Közös gyökerek

Ismeretlen vonzerő...

Egy ország megismerése és ezzel együtt az idegenvezetés, amire ez év (2006.) augusztusától magam is hivatott vagyok, korántsem az utazással kezdődik: ha valahova elindulunk, azt általában azért tesszük, mert az adott helyről előzőleg már rendelkezünk némi ismeretekkel és ezekre építve többnyire várunk valamit megálmodott utunk céljától. E cél a jól megérdemelt pihenésen túl (pusztán pihenni elvégre otthon is lehet...) mindig valami látni és átérezni való, valami olyan, amiért „oda” kell menni, mert csak „ott” találkozhatunk vele. Törökországban közismerten ilyen az anatóliai városok semmivel sem összehasonlítható forgataga, a helybéliek már már ösztönösnek mondható vendégszeretete, a múltból ránk maradt számtalan csodálatos épület, a gyönyörűbbnél gyönyörűbb tájak és persze a sokakat csábító déli tengerpart, a török riviéra. Arról azonban, ami a magyar átlagember számára elérhető többi távoli vidéknél igazán másabbá és különlegesebbé teszi -illetve tehetné- ezt az országot, arról sajnos még mindig alig alig tudunk valamit. Amíg a távoli nyelvrokonokként tanult finnek földjére útnak induló kevesekben rendszerint ott pislákol a remény, hogy „hátha felfedezek majd valami nagyon hasonlót”, vagy „hátha elkapok majd egy-egy közös szót az ottaniak beszédéből”, addig a magyarság gyökereinek a török népek közé vezető szálai -és ezzel együtt maguk a török népek is- hazánkban szinte teljesen ismeretlenek.

Kik is a törökök?

A török szó hallatán többnyire csak a százötven év jut eszünkbe és az a kis-ázsiai ország, ahol az egykor itt járt hódítók népének kései utódai élnek. Számukra azonban ez a név nem csak őket magukat jelenti, hanem azt a Nyugat-Kínától a Balkánig félkontinensnyi területeket benépesítő hatalmas családot is, amelyhez tartoznak. Annak délnyugatra tartó tagjaiként jutottak a nyugat felé zajló népvándorlások századai alatt Ázsia szívéből a mai Törökország területére és váltak majd egy évezreddel ezelőtt megkezdődött lassú „honfoglalásuk” során azzá az anatóliai néppé, amelynek ma ismerjük őket. A hajdani vándorlások útvonalát nagyrészt ma is e család gyermekei lakják: ujgurok, kazahok, üzbégek, kirgizek, türkmének, tatárok, azeriek, de közéjük tartoztak a magyar történelemórák anyagában sajnos csak futólag említésre kerülő volgai bolgárok, kazárok, úzok, besenyők és kunok is.
Vagy negyven különféle népcsoport, de nem negyven különböző nyelv! A többiektől igen korán elszakadt bolgárok utódainak, a csuvasoknak a nyelvét és az észak-szibériai jakutot leszámítva egymáshoz igen közelálló nyelveket beszélnek. Sokuk között a különbségek mind a mai napig inkább nyelvjárásiak, mintsem nyelviek: egy törökországi török például tökéletesen képes megérteni egy azerit, emellett még mindig könnyedén el-el boldogul a türkménnel, a tatárral, a kazahhal és ha jó füle van, ismerősen cseng számára a távoli nyugat-kínai ujgurok nyelvének legtöbb szava is.

   

Nyelvünk köztudottan nem török nyelv, honnan lennénk hát rokonok?

A hazai történelemszemlélet -valamint az azt közvetítő oktatás és ismeretterjesztés- hosszú időre megfeledkezni látszott arról, hogy vannak népek, melyek eredetének teljes egészét nem lehet csak és kizárólag azon ősök háza táján kutatni, akiktől az általa beszélt nyelvet kapta örökül. A magyar nép ezek közé tartozik. Éppen ezért szerencsés -bár még mindig halk- áttörést jelentett e kérdésben az az MTA és a National Geographic jóvoltából napvilágot látott cikk, amelyre immár mint hivatalosan elismert forrásból származó információra is támaszkodhatunk:

„A legújabb és legátfogóbb antropológiai felmérés szerint a VIII-IX. században a Kárpát-medencébe érkező honfoglalók embertani szempontból egységesek voltak és a korai bolgárokhoz hasonlítottak...” Cikk itt (pdf 312KB) !

A cikkben szereplő bolgárok azok a hajdani török nyelvű törzsek voltak, akiknek egy része idővel délnek véve útját a Balkánon telepedett meg és akiknek nevét -nem véletlenül- végül egy ma ismert szlávajkú nép kapta örökül. Érdemes itt rájuk, a mai szláv-bolgárokra is kitérni egy mondat erejéig, ugyanis furcsa, sok mindent érzékeltető párhuzammal és két különös véglettel állunk szemben: amíg a felszínes történelemszemlélet nem egyszer "szláv nyelvet átvett törökök"-nek titulálva, gyökereik szláv összetevőitől fosztotta meg őket (holott felerészt ténylegesen szláv eredetűek!), addig a magyar nép emlékezete a maga hasonló eredetű régi török szálainak elvesztésével kellett évtizedeken át szegényebbé váljon.

Minderre természetesen fel lehet hozni azt a sokat hangoztatott tényt válaszul, hogy a magyarságot elsősorban nyelve határozza meg és nem genetikai jellegek! Ez valóban így van, főleg ma, ezer évnyi további keveredés után. A nyelvnél tartva azonban nem feledkezhetünk meg arról a nyelvről sem, mely nem szavakban és nyelvtani összetételekben testesül meg: az eredetmondák és a népmesék valós tényekből és a régi hit elemeiből szövődött képi világáról, a jelentéktelennek tűnő, de évezredek változásaival is dacolni képes apróbb szokásokról, a díszítőmotívumok és a szimbólumok rendszeréről, a dallamkincs legmélyebb rétegeiről és a különböző, alig észrevehető beidegződésekről, melyek töretlenül őrzik a magyarság török népekhez kötődő néprokonságának jegyeit. Érdemes belegondolni, mi lenne, ha ezeket valóban elválaszthatnánk egy néptől: esetünkben vizsgálódásunk tárgyának lényege szűnne meg olyan szinten létezni, hogy tulajdonképpen már értelmét is vesztené bárminemű további eredetkutatás.

Rokonságunk bolgár szálai

A bolgárok, avagy ogurok, ez a különleges török csoport, mely önmagát a kipcsakoktól, oguzoktól, ujguroktól eltérően tulajdonképpen soha nem illette a török névvel (egyszerűen eredettani rendszerezésük alapján tartoznak közéjük), évezredekkel korábban vált el a törökség többi részétől. Nyelvük különbözősége is e korai elválás jegyeit mutatja. A legalapabbnak és legszembetűnőbbnek nevezhető különbség alapján R-ező törököknek is nevezzük őket, ugyanis a többi török (ún. „köztörök”) nyelv szótöveinek -Z végződése helyén náluk egy igen feltűnő R hang található. (Lényegében ugyanolyan etimológiai eltérés ez, mint az irodalmi magyar nyelvtől eltérő „szögedies” Ö-zés, csak annál sokkal erőteljesebb és az elmúlt évezredek során még további eltérések is társultak mellé.)

