<<     Előző fejezet     ||      Tartalomjegyzék      ||     Következő fejezet     >>

 

Gregor Kristóf - Móricz Leó

HA ILLIGNEK IGAZA VAN...

avagy

A MEGTALÁLT KÖZÉPKOR?

 

A „bolgár kérdés”

 

 

Bolgária hézagos történelme

Amikor a naptár-átállítás okairól írtunk kiemelt jelentőséget tulajdonítottunk Bolgária szerepének, a magyar és bolgár egyesülés lehetőségének, valamint az ebből – Rómára és Bizáncra nézve – adódható következményeknek.

Érvelésünk során többek között az ú.n. óbolgár királylista adataira is támaszkodtunk, melyek alighanem egy meg nem hamisított történelmi valóság lenyomatai. A magyar és a bolgár történeti hagyományok valószínűleg azért őrizték meg hívebben az igazságot, mint a nyugati történetírás, mert e két országnak éppenséggel nem állott érdekében az „időugrás” véghezvitele, sőt a művelet elsősorban velük szemben lett végrehajtva.

Hogy e gyanúnkat ellenőrizzük, lássuk Bolgária sajátosan szakadozott történetét. Mint említettük Bolgária legkorábbi uralkodói a hun Attilára vezették vissza nemzet-ségüket, s az is köztudomású, hogy e nagy kultúrájú, ám szerencsétlen sorsú ország 1393-ban a moszlim törökök hódításának esett áldozatul.

Az Attila és a török hódítás kora közötti bolgár történelem három, egymással folytonos-ságot alig mutató szakaszra oszlik, melyek a következők:

1. Attilától - Asparuchig (Iszperichig): 453-680.

2. Krumtól - Vladiszlávig: 802-1018.

3. Bolgária ismételt függetlenné válásától a török hódításig: 1187-1393.

Az első és a második szakasz között 122, a második és harmadik periódus között 169 esztendő telik el. Már önmagában érdekes az, hogy azon évek száma, melyek alatt a bolgárok eltűnnek a történetírás látómezejéből, összesen 291, tehát közel háromszáz. Ez azonban inkább csak árulkodó jel, mintsem maga a megoldás kulcsa.

A történetírás szerint a bolgárokat a VIII. században a bizánci császárok katonai segéd-csapatoknak használják. (ld. Egyetemes történelmi kronológia, 124. oldal) A „hivatalos” történelmi kép tehát beéri annyival, ahogy a bolgárok 122 esztendőn keresztül csak úgy elkatonáskodtak.

A második és a harmadik periódus közötti, tehát a 1018-tól 1187-ig tartó időszakról azt tartja a história, hogy ezalatt a bolgárok bizánci fennhatóság alatt éltek. Mármost, hogy a fennhatóság miként keletkezett, erről vajmi kevés adat áll rendelkezésre.

A korábbiak során a 680 körül élt bolgár Asparuch személyét a magyar Szent Istvánnal azonosítottuk, tekintettel a bolgár, illetve magyar Dsulók - Gyulák hasonlatos-ságára. Az óbolgár királylajstrom 680-as záró adatát tehát egy 980-as, 1000-es adattal lehet helyettesíteni.

Ehhez képest kb. két évtized múlva, 1018-ban Vladiszlav lesz a bolgár történelem második periódusának utolsó uralkodója. Őutána kezdődik a bizánci fennhatóság 169 esztendeig tartó korszaka, mely 1187-ig tart.

A bolgár történelem adataiban az is igen feltűnő, hogy – noha tartalmaznak közel háromszáz esztendő űrt – mégis a magyar honfoglalástól a Szent István-i királyság megalapításáig terjedő időszakra (896-1000) rendelkezünk bolgár adatokkal. Ám a bolgár történelemnek a 802-1018-as periódusa sehogy sem hozható összhangba a magyar történeti hagyományokkal, melyek (krónikák, geszták) jobbára mit sem tudnak a szomszédos Bolgária legjelentősebb uralkodóiról (pl. Siemeon cárról, 893-927).

Még Anonymus viszonylag „eurokonform” Gesta hungaroruma sem emlékezik meg a bolgár történelem legjelesebb lapjairól, noha tárgyalja a magyar és a bolgár érint-kezések, küzdelmek kérdését. (ld. Anonymus: Gesta hungarorum, Bibliotheca Historica, Történelmi és Művelődéstörténeti sorozat, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1977.)

