelvűvé válása – állítólag. A gótság - mint olyan - tehát megszűnik és átadja helyét a spanyolságnak. Amint Doromby Endre írja: „Általános felfogássá vált, hogy csak az spanyol, aki katolikus, spanyolnak lenni annyit jelent, mint a lélek minden rezdülésével, a test minden szenvedélyével katolikusnak lenni.” (ld. Doromby Endre: Spanyolország, Panoráma, Budapest, 1982., 33. oldal) A nemzeti identitást kiszorítja tehát a vallási, illetve a területhez kötődő (spanyol=hispániai). A gót identitás eltűnésének kezdete tehát éppen az Illig-féle bűvös három évszázaddal előzte meg az onogur-bolgár identitás megtörését (emez 587-ből, amaz 870-ből ered). De vessünk egy pillantást a nyugati-gótok előtti Hispániára. Amint a Pallas írja: „Az V. sz. első tizedében svévek, alánok és vandálok Galliából a Pireneusokon át Spanyolországba törtek, s ott letelepedtek. Uralmuknak csakhamar a nyugati gótok vetettek véget, kik 413-ban Ataulf királyuk alatt Dél-Galliában a tolosai királyságot alapí-tották, s Vallia alatt 416. már Spanyolországban is megjelenve az alánokat kiirtották, a svéveket Asturia hegyei közé, a vandálokat pedig Spanyolország déli részére szorí-tották, mely a Vandálok nevéről a Vandaluzia (Andalúzia) nevet kapta. (…) A nyugati gótok spanyolországi királysága nem tudott gyökeret verni. Reccared alatt (586-604) a gótok az ariánus vallást a katolikussal cserélték fel, s ennek következményeképpen összeolvadtak ugyan a bennszülött rómaiakkal, kiknek nyelvét is elfogadták, de az állam erejét megbénították a belső zavarok.” (ld. Pallas Spanyol-ország címszó) De kik is voltaképp azok az alánok, akiket a gótok állítólag kiirtottak? Emlékszünk, Theodosius római császár a VI. század végén még gótok, alánok, és hunok segítségével harcol a gallok és germánok ellen. Ekkor a gótok és az alánok még azonos oldalon állnak, s fegyvertársai nemcsak Rómának, de a hunoknak is. Nos az alánoknál a következőket írja a Pallas: „Alán, a népvándorlás korában feltűnt nép, melyeknek hazája a Kaukázus észak-nyugati szélétől a Donig és Meotisz-tóig (a mai Azovi tengerig), valamint a Kaspi tóig terjedt. Az alánok a hunokkal és vandálokkal említtetnek. Pseudo-Lucian szerint ők nyelvre, ruházkodásra és fegyverzetükre nézve a szittyákkal, más írók szerint a szarmatákkal voltak rokonságban. Az arab író Ibn-Foszlán ász-ok neve alatt említi őket, ami az orosz jászy-nak megfelel. A khínai íróknál: „a-lan-a-sze” vagy az „asz-u” név alatt fordulnak elő, amely névtől ered a Kaukázusban elő „oszet”-ek neve. Müller Fr. szerint az Alán névvel rokon erán = aryana: a különhböző nyelvekben az l betű r-rel cseréltetik fel. Ugyancsak őszerinte „Ázsia” neve (Asia) az „Ász” szótól ered.” (ld. Pallas Athén címszó) Mármost ezt a harcedzett, kemény alán népet irtották volna ki a gótok, akik amúgy korábban még szövetségben is állottak velük. De mit tudhatunk azokról a szittyákról, illetve szarmatákról, akikkel az alánokat rokonítják. Amint a Pallas említi: „Szittyák vagy szkíthák, Schithia lakói. Herodotos szerint több kiváló törzsre szakadtak. (…) Nemzetiségüket illetően két vélemény merült fel, hol indogermánoknak tartják őket, hol mongoloknak (…)” (ld. Pallas Szittyák címszót) A Pallas ugyanitt megemlíti, hogy a szittyák-szkíthák neve helyett kb. a Kr. u. II.-III. századtól a források szarmatákról szólnak. A szarmatákról többek között ekként emlékezik meg a Pallas. „Szarmata (szauromata) a szittyákkal egynyelvű, bár azoktól dialektusilag különböző ókori nép, mely a monda szerint szittya ifjak és az amazonok egybekeléséből származott, vagyis úgy látszik, hogy az az eredetileg a törökséghez tartozó szittya törzs, melyből a szarmata alakult, erősen vegyült csud elemekkel. (…) a harmadik szarmata törzs az alán…” (ld. Pallas Szarmata címszót) Megjegyzendő továbbá az is, hogy 1. a szkítákkal kapcsolatba hozott mongolok birodalmának történelmi előzményei a következő alakulatok voltak: a, hiungnu (ázsiai hun) törzsszövetség, b, zsuanzsuan kaganátus c, türk kaganátus (török nyelvűek) d, ujgur kaganátus (török nyelvűek) e, a hiungnukkal (ázsiai hunokkal) rokon kitaj kaganátus; 2. az ázsiai hunok (hiungnu-k) éppúgy Mao-tun-t (Kr.e. 207-174) tisztelték ősi fejedelmükként, mint Attila nyugati hunjai. (ld. Lőrincz László: Mongólia története, Gondolat, Budapest, 1977., különösen 15-34. oldal, illetve Dümmerth i.m. és annak Pritsak féle melléklete) Az adatoknak eme meglehetősen szoros láncolatából tehát jól látható, hogy a török nyelvet beszélő szkítákkal és szarmatákkal rokon alánok a legnagyobb valószínűség szerint rokonai annak a hun népnek is, mely minden bizonnyal szintén török nyelvet beszélt. Az alánok mindenesetre a hunokkal együtt érkeztek a nyugati területekre, közöttük szövetségesi kapcsolat volt, és kulturálisan mind az alánok, mind pedig a hunok a szkíta hagyományok folytatói voltak. Az alánok ibériai jelenléte tehát a Gergely-i Róma számára igen csak fenyegető lehetett, különösen egy alán – avar (magyar) egyesülés lehetősége szempontjából. El kellett tehát tűnniük az alánoknak – ha máshogy nem, hát névleg. A gótokról ugyanis – az alánokhoz fűződő korábban vázolt kapcsolatuk alapján – nehezen hihető, hogy e népet kiirtották volna. De hát mi lett akkor az alánok sorsa? Valóban még a nevük is eltűnt? S ha a mai Spanyolország térképére pillantunk, rögtön szemünkbe ötlik egy autonom tartomány, mely nemcsak hogy a legfejlettebb, de több mint ezer éven át hűen ragaszkodott külön-állásához. Ez pedig Katalónia, Spanyolország beolvaszthatatlan kulturális entitása. S e szó: Katalónia, talán nem az egykori gótok, s az – általuk állítólag kiirtott – alánok neveit hordja ma is magában? S lám, amint Bede Béla és Lempert Márta Katalónia című munkájukban említik: „A nyugati gótok 415-ben foglalták el Barcelonát, ahol Ataulf király vezetésével letelepedtek és a várost királyi székhellyé tették. Hatalmas birodalmuk a mai Franciaország déli területeire és a mai Spanyolország jelentős részére terjedt ki. Egyes források szerint birodalmuk, Gothalania nevéből ered a Katalónia név is.” (ld. Bede Béla – Lempert Márta: Katalónia, Panoráma, Budapest, 1991., 14. oldal) A gót szó után mi mást jelentene az „alania”, mintsem az alánok földjét? S ha a gótok valóban kiirtották a harcias alánokat, megszerzett birtokuk nevében miért tartották volna fönn a lemészároltak emlékét? Azt kell tehát gondolnunk, hogy az alánoknak a gótok általi kiirtása inkább csak politikai ábrándképe, és históriai költése volt Rómának, mintsem a történelem valósága. S ugyanígy – Katalónia nevének Gót-alánia-ként való értelmezése nyomán – alaposan kételkedhetünk a ma is bizonytalan fekvésű Catalaunum környékén állítólag lezajlott csatában, s a hunoknak ott elszenvedett – meglehetősen valószerűtlen – vereségében. Valamiféle csata talán csakugyan lehetett 451-ben, ám annak „színhelyét” minden bizonnyal a gót-alan (cat-alan) szóösszetételekből költhették a histórikusok. Ám, ha létezett is Catalaunum, úgy nevét minden bizonnyal a gót-alán, tehát katalán néptől nyerte, melynek neve más alakváltozatban is fennmaradt. Amint a Pallas írja: „A katalaunok, galliai nép az ókorban, mely a mai Champagneban a Marne folyó mentén lakott. Fővárosuk Durocatalaunum volt Chalons-sur-Marn. Ennek környékén volt a Katalauni mező (Campus Calataunicus v. Maureacus), ahol a hagyomány szerint 451.