Rengeteg török eredetű szavunk e hajdanvolt nyelv jellegzetességeit viseli magán, például: ökör (török: öküz), borjú (buzağı), iker (ikiz), gyűrű (yüzük), ír- (yaz-), szűr- (süz-), tér'd (diz), karó (kazık), tenger (deniz, ótörök: tengiz), tar (daz, -ld. mai török: dazlak=bőrfejű) stb., továbbá határozottan ide tartoznak a dűl- (török: düş-) és a dél (ld. néhány török nyelvjárásban létező düş/döş) szavak is, melyeknél egy az előbbi R-Z eltéréshez hasonló bolgártörökös L-Ş eltérés mutatkozik.

Komoly százakra rúg nyelvünkben a régi török szavak száma, etimológiai (-azaz logikus eltéréseken alapuló „nyelvevolúciós”) jegyeiket követve pedig többségük eredete pontosan „lenyomozható”, ami egyben eloszlathatja azt a még mindig erősen élő közhelyet is, mely szerint a nyelvünkben felfedezhető számtalan törökös szó elsősorban az anatóliából jött "janicsárok" öröksége lenne. (Az igazság az, hogy a százötven év török eredetű magyar szótermése alig több, mint egy Oszmán időkben játszódó színdarab díszlet és kelléklistája!)

Szókincsünknek ez a régi török eredetű része a bolgár nyomok mellett további török (elsősorban kipcsak) nyelvekből származó rétegekkel egészül ki: „Honfoglalás előtti, főként földműveléssel és állattenyésztéssel kapcsolatos, török eredetű jövevényszavaink...” -a legtöbb iskolai tankönyvben így találkozhatunk velük...
Habár igen jelentős, a magyarság pusztai életmódjának és annak részben török hatásra (is) történt formálódásának szempontjából pedig igen fontos részt képviselnek az ide sorolható állat-, növény- és eszköznevek, nem szabad(na) figyelmen kívül hagynunk, hogy szinte nincs olyan, akkoriban már létezett fogalomkör nyelvünkben, amiben ne bukkannánk további török tőről fakadt szavakra: gyárt- (yarat- = teremt, alkot), bű(-báj) (büyü), betű (betik='írás'), béka (bağa), söpör (süpür-), homok (kum), szám (say- =számlál-), sőt mitöbb, gyakran még a magyar nyelv legalapvetőbb, legelemibb szókincsében is találkozhatunk velük, ld. sárga (sar ı(g)), kék (gök=ég, ótörök: kök=ég, kék), kicsi (küçük), szó (sav), késő/késni (geç/gecik-mek), tanú/tanul- (tanık=tanú, tanı- = ismer), gyúr- (yoğur-), piszok (pis), kap- (kap-=1: betegséget elkap, 2: megragad), kop- (kop-=leválni, letörni, lekopni), szél (yel), szűn- (sön-=kihúny-, elalszik), ér- (er-), továbbá mai törökországi török megfelelővel már nem szemléltethető idevágó példák többek közt a gyermek (mai csuvas: särmäk), kor, ok, kép, ész, kar szavaink...

Szókincsünk török eredetű elemeinek nagy száma és megdöbbentő mérvű jelenléte a magyar nyelvben önmagában persze még csak sejtetni engedné (ennél nem többet!), de az előbbi cikk kapcsán említett embertani kutatások már egyértelműen bizonyíthatják is, hogy a honfoglalás során a Kárpát-medencébe érkező nép egy a ma is használt nyelvünk ősét -illetve annak korábbi állapotát- beszélő népcsoport, valamint nagy mennyiségű török elem szimbiózisából és keveredéséből alakulhatott ki.
E keveredés ténye természetesen nem azt jelenti, hogy a magyar nép történe ennél ne lenne régebbi (-sokakat ugyanis ez riaszt el ettől a bizonyítékokkal jól alátámasztható elmélettől) , hanem mindössze annyit, hogy innen már -legalább!- két szálon kell továbbinduljunk ahhoz, hogy megértsük kik voltak azok, akikre a mai magyarság honszerző elődeiként emlékezik.

Történetünk a bolgárokkal igen korán, merészebb kutatók szerint az eddig véltél is régebben, már Kr.e. 500-1000 körül elkezdődhetett és egészen a Kárpát-medencéig végigkísérte a magyarság útját. A bolgár alatt nem csak egyetlen egy törzs, illetve törzsszövetség értendő, azonban nyelvük alapján, melyben nyelvjárásnyinál nagyobb eltérések nem mutatkozhattak, mindenképpen egy csoportként kezelhetjük, összefoglaló nevükön BOLGÁRnak nevezve őket, a legelső érintkezésektől egészen a honfoglalás időszakáig.
A századok során különböző időkben és különböző bolgártörök nyelvváltozatokat beszélő elemek részvételével végbement, egymást erősítő hatások jól elkülöníthető lenyomatával nyelvünkben is találkozhatunk: miközben a török szókezdő J a 13-14. századi bolgár sírfeliratokon arab DZS-vel írva (pl.: yedi-dzseti), a legtöbb magyar nyelvben megmaradt szóban pedig GY-vé alakulva jelentkezik (ld. pl.: yüzük-gyűrű), addig található példa a mai csuvasra jellemző SZ-ezésre is a 'szél' szavunkban. (-ez utóbbi törökül 'yel', csuvasul pedig 'sil' )
E többszöri érintkezések ténye felaprózni látszik egy egy időben végbement, döntő erővel bíró nagy keveredés lehetőségének képét, (mely esetben nem lassú beolvadások eredményezhették a honfoglaláskori sírokból megismert törökös embertani jellegek túlsúlyát), az életben maradt erőteljes nyelvi és kulturális nyomok azonban vagy legalább egy ilyen végbementét is elképzelhetővé teszik, vagy pedig egy hosszabban tartó kétnyelvű állapotra engednek következtetni, ahol az ismétlődő kisebb hatások nem csak erősítették, hanem még "időben" is érték egymást.

Részletesebb ismereteink csak a honfoglalást megelőzően a bolgárokkal egy területen élt magyarokról és Kuvrat kán rövid életű keresztény bolgártörök államáról vannak, mely utóbbi kapcsolatba hozható a magyar nyelv egyes keresztény hitélethez köthető török eredetű szavaival is, amik részben egykori bolgár szavak, részben pedig a többi korabeli török nyelvű nép alkotta közegből erednek: gyón- , bűn, erkölcs, gyász stb. (A kereszténység az ideérkező honfoglalók közt korántsem volt ismeretlen!)

