Az ajándékozás

 

Egy nyári délutánon  hét és háromesztendős kislányaim összevesztek valamin. Az

osztozkodást fájdalmas sikolyok, kiáltások és könnyek kísérték. - Ez olyan

igazságtalanság! - fakadt ki az idősebbik, korát meghazudtoló bölcsességgel.

Megpróbáltam megértetni vele, hogy az osztozkodás gyakran valóban

igazságtalanság, de a nagylelkűség többnyire nem marad viszonzatlan.

Elmagyaráztam neki, hogy amikor kutyánknak, Texasnak nyalánkságot adott,

viszonzásul nem várhatott el el néhány finom falatot. Aznap este azonban Texas

nem volt hajlandó feljönni a hálószobámba, ehelyett a lenti ajtót nyitotta ki,

hogy Grace-szel aludjon. Hozzátettem, hogy Texas minden bizonnyal az életét is

feláldozná érte. Ez volna a szeretet megosztásának végső tette,

Szegény kislányom könnyekben tört ki.

- Nem akarom, hogy Texas meghaljon - hüppögte. Azt hiszem, túllőttem a célon.

Egyszer majd elmesélem neki Stephanie Laland, a híres állatkönyv-író saját

macskájáról, Yokóról szóló történetét.

Stephanie a könyveiben azt a kérdést járja körül, vajon lehet-e az állatoknak

erkölcsi érzékük, mint az embereknek. Többek között beszámol egy Bill nevű

macskáról, amelyiknek gazdáját vasúti szerencsétlenség érte, és néhány nap

múlva meghalt egy távoli kórházban. Az elhunyt fivére döbbenten látta Billt

felbukkanni a temetési szertartás alatt a kórház temetőjében. A hűséges macska

szomorúan nézett le a koporsóra, majd elindult hazafelé.

Egy másik története Elsáról, a San Diegó-i vak asszonyról szól, aki

betanította a macskáját, Rebarbarát "vakvezető kutyának". Amikor Elsa a

kertben volt és csengett a telefon, Rebarbara kiment érte, és bevezette a

házba.

Tőle tudtuk meg azt is, hogy Skóciában némelyik beteglátogató nővér macskát

hagyott a halálos betegeknél. A macskák csendesen feküdtek a betegek mellett,

és csökkentették attól való félelmüket, hogy magányosa fognak meghalni.

Stephanie Laland saját írói karrierjét is egy macskának köszönhette. Élete

mélypontján nem látott más kiutat, és elhatározta, hogy öngyilkos lesz. Amint

ott ült az ágyán, és sírva töprengett azon, melyik módszert válassza,

felugrott mellé a macskája, nekiállt lenyalni a könnyeit.Ekkor döbbent rá

arra, ha egy másik teremtmény szereti őt, akkor még mindig van remény.

Eldöntötte, hogy élni fog, és megírta az állati jóságról szóló könyvet.

Stephanie élete Yoko ajándéka volt. Így tette meg Stephanie azt a körutat,

amely macskája kedves tettével kezdődött, és egy szeretettel, jósággal és

hálával teli könyvel ért véget. a hála a macskát ileti meg, ő indított el

mindent.

Egy napon, amikor már elég idős lesz ahhoz, hogy megértse, mindazt el fogom

mondani Grace-nek.

 

A próféta macskája

 

Mohamed próféta, az iszlám megalapítója bensőségesen szerette a macskáját,

Müezzát. Gyakran beszélt követőinek a macskák tisztaságáról és a kutyák

tisztátlanságáról. Miután a macskák birtokában voltak a Barakának, azaz az

áldásnak, a próféta hívei mindig gyöngéden gondoskodtak róluk.

Mohamed fiatal tanítványa, Dzsavad elismerte a macska hasznosságát a

gabonatároló tisztántartása terén, és szívébe zárta mestere tanítását a

keletkezéséről: amikor a bárkáján elszaporodtak az egerek, Noé háromszor

megérintette az oroszlán fejét, mire az kitüsszentett egy macskát, ami

megrendszabályozta a rágcsálókat.Azt azonban nem értette, hogyan szeretheti

Mohamed úgy a macskát, mint az embereket.

Egy napon Müezza elaludt gazdája burnuszának az ujján. Amikor elérkezett az

imádkozás ideje, Mohamed óvatosan, nehogy megzavarja a macska álmát, levágta

burnusza ujját. Dzsavad sokszor elmesélte ezt a történetet. Így tanította meg

őt a próféta arra, hogyan nyissa ki a szívét minden élőlény szeretete és

tisztelete számára, Allah akaratának megfelelően.

 

 

Kettős kötelesség

 

"/Egy/ élet plusz egy macska együttvéve annyi, mint, ...nos az eredmény

végtelen."