-ben véres csata volt Aetius csapatai és Attila hun király serege közt.” (ld. Pallas Katalaunok címszó) A catalaunumi csata – minden valószínűség szerint hamis – mítosza mindazonáltal rámutat arra, hogy a hunokkal szövetséges gótok és alánok (katalánok, katalaunok) tényleges befolyási övezete nemcsak dél- de egészen közép-Franciaországig terjedt. A catalaunumi csatával kapcsolatban – a helyszín nevén túl – a következő furcsa mozzanatokkal is szembesülnünk kell: 1. Attila az állítólagos hatalmas vereség után mindjárt a következő esztendőben, 452-ben feltartóztathatatlanul vonul Itáliába, 2. Catalaunumban a „történetírás” Attilával azt az Aëtiust állítja szembe, aki a, Attilának ifjúkori jóbarátja, s b, aki 436-ban is – tehát már Attila uralkodása idején – a hunok segítségével semmisíti meg a burgund államot. (ld. Egyetemes történelmi kronológia, 97. oldal) Mindenesetre Katalóniában (Gót-alániában) alighanem az egykor hatalmas hun birodalom ma is virágzó egyik örökösét láthatjuk. Róma katolizáló politikája mindent elkövetett, hogy a gót és alán identitást fel-váltsa a vallási és területi önazonossággal, ám ez - mint látjuk – csupán részleges ered-ményre vezetett. A minden bizonnyal hunörökségű nyugati-gót birodalom eltörlése érdekében úgy tűnik három – önmagában is igen hatékony – módszer alkalmazására került sor: 1. katolizálás és a „spanyolság” fogalmának bevezetése, 2. etnikai uszítás, s – mint majd látni fogjuk - a megosztás politikájával a hun-utód elemek területi szétszórása, 3. az így megtört és megosztott hatalom, védekezésre kényszerítése a mórokkal szemben. A gót-alán Barcelona is utóbb az arabok hódításának esik áldozatul, ám a katalán grófok igen hamar megszervezik ellenállásukat, s rövidesen jelentős sikereket érnek el, s már a X.-XI. században úgy tűnik, hogy a rekonquista nyomán Spanyolország egyesítésére katalán (gót-alán) vezetés alatt kerül sor. Kiemelkedő jelentőségű a jogtörténet szempontjából az 1064-es ú.n. Usatges, Katalónia feudális törvénykönyve is. (ld. Egyetem történelmi kronológia, 162. oldal) Ugyancsak árulkodóak az etnocentrikus Európában a IV. Rajmund Berengár gót-alán gróf által 1137-ben alapított katalán-aragon monarchia belső viszonyai. Amint Bede és Lempert a már hivatkozott munkájukban IV. Rajmund Berengárról írják: „…Aragónia királyaként és Katalónia grófjaként a történelem egyik legszerencsésebb monarchiáját lapította meg. (…) A monarchia mindkét fél saját törvényeit és szokásait meghagyta.” (ld. Bede-Lempert i.m. 16. oldal) IV. Rajmund Berengár tehát országát a hun Attiláéhoz, a keleti gótnak nevezett, ám a hun birodalomban szocializálódott Nagy Theodorich-éhoz, illetve a magyar királyokéhoz hasonló türelmességgel, a különálló részek egységének szem előtt tartása mellett szervezte meg. Ugyancsak különbözni fog eme alapvetően steppei állam-felfogástól a Nyugat etnocentrikus állameszméje, melynek érvényre juttatása során – különösen az angolok és franciák – saját vonásaikat, nyelvüket, szokásaikat és vallásukat kényszerítették rá a hatalmuk alá vont népekre. Gótok és alánok nem tüntek el tehát végleg, csupán nevet és többé-kevésbé identitást cseréltek. Ám karakterük sok tekintetben ma is összetéveszthetetlen.
Egy irodalmi rejtély: a trubadúr költészet, a Grál mondák és a magyar tündérmese-világ És ezen a helyen szükséges talán néhány gondolat erejéig érintenünk a keresztény középkor egy titokzatos eredetű világi jelenségét, a trubadúr költészetet. Amint Szerb Antal írja: „...kérdés, honnan ered az udvari szerelem és költészet konvenciója, amelyet az első trubadúr úgy látszik már mint készet kap és használ. Az általánosan elfogadott elmélet szerint a népi május- és táncdalok megfinomodásából keletkezett a trubadúr-dal. De vannak akik nem érik be azzal, hogy az udvari élet magától megteremtette az udvari szerelmet és az udvari költőt. Ezek a francia kultúrán kívül keresik az ihlető erőket. Némelyek az antik költészetből próbálják levezetni; Ovidius hatása kétségtelen. (…) Mások a keresztény misztika költészetét tekintik fő ihletőnek, bár kétségtelen, hogy nem a Mária-dalok szolgáltak a trubadúroknak mintául, hanem megfordítva történt. Mindezeknél érdekesebb az az elmélet, amelyet legújabban Denis de Rougemont is fejteget: hogy a dél-francia költészet az albigens eretnekségből fejlődött ki. Eszerint a költők, minthogy vallási eszméiket nyíltan nem hirdethették, a szerelmi allegória formájába öltöztették. Az érvelés nem meggyőző – de az igaz, hogy ha két ilyen fontos szellemi mozgalom él egymás mellett egy időben és egy helyen (a trubadúrok legfőbb pártfogói egyúttal az eretnekek legfőbb pártfogói is) – fel lehet tételezni, hogy valami közük volt egymáshoz, ha kapcsolatukat ma már nem is tudjuk megállapítani, minthogy a dokumentumokat az eretneküldözés elpusztította." (Ld.: Szerb i.m. I. 228-229.) A provancal nyelvű trubadúr költészetről tehát egyelőre a következő mondható: 1. Nem magyarázható megnyugtatóan sem az antik irodalom hatásaként, sem pedig a keresztény középkor Mária-kultuszából, 2. Valami módon azonban összefügghet az albigens eretnekséggel. Most pedig lássuk miként foglalhatók össze a trubadúrok nőideáljának vonásai. Amint Szerb írja: „A Hölgy, aki felé a költő sóhajtása száll, magasabb rendű lény. Ellenállhatatlan szépsége kényszeríti a dalnokot, hogy szerelmes legyen belé; maga a Hölgy nem szerelmes, sokkal légiesebb annál; visszautasítja vagy elfogadja a lovag szerelmét, mint egy virágot.” (ld. Szerb i.m. I. 224.) A lovagi szerelem képzetrendszerében tehát a nő mindig, mint valami elvont és szublimált tünemény jelenik meg. Ha van is testi valósága, mégsem az képezi realitását, hanem a gondolatok, és a lelki vágy, mely a lovagot úrnőjéhez fűzi. Amint Szerb említi: „Megható legenda hőse lett Jaufré Rudel, akit oly szép költeményre ihletett az amor de lonh, a „távoli szerelem”: a legenda szerint egész