Az alábbi 14. századi muzulmán volgai bolgár sírfelirat a megmaradt legrégebbi összefüggő bolgár írásos emlékek közül való. Szavai a mai csuvashoz képest "török szemmel" még jobban felismerhetőek és leszámítva az arabul írott szövegrészeket, egy törökül tudó a "kódok" (Z-R, Ş-L) ismeretében könnyedén képes azokat "megfejteni".

(Forrás: N. I. Asmarin, Бoлгapы и Чyвaши (Bolgárok és csuvasok), Kazany 1902.)

Száz évvel korábban e nép földjén talált rá Julianus barát a keleten maradt magyarokra. Mint tudjuk, a mongol áradat és az asszimiláció elsöpörte őket, de leszármazottaik továbbélésére enged következtetni egy szintén a Volga vidékén előkerült hasonló, bolgár-arab keveréknyelven feliratozott sírkő, mely egy bizonyos 'Madzsar Kádi ogli Iszmagil' (Magyar kádi fia Iszmail) számára állíttatott az iszlám időszámítás 711. (dzsiäti dzsür uon bir, törökül : "yedi yüz on bir") évében, azaz 1333-ban.

A mai csuvas nyelv feltételezhetően nem e kövekről ismert nyelvváltozat egyenesági leszármazottja, hanem egy másik nyelvjárás továbbéléséből alakulhatott ki. Talán abból, amelyikből a magyar nyelvbe még jóval a honfoglalás előtt immár kész csuvasos formájában(!) belekerülhetett a 'SZél' (sil – ejtsd szil, szjil, s'il, nyelvjárástól függően...) szó, miközben a nem is oly régi feliratokat évszázadokkal később véső volgai bolgároknál még mindig nem SZ közeli hangnak, hanem határozottan DZS-nek írva találjuk ezt a törökben J-ként jelentkező szókezdő hangot.
Ejteni természetesen nem tudjuk hogyan ejthették, de az arab ábécé külön-külön betűkkel rendelkezik mind a DZS, mind pedig az S és az SZ jelölésére. "Betűhiányból" adódó rossz leírásról és utólagos hibás olvasatról tehát nem lehet szó. DZS-vel, illetve ahhoz közelálló GY-J-ZS szerű hanggal állhatunk szemben, esetleg CS-vel, melynek leírására az arab betűs ábécék a DZS jelét veszik alapul, annak alul elhelyezkedő egy pontja helyére hármat írva. (A mai csuvas hang persze kifejlődhetett "egyenes ágon" is ebből a hangból, amire "rendelkezésére állt" további ötszáz év, de ennek kisebb a valószínűsége...)

A csuvast ma körülbelül 1,8 milliónyian beszélik az Oroszországhoz tartozó Csuvasiában és Tatársztánban. Ez a törökség többségétől eltérően ortodox keresztény vallású kis nép (rajtuk kívül még a gagauzok keresztények) különleges értéket képvisel azáltal, hogy a hajdan igen népes bolgártörök nyelvű törzsek eltűnésének egyedüli túlélőiként tarthatjuk számon őket. Ma is élő bolgártörök nyelvük és kultúrájuk komoly segítséget jelent a tudomány számára rokonaink(!), a korai bolgárok megismeréséhez.

Hunok, bolgárok, hunbolgárok?

A török szállodákban az Attila nevű magyar vendég nevét olvasva rendszerint felcsillan a recepciósok szeme. Tudnunk kell, hogy a törökség körében a hunok szétszóródott örököseinek kérdése korántsem annyira a mesék világába száműzött dolog, mint nálunk. A magyar nép török néprokonságánál -és azon belül is elsősorban a bolgároknál- tartva érdemes a hunok kérdéséről is néhány szót ejteni, ugyanis ez az a biztosnak látszó pont, amely a hun-mondák tudományosan is igazolható valós magvához elvezethet.

Kik voltak a hunok? Ha a Hun Birodalom kiterjedését nézzük, azonnal felfedezhetővé válik, hogy egy ilyen hatalmas területen nem egyetlen egy nép és egyetlen egy nyelv létezett. Sokkal inkább egy messze keleten köttetett és onnan nyugat felé vonulva további népeket is eggyé kovácsoló törzsszövetséget kell keresnünk a "hun" elnevezés mögött. A szövetség magvát jelentők "pontos etnikai hovatartozásának" és összetételének több részlete kérdéses és vitatott, az azonban bizonyos, hogy túlnyomórészt török népekkel állunk szemben. Ehhez különösebb történelemtudás sem szükséges, elég csak a másfél évezreddel korábbi -vagy akár a mai- Eurázsia térképére tekintenünk. A "magban" pedig a virágkorukat élő bolgár nyelvű török népcsoportok jelen voltak és feltételezhetően vezető szereppel bírtak.

Hogy hányféleképp válhatott a magyarság a hun örökség részesévé, arra több elképzelést is felsorakoztathatunk egymás mellé és talán még az sem kizárt, hogy ezek közül több is megfelelhet a valóságnak. Nem tudni, hogy a jövőben még mi fog kiderülni, de azt szinte biztosra vehetjük, hogy az előbbiekben ismertetett bolgár szálaknak jelentős szerepük lehetett ebben: a Hun Birodalom felbomlását követően az aggastyánok által a tűz mellett generációkon át továbbadott történetek könnyedén túlélhették a magyarság soraiban a ma is beszélt magyar nyelv mellett egykor létezett, majd lassan elhalt török eredetű nyelv halálát és így a hunok emléke tovább élhetett a nép emlékezetében. Más nyelvű ősöktől, de mindenképpen saját emlékként.

Hogy jelen lehetett-e a nem török eredetű magyar nyelv is ebben a birodalomban? Erre nincsenek bizonyító értékű adataink, de hatalmas földrajzi kiterjedését nézve nem túl merész vállalkozás egy esetleges igennel válaszolni. Mint arról a História 2005. évi első számából is értesülhettünk, a ma is használt nyelvünk ősét beszélők már a hantikkal és a manysikkal való együttélés során, még jóval a török népcsoportokkal történt találkozás előtt iráni nyelvű népektől megismerték, illetve megismerhették a lótartás alapjait. Erre engednek utalni a hantiban és a manysiban is megtalálható lovakkal kapcsolatos iráni eredetű szavaink és a ló kultuszának e ma nem lovasnépként ismert(!) két kis nép hitvilágában élő emléke. Ezek alapján akár a magyarság nyelvét örökül hagyó ősök közül is sokan mint "hunok", már tapasztalt régi lovasokként szemlélhették a Birodalom végtelen határait annak fénykorában. (Kiemelten hangsúlyozandó azonban, hogy erről nincsenek adataink!) Mindemellett, ha bebizonyosodik az az elmélet, mely a nyelvünket beszélők és a bolgárok közti szimbiózis kezdeteit az eddig ismertnél régebbi időkre keltezi, akkor ez az esetleges igenlő válasz még további megerősítést nyerhet.