Anonymus Gestája zavaros történeteket ad elő az erdélyi „blak” Gyaluról, és a tulajdonképpen magyar Gyuláról, ám semmit sem tud a bolgár „Dsuló”-król, Gyulákról. Megemlékezik a magyaroknak Bulgáriába való behatolásáról, Bizáncig való előretörésé-ről, ám arról, hogy miként kerül Magyarország déli határa oda, ahova végül is került, nem sokat beszél – még a határkijelölésről szóló fejezetben sem. És általában véve is: a magyar krónikai hagyomány mintha tudomást sem venne a bolgároknak az Attilával való kapcsolatáról. Pedig hát, amint a Pallas írja: „A bolgárok Ural-altáji nép, mely a hun birodalom felbomlása után kezd föltűnni, s úgy látszik több olyan törzsből alakult, melyek előbb a hunok alá tartoztak. Ezért nevezik őket az egykorú írók néha egyszerűen hunoknak, majd pedig megkülönböztetik a szorosabb értelemben vett hun törzsektől (…) a bolgárok eredetileg finn-ugor nép, mely előbb a Don és Dnjepr folyók mentén lakott. A számra kevés finn-ugor bolgárok csakhamar összeolvadtak a már előbb Moesiában lakott szlávokkal és fölvették azoknak nyelvét is, s csak eredeti nevük maradt meg. A IX. században a bolgárok már tiszta szlávok voltak.” (ld. Pallas, Bolgárország címszó)

 

Bolgárok és szlávok

Látunk tehát egy olyan onogur-bolgár birodalmat, melynek uralkodói – Kovrat, Bezmer – a VII. század végén még a hun Attila leszármazottainak tartják magukat, ám mely kb. 120 év múlva, a IX. században már „tiszta” szláv. Valóságos metamorfózis ez, ám egyáltalán nem egyedülálló. A nyugati gótok ibériai maradványai ugyanígy „romani-zálódnak” s nyelvük ugyanígy lesz az enyészeté, hogy helyette feltűnjön az új-latin spanyol és portugál nyelv.

Ám visszatérve a bolgárokra – amint Bács Gyula írja:

„A VII. század második felében, amikor a szlávok szinte teljesen betöltötték a Bizánc uralma alatt álló, avarok pusztította balkáni területeket, egy harcias nomád lovas nép telepedett meg a Balkán hegység és a Duna közötti területen. E nép – az Ural-altáji onogurok, bolgár törökök – őshazája Közép-Ázsia (…).

Az onogur bolgárok szomszédságában élő és velük sok rokon vonást mutató félnomád magyar törzseket az onogur bolgárokkal azonosították a népvándorlás mozgalmas századaiban. Így – bár később nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar külön nép – az onogurból képzett ungar, hungar elnevezés továbbra is megmaradt. (…)

A csodaszarvas legendájában szereplő Belár király, - akinek leányait Hunor és Magyar, valamint vitézeik feleségül elrabolják – neve szintén bolgár kapcsolatra mutat, ugyanis egyes pusztai népek a bolgár népet belárnak nevezték.” (ld. Bács Gyula: Bolgária, Panoráma, Budapest, 1981., 37. oldal)

Ezekszerint a magyarokhoz a megtévesztésig hasonlatos bolgárok a VII. században, tehát a 600-as években tűnnek fel a Balkánon. A „hivatalos” történetírás azt tartja, hogy a bolgárokat megelőzően szlávok éltek a későbbi Bolgária területén.

Az alighanem képzeletbeli szlávokról azonban nem más számol be, mint – már régi kedves ismerősünk – Maurikiosz bizánci császár.

Amint Bács írja: „Maurikiosz lelkületüket álnokságtól mentesnek inkább őszintének és nyíltnak mondja, s igen magasztalja vendégszeretetüket.” (ld. Bács i.m. 35. oldal)

Mintha csak a legendás magyar vendégszeretetről írna Maurikiosz, midőn a szlávokat dícséri. De miféle szlávokról írhat 600 körül Maurikiosz, amikor az Egyetemes történelmi kronológia szerint (ld. hivatkozott kiadás 118. oldal) a szlávoknak a balkánra való „nagyméretű letelepítésé”-re csak a VII. század közepétől, tehát a független bolgár állam „elismerése” után kerül sor? Ráadásul a középtermetű, sötét hajú bolgárok sehogy sem emlékeztetnek azokra a szlávokra, akikről Prokopiosz bizánci történetíró a VI. század-ban azt írja, hogy magas termetűek, inkább szőke, mint sötét hajúak. (ld. Bács i.m. 35. oldal) És kikről ír Prokopiosz 550 táján, amikor a szóra érdemes szláv tömeg csak kb. 650 után jelenik meg a Balkánon?