életen át szerelmes volt egy tengeren túli grófnőbe, akit sosem látott; mire sikerült elérnie a távoli partra, már halálo-san beteg volt, kórházi ágyához odajött a grófnő és a trubadúr a hölgy karjai közt lehelte ki lelkét.” (ld. Szerb i.m. I. 226-227. oldal.) E történetnek három lényegi mozzanata – a víz, a nő és a halál – azonban emlékezetünkbe idézi nemcsak Artus halálát, de a Trisztán-mondát is. Ezek olyan vándormotívumok, melyekből önmagukban nem lehet messzemenő következtetésre jutni, azonban megvilágítanak egy olyan kultúrkapcsolat-rendszert, amelyben meg-lehetős könnyedséggel áramlanak az emberi képzeletet megkapó, s talán a kollektív tudattalan tartalmait felettébb kifejezően tükröző elgondolások. A trubadúr figurájáról a Pallas nyomán mindenesetre szögezzük le, hogy az „ a provancal irodalomban az olyan költő, aki ellentétben a fizetésért éneklő dalosokkal, a jongleur-ökkel, a költészetet csupán kedvtelésből művelte.” (ld. Pallas Troubaodur címszó) És itt a provancal nyelven keresztül megint csak eljutottunk a katalánokhoz. Mert amint a Pallas írja: „A katalán nyelv a porvancal nyelv egy dialektusa, amely a tulajdon-képpeni provancal nyelvtől abban különbözik, hogy nincs ü-je.” (ld. Pallas Katalán nyelv és irodalom címszó) Azonban a „provancal elnevezésnek nem lehet történelmileg magyarázatát adni.” (ld. Pallas Provancal nyelv és irodalom) Ami biztosan tudható, hogy a trubadúr-költészet azon a ma dél-francia területen született, mely egykor a nyugati gót királysághoz tartozott, illetve amelyre később Katalónia politikai befolyása is kiterjedt, illetve azon a provancal nyelven szólalt meg, amelyen tulajdonképpen a katalánok (gót-alánok) is beszéltek. Nem meglepő tehát, ha a trubadúr-költészet előképeit az irodalomtörténet nem leli fel, ha azokat az antik és a keresztény minták ösvényein keresi, s egyúttal figyelmen kívül hagyja, hogy az észak-spanyol és dél-francia területek egy összefüggő, sajátos kultu-rális entitásnak, a katalán (gót-alán) műveltségnek adtak egykor helyet. Ha azonban ez utóbbi körülményt tekintetbe vesszük, s egyúttal nem felejtkezünk el arról sem, hogy e műveltség a hun birodalomhoz kötődik, úgy új – egyúttal talán termékenyebb – lehetőségeink nyílnak a trubadúr-költészet jelenségének értelmezé-séhez. A lovagi nőideálnak van valami kétségtelenül természetfölötti vonatkozása, ez a jelleg azonban nem emeli a nő képét tisztán a transzcendencia világába. Keresztény, s Máriával kapcsolatos előképeket gyanítani a lovagi költészettel összefüggésében tehát valóban kissé túlzásnak tűnik. Az antik nőkép azonban – különösen a klasszikus kor le nem tagadott érzékiségével – túl profán, túl személyes és túl konkrét ahhoz, hogy abból a középkor nő-misztériuma kibontakozhasson. A trubadúr-költészet „távoli Hölgyének” eszméje leginkább a pogány mondák egyszerre érzéki és egyszerre elérhetetlen tündéreinek alakját idézik elénk. A tündérekét, akik a földi világon – Jaufré Rudel példájánál maradva – akár egy nagy tengeren túl, mint örök-lények élnek, ám akik – ha nekik tetszik – szerelmükkel ajándékozhatják meg a földi halandót. A tündért jelentő német fee, a francia fée, az olasz fata azonban a latin fatából, illetve fatusból veszik eredetüket. Ezek a lények a fatummal, a végzettel állnak kapcsolatban, tulajdonképpen sors és őrző szellemek.(ld. Pallas Tündérek cím) Ám merőben eltérnek ezektől a magyar mese és mondavilág tündérei, akikkel – amint Ipolyi Arnold írja – „egy sajátos hitképzetet találunk összekötve, melynél fogva regéink és mondáink a tündéreknek egy különös, csodás, ős, boldoglétet, egy boldog aranykort, tündérországot, tündérvilágot tulajdonítanak, hol őket ezen ős aranykori boldoglét veszi körül.” (ld. Ipolyi Arnold i.m. 57. oldal) A régi gót és alán hitregék és mondák anyaga a nyelvcsere és a középkor pogány emlékeket pusztító századai után sajnos nem áll már rendelkezésünkre, ám a szintén a hun kultúrához közeli magyar monda és mesevilág alkalmas arra, hogy azt a trubadúr-költészet gondolkodásmódjával és tematikájával egybevessük. A lovagnak hölgyéért küzdenie, sokszor nehéz próbákat kiállva vándorolnia kell, hogy aztán – ha megfelelt – elnyerje jutalmát: a hölgy tetszését, valamilyen nyűgtől, átoktól való megváltását vagy akár – mint a Trisztánban, illetve Joufré Rudel mondá-jában – a boldog, megnyugtató halált. A magyar mitológiában – amint Ipolyi írja: „…ezen tündérországba, (…) a néphit szerint csak ritkán juthat el halandó, tün-dérek kegyeltjének, választottjának kell lenni, ki csábjaik által oda édesgettetik (…) midőn a csallóközi dunai szigetek még tündérek lakai voltak, más ember azokhoz nem férhetett, hacsak nem valami csodálatos, bűbájos mesterségek által, vagy ha valakit különösen megkedveltek, elvitték magukkal vízi tündérpalotáikba és szolgálatukba vet-ték; ki hozzájuk jutott nehéz próbák alá vettetett, s ha szilárd hűséget mutatott irántuk elhalmozták kegyükkel, de ritka állotta ki sokáig; a hűtlent visszavetik bűvmóddal, a sanyarú életre; nyomorult pásztori állapotra ébredt fel az olyan, és soha nem tudta meg miképp került ki onnét. (…) gyakran előfordul a megváltás díja.” (ld. Ipolyi i.m. 64. oldal) A katalánok (gót-alánok) provencei trubadúr-költészetében, az udvari lovagi-szerelem poézisében tehát alighanem annak a lovagi hun világnak a képzetrendszere él tovább, melyet emitt, a Kárpát-medencében a magyar tündérmesék emléke őrzött meg. S ha Szerbbel együtt Denis de Rougemont nyomán elfogadtuk, hogy a trubadúr költészetnek lehet valaminő köze az albigens eretnekséghez, úgy illő, hogy Európának ezen a felén is felleljünk valami olyan vallási mozgalmat, mely az albigensekkel áll kapcsolatban. Amint a Pallas írja: „Albigensek (helyesebben: Albigaiak) elnevezés gyűjtőnévül szolgált, több egymáshoz hasonló, de különböző országokban más-más neveket viselt középkori, messze elterjedt eretnek felekezeteknek; így Felső-Olasz-országban, Déli-Magyarországban (…) Déli-Franciaországban Turlipinok-, Publikánok- és Bolgároknak hivattak. (…) Már „bolgár” elnevezésök magában véve is sejteti, hogy az akkor Bolgárországban elterjedt (…) Bogumilok (…) eretnekségével rokonságban és összefüggésben voltak…” (ld. Pallas Albigensek címszó) Látható, hogy az albigens, vagy más néven kathar, illetve bogumil eretnekség is éppen ott ütötte fel a fejét, ahol más szempontok szerint is a hun birodalom utódnépeit és utódkultúráit sejtjük. A trubadúr-költészet és az albigens mozgalom kapcsolata tehát nem abban áll, hogy tiltott vallási eszmék jelennek meg szerelmi allegóriákban, hanem inkább abban, hogy mind a lovagi-költészet mind pedig