Mondhatjuk-e tehát, hogy a magyarság a hunok örököse?

Igen, mondhatjuk. Összetett eredetéből adódóan részint a hunoké is és a hunoknak is részint ők, más keleti népekkel, elsősorban az itt bemutatott törökség jelentős hányadával karöltve. Örököse, de természetesen semmiképp sem mondható egy az egyben azonosnak velük. Ha valaki a mondákból, azokat szó szerint értelmezve akar kiindulni, még ott is két testvérről van szó (és nem "apa-fia viszonyról"), akik egyikétől a hunok, másikától pedig a magyarok eredtek. Sokkal inkább a Hun Birodalom széthullását követően újra meg újra alakuló és felbomló, egymást váltó különböző törzsszövetségek folytonosságából adódhat némi "egyenesági" örökség is, akár az Árpádok távolabbi őseit, akár a több részből összetevődött honfoglaló nép egy-egy részét illetően. A székelység hun eredetét magyarázó Csaba királyfi mítosz szintén ilyen csatlakozó "hun maradványtörzsek" és törzsrészek létére utalhat.

Szkíták? (Ez a kérdés se maradjon ki a hunok mellett...)

Görög szó. A szomszédságukban élő lovas életmódot folytató iráni népeket illették e névvel. Ha ezt leszűkítve csak az akkor ott élt iráni eredetű törzsekre értjük, akkor csakis ők a szkíták. Ha viszont ezt a görögök által nem eredet vagy nyelv alapján adott elnevezésként értelmezzük, hanem mint szót, amivel a látott lovasokat illették, akkor "szkíták" a lovas életmódot folytató későbbi törökajkú népek és a magyarok is. A mindennapi szóhasználatban nem alaptalan a második értelmezés sem, ha ismerjük a régi görögök szemléletét: ilyen példa volt eredetileg a barbár (varvarosz) szó is, mellyel -nem minden esetben feltétlen rossz szándékkal- egy kalap alatt illették az összes olyan népet, akiknek nem értették a beszédét.

Kipcsakok

Egy-másfél évezreddel ezelőtti nyelvüket tekintve nyelvjárási különbségekkel még alig alig tagolt, különféle törzsekből és törzsszövetségekből álló török csoportot értünk alattuk. Ma is élő utódaik közé tartoznak például a kazahok és a tatárok. (A tatárok nem mongolok! A mongol hódítások "tatárjárás" elnevezése két dologra vezethető vissza: a mongol seregek kötelékében harcoltak tatárok is, emellett pedig a nyugati krónikások gyakran illettek válogatás nélkül mindenféle keleti népet a "tatár" névvel, ami hatással lehetett az akkoriban latinul író magyar szerzőkre is.)
A kipcsakok a magyarság arculatára nézve a második legnagyobb hatással bíró török csoportot jelentik. Valamennyi magyar történelemben feltűnt törzsükről említést tenni igen nehéz lenne. A legfontosabbak közt ott találjuk a besenyőket, a honfoglalás során a magyarok mellé társult kipcsak törzseket és a kunokat. Itt említendő meg a szláv polovec-palovec elnevezés is, amivel a több törzsből összeállt kunokat és a kipcsak törzsek többségét illették. Egyes feltételezések szerint ezt a nevet örökölte meg a palócnak nevezett magyar népcsoport, ami a honfoglalás során az általuk lakott vidéken letelepülő kipcsak elemek után rajtuk ragadhatott.
A nyelvünkben felfedezhető kipcsak hatások kevésbé olyan erőteljesek, mint a bolgárok nyomai. Többségük a honfoglalás előtti időkből ered, míg a letelepedett magyarságnak csak egy részére hatással lévő és lassan elhaló nyelvű kunoknak már csak néhány magyar nyelvben tovább élő szót tudhatunk be. Felismerhetően kipcsak eredetű szavaink például a kender (kendir), a tengely (tengil, török: dingil), a balta (balta), a bicsak (bıçak), a korom (kurum), a kapu (kapı, kapu), a komondor (ez egyértelműen kunsági kun!), a tarló (tarla) stb ...

Az utolsó kun anyanyelvű magyar, Varró István a hagyomány szerint 1770-ben hunyt el Karcagon. Hogy nyelvét még milyen erőteljességgel tudta beszélni, arról nincsenek ismereteink, de ha esetleg már nem is igazán tudott kunul, annak alapjait mindenképpen az előtte egy generációval élt kunul beszélő szüleitől kellett kapnia.

A kunok kapcsán már Törökországot is meg kell említeni, ugyanis tőlük származik törökországi törökök yürük nevű népcsoportja, továbbá szintén kipcsak-kun eredetű a bolgár-görög határvidéken élő, kipcsak-szláv-török keverékszókinccsel bíró, nyelvtani rendszerét tekintve szláv nyelvet beszélő pomák nép. Legtöbb adatunk a később színre lépett kunokról van, de hírek, történetek és feltételezések ismertek a Balkánra vándorolt és a ma ott élő népekbe nagy tömegben beolvadt besenyőkről is. (Többségük nem alaptalan feltételezés.)

Magyarországról két jelentősebb, szájhagyomány útján fennmaradt kipcsak nyelvemlékünk van. Mindkettőt a kunul már nem beszélők közt generációról generációra, szájról szájra történt átadásból adódó torzulások jellemzik. Az egyik egy az "értelmetlenné vált" (azaz hajdani kun) szavak mellett magyar szavakkal kiegészült gyermekmondóka, a másik pedig a Miatyánk kun szövege, mely több változatban is ismert és a régi időkben sok alföldi iskolában még tanították is a diákoknak.

A szájhagyomány útján fennmaradt Kun Miatyánk egy változata:

Szappanos Lukács, Kunszentmiklós, 1968:

Bezen attamaz kenze kikte
szen lészen szen adon
dösön szen küklön
nitziengen gerde ali kikte
bezen akomezne oknemezne
bergezge pitbütör küngön
ill bezen menemezne
neszen bezde jermez berge utrogergene
illme bezne algyamanna
kutkor bezne algyamanna
szen börsön boka csalli
batson igye tengria. Ámen.

Rekonstrukció M. Kongur István nyomán:

Bizin atamiz kim-szin kökte
szent'lenszin Szenin adin
dös'szön Szenin könglün
necsik kim jerde alaj kökte
bizin ekmegimizni
ber bizge büt bütün künde/künün
ilt bizin minimizni
necsik kim biz de iyermiz bizge ötrü kelgenge
iltme bizni ol jamanga
kutkar bizni ol jamannan
Szen barszin bu kücsli
bu csin iygi Tengri. Amen.

