A befogadásra vágyó macska

 

A családunkban nemzedékről nemzedékre száll ez a történet egy macskáról. nekem

a mamám mesélte el. Kislánykorában New Yorkban , Greenwich Village egyik

pincelakásában éltek, aminek ablakai a járda magasságában voltak. Ekkor

1902-őt írtak. Egy napon nagy, fekete-fehér csíkos macska jelent meg az

ablakban, nyávogott és az üveget kocogtatta. Napokon keresztül próbálta örökbe

fogadni a mamám családját, ám a nagymamám ezt határozottan ellenezte. Nincs

macska!

Egy reggel, aikor a család felkelt, a konyhapadlón kilenc nagy, döglött

patkány hevert körbe rakva ("tökéletes körben", mondogatta a mamám). A kör

közepén a macska elégedetten tisztogatta a poofáját. Tudta, ahhoz, hogy

választott otthonábe befogadják, közreműködő tagnak kell lennie. Az anyám azt

szokta mondani, abban az időben meg kellett küzdeni a mindennapi betevőért

minden embernek és macskának. A történtek után a nagymamám cseppet sem

tiltakozott az új családtag ellen.

 

 

Mózes

 

Csupán erős alkatomnak köszönhettem, hogy sikerült kiszállnom a kocsiból.

Mindegy húsz kilométert tettem meg, s egész idő alatt arra gondoltam, hogy

Dale környéke nem akkor tűnt a leghidegebbnek, amikor hóval borított. Hanem

most, amikor a hegyek csupasz oldaláról fekete-fehér sugarakban zúdul le az

olvad hólé. Ilyenkor úgy néz ki a hegyoldal, mintha ugrásra készülő vadállat

bordája lenne. Végre előttem magaslott a farm kapuja, amit  a szél zakatolva a

pántjain.

A huzatos, fűtetlen autó mennyországnak tűnt a könyörtelen külvilágban, azért

néhány percig gyapjúkesztyűs kezemmel szorongattam a kormányt, mielőtt

rászántam magam a kiszállásra. A szél csaknem kitépte a kezemből az ajtót, ám

sikeresen ellenálltam, s a megfagyott pocsolyán átbukdácsoltam a kapuig. A

vastag kabátba és a fülemre felhúzott sálba bebugyolálva is éreztem arcomon a

jeges szélrohamokat, amint az orromat korbácsolták.

Keresztülvágtam magamat, és kapunyitás után könnyes szemmel csaknem

visszavergődtem a kocsihoz, amikor valami szokatlant pillantottam meg.

Közvetlenül az út mellett, egy tavacska homályos felületét körülvevő, dérrel

borított sás közül kilátszott valami apró, csillogó fekete tárgy.

Odamentem, és közelebbről megnéztem. Körülbelül hathetes kiscica volt.

Mozdulatlanul, csukott szemmel, összekuporodva hevert. Föléje hajolva

gyengéden megpiszkáltam bundás testét. Bizonyára kimúlt; az ilyen apróka nem

maradhatott életben ekkora hidegben? de mégsem, volt még benne egy szikrányi

élet, mert a szája egy hangtalanul kinyílt, majd becsukódott.

Gyorsan felemeltem a pici teremtményt, és a kabátom alá dugtam. Amint

behajtottam a farm udvarára, odaszóltam a farmernek, aki két vödröt hozott ki

a tehénistállóból.

- Mr. Butler, itt van nálam az egyik kiscicája. Bizonyára elkóborolt.

Mr. Butler letette a vödröket, s meglepetten nézett rám.

- Kiscica? Jelenleg nincsenek kölykeink.

Megmutattam neki, amit találtam, mire még jobban elcsodálkozott.

- Nohát, ez furcsa, itt nincs is fekete macska. Talál mindenféle színűt, de

egyik sem fekete.

Akkor máshonnan jöhetett ide, bár el sem tudom képzelni, hogy ilyen piciny

jószág hogyan keveredhetett el ilyen messzire - mondtam.

- Szegény kis kódis alig él. Beviszem a házba, meglátjuk, mit tud vele kezdeni

az asszonyság.

  A farm konyhájában Mrs. Butler a testet öltött gondoskodásnak bizonyult.

- Ó, micsoda gyalázat! - Egy ujjal elsimította a0 loncsos szőrt. - Milyen

csinos pofija van! - Felnézett rám. - Egyébként micsoda? Nőstény vagy kandúr?

Gyors pillantást vetettem a hátsó lábai mögé.

- Kandúr.

- Rendben van. Majd meleg tejet diktálok bele, de először végigcsináljuk vele

az ősi kúrát.

Az asszony odament a nagy, fekete tűzhelyhez, kinyitotta a sütő ajtaját és

beletette az állatot.

Elmosolyodtam. Ez volt a hagyományos eljárás, amikor elhagyott, hidegtől

szenvedő, félholt újszülött bárányokat találtak; ilyenkor bekerültek a

kályhába, s az eredmény gyakran csodával volt határos. Mrs. Butler résnyire

nyitva hagyta az ajtót, éppencsak láttam az apró fekete alakot odabent; úgy

tűnt, egyáltalán nem érdekli, mi történik vele.