az eretnekség egy bizonyos fajtája egy jól meghatározható kultúra – a hun műveltség – gondolkodásmódjához és utóéletéhez köthető. Mármost, ha a magyar mitológia tündérekkel kapcsolatos mondáit alaposabban szemügyre vesszük, kitűnik, hogy a bennük szereplő mozzanatoknak analóg jelenségeit megtaláljuk az európai lovagi költészetben is. Amint Babits a lovagkor irodalmáról írja: „A primitív pompájú udvari életnek, játékos lovagi édességeknek (…) kora ez. Egynémely költemény, mint a híres Chrétien de Troyes néhány alkotása szinte tankönyve ennek a lovagi szerelemnek. (…) Ez időből valók az angol Artus románcok is, Artur királyról s lovagjainak kerekasztaláról (…) És Parcivalról, aki a Szent Grál hegyét fölkereste…” (ld. Babits Mihály: Az európai irodalom története, Nyugat Kiadó és Irodalmi Rt., Budapest, 165. oldal) S ha a trubadúr-költészet a hun örökségű művelődésben gyökerezik, aligha lehet véletlen egybeesés a próbát ki nem álló Parcivalnak az udvarból való elűzetése, vala-mint a tündérek országából a hűtlenek kipenderítése között mutatkozó feltűnő motivikai hasonlatosság. Amint Szerb, Wolfram von Eschenbach költeményével kapcsolatban találóan írja: „… a leírt lovagi eleganciával különös kontrasztot alkot Wolfram parasztos, tenyeres-talpas stílusa, pl. amikor Parcival bánatosan távozik a Grál-várból egy apród dühösen utánakiált: „ir sit ein gans”, ami magyarul kb. annyit jelent: Az úr liba!” (ld. Szerb I. 241. oldal) Megbukott a próbán Parcival, kotródjék a tündérvárból, mehet vissza akár pásztornak. Ám maga a titokzatos Grál – melynek értelmezésére még majd külön kitérünk – szintén magán viseli – különösen Wolfram felfogásában – a magyar tündérmesék elemeit. Amint Szerb írja, Wolframot a „Grál-várban a fényűzés bűvöli el (…) magának a Grálnak legfőbb erénye az, hogy csodatevő erejénél fogva minden Gál-lovag azt eheti, ihatja, amit akar.” (ld. Szerb i.m. 241. oldal) Amint Dömötör Tekla írja: „A Grál a tudósok véleménye szerint a kelta regékben eredetileg egy ételt-italt adó, soha ki nem fogyó varázsedény volt, afféle mesebeli „terülj asztalkám”. A költők e mondát misztikus mozzanatokkal gazdagították, s a Grál később a keresztény hit jelképe lett. Hiába indulnak el felkutatására a legjobb, legerényesebb lovagok, csak az juthat el a Grál-kastélyba, akit titokzatos utakon maga a Grál vezérel oda.” (ld. in: Germán, kelta regék és mondák 10. oldal) A Grál rokonsága a magyar mesék „terülj asztal”-ával tehát igen szembetűnő, különösen pedig egy olyan – mind a Parcival legendában, mind a magyar tündérmesék-ben előforduló - mozzanattal összefüggésben, mely a bolyongó hős (Grál, avagy tündé-rek általi) kiválasztottságáról és vezéreltségéről szól. Ám mi módon kerülhettek ezek a – minden bizonnyal hun, alán, magyar jellegű – motívumok a kelta mondakincsbe. Itt a választ maga a kelta mitológia adja meg. Amint az írek honfoglalásáról szóló mon-dában olvashatjuk: „Az ír települők a mai Spanyolország felől érkeztek…” (ld. Germán, kelta regék és mondák 141. oldal) Tegyük hozzá: a gót-alán, katalán kultúrkör felöl. S így már tökéletesen érthetők az állítólag tisztán kelta eredetű Grál-mondának a spanyolországi és dél-francia vonatkozásai. Amint a Grál-mítoszról a Pallas írja: „A monda a XII. század elején a mórok és a keresztények közt Spanyolországban és Dél-Franciaország-ban folyt harcok (…) alatt fejlődött…” (ld. Pallas Grál címszó) E területekre tehát nem behatolt a kelta mitológia, hanem ehelyütt tovább élt az a krisztianizált, de eredetileg pogány gót-alán mesevilág, melyet a misztika iránt igen fogékony és költői lelkű írek északra is eljuttattak. De mikor történt ez a vándorlás? Ezzel kapcsolatban biztosat nem tudhatunk. Ami némi támpontot adhat az ír-kelta mítoszok ősiségét illetően, az az állítólagos írásba-foglalásuk, majd lemásolásuk időszaka. Amint Dömötör Tekla írja: „Az óír irodalom virágzása a VIII.-IX. századra esett, majd a viking támadások idején hanyatlásnak indult; a XI. századtól azonban a régi kéziratokat újra lemásolták és az ősrégi történelmi és költői művek több ezer középkori kéziratban szálltak az utókorra.” (ld. Germán, kelta regék és mondák, 8. oldal) És megint csak az iratmásolás – egyúttal az átköltés lehetőségét magában hordó - „sokszorosítás” jelenségével állunk szemben. Lehetséges tehát, sőt szinte biztos, hogy írek-kelták a VI. század előtt is éltek Britanniában és a majdani Írországban, ám hogy mítoszviláguk már akkor is olyan volt, mint amilyennek azt a XI. századból származó „iratmásolatok” mutatják, már egyáltalán nem tekinthető bizonyosságnak. Sőt éppen az látható, hogy 1. létezik egy ír hagyomány, mely Hispánia felől magyarázza eredetét, illetve 2. az óír irodalom abban – az Illig szerint kétséges - VIII. és IX. században virágzik, mely időben közvetlenül követi a nyugati-gót-alán birodalom korszakát. (V.ö. még az alán népnév már hivatkozott eran,aryana /esetleg ír/ alakját.) Ezt a kis kitérőt mindenképpen szükséges volt megtennünk annak érdekében, hogy világosan lássuk annak a felettébb furcsa jelenségnek az okát, hogy mi módon hason-líthat egymásra olyannyira a legnyugatibb Európa keltáinak, valamint a közép-európai magyarok tündérvilága. E két tündérvilág mítosza között – amelyekben a tündérek önálló országgal és öncélú léttel rendelkeznek – helyezkednek el a Nyugat „sors-tündérei”, fatai és nornái, melyeknek léte közvetlenül kapcsolódik az emberi élethez, s melyeknek önálló, az aranykor világát idéző birodalmuk nincs. A dél-francia költeményekben szereplő Grált, mely táplálékot ad az arra érdeme-seknek, de amely elapad, ha méltatlanság történik, tehát ebben az összefüggésben érdemes szemlélni. Egy olyan – valószínűleg a hun birodalom korából származó – keleti eredetű, „pogány” gót-alán hagyomány él itt tovább, mely a magyar tündérmesékben is szinte szóról-szóra fellelhető. Amint Ipolyi írja: ”…egy Csallóköz-püspöki monda szerint (…) Csallóközben még azon időben, mielőtt Csallóközzé lett volna, szép aranyhajú tündérleányok jártak át a Macska-réven (…) egy agg fűzfa alatt (…) teríték meg éjente asztalukat; kinek kedve tartá, az hozzá állhatott és jóllakhatott, (…) de mióta egy gazember a tündérek asztalánál jóllakozva háládatlanul rácsúnyított, azóta soha sem látta senki többé a tündéreket.” (ld. Ipolyi i.m. 65. oldal) Ez a történet, különösen összekapcsolva a „választott hősnek” Tündérországba való eljutásával, próbára tételével, tökéletesen egybecseng a – minden bizonnyal utóbb krisztianizált – kelta és dél-francia Grál-monda struktúrájával. A tündérekből angyalok lesznek, akik a földre elhozzák – immár a csodás asztal