Végül is, kik voltak előbb a Balkánon: a bolgárok vagy a szlávok? Az Egyetemi történelmi kronológia a már hivatkozott 118. oldalán szó szerint ezt írja: „668-685: II. Konstantin (…) Elismeri a független bolgár államot a Balkánon. A szlávok nagyméretű letelepítése (Szlavónia a Balkán északi részén)”. De ugyanezen az oldalon ezt is írja:”540: bolgár-török végig pusztítják a Balkánt…”

Igen valószínű, hogy Attila 453-as halálát követően a később bolgárnak nevezett hun néprész nem távozott a Kárpát-medencéből és a Bizánc feletti térségből sehová, hogy majd kb. 230 év után, 680-ban visszatérjenek a Balkánra, hiszen az 540-es „balkáni pusztítás” furcsa módón törné meg ezt a „távolléti” időszakot. Az 500. körül az Al-Duna vidékéről elszármazó „szkíta” (hun?, bolgár?) Dionysios Exiguus is hitelesíti a Bizánctól északra fekvő területeken az Attila halálától is folyamatos  hun, hun-utód jelenlétet. Csupán a 680./980. utáni szlávosítás az, ami eredményesnek mutatkozik a hun-bolgár jelenlét Bizáncra nehezedő szorításának fellazítására. 

Egy azonban bizonyos: az onogur bolgárok nyelvükben utóbb elszlávosodtak, s e körülményből leginkább Bizánc profitált, mely ennek következtében mentesült attól, hogy északi szomszédságában egy „hungár” – bolgár birodalom létesüljön.

A szláv nyelv elterjedésében jelentős szerepe volt a bizánci kereszténység felvételének és a szláv egyházi nyelv bevezetésének. Amint Bács írja:

„A kereszténységnek keleti formában való felvétele több okból is jelentőssé vált Bolgária későbbi jövőjében.

A bizánci ortodoxia miatt Bolgária nem került be a Róma által képviselt nyugati kultúrkörbe, s bizánci mintára, bizánci hatás alatt fejlődött.” „Az a körülmény pedig, hogy az új hitet szláv papok szláv nyelven hirdetik (…) egyben (a kultúra hordozója akkor az egyház lévén) a bolgár-török Bolgária szláv nyelvűvé válását is elősegíti.” (Ld.: Bács i.m. 40. oldal.)

S még 870-ben a konstantinápolyi zsinat kimondta, hogy Bolgária egyháza a konstantinápolyi patriarchátus alá tartozik. (Ld.: Gergely Jenő i.m. 75. oldal.)

Tökéletesen világos tehát, hogy a „térítési” munka Róma és Bizánc egyetérté-sében hatalmi-politikai célokat is szolgált. Azt a célt szolgálta nevezetesen, hogy – amint arra korábban rámutattunk – szembekerüljenek egymással:

1. A „pogány”, majd római keresztény magyarok a bizánci rítusú bolgárokkal, illetve

2. Az onogur bolgárok a velük együtt élő szlávokkal.

Bácsnak az az igen helyes megjegyzése, hogy a szláv nyelvű egyháznak jelentős szerepe volt a bolgárok szláv nyelvűvé „alakításában” már önmagában ellentmond azoknak a felvetéseknek, hogy a bolgárok már a IX. században egyöntetűen szláv nyelvet beszéltek volna.

A bolgárok között azonban számosan tértek az iszlám hitre is, akik közül sokan utóbb Magyarországon telepedtek le. Őket hívták izmaelitáknak vagy böszörményeknek. Nem lehet kizárni annak a lehetőségét sem, hogy azokból a bolgárokból tértek sokan a moszlim hitre, akik elutasították a bizánci kereszténység örve alatt meghúzódó szlávosító törekvéseket. Ezeknek azonban utóbb alighanem muzulmán hitük miatt kellett távozniok az egyre szlávosodó Bulgáriából. Menekülésük iránya természetszerűen mutathatott az etnikailag rokon, vallásilag pedig már akkor is példásan türelmes magya-rok országa felé.

 

Egy valószínűbb eseménysor

Az is igen feltűnő és meglehetősen megmagyarázhatatlan, hogy noha a 600-as évek derekán az óbolgár királylistában szereplő Kovrat Dsuló Bizáncban megkeresz-telkedett, országa vajon miért csupán kb. 200 esztendő múlva, 870-ben válik keresztény monarchiává, holott Európában mindenütt – és a világ számos helyén – az uralkodó új vallásának felvételével egyidejűleg vagy legalábbis röviddel utána az egész ország osztozik az új vallásban, az uralkodó hitét veszi fel. Mi tehát ez a kétszáz éves szakadás a bolgár történelemben? Elhihetjük-e, hogy valóban volt ilyen szakadás?

Ez az anomália azonban könnyen kiküszöbölhető, ha a folyamatot a következő-képp fogjuk fel.