Rainer Maria Rilke

 

Kutyás család tagjaként sokáig elhitették velem, hogy a macskának egyszerűen

nincs meg az a képessége és hajlandósága, hogy szeretetre méltó társaság

legyen. ez a hiedelem olyan mélyen gyökerezett bennem, hogy bár nem utáltam a

macskákat, többnyire teljesen érdektelennek találtam őket.

Egy délután, munkából hazaérve egy macskára bukkantam a bejárati lépcsőnél.

Levegőnek néztem, de láthatólag nem sértődött meg, mert másnap is ott volt.

- Megsimogatlak - mondtam neki -, de semmiképp sem jöhetsz be.

aztán nem sokkal később egy este, amikor zuhogott az eső és villámlott, gyenge

nyivákolást hallottam. nem bírtam tovább, beengedtem, és így macskatulajdonos

lett belőlem.

Új szobatársam, akit Shotzynak neveztem el, hamarosan több lett, mint egy

eleségre váró kóbor macska. Szerettem, ahogy finom dorombolással üdvözöl

reggelenként, és ahogy bökdösi a lábamat, amikor hazajövök munka után. Játékos

bohóckodásai megnevettettek, és nemsokára Shotzy inkább régi jó barátnak tűnt,

mint olyan háziállatnak, akit korábban nem is igazán akartam.

Bár gyanítottam, hogy Shotzy élete jó részében utcai cica volt, úgy tűnt,

tökéletesen elégedett a benti élettel - egyetlen dolgot kivéve. Óramű

pontossággal minden este hat óra körül sírni kezdett, hogy ki akar menni. Majd

- többnyire pontosan egy óra múlva - visszatért. Hónapokig csinálta ezt,

mielőtt felfedeztem volna, mi készteti erre.

Egy nap a szomszédom, aki tudott Shotzy feltűnéséről a bejárati lépcsőn és az

életemben, azt mondta, szerintem a cica egy idősebb hölgyhöz tartozik, aki az

utca végén lakik. Mivel aggódtam, hogy véletlenül valaki más kedvencét vettem

magamhoz, másnap elvittem Shotzyt az idős hölgy házához.

Amikor a fehér hajú hölgy ajtót nyitott, Shotzy kiugrott a karomból, befutott

a házba, és elhelyezkedett egy nagy fotelban. A nő csak hátrafordította a

fejét és nevetett.

- Jimmy mindig szerette a karosszékét.

Elszorult a szívem. Az én Shotzym immár az ő Jimmyje volt.

Elmondtam, hogy magamhoz vettem, és csak tegnap fedeztem fel, hogy talán már

van otthona. Az idős hölgy elmosolyodott, behívott a házba, és azt mondta,

hogy a macska nem tartozik hozzá.

- De én azt hittem, Jimmynek hívja - mondtam.

Mary - így hívták a hölgyet - elmesélte, hogy Jimmy a férje volt. Körülbelül

egy éve halt meg, csak néhány hónappal azután, hogy megállapították, rákos

daganata van.

Jimmy halála előtt ő és Mary minden este ötkor vacsoráztak. Vacsora után a

nappaliban üldögéltek, Jimmy a kedvenc karosszékében, és a nap eseményeiről

beszélgettek. házasságuk hatvan éve alatt a házaspár minden este hódolt ennek

a szokásnak. Jimmy halála után, közeli családtag nélkül Mary elveszettnek

érezte magát. Mindennél jobban hiányoztak neki az esti, vacsora utáni

beszélgetések.

  Aztán egyik este egy kóbor macska nyivákolt követelőzően az ajtaja előtt.

Mikor kinyitotta az ajtót, hogy elküldje, a cica egyenesen Jimmy székébe

futott, és kényelmesen elhelyezkedett. Mintha örökké ott élt volna.

Mary, akinek soha életében nem volt háziállata, azon vette észre magát, hogy

örül a kis kóbor macskának. Adott neki egy kis tejet, aztán a cica az ölébe

kuporodott. Mary beszélt neki az életéről; legtöbbször persze Jimmyről. Aztán

hét óra körül, amikor általában be szokta kapcsolni a tévét, és főz magának

egy forró teát, a kis teremtmény leugrott az öléből, és az ajtóhoz ment.

Másnap este hat órakor a macska megint ott volt. Nemsokára Shotzynak és

Marynek közös szokásai alakultak ki

- Most már hiszek a jóistenben - mondta Mary. - Nem ismerem azt a buta

reinkarnáció-dolgot, de néha, mikor itt ez a kicsi cica, épp olyan, mintha

Jimmyhez beszélnék. Tudom, furán hangzik, de érdekes elgondolkodni rajta.

Így aztán Mary és én továbbra is megosztozunk Shotzyn. megadta mindazt a sok

örömöt, amit egy macskával való együttélés csak nyújthat, Marynél pedig

jelenléte boldog társaságot jelentett minden este hat órakor.

Úgy tűnt, csodálatos cicánknak volt valami fortélya, hogy mindig ott tudott

lenni a megfelelő helyen és a megfelelő időben.