helyett – a Grál-edényt, mely mindenkinek táplálékot ád. Majd egy gazember tiszteletlenül viselkedik, avagy bűnt követ el, s a bőség forrása elapad. Immár csak az juthat a csoda közelébe, akit erre a tündérek, vagy a Grál méltónak ítélnek, s magukhoz elvezetnek. A hősnek azonban próbákat kell kiállnia, s ha elbukik, vissza kell térnie nyomorúságos életébe. A magyar tündérmesék és a Grál-monda strukturális azonossága azonban már egyértelműen azt jelenti, hogy a két „meseanyag” egymással szoros összefüggésben áll, egyik a másikból következik. Hiszen – amint arra Berze Nagy János a Mesék vándor-lása, változatok keletkezése, meséink szerkezete című tanulmányában rámutat -: „A tizenkilencedik század a népmese ismeret tekintetében azért volt nagyjelentőségű, mert ebben a korban indult meg világszerte a népmesék tudatos felgyűjtése, hanem azért is, mert a gyűjtést nyomban kísérte a nép szellemi világát kutató tudósok érdeklődése is, akik a népmesét egyre fokozottabb figyelemre méltatták. A gyűjtemények tanulmá-nyozása során, mikor egymástól távol élő népek hagyományai között ugyanazzal a mesével találkoztak, legelőször az a kérdés vetődött fel: mi az oka annak, hogy ugyanazt a mesét – többé-kevésbé megváltozott tartalommal – egymástól távol élő népeknél is megtaláljuk? Mi lehet az oka ennek az érdekes szellemi közösségnek? Ezzel a W. Grimm által feltett kérdéssel sokan foglalkoztak. Először Th. Benfey iparkodott a kérdésre választ adni. Kutatásainak eredményét abban foglalta össze, hogy a népmesék egyik helyről a másikra, egyik néptől a másikhoz vándorolnak. (…) Benefey elméletének voltak híve is, ellenzői is. Híve között a legkiválóbbak: Emanuel Cosquin és Gaston Paris, akik óriási felkészültséggel igazolták a vándorlás elméletének helyessé-gét. Leghevesebb ellenzője J. Bédier, A. Forke és mások, akik azt vitatták, hogy ugyan-az a népmese ugyanazon természeti és lelki adottságok között bármely népnél minden érintkezés nélkül is keletkezhetik. A tudomány azóta megállapította, hogy a polygenesis elmélet elfogadhatatlan, mert el sem lehet képzelni, hogy két egymástól távollévő helyen ugyanaz a népmese ugyanazon elemekkel, ugyanazzal az alapgondolattal, az elbeszélő elemeknek és a gondolatoknak ugyanolyan sorrendjével egymástól függetlenül létrejöhessen.” (ld. Berze Nagy János hivatkozott tanulmány; in: A magyarság néprajza III., Szellemi néprajz, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 279. oldal) Carl Gustav Jung a kollektív tudattalannal kapcsolatos vizsgálódásai során ugyan rámutatott arra, hogy az emberiségnek vannak bizonyos olyan ú.n. archetipikus képei, amelyek valamennyi nép szinte valamennyi egyedében jelen vannak, mégpedig minden tudatos és előzetes közlés nélkül, ám a Grál-mondák és a magyar tündérmesék párhuzamai tekintetében nem archetipikus képek hasonlóságáról, hanem történetek strukturális azonosságáról van szó. Ez utóbbi jelenség – a tudomány jelen állása szerint – kizárólag kultúrkapcsolatok, nevezetesen mondavándorlás útján jöhet létre. Minthogy azonban a magyar tündérmesék egy ősi pogány vallás maradványai, gyakorlatilag kizárható az, hogy a felvidéki és székely népmesék merítettek volna a keresztény színezetű Grál-mondákból, azok strukturális jellegzetességeiből, gondo-latiságából. Mindebből azonban logikusan csak az következhet, hogy a Grál-mondák erednek abból a szellemi közegből, amely megszülte a magyar tündérmeséket is, s nem megfordítva. Címszavakban áttekintve tehát az e fejezetben írottakat: 1. Az irodalomtörténet számára ma is titok a porovancal trubadúr-költészet eredete, 2. Dél-Franciaországban a katalánok (gót-alánok) nevéhez nyilván nem véletlenül hasonlító nevű népesség élt, a katalaunok, akiknek nyelve ugyanaz a provancal, mint a katalánoké. 3. Körükben bontakozott ki a trubadúr-költészet, illetve vált kedves témavá a Grál-monda. 4. A Grál-témát ugyancsak kedvelő ír és a dél-francia trubadúr-költészet között nem tudunk XI.-XII. századi közvetlen kapcsolatokról ám az ír hagyomány önmaga hispániai eredetére mutat, tehát a gót-alán, katalán kultúrkör felé. 5. A gótokról és az alánokról azonban tudjuk, hogy egykor részét képezték a hun birodalomnak, a hun kultúrkörben éltek. 6. A trubadúr-költészet félig légies-félig evilági nőideálja sokkal inkább rokon a pogány tündérképzetekkel, mint az antik és keresztény nőelgondolással. 7. A hun kultúrkör keleti leágazásának tekinthető magyar mondavilágban nem csak a trubadúr-költészet nőideáljának találjuk meg a megfelelőjét a tündérekről szóló mesékben, hanem – a minden bizonnyal gót-alán (katalán, katalaun) – provancal nyelvű irodalom krisztianizált Grál-témájának is. 8. A tudvalevőleg hun-utód bolgárok nevét is viselő, és a dél-francia gót-alán (katalaun, katalán) vidékeken is elterjedő albigens eretnekség véres és kegyetlen üldözésével eltűnnek egyúttal a trubadúr-költészet eredetére utaló nyomok, s ezt a tündéri, hun gyökerű gót-alán (katalaun, katalán) szellemi kivirágzást, a Róma által támogatott katolikus „franciák” a hódító jogán utóbb kisajátítják. Mindazonáltal a magyar mítoszban is szereplő „csodás asztal” motívuma szintén meg-találja helyét a nyugati mondákban, ám ott kerekké válik, s Artus udvarának lesz fontos kelléke. Megjegyezzük, egyes vallástörténészek nemcsak a lovagi szerelem eszméjét, de magát a Grált is az albigensekkel hozzák összefüggésbe. (ld. Szerb i.m. I. 239. oldal) Kirajzolódik tehát egy, még a XII. században is létező és élő kultúrkapcsolat, mely a Balkán eredendően onogur-török-Attila utód bolgárjaitól, a Magyar Királyságon keresztül a dél-francia, észak-spanyol vidék katalánjaiig (gót-alánjaiig) ível. S ha ez a szellemi ív a keresztény monarchiák megalakulását követő egy-két évszázadban is ennyire jelen van, elgondolhatjuk, hogy e kapcsolatrendszer intézményesülésének, birodalommá válásának lehetősége mennyire fenyegető lehetett Róma számára 600-900 táján. Oszd meg és uralkodj! – régi elv, de mindig beváló gyakorlat. Legendai és valós politikai éket kellett tehát verni a hun-kultúrkör két nagy gócpontja – Hispánia – Dél Gallia, valamint a keleti Alpoktól a Fekete tengerig húzódó térség – közé. Egy tisztán irodalomtörténeti probléma vizsgálata során is önkéntelenül ütközünk bele a meghamisított történelmi kép falába, ám ha azon túltekintünk, az analógiák sokasága világítja meg a középkori világi költészet valós eredetét.