1. 453-tól Attila fia Irnik vezeti a hun nép egy - később bolgároknak nevezett – részét.

2. Ez a nép a VI. század folyamán sem mozdul el az Al-Duna vidékét is magában foglaló területeiről.

3. 570 tájától kezdődően „avarok” – „magyarok” jelennek meg a Kárpát-medence vidékén.

4. Ettől az időtől kezdve Bizánc megkezdi ártalmatlannak tűnő térítő munkáját a bolgár területeken, azonban elsősorban a szláv elemek közül választva ki a papi tisztségek viselőit.

5. 590-600 körül a szláv nyelvű egyház primátust követel magának a bolgár államon belül, illetve bátorítja a szláv önállósodási törekvéseket. (Esetleg szláv ellenuralkodót állíttat.)

6. 596-tól 650-ig az avar-magyar terjeszkedés elsősorban nyugatra irányul. Ezalatt Bulgáriában megerősödik a bizánci orientációjú szláv nyelvű egyház, mely a szláv elemeken túl onogur-bolgárokat is szellemi vezetése alatt egyesít.

7. Kovrát Dsulo szembe találja magát a bolgár nép immár bizánci keresztény részével, s a VII. (X.) század közepén – mint önálló hatalmi tényező (Gyula) – a magyar fejedelmek oltalma alá helyezi mind saját személyét, mind a bolgár nép hozzá húzó részét.

8. A Dsulo – Gyula Bizáncban megkeresztelkedik abban a hiszemben, hogy e gesztus-sal elérheti a bizánci egyház támogatását, s így a bolgár nép megosztottsága meg-szűntethető.

9. A bizánci diplomácia – minthogy nem áll érdekében – sem közvetlenül, sem az egyház útján nem segíti elő a Dsuló – Gyula bolgár egyház által való elfogadását.

10. Minthogy a bizánci keresztelkedés manővere nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, így a magyar fejedelemnek (királynak?) sem áll érdekében, hogy a Gyula személyében egy önálló hatalmi tényezőt tűrjön meg maga mellett.

11. A magyar vezetés – noha Bizánc határáig hatolva megkísérelte a magyar–onogur bolgár egyesítést (kb. 650-700-ig, tehát 950-től 1000-ig) – valószínűleg számos megtévesztésnek is engedve utóbb elfogadta a status quot, s déli hatá-rát a szerb területek mellett – attól északra – állapította meg.

12. Gyula a bolgárok hozzá húzó részének segítségével utoljára még (703/1003) megpróbálta korábbi helyzetét visszaállítani (Ld.: Magyar történelmi kronológia, 22. oldal.), ám az ekkor már Bizánccal kiegyezett magyar vezetés elfojtja ezt a kísérletet.

13. Asparuch – István a Kárpád-medence és Erdély ura, s még 1018-ban Bulgáriát Bizánc bekebelezi.

Aszparuchnak (Isperichnek) a bizánci forrásokban szereplő Duna melletti birodalma tehát a legnagyobb valószínűség szerint nem más, mint a magyar Szent István három-száz évvel későbbre datált királysága. A bizánci források Aszparuchot Kovrát Dsulo legifjabb fiának jelölik ugyan, ám ez a közlés lehet annak a ténynek is az elferdítése, hogy Szent István a Gyula unokája (ez utóbbit a magyar források közlik.)

 

Történelem az ellenség tollából

A bolgár történelem korai szakaszával kapcsolatosan az talán a legproblema-tikusabb, hogy – amint arra (az Illig féle tézist egyébként elvető) Dr. Niederhauser Emil szíves tájékoztatásában rámutatott –

1. a reá vonatkozó források – az óbolgár királylista lakonikus rövidségű alapadatain túl – kizárólag bizánciak,

2. Bizánc azonban Bolgáriával szemben ellenséges hatalom volt.

Amikor tehát ma bárki is Bolgária történetét óhajtja megismerni, szinte kizárólag az egykori ellenség közléseire van utalva.

Egy azonban bizonyos: ha elfogadjuk az óbolgár királylistára valószínűleg utólag fel-vezetett megjegyzést, mely azt mondja, hogy Avitochol (Attila) és Isperich között 515 év telt el, úgy (453: Attila halála + 515) a 968-as évet kapjuk Isperich uralkodásának kezdő évenként. Ez a dátum ugyan harminc évvel megelőzi István hatalomra kerülésének álta-lunk ismert évét, ám még mindig közelebb áll Istvánhoz, mint ahhoz a 668-as eszten-dőhöz, melyre a lista Isperichet helyezi. Sőt a megkapott 968-as esztendő szinte egybe-esik István 969-es születési dátumával!