A mondóka, melynek hasonló változatai máig megfigyelhetőek a törökség körében: (Forrás: Terebess Ázsia E-tár

Kisújszállási variáns Mándoky Kongur István gyűjtése (Mándoky K.I.1993:77.):

berrem berrő
ekkem eggő
iccsem izzeg
kertem tőzeg
beskem berket
atta lássuk
csetém csette
szeggel szélen
togza torcag
kullon masta
gyéren tapcsa
tenemícc menemícc
te kimícc

Kunmadarasi változat: (U.Nagy János gyűjtése, Mándoky K.I. 1993:74.)

bérem bélő
ékem égő
öcsém üszök
kertem tücsök
becsém becsek
állam hasad
csettem csetteg
szegzem szenneg
togzom torcog
hónom hagyta
gyűrűm kapta
alcsík
szencsíg

Mai kazah változat:

Birim – bir,
(J)ekim - (j)eki,
Üsim - üs,
Törtim - tört,
Besim - bes,
Altim - alti,
Zsetim - zseti,
Szegizim - szegiz,
Togizim - togiz,
Onim - on.

(+ birim bir, ekim eki, üşim üş...= egyem egy, kettőm kettő, hármam három..)

Ezeket már nyelvész legyen a talpán, aki tökéletesen kibogozza! Szerencsénkre a 13-14. századi itáliai szerzőknek köszönhetően maradt ránk egy bő írásos emlék is. Ez az úgynevezett Codex Cvmanicvs, a Kun-kódex, egy keletre induló térítő papok és szerzetesek számára készült korabeli "nyelvkönyv".
Közös problematikus elem e kódexet, a Miatyánkot és az 1770-ben elhunyt utolsó anyanyelvi kunt illetően, hogy valóban a "kun nyelvről" van-e esetünkben szó, vagy esetleg tatár nyelvemlékekről. A Miatyánk és az utolsó kun kapcsán ez jelenthet problémákat, ugyanis Magyarországon valóban van tudomásunk a történelem során betelepült tatárokról is és vannak, akik szerint fennáll a veszélye annak, hogy valójában "az ő kezük van a dologban". A Kun-kódex azonban legyen akár "tatár", akár "valódi kun", magát a korabeli kipcsak-török nyelvváltozatot örökíti meg, mely ezidőtájt e két népcsoport között lényegében még azonos lehetett.

A török nyelvek kipcsak ága eleve igen közel áll az oguz ághoz, ahova a törökországi török is tartozik, a kódex szavai pedig egy hét évszázaddal korábbi állapotot konzerváltak, ami azt jelenti, hogy a benne található holt nyelv még közelebb áll a törökhöz (nagyjából feleakkora távolságra), mint például a mai tatár. Nem merész állítás azt mondani, hogy ha feltámadnának, egy jobb nyelvérzékkel megáldott törökül tudó ezekkel az emberekkel még tudna beszélgetni! Azoknak, akik tanultak akár csak kicsit is törökül, izgalmas felfedezést jelenthet e kódex szövegébe tekinteni. A legnagyobb nehézséget mindössze az szüli, hogy a latin ábécé eredeti betűkészlete a kunok nyelvéhez sem volt elegendő, ahogy a magyarhoz sem és így elég nehéz néhány szót kiolvasni. A Kódexben szintén megtalálható a Miatyánk kun fordítása, melynek jól rekonstruálható szövege a következőképp hangzik:

Atamız kim kökte sen. Alğışlı bolsun senin atın, kelsin senin xanlığın, bolsun senin tilemekin – neçikkim kökte, alay [da] yerde. Kündeki ötmegimizni bizge bugün bergil. Dağı yazuqlarımıznı bizge boşatqıl – neçik biz boşatır biz bizge yaman etkenlerge. Dağı yeknin sınamaqına bizni quurmağıl. Basa barça yamandan bizni qutxarğıl. Amen!

Törökül nemtudóknak e szöveg természetesen nem sokat mond, de akik pár szót tudnak -vagy hallottak- törökül, azoknak több szó is ismerősen hangzik: ata (atya, atamız - atyánk), kim (ki), kök (török: gök = ég, kökte sen-göktesin = égben-vagy, azaz "égben-te") stb. Akik pedig nem tudnak törökül, azok felfedezhetik benne a kipcsakoktól örökölt bocsát- (boşat-, törökül ma elereszteni-t jelent) szavunkat és visszalapozva a másik változathoz a bűn szót (min-imiz-ni=bűn-eink-et). E nyelv a Törökországban beszélt mai nyelvnek már közeli testvére volt. A fő különbséget a szóeleji zöngés-zöngétlen eltérés (kök-gök, kel-gel, tilemek-dilemek, kün-gün) és a hangrendszerében megmaradt többi régies elem adják, melyek maradványai mai török nyelvekben is igen gyakran megfigyelhetőek, például : bolsun-olsun (legyen), bizni-bizi (minket), bizge-bize (nekünk), etkenlerge-edenlere (tevőknek). Nyelvtanáról ugyanez a több mai török nyelvben is felfedezhető régiesség mondható el. Egyrészt élt a régies felszólítómód, ld. bergil-ver (adj), másrészt pedig a "boşatır-biz" és a "kökte sen" szavak a névmásból kialakult, mai törökországi törökből is ismert személyragoknak azt a stádiumát mutatják, amikor elkezdtek összeolvadni az előttük álló névszóval illetve igével: kökte+sen = "égben Te", azaz égben vagy (törökországi török: göktesin), boşatır+biz = "megbocsájt(-ó) mi", azaz megbocsájtunk...

Természetesen a Miatyánkon kívül ott találjuk a Kódex lapjain a "jemis"-ek között jól ismert "alma" szavunkat, mellette a "kertme"-'t, a "kecske" mellett, melynek mai törökországi alakja "kecsi", olvashatjuk egy "macsi*" nevű állat nevét is és egy "kicsi"-t meglepődünk, hogy a testrészek között egy ilyen "érdem"-es kiadványban ott a "tasak" szó is...

(*E szó meghonosodott a környékbeli szláv nyelvekben is, kiszorítva a "kot"-ot. Vagy onnan került "macska"-ként egyenesen a magyarba, vagy pedig innen a kipcsakból. Törökországi törökül ma kedi.)

Elsősorban e két bemutatott török csoporttal, a kipcsakokkal és a bolgárokkal voltak szorosabb kapcsolatai a magyarságnak. Emellett tudunk még a feltehetően az oguzokhoz tartozó úzokról (maga a név is az oğuz szó törökös kiejtéséből -o'uz- adódik), néhány "ótörök" eredetűnek meghatározott magyar szóról, a százötven éves Oszmán uralom ugyan kisebb hatásokkal bíró, de még kevésbé elfeledett emlékéről, valamint arról a máig megválaszolatlan kérdésről, hogy Kőrösi Csoma Sándort miért irányíthatták a jugurokhoz az általa megismert keleti népek...