Oktogon és Pantokrator: avagy árulkodó építészeti és ikonográfiai nyomok Azt már a korábbiak során is láthattuk, hogy a nyugati-gótokat a „történelem” miként rendelte utóbb spanyol és francia fennhatóság alá, noha a katalánok és provanceiak szellemi, mentalitásbeli rokonsága, voltaképp azonossága majd egy év-ezred után is nyilvánvaló. Méltán írja Doromby: „A katalán ember jelleme sok tekintetben elüt a „tiszta” spanyolétól. Nem aszketikus és mértékletes, nem „ég felé irányuló” mint a spanyol, hanem életélvező és a pillanat szerelmese, mint a dél-francia, nem kevésbé szenvedélyes, de zártabb, tartózkodóbb, mint a provance-i.” (ld. Doromby Endre: Spanyolország, Panoráma, Budapest, 1982., 125.oldal) És nemcsak a vérmérséklet, a régi közös provancal nyelv köti össze Katalóniát és Dél-Franciaországot, hanem a közösnek tekinthető zenei világ is. Amint Doromby rámutat „Katalónia népzene kincse nagyon hasonlatos Dél-Franciaországéhoz, ami a közös múltra utal.” (ld. Doromby i.m. 80. oldal) A századok alatt a Pireneusokon inneni s túli nép sok tekintetben ugyan újabb vonáso-kat öltött magára, ám közöttük a lényegi azonosság, a világ derűs és reális szemlélete, valamint a pártatlan hajlam a költőiség iránt ma is jól megfigyelhető. De lehetséges-e az, hogy az egykor oly hatalmas nyugati-gót birodalomnak – mely többféle hun maradéknépet foglalt magában – ma már csak az észak-spanyol és dél-francia területeken lejük nyomát? Mielőtt azonban ezt megvizsgálnánk, vessünk néhány pillantást a gót-alánok (katalánok-katalaunok) építészetére. Már a bolgár építészet érintése során felhívtuk a figyelmet az igen jellegzetes nyolcszögletű tér- és toronykialakításra, mely mély rokonságot mutat a keleti-gót ravennai építészettel. A nyolcszög motívumának szép példáját találjuk többek között a katalóniai Barcelona Santa Ana (1146) temploma esetében, melynek nyolcszögű tető-zete a ravennai San Vitale formáit idézi. Az ugyancsak katalán Tarragona székesegy-házának nyolcszögletű tornya szintén egy sajátos építészet emléke. E formavilág szerte-sugárzik, s a valenciai Szent Katalin templom, illetve a Székesegyház jellegzetes tornyain is otthagyja bélyegét. E helyen nem lehet feladatunk, hogy akárcsak megköze-lítően is számba vegyük, eme építészet valamennyi emlékét – ha a témát érdemesnek tartja rá, amúgy is foglalkozni fog talán vele egy szakavatott műtörténész. Ám a Katalóniához közeli, aragóniai Tudela városának San Nicolas templomán egy igencsak érdekes ábrázolással találkozhatunk. E templom a XII. században épült, és – amint Doromby írja – „…homlokzatának timpanonjában egy nagyon ritka motívum látható, az evangelistáktól körülvett Atyaisten a gyermek Jézust tartva térdén.” (ld. Doromby i.m. 184. oldal) Az ábrázolás értelmét egyértelműen megfejteni nem lehet, ám ha figyelembe vesszük, hogy ez a vidék is az egykor ariánus gótok utódainak tekinthető katalánok szel-lemi köréhez tartozik, felmerülhet a kompozíció egy olyan értelmezése is, hogy a külön személyként ábrázolt Atya és Fiú alakjában, az eme két isteni személy egylényegűségét tagadó ariánus hit hagyta ott kései üzenetét. Áttérve a dél-francia vidékre, a legszebb, legmeghökkentőbb, szinte gótikus hatású példája a nyolcszög alapú építészeti motívumnak a toulousi Saint-Sernin katedrális (1096-ban felszentelve). Toulous egyébként 507-ig volt a nyugati-gót királyság fővárosa. A latinkereszt alaprajzú katedrális hosszanti- és kereszthajóinak találkozásá-ból egy ötszintes, szintenként szűkülő, nyolcszög-alapú torony nő ki. Ehhez a merész és elegáns építészethez képest visszalépésnek tűnnek majd az olyan XII. századi román alkotások, mint például a meglehetősen nehézkes és keresett angoulém-i katedrális vagy a poitiers-i Notre-Dame la Grande. Ez utóbbi „stílus” illetve jelleg – néhány kisebb jelentőségű, elszórt példától eltekintve – szinte teljesen kiszorítja Franciaországban azt a könnyed és természetes építészetet, melyet Bulgáriától Ravennán át egészen Spanyolországig a „nyolcszöges motívum” jellemez. Ám a toulousi Sain-Sernin-ben feltűnik a Panthokrátor - a trónoló Krisztus - szakálltalan ábrázolása is egy igen szép domborműn. Az alkotásnak bizánci hatást tulajdonítanak (ld. Pálfy József: Franciaország, Panoráma, Budapest, 1967., 502. oldal), ezt azonban semmi közelebbi adat nem támasztja alá azon túl, hogy hasonló ikonográfiai megol-dásokkal Bizánc művészetében is találkozhatunk. A Panthokrátor ábrázolás mindazon-által Európa más vidékeihez képest feltűnő gyakorisággal fordul elő Dél-Franciaország-ban, a nyugati-gótok egykori területein. Megemlíthetjük a Vézelay Ste. Madelaine főka-puzatának, valamint az arles-i Saint-Trophime – templom timpanonjának trónoló Krisztu-sát, vagy akár a Touloustól kb. 60 km-re fekvő Moissac St. Pierre templomának déli kapuja feletti Ítélő Krisztust is. A nyolcszögmotívum, illetve a Panthokrátor téma – mint már említettük – feltűnő egységben jelenik meg a bolgár művészetben. Az oktogon motívum, illetve a Panthokátor téma tehát egy újabb kapcsolatot teremt a nyugati-gót és a bolgár területek között, túl a nyilvánvaló hun hagyatékon és a későbbi albigens-bolgár eretnekségen is. Ám, hogy észrevételeinket az oktogonális forma és a Panthokrátor ábrázolás mély kap-csolatáról, illetve ezeknek az ariánizmussal való összefüggéséről ellenőrizzük, lássuk az arianizmus egykori fellegvárának, Ravennának a hagyatékát. S lám, mit találunk a nyolc-szögű San Vitale apszisboltozatának mozaikján? Nem mást, mint a világmindenséget szimbolizáló gömbön trónoló Krisztust. Amint Giovanni Mesini már idézett munkájának német kiadásában írja: „In der Konch der Apsis sitzt der jugendliche Christus (idealer Typus one Bart) in Purpur gekleidet auf dem Globus, daneben zwei Engel.” (ld. Giovanni Mesini i.m. 27.) És valóban, Krisztus itt tényleg „one Bart”, szakálltalanul jelenik meg, akárcsak a már hivatkozott toulousi Panthokrátor ábrázoláson. Ez utóbbi alkotást szokták bizánci hatás alatt születettnek tekinteni, noha nyilvánvaló, hogy a sokkal közelebbi Ravenna hatásának kisugárzásáról lehet inkább szó. Régebben az egész ravennai építészet, és benne a San Vitale eredetiségét is kétségbe vonták. Amint Fajth Tibor a San Vitale kapcsán írja: „Sok méltatója a bizánci centrális templomtípus olaszországi hírnökét látja benne. - Ma már elfogadott nézet, hogy a késői római építészet emléke, éppúgy, mint a korábbi ortodox keresztelőtemplom (…) A konstantinápolyi Hagia Sofia e típus monu-mentálisabb és keletibb változata, de a San Vitale mintája azért sem lehetett, mert valamivel később épült.” (ld. Fajth i.m. 281-282. oldal) Ennek ellenére számos kiadványban ma is tovább él a Hagia Sophia és Bizánc elsőbb-ségét, ihlető jellegét hirdető – eredetileg nyilván az ariánusok mellőzését szolgáló – téves teória. A San Vitale Panthokrátorát – mint hivatkoztuk – két angyal veszi közre. Ezek mellett – nekünk balról – Szent Vitális, illetve - nekünk jobbról – az alapító püspök látható, kezében a nyolcszögletű épület makettjével. Az ugyancsak nyolcszögű ariánus keresztelőkápolna kupolamozaikján pedig az – itt is szakálltalan – Jézus megkeresz-telése látható. A San Apollinaire Nuovo épületében – mely, noha már az ariánus gót időkben épült, ám még bazilikális elrendezésben (e kor az ariánus formanyelv kiforrá-sának időszaka) – nos itt két igen érdekes mozaikkal találkozhatunk. Az első természe-tesen a trónoló Krisztust ábrázolja, fenséges nyugalomban, négy angyaltól övezetten. Itt sincs nyoma még a majd a XI.