Az óbolgár királylista bizánci hagyományozója Isperichet csak úgy tudta 668-ra tenni – megtartva az általa dogmaként kezelt 515 évet – hogy Avitocholt (Attilát) három-száz évvel korábbra, 153-ra helyezte (Ez ráadásul a diokletianusi éra szerint – tehát 300-tól számolva – helyes adat is.)

Nyomatékosan hangsúlyozzuk, hogy itt nem az általunk vázolt eseménysor pon-tossága a lényeges, hanem az a tény, hogy a korai bolgár történelem tele van ano-máliákkal, nehezen indokolható „szakadásokkal”, illetve az, hogy az ismert képet egy Bulgáriával ellenséges hatalom történetírása hagyományozta reánk.

 

216 év betoldás?

Ha a bolgár Dsulók azonosak a magyar történelemből ismert Gyulákkal, úgy Bolgária történetének első periódusa Attilától kb. Szent István koráig tart, tehát 453-tól kb. 1000-ig.

Mit örökíthetett meg azonban a 802-től 1018-ig, tehát a Krumtól Vladiszlavig tartó periódus.

Itt abból célszerű kiindulni, hogy Bolgária 1187-ben végre lerázza magáról a bizánci fennhatóságot, mely 1018 körül telepedett rá.

1187-ben Bolgária tehát végre szabad, azonban történelme 668-cal, Bezmer Dsulónak Isperich által való háttérbe szoríttatásával megszakadt. 668. és 1187. között elvben 519 év telt el. Ez az 519 év magában foglalja a bizánci uralom 169 évét. Ha ezt levonjuk az 519 esztendőből, még mindig marad 350 év. Ebből – álláspontunk szerint – 300 év az „időugrásból” adódik, míg a maradék 50 év talán a Maurikiosz utódok nagyvonalúsá-gából ered, s esetleg sietségből is. A végre szabaddá vált Bolgáriának ugyanis gyorsan kellett történelmet kreálni; azelőtt még, hogy azt maga megírhatta volna.

1187 tájékán tehát ki kellett tölteni a bolgár történelem 668 „óta” tátongó űrjét, mégpedig úgy, hogy az ne egy onogur-bolgár, hanem már egy szláv nép és ország történelme legyen.

A nyilván zavarban lévő historikus a 668-tól 802-ig „számozott” időszakot nemes egyszerűséggel tulajdonképpen üresen hagyta. Ez az a korszak, melyben a nagymúltú és Attila-i örökségű Bolgária több mint egy évszázadon át Bizánc segédcsapatának megtisztelő feladatát látja el. (megjegyezzük, hogy az Isperich-féle államalakulatot egyes források 668-ra mások 680 tájára helyezik).

A magyar honfoglalás (visszafoglalás?) IX. századra feltüntetett időszakára vonatkozóan mindenképpen használható történettel kellett előállni. Csakhogy a magyar honfoglalás a legnagyobb valószínűség szerint nem 870 táján kezdődött, hanem 570 körül, azaz az „avar” letelepedéssel volt azonos. Szent Istvánt (Aszparuch-Iszperich) ennek megfelelően szintén nem 1000-ben, hanem kb. 700-ban koronázták magyar királlyá. Ebből következően Bolgária bizánci fennhatóság alá kerülése nem 1018-ban, hanem 718-ban lehetett.

Költeni kellett hát újra, csakhogy a nagymesterek – Gergely – Maurikiosz/Bölcs Leó – halálával e műfaj klasszikusai is sírba szálltak.

Az igazat, - hogy miként lett elszlávosítva csellel és erővel az onogur bolgárság – nem volt célszerű leírni. Az óbolgár királylista korszakát – a régi módszer szerint – újra elmesélni szintén nem lehetett, hiszen a hun Attila neve kerülendő volt.

Ám ki lehet indulni a listán rögzített idő valóságos tartamából, tehát az Attilától (453) a Bezmer Dsuló uralkodásának végéig (668) terjedő 215 esztendős periódus hosszából.

Az új időszámítás szerint Bolgária 1018-ban került Bizánc fennhatósága alá, s Krum - a bolgárok több mint száz éves bizánci zsoldossága után – 802-ben tűnik fel. 802 és 1018 között 216 esztendő telik el. Itt tehát – figyelemmel a források átírásának esetleges hibáira, illetve a későbbi kiigazításokra is – azt kell feltételeznünk, hogy a bolgár történelem Krumtól Vladiszlávig (802-1018) terjedő periódusának 216 éves hosz-szát az Attilától Bezmerig terjedő 215 éves korszak hosszáról mintázták.