A következő órát a tehénistállóban töltöttem. Amikor végeztem, Mr. Butler

beinvitált a házba kezet mosni.

A konyhában a barna kőagyag mosogatómedence fölé hajolva folyton a kályha felé

pislogtam.

Mrs. Butler felnevetett.

- Ó, ő még életben van. Jöjjön, nézze meg!

Nem volt könnyű észrevenni a cicát a sötét belső térben, de amikor

megpillantottam kinyújtottam a kezem és megérintettem, mire felém fordította a

fejét.

- Kezd magához térni. Az az odabent töltött óra csodát tett - mondtam.

- Nagyon ritkán nem válik be ez a módszer. -  A farmer felesége kiemelte az

állatkát. - Azt hiszem, szívós apróság ez. - Elkezdett meleg tejet kanalazni a

szájacskába.  - Gondolom, egy-két nap múlva már nyalogatja magát.

- Meg fogják tartani?

- Meg, és Mózesnek neveztem el.

- Mózesnek?

- Persze, hiszen a sás között találta, nem?

- Ez igaz. Találó.

Két héttel később jártam ismét a Butler-farmon. És Mózest keresgélve

körülnéztem. A farmerek ritkán tartják a macskákat házon belül. Azt gondoltam,

ha a fekete cica életben maradt, akkor csatlakozott a ház körüli

macskakolóniához.

A farmokon a macskák nagyon jól élnek. Igaz ugyan, hogy nem simogatják és

dédelgetik őket, mint a házikedvenceket, ás ezt ellensúlyozza a szabad,

természetes életmódjuk. Elvárják tőlük, hogy egereket fogjanak, de ha mégsem

hajlandó erre, akkor is sok ennivaló áll rendelkezésükre; imitt-amott egy tál

tej, továbbá a kutyák edényei, amelyekben rendszeresen razziáznak, hátha

maradt ott valami érdekes. Aznap nagyon sok macskát látta. Némelyik idegesen

elfutott, mások barátságosan a lábamhoz dörgölőztek és doromboltak is. Egy

fiatal macska kecsesen étugrálta a széndarabokat, egy cirmos a tehénistálló

melegebb végénél összegömbölyödve aludt puha szalmaágyon; a macskák nagyon

megbecsülik a kényelmet. Amikor Mr. Butler elment meleg vízért, gyorsan

benéztem az ököristállóba. Szalmakötegek között sziesztázó fehér kandúr nézett

nyugodtan a szemembe. Mózest sehol nem láttam.

Befejeztem a munkát, és éppen egy odavetett megjegyzést akartam tenni a

cicára, amikor Mr. Butler jelentőségteljesen rám nézett, átadta a kabátomat,

és azt mondta:

- Jöjjön csak velem, ha van néhány perce. Szeretné mutatni valamit.

Követtem őt a folyosón egy hosszú, alacsony tetejű sertéshizlaldába. Félúton

megállt az egyik ólnál.

- Nézzen csak oda - mutatott be büszkén.

Áthajoltam a peremen, és az arcomra kiülhetett a mérhetetlen csodálkozás, mert

a farmer hangos nevetésben tört ki.

- Ez magának is újdonság, igaz-e?

Hitetlenkedve néztem le a kényelmesen oldalára fordulva fekvő nagy kocára.

Tizenkét malacot szoptatott, és a hosszú, rózsaszínű sor közepén a nem

odaillő, fekete bundás Mózes feszített. Csecset tartott a szájában, és

ugyanolyan elragadtatott élvezettel szívta magába táplálékát, mint a tőle két

oldalt lévő sima szőrű cimborái.

- Mi az ördög? - hápogtam.

Mr. Butler még mindig kacagott.

- Gondoltam, hogy még soha nem látott ilyet; be kell vallanom, még én sem,

soha sehol.

- De hát hogy történt ez? - Még mindig nem tudtam levenni a szemem a

megdöbbentő látványról.

- Az asszonyság ötlete volt - mesélte a farmer. - Amikor megitatta tejjel ezt

az apróságot, kivitte, hogy jó meleg helyet találjon neki az épületekben. Az

ól mellett döntött, mert a kocának, Bertának éppen most születtek meg a

malacai, én pedig betettem egy jó nagy melegítőt, és így roppant kellemes a

hőmérséklet.

Bólintottam.

- Eddig jól hangzik.

- Nos, az asszony letette ide Mózest és egy tál tejet - folytatta Mr. Butler

-, de a kis fickó nem sokáig maradt meg a melegítőnél. Amikor legközelebb

benéztem, már ott szorongott a tejcsapnál.

Vállat vontam.

- Azt mondják, mindennap lehet valami újat látni ebben a szakmában, de ez

olyasmi, amiről még soha nem hallottam. Egyébként jól mutat rajta? kizárólag a

koca tején él, vagy még mindig iszik a táljából?

- Egy keveset mindkettőből, úgy gondolom. Nehéz megmondani.