-XII. századtól oly gyakorivá váló és széles körben elterjedő szenvedő, megfeszített Krisztusnak. Az a mély derű hatja át ezt az alkotást, mely az egész ariánus művészetet jellemzi, s mely többé-kevésbé sajátja volt a legkorábbi keresztény művészetnek is. A S. Apollinare Nuovo másik igen figyelemreméltó képe a kis-Jézushoz igyekvő három mágust megörökítő mozaik. Fölöttük nyolcágú csillag ragyog, s vezeti őket a Megváltó szülőhelyéhez. A csillag ágainak száma azonban egy ilyen szakrális és mélyen szimbolikus ábrázoláson aligha lehet véletlen. Feltűnő a mágusok jellegzetes, keleties, az úgynevezett fríg-sapkára emlékeztető fejfedője. A képről Faith Tibor a következőt jegyzi meg: „A (…) hosszanti képsort a szentély felé balról a perzsa jellegű ruhába öltöztetett „Három király hódolata” zárja…” (ld. Faith Tibor i.m. 280. oldal) A „perzsa jellegű” viseletnek ilyen ábrázolása azonban meglehetősen ritka az itáliai művészetben, az alakok fejfedői pedig semmi esetre sem tekinthetők perzsa viseletnek. E sapkát – mai tudásunk szerint – sem ebben a korban, sem máskor nem hordták sem Itália, sem pedig Bizánc lakói. Európában is csupán a XVIII. században vált széles körben közismertté, nevezetesen a francia forradalom szimbolikus nőalakja által, annak viseleteként. Ám, ha felütjük a Pallast a Magyar viselet címszavánál, ennek „A magyar viseletek történeti fejlődése” című képmelléklete első helyen közli az „Ősi szkítha” ruházatának képét. E viseletnél a fejfedő puha anyagból készült, kissé előrehajlóan csúcsos sapka, mely a tarkóra nyúlik. Ám ez a sapka tökéletesen hasonlatos a ravennai mozaik mágusainak fejfedőjéhez. Honnan vehette tehát a művész a mintát, ha ez a viselet a kor Itáliájában és Bizáncban nem volt szokásban. Kétségtelen, hogy pl. a római Santa Maria Maggiore Kr.u. V. századi mozaikjain is szkíta jellegű ruhát illetvge sapkát viselnek a kisded Jézust látogató mágusok. Nem kizárt azonban az sem, hogy a ravennai mozaikokat megrendelő ariánus „keleti gót” előkelők számára saját – a hun kulturában gyökerező – formavilágukból is ismerős lehetett a mozaikokon megőrzött viselet. Összefoglalva tehát: Mind a bolgárok földjén, mind a katalán-katalaun terüle-teken, mind pedig a „keleti-gót” Ravennában jellemzően lelhetjük fel 1. az oktogonális építészetet, 2. Krisztus Panthokrátorként való ábrázolását, illetve 3. a magyar vonatkozások momentumait: a, vagy mondai analógiák (katalánok-katalaunok), vagy b, nyelvi, történelmi hagyományok útján (onogur-bolgárok).
Az előbbiek során talán beláttuk, hogy az Észak-Ibériában és Dél-Galliában élő katalánok – katalaunok (gót-alánok) mind történetileg mind pedig kulturálisan is az egykori hun birodalomhoz kötődhettek, annak szerves és alkotó részei lehettek. Ám még ez a viszonylag nagy területen elhelyezkedő népesség is meglehetősen kicsinek tűnik ahhoz, hogy valós politikai veszélyt jelenthessen Rómára nézve. Igaz ez akkor is, ha a gót-alán tömeg erejét képzeletben egyesítjük az Európába érkező avar-magyar népesség politikai és hadászati súlyával. A korábbiak során láttuk azt is, hogy a szlávosítás és a bizantinizálás technikájával miként sikerült az onogur-bolgárokat elválasztani a magyarságtól. Ha tehát csekélynek tűnik az egykor hatalmas nyugati gót birodalom maradékának számító katalán népesség által elfoglalt terület, illetve e népesség lélekszáma és politikai súlya, úgy gyanakodhatunk, hogy nem pusztán a katalánok tekinthetők a nyugati—gót birodalom örököseinek. Az Ibériai-félszigetnek – a katalánok mellett – másik elkülönülő, önálló államiságot képző nemzete a portugál. Portugália is a rekonquista idején született ország. A félsziget móroktól való visszahódításából legalább oly derekasan kivették a részüket a portugálok, mint a katalánok, s amint tehették önálló államot alapítottak. Erre kb. a XII. században került sor. Ám milyen múltja lehetett e később oly jelentős pályát befutott népnek. Valóban elképzelhető, hogy a portugálok mintegy a semmiből toppantak elő, hirtelen királyságot alapítottak, majd egy hatalmas gyarmatbirodalom uraivá lettek? Egy ilyen hihetetlenül nagy kultúrájú és jelentős államot teremtő nemzetnek mindenképpen figyelemreméltó múltja kellett, hogy legyen. De miért nem tudunk akkor erről szinte semmit? Mert az arab hódítók áradata igencsak hatásosan telepedett rá Ibéria múltjára: magára a nyugati-gót birodalomra, melyet eltörölt, s melynek emlékét is szinte megsemmisítette. Az alánokról – akikkel kapcsolatban sok helyen azt olvashatjuk, hogy őket a nyugati-gótok megsemmisítették – a következőket is olvashatjuk a Pallasban: „… egy másik részük 409-ben Spanyolországba nyomult, s a nyugati gótoknak a rómaiakkal szövetkezett királya, Wallia által 418-ban megveretett és Lusitániába szorult, hol utóbb nevük eltűnt.” (ld. Pallas Alánok címszó) Lusitánia azonban – mint tudjuk – éppenséggel Portugália legnagyobb részét foglalja magában. Az alánok neve tehát itt állítólag eltűnik. Feltűnik azonban később a portugálok – meglehetősen homályos eredetű – neve. De lássuk Portugália történetét. Amint a Pallas írja: „Portugália csak a XII. században alakult meg mint önálló ország, addig Spanyolország sorsában osztozott. Portugália első urát Henrik grófot több történetíró magyar származásúnak mondotta, de e föltevésnek nincsen semmi alapja.” (ld. Pallas Portugália címszó) Mármost egy az Atlanti partokon élő dél-európai nép a középkorban miért találná ki azt, hogy államalapító uralkodója egy – Európa másik végén élő nép fia – magyar ember lett volna. Ilyen kitalálások nemigen szoktak előfordulni, ám az annál inkább, hogy a népi hagyo-mány és az abból is merítő krónika bizonyos eseményeket, tényeket leegyszerűsít, összevon. Ha Henrik gróf nem volt magyar, úgy magyarként való feltűntetése lényegesen többet mond, mint az ha valóban az lett volna. E látszólag téves közlés ugyanis alig-hanem a meglehetősen homályos portugál előtörténet egy fontos és mélyértelmű mozzanatát örökíti