Avarok

A 9. század végére datált magyar honfoglalást megelőzően a Kárpát-medencében élt nép volt. Pontos eredetük kérdése egyelőre tisztázatlan. Az ő esetükben is feltételezhető, hogy nem egyetlen egy népcsoportról van szó. A 6. században a közép-ázsiai türkök nyugatra terjeszkedése szorította őket a biztonságot nyújtó Kárpát-medencébe, ahonnan kiűzték a germán gepidákat és a történelem során először az egész területet magába foglaló államalakulatot hoztak létre.
Eleinte Bizánccal kerestek szövetséget, majd megerősödve -egyben a korábbi előnytelen szövetséget is megtorlandó- a Balkán felől támadva előnyös helyzetbe kerültek és hosszú időn át sarcolták őket. A híres "avar kincs" alapját ez a Bizánc által rendszeresen fizetett arany adta. A bizánciak 626-os győzelmét követően ez az aranyáradat elapadt. A 8. század végén nyugatról a frankok támadták, majd 791-ben, 796-ban és 803-ban aratott győzelmeikkel megsemmisítették az avar államot. Ezt követően már nem találkozni róluk szóló fennmaradt korabeli tudósítással. Nem csak a nyugati krónikákból tűntek el, de a jelenleg rendelkezésre álló adatok szerint a honfoglalás idejéből sem tudunk itt talált avarokról, márpedig alig egy évszázaddal később a korábbi birodalom alkotóinak, az "avaroknak" még itt kellett lenniük. E rejtélyes "felszívódás" ténye szintén egy több különböző törzsből állt szövetség képét látszik alátámasztani, mely hatalmuk megszűntével újra elemeire hullott és nem az emberek tűntek el, hanem egyszerűen csak maga az avar név.

A messzi keletről érkezett mag főként török népcsoportokból állhatott. Egyes feltételezések szerint emellett a kései avar államban már jelen lehettek korábban ideérkező magyarok is. Ez egyelőre még csak feltételezés, az azonban tény, hogy a 7. század végi és a 8. század eleji avar leletek motívumkincsének változásai egy új nép megjelenésére engednek következtetni és a megjelenő új díszítőelemekkel a korabeli magyar leleteken is találkozni. Ismeretesek továbbá olyan késő avar rovásfeliratok, melyek magyarul is értelmesen hangzó szöveget látszanak visszaadni, de ezek a megfejtések a szövegek rövidségéből adódóan meglehetősen bizonytalanok.

Ezeken kívül találkozni még messzemenőbb és jóval merészebb elképzelésekkel is, ilyen például egy német szerző tollából az időszámításunkban sosem létezett 300 évvel kapcsolatos elmélet. Gondolkodni és megoldást kereső elméletekre jutni természetesen mindenkinek szíve joga, ráadásul sosem tudni, melyik új elképzelés bizonyulhat a jövőben tényleg helytállónak. Az előbbiekben leírtak az avarokról rendelkezésünkre álló eddig összegyűlt általános ismereteinket tartalmazzák.

Ami biztos! : az avar kori keleti eredetű népesség innen már nem ment tovább, a pannóniai szlávokkal együtt nagy részük a helyén maradt és tovább élt a későbbi magyar népességben

Kazárok

E név is, több más korabeli névhez hasonlóan egy törzsszövetséget takarhat, ugyanis "kazárokkal" is csak addig találkozni a történelemben, amíg a Kazár Birodalom létezett, melynek fennhatósága alól a magyarok egy felkelést követően a bolgárokkal együtt kiváltak. A "kazár" név mögött kipcsak és bolgár nyelvű törzseket vélhetünk meghúzódni, de mint több korabeli szövetség, más etnikumú elemeket is magába egyesített, illetve egyesíthetett. Különös színfoltot jelentenek nem csak a törökség körében, hanem a világ többi népének történetében is azáltal, hogy kagánjuk, annak udvartartása és ezzel együtt népük jelentős része is korábbi hitét feladva nem a kereszténységre vagy az iszlámra, hanem a zsidó vallásra tért meg.

Embertani tulajdonságok

Szó esett az embertani kutatásokról és a magyarság és a török népek körében gyakori embertípusokról. A törököket -elsősorban a mai törökországi törökök alapján- a legtöbben barna bőrű, "sasorrú" népnek ismerjük, amolyan igazi délkeleti mediterránoknak. Ez gyakran többféle félreértést szül azáltal, hogy "ugyan hogyan állhatnak velük rokonságban" a "fehéreknek" ismert magyarok vagy a sokakat kínaiakra és mongolokra emlékeztető arcvonású keletebbre élő török népek. A válasz egyszerű. Ahogy nálunk nem ritkaság szőke embert látni, úgy terjedtek el a törökországi törökök közt a déliesebb típusok és úgy váltak hangsúlyosabbá a keletebbre élők vonásaiban a mongolid jegyek: keveredés által. Különösen érvényes ez a mai magyarságra nézve! Gondolkodjunk csak el, hányunknak voltak német, szláv, román ajkú felmenői és lapozzunk fel egy pesti telefonkönyvet, láthatjuk mennyi különböző eredetű családnévvel találkozni mind a mai napig. A rengeteg -korántsem hátrányos!- keveredésből adódóan a mai magyar népességben a keleti típusok jelenlétének aránya átlagosan 20-30% körül mozog. Egyes felmérések szerint jóval ez alatti, mások szerint pedig ennél több. Ez nagyban függ attól, hogy ki és melyik vidéken végezte a felméréseket és hogy miként vette számításba a kevert jegyeket hordozó egyéneket. (Belőlük van a legtöbb!)
A teljesen homogén, "tiszta" nép képe esetünkben tehát nyilvánvalóan képtelenség, de téves közhelynek kell tekintenünk azt is, hogy a mongol és az Oszmán hódítások a korábbi alapnépességet teljesen eltüntették. Sok helyen cserélődött a lakosság és a magyarság arculata állandóan bővült -és bővül ma is- új jegyekkel, de a régi típusok, mint köztünk járó "élő leletek" a mai napig fennmaradtak. Van ahol alig kimutathatóan, de vannak olyan kisebb, sokáig elzártabb területei is a Kárpát-medencének, ahol arányuk még mindig a 100%-hoz közelít. Mi több, nem csak a mai magyarság soraiban figyelhetjük meg őket, hanem azon szomszédos népek között is, melyek a népvándorlás során folyamatosan e térségbe áramló keleti népek hajdani szállásterületein élnek. Tőlünk délebbre, az ötszáz éven át erőteljes Oszmán-török jelenlétet átélt Balkánon ugyan nehéz a beolvadt korai török népek nyomait határozottan elkülöníteni, de érdekes adat például az a felmérés, mely a dél-ukrajnai eredményekkel mutatott erős egyezéseket: az állandóan nyugat felé áramló népek Európába vezető egykori útvonalán élő mai lakossággal.