Mindenesetre bármilyen keverékhez jutott is Mózes, hamarosan karcsú, szép

állattá fejlődött. A bundája szokatlanul fénylett, ami vagy a sertés pótmama

tejének érdeme, vagy nem.

Soha nem mentem el úgy Butlerékhez, hogy ne néztem volna be a disznóólba.

Berta, a mostohaanya úgy tűnt, nem lát semmi szokatlant a kis szőrös

betolakodón. Időnként ugyanolyan megelégedett röfögéssel igazgatta, mint a

saját ivadékait.

Mózes a maga részéről teljes mértékben megfelelőnek találta a disznók

társaságát. Amikor alváshoz készülődve a malacok összekuporodva letelepedtek

egymás mellé, Mózes is ott szorongott valahol a gomolyagban. Ifjú társait

elválasztották nyolchetes korukban; a cica ekkor azzal mutatta ki

ragaszkodását Bertához, hogy az ideje nagy részét vele töltötte.

És ez a szokása éveken keresztül megmaradt. Gyakran látogatott be az ólba,

boldogan dörzsölődött oda a kocához, de legélénkebben a kedvenc helyén

emlékszem rá; a malacokat elválasztó fal tetejéről lefelé néz, talán azon

töprengve, hogy itt volt az első meleg otthona.

 

Jeeves már szobatiszta

 

"/Több/ ezer évvel ezelőtt a macskákat Istenként tisztelték. A

macskák azt soha nem felejtik el."

 

Elkerülhetetlen, hogy amikor macskatulajdonosok összejönnek, a macskaalom

témája szóba ne kerüljön - előnyei és hátrányai, a különböző fajták, a tárolók

optimális elhelyezése és természetesen annak megvitatása, hogy az új

elektronikus, öntisztító modell valóban megéri-e az árát. Ez kínos pillanat

számomra, minthogy nem tudok mit mondani az üggyel kapcsolatban macskarajongó

cimboráimnak azon kívül, hogy a lehető legszerényebben megemlítem, az én

macskám, Jeeves szobatiszta.

Ez a kijelentés mindig nagy hatást kelt. Néhányan nevetnek, néhányan pedig

gúnyolódnak. Miután kitartok igazam mellett, elmagyarázom, hogy Jeeves úgy

használja - és húzza le - a vécét, mint bármelyik civilizált lakó. Nem veszek

tudomást fejrázásról és irigykedő motyogásokról, mert kiváltság és élvezet

ezzel az előkelő macskaúriemberrel együtt élni.

Azonban be kell vallanom, hogy e bámulatos mutatvány betanítása alatt férjem,

Tim és én rájöttünk, hogy egy macska idomítása nem is olyan könnyű dolog, mint

amilyennek első hallásra tűnik.

Jeeves szobatisztaságra szoktatása hosszú és körülményes folyamat volt. Úgy

kezdtük, hogy az almot a vécé tetejére tettük, és - változó rendszerességgel -

egyre gyakrabban raktunk tartalék vécé ülőkét az alom tetejére. Végül teljesen

eltüntettük az almot - a macska felismerte a vécédeszkát, és voila!

Ezután megkíséreltük bemutatni az utolsó aktust, a vécé lehúzását. A lehúzóra

felkötöttünk egy üres filmdobozt. A kis dobozt átszurkáltuk, és a belsejébe

macskaeledelt tettünk. Amikor a macska maga felé húzta, ily módon leöblítve a

vécét, kapott egy darab csemegét. Ez elég hatásos volt, Jeeves teljesen

beletanult.

Vasárnap reggel Tim és én sokáig aludtunk - cseppnyi kis luxus betáblázott

életünkben - , amikor valami zajra lettünk figyelmesek. Ahogy lassan magunkhoz

tértünk, és agyunk kezdte beazonosítani, mit is hallottunk, rájöttünk, hogy a

hang öblítés, és öblítés, és öblítés. Újra és újra. A vécé csobogott és zutty.

Tim álmosan kitántorgott az ágyból, és elindult a fürdőszoba felé, hogy

megvizsgálja  a - feltételezésünk szerint - hibás vízvezetékeket.

Amikor kinyitotta az ajtót, Jeevest látta. aki zsarnoki hangulatban,

mancsaival körbefogva a filmdobozt, kitartóan húzogatta a zsinórt, akár egy

uralkodó, amint királyi csengővel rendeli inasát az ágyához.

- Ó, itt van, jóember! - mintha ezt mondta volna. - Na, és hol van a kajám?

Férjem szófogadóan elment az eledelért, és a porcelán Niagara vízesés végre

elcsendesedett.

A hálószobába visszatérve Tim elmesélte, mi történt. Egész eddig a pillanatig

elégedettek voltunk macskánk eredményes betanításával, ekkor azonban

győzelmünk árnyoldalát is megtapasztaltuk.

A macska azt tette, amire szerettünk volna, de valahol menet közben kicsúszott

a kezünkből az irányítás. Tűnődni kezdtem azon, hogy egyáltalán a kezünkben

volt-e valaha.

Egy dolog azonban bizonyos: macskaalom ide, szobatisztaság oda, a macskák

idomítása kényes feladat.