és világítja meg. Az eltűnt alánokról – a Pallast idézve – már említettük, hogy „Pseudo-Lucian szerint ők nyelvre, ruházkodásra és fegyverzetükre nézve a szittyákkal, más írók szerint pedig a szarmatákkal voltak rokonságban.” Hogy a magyarok szittya – szkíta kultúrájú népesség, ez a középkorban Európa-szerte köztudomású tény volt. A portugál Henrik grófnak, Portugália első királyának magyarként való feltüntetése tehát minden valószínűség szerint annak a körülménynek a kissé költői-krónikai kifejezése, hogy e gróf – később király – szkíta nemzetségből valónak tarthatta magát, valószínűleg tehát a Luzitániában állítólag letűnt nevű alánok közül származónak. Ám a portugál népnévnek nem lehet tudni az eredetét. Portugália nevét a mai Porto, illetve a vele egykor szemben fekvő Cale városok nevéből szokás magyarázni. Cale régi, antik neve egyébként Cale Portus volt. A portugál nép tehát valószínűleg egy kikötőváros nevéről kapta nevét. A portugálok egyébként azon luzitánok leszármazottainak tartják magukat, akik egykor a leghevesebben állottak ellent a római hódításoknak. E luzitán népben olvadhatott fel tehát az alánok egy igen jelentős része, s nemcsak az alánok neve tűnt el eme összeolvadásban, de a luzitánoké is, hogy egy új nép és népnév megszülessen, a portugál. A Rómával szemben védekező luzitánok, illetve a római birodalmat támadó alánok között tehát könnyen egyetértést teremthetett Róma-ellenességük. Arra nézve pedig nem sok adat van, hogy a nyugati gótokkal szemben álltak volna a luzitánok. Inkább a római uralomtól való szabadítót láthattak mind a gótokban, mind pedig az alánokban. Talán nem véletlen tehát, hogy Katalónia (Gót-alánia) és Portugália (luzitán-alán föld) között – ezeket elválasztva – létre kellett jönnie egy sajátos területnek, mely utóbb a Spanyolország nevet kapta. Ám neki is el kellett szenvednie a mór hódoltságot. Biztos, ami biztos: a terület pacifikálása így hatásosabb. De vajon volt-e, lehetett-e elvi akadálya annak, hogy a keresztény Róma segít-séget nyújtson ahhoz, hogy Hispániát megszállják a muzulmán hódítók. Tekintettel arra, hogy Rekkared ariánus nyugati-gót király 600 körüli katolizálása meglehetősen meseszerű, igencsak kérdéses, hogy a VII. század elején az Ibériai-fél-sziget lakosságának többsége valóban katolikus lett volna. Másfelől Mohamed követői tiszteletben tartották mind az Ószövetséget, mind pedig Jézus személyét, noha őt csak nagy prófétának és nem Isten fiának tekintették. Ismeretes továbbá egy állítólagos levél, melyet Mohamed azért küldött volna el a bizánci császárnak és a perzsa királynak, hogy azok – mint szintén egyistenhívő uralkodók – fogadják el az ő tanításainak igazságát. A levél állítólag békés hangvitelű és közeledést szorgalmazó volt, s nem dölyfös vagy fenyegető. (ld. Germanus i.m. 52. oldal) Ha ilyen levél esetleg nem is létezett, kitalálása mindenesetre azt sugallja, hogy a VII. században Mohamed és vallása egyáltalán nem minősült a kereszténység fő ellen-ségének. Sőt, a dzsihád, a szent háború (törekvés) éppenséggel kapóra is jöhetett Rómának (és Bizáncnak) az ibériai ariánus gótokkal, alánokkal és szövetségeseikkel szemben, akik az arab hódításban – némi rávezetés mellett – akár Isten büntetését is láthatták, mely tévelygéseik miatt sújt le rájuk. Ám a történelem később is művelt oly csodát, hogy a keresztény Itália egy keresztény országgal szemben segítette a mohamedanizmust. Ugyanez történt 1444. november 10.-én a várnai csatánál, amikoris a Cezarini Julian, pápai követ által Ulászló magyar királynak segítségként megígért velencei-genovai hajóhad a magyar sereg támogatása helyett a szultán hadseregét szállította át Európába. (ld. Magyar történelmi kronológia, 87. oldal) Egyáltalán nem minősül tehát lehetetlennek, sőt inkább kifejezetten valószínűnek tűnik, hogy Róma segítette az arabokat az Ibériai félsziget elfoglalásában, az ariánus nyugati-gótok hatalmának megtörésében. Ám az Ibériai-félszigeten a katalánok (gót-alánok) valamint a portugálok (luzitánok-alánok) mellett találunk egy további olyan népet, mely az előbbiekhez hasonlóan szintén századok, sőt több mint egy évezred óta hangsúlyozza kulturális és politikai különállását. Ezek pedig azok a baszkok, akik a Pireneusok déli és északi lejtőit lakják mintegy elválasztva, de össze is kötve az észak-spanyolországi és dél-franciaországi katalánokat. Amint a Pallas a baszk népről említi: „…maga Európa más lakosaival, s nyelvük semmiféle indo-európai nyelvvel nincsen rokonságban. Némelyek szerint a finn nyelvvel mutatna némi hasonlatosságot.” (ld. Pallas Baszk címszó) De miféle nyelv lehet ez a rokontalannak tűnő baszk nyelv. Amint Doromby írja: „A baszk nyelv a feltevések szerint a kaukázusi nyelvekkel együtt ahhoz a nyelvcsaládhoz tartozik, amely az i.e. II.-III. évezredben, az indoeurópai invázió előtt Európa népességének nyelve volt.” (ld. Doromby i.m. 88. oldal) A baszkok tehát Európa legősibb népességének leszármazottjaiként, örököseiként határozhatók meg. Ám amit a Pallas a kaukázusi nyelvekről írja: „A Kaukázus vidékén igen sok apró néptörzs van, teljesen különálló, rokontalan nyelvekkel, úgy hogy egy részük bizonyosan kihalt nyelvcsaládok maradéka (mint például a baszk nyelv, mely a Pireneusokban talált menedéket). (…) Ránk nézve azért is fontosak e nyelvek, mert műveltségi szavaik részben megegyeznek a magyar nyelv, s a többi ugorság szavaival.” (ld. Pallas Kaukázusi nyelvek címszó) A baszkok tehát Európa népességének egy olyan ősi rétegét képviselik, amely nyelvében (főnévragozásában, illetve szókészletében) rokonságot mutat az ugor nyelvekkel, s így a magyarral is. Ez a körülmény azonban ahogyan távolítja őket az indoeurópai nyelvektől és kultúrától, ugyanúgy közelíti az egykori hun birodalom világához. Gótoknak, alánoknak, baszkoknak, illetve a velük valamelyes kapcsolatba került ú.n. keltibér népességnek – amelynek egy részével majd Írországban találkozunk – szinte hajszálra azonos történelmi sors jutott, mint a hun birodalom közép- és kelet-európai örököseinek, Bulgáriának és Magyarországnak. A függetlenségért és az önazonosság megtartásáért - több-kevesebb sikerrel – folytatott évezredes küzdelem. E népeket erőben és magabiztosságban találja még a VI. század, ám a X. századra immár úgy állnak előttünk, mint múltjukat vesztett középhatalmak. Így állnak előttünk a krónikák lapjain. Ekkor azonban a vég még csak elkezdődött. S amint két-háromszáz év alatt e népek végigmennek a végzetes úton, a múlt feladásának nem minden fájdalomtól mentes ösvényén, úgy emelkedik fel még egyszer és immár utoljára Róma és Bizánc csillaga.
|