Melyek ezek a típusok? Aki már járt Törökországban, az megfigyelhette, hogy a közismert "barnák" mellett találkozhatott sok ismerősnek tűnő arcvonással is. Ezt a közhiedelem többnyire a janicsárnak elrabolt gyermekek örökségének tartja. Ezen szomorú események megtörténte persze tény, de semmiképp sem eredményezhettek volna ilyen mérvű egyezéseket, egyrészt az anatóliai lakosság nagy száma miatt, másrészt pedig azért, mert nem csak magyar származású gyermekek kerültek a janicsárok soraiba. Az "ismerős arcok" jelenlétének elsősorban két fő oka van: vannak köztük olyanok, amiket innen nyugatra is szép számmal találunk (ők a törökökkel is keveredő nyugatabbi csoportok hagyatéka) és van egy nagyobb részük, melyek előfordulása tőlünk nyugatra már nem jellemző. Ez utóbbiak jegyeit a Kárpát-medencétől egészen a mai Nyugat-Kínáig megtalálhatjuk. Itt vannak máig a magyar népességben, ott sétálnak a török utcákon és egy-egy ujgur arcába pillantva is felfedezhetjük, hogy nem is annyira "igazi sárga", mint a szomszédságában élő kínaiak. Nevezzük ezt a típust dél-szibériainak, széles koponyájúnak és turáninak is. Az utóbbi elnevezés annyiból nehézkesnek mondható, hogy tapadtak hozzá a történelemben különböző olyan mozgalmak is, melyeknek vajmi kevés közük volt magához az embertanhoz és ezáltal könnyen félreértelmezhető.
E jellegzetes török-magyar típust sokáig a mongolid és az europid típusok korai keveredéséből kialakult típusnak tartották, a legújabb elméletek azonban már addig az őstípusig vezetik vissza eredetét, amelyből e kettő nagyrassz, a "sárga" és a "fehér" kifejlődött. Rendszertani besorolását tekintve az europid nagyrasszhoz tartozik, de az előbb említett új elképzelések szerint az europid és a mongolid rasszok szétválásának idején igen hamar elkülönült attól a népességtől, melyből a többi ma ismert európai "fehér" típus kialakult. Koponyája szélesebb (innen a "széleskoponyájú" elnevezés), arccsontjai pedig erősebbek és laposabbak, mint az európai fehéreké, ami arcának keletiesebb hatást kölcsönöz profilból és ezt a hatást némely egyéneknél enyhén "ferdevágásúnak" mutatkozó keskenyebb szemei csak tovább fokozzák. Rengeteg altípusa ismert, ilyen például a magyarországi alföldi típus. Bőrszíne a világostól a sárgáson át a világosbarnáig változhat, haja és szeme színe sötét, fekete illetve barna. (A barna hajat több kutató keveredés eredményének tekinti, de lehet kifejlődött altípusbéli adottság is.) Az egyes személyeknél és csoportoknál erőteljesebben mutatkozó mongolid vagy europid jegyek részben keveredés eredményeinek tudhatóak be, mellyel már a legkorábbi időktől fogva számolnunk kell. Átlagos testmagasságuk rendszerezésük alapján a férfiaknál 163-167 cm, de a keveredés és a napjainkra történt életmódbeli változásokból adódó magasságnövekedés miatt ettől egyre inkább eltekinthetünk.
Leginkább e típus volt fellelhető a honfoglaló népességben, míg a hasonlóan europid-mongolid átmenetet képező uráli (ugorokhoz köthető) típusok aránya már akkor is(!) alacsony volt.

E típusok mellett további jelentősebb részt képviseltek a hajdani magyaroknál azok a keleti europid típusok, melyeket nagy valószínűséggel a törökséggel már a legrégebbi időktől kezdve folyamatosan érintkező iráni népek hatásának tudhatunk be. Ha a leírásoknak hihetünk, részben Árpád is ezek jegyeit viselhette magán. Legjellegzetesebb képviselőjük az iráni típus, mely szintén több altípusra oszlik. A közismert barnabőrű változat mellett világosabb színkomplexiójú változatai Iránban, Afganisztán egyes vidékein és a kurdok közt figyelhetőek meg.
Kevésbé tudott, hogy ezekben a keleti népességekben néha-néha még szőke kék szemű (tősgyökeres ázsiai!) emberekkel is találkozni, továbbá külön történet szól például egy rejtélyes eltűnt közép-ázsiai népről, a tokhárokról, akiknek magas termetük, vörös hajuk és hosszú vörös szakálluk volt. Mindez nem véletlen: hajdanán Ázsia szívéből indultak lassan nyugat felé haladva azoknak az európai népeknek is az ősei, akik ma Európában az ismert indoeurópai nyelveket (szláv, latin, germán, görög) beszélik. Az iráni nyelvű népek és az eltűnt tokhárok ezek keleti rokonságát jelentik és elsősorban köztük figyelhetőek meg mind a mai napig leginkább a "klasszikusnak" mondható európai fehérek típusának e keleti ágai.
(Természetesen itt is megjegyzendő, hogy ez esetben sem szabad szilárd párhuzamokat vonni a genetikai eredet és a nyelv között!)

Részletesebb embertani ismeretekkel -épp úgy, mint a törökséget részletesebben bemutató írásokkal is- a szakirodalomban találkozhatunk. A kisebb terjedelmű ismeretterjesztő műveknek sajnos megvan az a nagy átkuk, hogy a leírt embertípusokat sokszor csak egy-egy személy képe illusztrálja, aki a hétköznapi olvasó számára "ránézésre" vagy hasonlít az adott típus jegyeit képviselő többi egyénre, vagy nem. A számtalan adat és elnevezés helyett sokkal érdekesebb felfedezést nyújthat, ha különösebb "katalogizálás" nékül nyitott szemmel járva felfedezzük az "ismerős arcokat". (Az antropológiai album megnyitása itt )

Rokonság, néprokonság és nyelvrokonság

Néprokonságról beszélünk és beszélhetünk tehát. A magyarság és a törökség eredetében nyugvó közös genetikai és kulturális szálakról, amit érdemes a török területre utazónak felfedeznie, utazzon akár Törökországba, akár távolabbi török népek lakta vidékre. Röviden lehet mondani egyszerűen rokonságnak is, de részletesebben fogalmazva okvetlenül ki kell tenni elé a 'NÉP' szót, a NYELVI rokonság ugyanis más. (Más, de az sem feledendő, hogy egyik sem fontosabb, vagy kevésbé fontosabb a másiknál, mert a magyar nép hovatartozását illetően mindkettő egyformán fontos!)