Tehát Bolgária bizánci fennhatóság alá kerülésének 1018-as évszámból a kró-nikás alighanem visszaszámolta az Attila halálától Bezmer letűnéséig terjedő időt, s így megkapta a 802-es (803-as) évszámot. Csakhogy mi történjék a 802. és a 1018 közötti időben? A történetet mindenesetre valami módon össze kell kötni a 680 körülre datált Aszparuchhal (Isperichhel).

Ez utóbbi hős – mielőtt népe bizánci zsoldba süllyedt volna – magához csatolja az alsó-moesiai szlávok hét törzsből álló szövetségét. (ld. Egyetemes történelmi kronológia 123. oldal)

E közlésből két dolog is tanulságos:

1. Aszporuch már úgy áll előttünk, mint a bolgárok elszlávosításának atyja.

2. A hét törzs felidézi a honfoglaló magyarok hét törzsét.

Lehet, hogy Bolgária történelmének 802-től 1018-ig terjedő szakasza számára a magyar történelem fog mintát adni? Majd meglátjuk. Az mindenesetre valószínű, hogy a magyar történelem néhány eseményére – a költött elemek mellett és között - rá fogunk ismerni.

Minthogy Bolgária 1187-ben szabadul fel a bizánci uralom alól, valószínű, hogy történelmének a 802-től 1018-ig terjedő időszakát 1187 táján - tehát a szabadulás körül – vetették papiruszra vagy pergamenre. Ha pedig a mintát többé-kevésbé a magyar történelem adja, úgy a mintául szolgáló magyar események a közelmúltban végződ-hettek, tehát a XÍI. század közepe táján, s kezdetük pedig a X. század közepéből sarjadhat. Most lássuk a folyamatok néhány gyanús mozzanatát.

1. a., Bolgária: hét törzs szövetsége.

b., Magyarország: hét törzs szövetsége.

2. a., Bolgária: 802-814, Krum bizánci területeket hódít meg.

b., Magyarország: Taksony Bizánc felé kalandozik és hódoltat.

3. a., Bolgária: 853-889, Borisz cár felveszi a kereszténységet, feudali-

zálódás.

b., Magyarország: 1000-1038, Szent István felveszi a keresztséget, feudali-

zálódás.

4. a., Bolgária: 893-927, Simeon cár, Bolgária virágkora.

b., Magyarország: 1077-1095, Szent László, területgyarapodások, kora-

feudális virágkor.

5. a., Bolgária: 1016-1018, Vladiszlav, árnyékuralkodó, utána bizánci

uralom.

b., Magyarország: Manuel bizánci császár győzelme a magyarok fölött.

A magyar történelmi események tehát csak szórványosan köszönnek vissza Bolgária valószínűleg költött történelmében, ám az események vázainak hasonlósága talán így is jól látható.

Ha a kereszténységet ismét felvevő Borisz cárnak volt is valaminő történelmi megfelelője bolgárföldön, az alighanem egy Bizánc által támogatott szláv előkelő lehetett, akinek szerepe valószínűleg az volt, hogy a birodalomban az onogur Dsuló-val szemben egy szláv hatalmi centrumot hozzon létre.

Amint Bács Gyula írja:

„A nevében már szláv Borisz cár (852-889) uralkodása alatt veszik fel a bolgárok a kereszténységet. Minthogy az új hitet szláv papok hirdetik, a szláv egyházi nyelv beve-zetésének hatásaképpen a bolgár és szláv elem egybeolvadása ekkor ölt nagyobb mértéket.” (ld. Bács i.m. 40. oldal)

A bolgárok tehát állítólag kétszer veszik fel a kereszténységet, mégpedig kétszáz év eltéréssel. Másfelől jól látszik, hogy az utóbbi alkalommal a dolognak van valaminő vitathatatlan politikai-etnikai vonatkozása.

Bolgária korai történelméről tehát nem sok biztos mondható. Néhány dolog azonban mégis.

1. Bolgária – a maga Attiláig (453) visszanyúló hagyományaival – talán a legősibb európai állam, mely régebbi a Gergely által 600 körül megalapított pápai államnál is.

2. Bolgária onogur-türk jellegét egy Bizáncból vezényelt és térítésnek nevezett szlávosító folyamat majdnem teljesen eltörölte.

3. Bolgária korai történetét csak a vele ellenséges és az őt több mint másfél évszázadig megszállva tartó Bizánc történetírásából ismerjük (leszámítva az óbolgár királylista rövid közlését).

4. Bolgária korai történelme százados megszakításokkal van tele, amelyeknek valós okait eddig megnyugtatóan nem tárta fel a történettudomány.

5. Ha Illig felvetését az „időugrásról” elfogadjuk, a Bolgária korai történelmében mutat-kozó nyugtalanító elemek azonmód kiküszöbölődnek.