A nyelvek közti rokonságot egy korábbi közös nyelv szétválása alapozza meg, melyet követően az elvált nyelvjárások a maguk "evolúciója" során újabb és újabb "mutációk" által (ilyen például egy hang megváltozása vagy egy jelentkező eltérés a nyelv működésének rendszerében, a nyelvtanban a korábbi állapothoz képest) egyre jobban elkülönülnek egymástól, idővel akár a felismerhetetlenségig is. Elkülönülhetnek, de a mutációk sorozata visszakövethető, hasonlóan, mint a valódi biológiai genetikában.
Számtalan török eredetű magyar szót is eredményeztek például a török néprokoni szálak, de ha nyelvünk összes szavát lecserélnénk, az akkor sem válna török nyelvvé. Ezt a hovatartozást a török eredetű szavaknál régebbi szavak mellett elsősorban a nyelv gépezetének felépítése határozza meg, mely visszakövethetően nem török "gyártmány". Ha például nyelvünk török lenne, akkor a mai török ragozás ősére visszavezethető ragokat kéne használnunk és török "recept" alapján mondattá cementálnunk a szavainkat.
Szélsőséges esetekben egyébként ez a "gépezet" is átszállhat egyik embercsoportról a másikra, de ha ez megtörténik, akkor a korábbi nyelv története lezárul és nyelvrokonságként már az új nyelv nyelvrokonságát kell megállapítanunk.
Még a közismerten keveréknyelvnek mondott angolnál is, mely a szászok germán és a frankonormannok latin eredetű ("ősfrancia") nyelvének összetalálkozásából született, egyértelműen kimondható például a germán hovatartozás ítélete, ugyanis fő mozgatórugói nem latin, hanem germán alapokon nyugszanak. Erősen kopott alapok ugyan, de láthatóan germánok és azokon működve építi fel mondatait keverék szókincsének építőköveiből, a hajdani szász-germán és frank szavakból.

Fennállhat-e mégis egy távolabbi nyelvrokonság, túl azon, hogy a nem török nyelvet beszélő kárpát-medencei magyar nép formálódása és kialakulása során a törökség néprokonává vált?

Gyakran vetődik fel ez a kérdés azokban, akik nem csak néhány szóval, hanem tudatosabb tanulás során a török nyelvek nyelvtanával is ismerkednek. Szembetalálják magukat a török nyelv "gépezetével", melyből az előbb ismertetettek alapján ugyan nem származhat a magyaré, de mégis megdöbbentő hasonlóságokra figyelhetnek fel: ragokra (és nem elöljárószókra, mint az indoeurópai nyelvekben), mély-magas magánhangzók szerinti illeszkedésekre és több további részletben is azonosnak mutatkozó gondolkodásmódra a mondatalkotás során. "Mintha ugyanaz a valaki tervezte volna, mint a magyart..." -mondhatnánk. Sőt, a kezdő törökül tanulót gyakran még így is buzdítják: "Mondd úgy, mintha magyarul mondanád!"
Tudni kell, hogy e hasonlóság problematikája (vagy inkább öröme) nem szorítkozik pusztán a magyarra és a törökre. A magyar nyelvvel -az előbbiekben említett- "nyelvevolúciós" törvényszerűségek alapján bizonyítottan távoli rokonságot mutató uráli nyelvek egyetemesen bírnak e hasonlóságokkal a török és vele együtt az egész altáji nyelvcsalád felé, ahova a török nyelvek tartoznak. Egyszerűen szólva: nem csak a magyar és a török hasonlósága ez, hanem például a finné és a töröké is! E tény már a következőképp veti fel a kérdést:

Ha felrajzoljuk az altáji és az uráli nyelvek törzsfáit, lehetséges-e, hogy ez a két törzsfa valójában nem is két külön fa, hanem egy még nagyobb és még öregebb fa két külön ága, valahol mélyebben egy törzsben találkozva? (!)

A tudósok jelentős részének a válasza ma erre nemleges. Ha azonban bővebb választ keresünk, a válasz sokkal inkább így hangzik: "nem tudjuk", azaz valójában nem lehet sem bizonyítani, sem cáfolni. Az előbb említett 'nem' ugyanis az idők távolában a tudomány által még precíz biztonsággal belátható távolságra vonatkozik a nyelvcsaládok fejlődését visszafelé követve. Azt, hogy annál régebben mi lehetett, egyszerűen nem tudhatjuk. E nagy távolságok köde miatt már eleve az altáji családon belül a török és a mongol nyelvek közti rokonság is meglehetősen homályos és az uráli nyelvek fáját illetően is több részlet eléggé bizonytalan, még régebbre visszalátni pedig még nehezebb. Gyakorlatilag lehetetlen. Amit mégis megkockáztathatunk állítani, az a következő:
Az emberiség köztudottan egy helyről származik és ahogy visszafelé haladunk az időben, egyre kevesebb embert találunk. Ezer, kétezer, ötezer, tízezer évvel ezelőtt megdöbbentően kevesebb ember élt a Földön, mint a mai több mint hat milliárd és visszafelé haladva ezek egyre inkább egy helyre koncentrálódnak: negyvenezer évvel ezelőtt valamennyi eurázsiai típus és amerikai indián őslakos őse valahova Ázsia egy pontjára, százezer évvel ezelőtt pedig minden ma élő ember őse Afrikába. Ha ezt is figyelembe vesszük és valami csoda folytán sikerülne kellően régre visszamennünk (talán nem több, mint nyolc-tízezer évet), megvan az esélye annak, hogy az uráli és az altáji nyelvek őseit beszélő két kis hajdani közösséget egy helyen találnánk valahol Eurázsiában és nem két, egymástól teljesen elszigetelt populációban, ahol egyfajta "nyelvtörténeti lottó ötösként" születhettek meg e két nyelvcsalád később továbbfejlődött nyelvtani rendszereinek hasonló alapjai.
És mi kellene még egy ilyen távolabbi közös tő igazolásához a "gépezet" tanulmányozásán túl? Természetesen közös szavak. Ezek feltérképezéséhez a recept egyszerűnek tűnik: keresni kell olyan "tősgyökeresnek anyakönyvezett" uráli és altáji szavakat, melyeknek rekonstruált uráli és altáji ősnyelvi alakjai hasonlóságokat mutatnak. Mindez egyszerűnek hangzik és van is néhány ilyen "gyanús szó", azonban ezek viszonylag kis száma és a pontos, megbízható visszakövethetőségnek -az idők előbb említett távolából adódó- lehetetlensége miatt megintcsak nem juthatunk tudományos korrektséggel kijelenthető biztos eredményre.
Az "urálaltáji" elnevezést tehát ma a tudomány képviselőinek többsége elutasítja, de bátran beszélhetünk -ahogy beszél a tudomány is- bizonyos mértékig egy lapon említve "uráli és altáji nyelvcsaládok"-ról, ezzel az "és" szóval érzékeltetve e két nyelvcsalád népeinek egymástól teljesen el nem választható történetét valamint a feltételezhető nagyon korai egymásrahatásokból és egyelőre tisztázatlan további okokból adódó nyelvtani alapokban megmutatkozó hasonlóságokat.