 

A korai bolgár építészet

Mindazonáltal alig hihető, hogy a szűken számolva is 680-ban alapított Bolgáriá-ban ne vert volna gyökeret a kereszténység valamely formája még a bizánci keresztény-ség 870. (865?)-re datált felvétele előtt. Másfelől felettébb furcsa, hogy a VII., VIII. és IX. századból Bulgáriában sem maradtak fenn építészeti emlékek.

Azok az alkotások azonban, amelyek megmaradtak, s amelyeket zömmel a X. század utánra datálnak, nagy hasonlóságot mutatnak a „keleti-gót” ravennai építészettel. Itt ki-emelt figyelmet érdemelnek a templom- és harangtornyok nyolcszög alaprajzú kiképzé-sei, melyek ugyancsak felidézik a ravennai San Vitale jellegzetes – szintén nyolcszög szerint elrendezett – tömegkialakítását. (Pl.: vracai templomtorony, pleveni harangto-rony).

A XI. századra datált aszerográdi erődtemplom, a bacskovói Szűz Mária Menny-bevitele templom és a temetőkápolna, illetve Veliko Tarnovoi Szent Péter és Pál temp-lom (XIII. század ?) pedig egész vizuális összképükkel a ravennai koraromán építészet hagyományait követik.

Mindezt Bizánc közvetítő hatásának szokás tulajdonítani, ám ennek ugyancsak ellentmond, hogy:

1. A nyolcszögforma alkalmazása – a bizánci építészethez képest is – oly következe-tesen van jelen a bolgár építészetben, hogy ez felveti e forma autochton erede-tének, jellegének lehetőségét.

2. A nyolcszögforma – mint majd látni fogjuk – feltűnik Észak-Spanyolországban és a valaha hozzá tartozó Dél-Franciaországban is, ám e jelenségeket aligha tekinthetjük itt is bizánci hatásnak.

3. Bulgáriában is, Észak-Spanyolországban is jellegzetes motívum Jézusnak trónoló Pantokratorként (Mindenség Uraként) való ábrázolása (ld.: freskókat, ikonokat, illet-ve pl. a nessebari Pantokrátor-templomot) szemben a római szellemű megfeszített Krisztus ikonográfiai típussal. A nyugati mediterráneum ehhez hasonló látás- és ábrázolás-módját szintén nem magyarázhatjuk közvetlen bizánci hatásokkal.

4. A bolgár építészet derűs, ravennai formákat idéző arányai éppen akkor kezdenek eltűnni, átalakulni nehézkes struktúrákká, amikor Bizánc hatásai fokozottabban érvényesülnek.

Méltán írja Szentkirályi Zoltán Az építészet világtörténelmében éppen az aszenog-rádi templommal kapcsolatban:

„Az Aszen-templomban éppen az a szép, hogy átmentette a „nagy építészetbe a népi építés keresetlen természetességét. Az iskolás szabályt kerülő, spontán „fogalmazás”, a nyersebb „hangzás” teszi őszintévé. A 13.-14. század fordulópontjától a bolgár építészet kezdte elveszíteni ezt a népi gyökerekből táplálkozó, s azon keresztül a múlthoz kapcso-lódó eredetiséget.” (ld. Szentkirályi Zoltán i.m. II. kötet 51. oldal)

Figyelmet érdemel továbbá az 500 körül épült nessebari Sztarata Mitropolija templom romja is, mely mind arányaival, mint az apszis fél-kupolájával (concha) a kortárs raven-nai keleti-gót építészet rokona.

Mármost mind a ravennai Theodorichról, mind pedig az ibériai nyugati gótokról jól tudjuk, hogy ariánus keresztények voltak. Tudjuk azt is, hogy mind a gótok, mind pedig a bolgárok történelme az Attilai hun birodalomhoz kapcsolódik.

Alighanem sokkal közelebb járunk tehát az igazsághoz akkor, ha a sajátos nyolcszögű építészeti formát, illetve Jézusnak Pantokrátorként való értelmezését sem a bolgárok, sem az észak-ibérek vonatkozásában nem valaminő nehezen igazolható bizánci hatás-ból igyekszünk magyarázni, hanem e jelenségek eredetét az ariánus kereszténység műveltségében jelöljük meg.

Hogy a nyugati- és keleti „gót”-ok ariánus vallásúak voltak, közismert tény. Egyedül arra vonatkozóan nincs közvetlen adatunk, hogy a bolgárok a bizánci kereszténység felvétele előtt ariánusok lettek volna.

Mindazonáltal az a már jelzett körülmény, hogy a hunok térítése már 400 körül zajlott, szinte kizárttá teszi, hogy a – hun utód – onogur-bolgárok ne találkoztak volna „870”- előtt a kereszténységgel.

Az a tény pedig, hogy a hunokkal legalább szövetségesi, vagy még szorosabb kapcsolatban álló gótok ariánusokká váltak, felvázol egy olyan folyamatot, melyben a hun vagy hunokhoz közeli elemek a római, illetve bizánci térítések után a – hagyományaiknak vélhetően inkább megfelelő – ariánus hitet vették fel.

Tekintettel tehát arra, hogy a bolgárok hun utódnép, igen valószínű, hogy vallásukban hasonló utat futottak be, mint az egykor a hun birodalom részét képező gótok.

Ha ez elfogadjuk, úgy a fentebb vázolt építészeti és ikonográfiai talányokra megnyugtató válaszokat találunk.

És még egy apró adalék a korai bolgár történelem és építészet anomáliáihoz.

Amint Szentkirályi a bizánci eredetű ú.n. kilencosztású templomok Bolgáriában való állítólagos korai elterjedéséről írja:

„Alig néhány évtizeddel e típus első bizánci emléke, a konstantinápolyi Nea Ekklesia elkészülte után, Simeon cár (893-927) alatt már épültek Preszlávban, az akkori fővárosban kilencosztású templomok, de ezek mintha nem is lettek volna, szinte nyomtalanul „kihullottak a bolgárok emlékezetéből.” (ld. Szentkirályi Zoltán i.m. II. kötet, 52. oldal)

Egy nép emlékezetéből azonban nem szoktak csak úgy „kihullani” fontos, s főleg építészeti vonatkozású momentumok.

Minthogy a bizánci építészet hatásait – mégpedig az eredetiség rovására mutatkozó hatásait – Bulgáriában csak a 13.-14. században tudja kimutatni az építészettörténet (ld. Szentkirályi korábban hivatkozott észrevételeit; i.m. II. kötet, 51. oldal), feltéte-lezhető, hogy az állítólagos Simeon idejében még semminemű bizánci hatás nem érvényesült a bolgár építészetben, vagy ha létezett, esetleg egy-két bizánci típusú épület, templom a bolgárok földjén, úgy azokat a Bizáncnak elkötelezett, és Bizánc által támogatott, szláv nyelvűvé tett pravoszláv egyház építtette. Ennek a szláv egyháznak azonban kezdetben nem sok köze lehetett az onogur-bolgársághoz. A bolgárok emlékezete tehát nem őrzött meg:

a., egy, vagy sohasem volt építészetet,

b., vagy egy olyan kulturális jelenséget, mely nem volt a sajátja.

Összegzésképpen tehát azt mondhatjuk, hogy Bolgáriának az egykori ellenség, Bizánc tollából megismerhető története alól is több helyen kikandikálni látszik egy valós folyamat, mely a bolgárokat Attila hunjaival és „szövetséges” „gót”-jaival hozza kapcso-latba. Látszik az is, hogy a bolgároknak a hunok-gótok történetéről való leválasztása a bizánci vezérletű szlávosítással és a bizánci történetírók közreműködésével történt.

Amint Bács Gyula említi: „Állítólag a bolgár-törökök is rovásírást használtak, ily írásos emlékek azonban nem maradtak fenn…” (ld. Bács i.m. 38-39. oldal)

Más források szerint a bolgár rovásírás a magyar rovásírással szinte azonos volt. Bács a bolgár rovásfeliratok eltűnését – nyilván bizánci utalások alapján – azzal magya-rázza, hogy a bolgár kánok bizánci írástudókat alkalmaztak inkább.

Ez azonban legfeljebb a rovásírással való felhagyást magyarázhatná meg, ám azt, hogy miért nem maradt fenn semmi a régi írásokból – már nem!

Másfelől a saját kultúrával való ilyetén felhagyás a bizánci kereszténység felvétele előtt meglehetősen valószínűtlen. Sokkal elképzelhetőbb, hogy a bolgár-török írásjelekkel megörökített hagyomány emlékeit – az onogur-bolgár nyelvvel együtt – a szlávosítás során a semmivel tették egyenlővé.

És a korai bolgár jelenségekkel kapcsolatos összegző gondolatainkhoz nyugodtan hozzáfűzhetjük azt is, hogy Bolgária történelmének hivatalos változata olyannyira szakadozott, töredezett folyamatot ír le, amelyről – ismerve Rómának, és különösen Bizáncnak a bolgárokkal szembeni ellenérdekeltségét is – nem hihető, hogy az megfelel az események valós menetének.

E „szakadások” inkább a költött és foltozott történetírás mementói.