Az utolsó hetek

Tényleg a második harmad volt a legkönnyebb időszak. A hetedik hónapot határozottan megéreztem: már mindenképpen lassabbra kell vennem a formát. Mindenhez több, ill. minden hónap elteltével egyre több idő kellett. A munkahelyemen szerencsére meg tudtam egyezni a főnökeimmel, hogy decemberben már csak hetente kétszer-háromszor járjak be (az a negyed órás séta a buszmegállótól oda és vissza egyre nagyobb teljesítménnyé vált számomra), egyébként drótpostán és telefonon tartottuk a kapcsolatot, sok dolgot ugyanúgy itthon is meg tudtam írni a számítógépen. Közben az utódom is megérkezett már, jó volt, hogy egyre inkább átvette a munkámat, igyekeztem átadni neki a négy év alatt szerzett tapasztalataimat, ismereteimet.

Karácsonytól tehát itthon voltam, és terveztem: még azt elrakodni, átrendezni, szétválogatni, a szüléshez mindent beszerezni, mi minden kell még a babának is! Az egészből aztán nem sok minden lett. (Még a kapott kiságyat is hazaérkezésünk után szerelte össze a párom.) Délelőttönként főztem, elintéztem néhány dolgot, pihentem, ebéd után igyekeztem pótolni az éjszaka elvesztett alvásidőt (már a kezdetektől fogva többször kellett felkelnem és elmenni WC-re, a visszaalvás sem sikerült mindig rögtön), délután örültem, ha hazaért a párom, kicsit beszélgettünk, vacsoráztunk, és már el is ment a nap. Körülbelül kéthetente átnéztem a babaruhákat, melyik mekkora lehet, méretenként raktam el őket, különböző színű öltésekkel megjelöltem, kitől mit kaptam, hogy majd a visszaadásnál ne legyen gond ismét szétválogatni őket. Elmentem a téli babaruhabörzére (nálunk minden évszakban rendeznek legalább egyet), és módfelett örültem, hogy tulajdonképpen semmit nem kell vásárolnom az első néhány hónapra - annyi mindennel láttak el minket -, mert a rengeteg kisruha, kiscipő, kiskabát, babakocsi és megannyi felszerelés láttán fogalmam sem lett volna, mit vegyek. (A következő, tavaszi börzére is eljutottam, de ott már szakavatott szemmel nézegettem, méregettem, mi lesz jó a csemetének.) Ötletek, javaslatok e témában itt.

Erre az időszakra esett a felkészítő tanfolyam további napjainak látogatása is (minden hónapban két napot töltöttünk Budapesten). Az utazás egyre fárasztóbbá és kényelmetlenebbé vált a mégoly komfortosnak kikiáltott vasúti kocsikban is. De jó volt így eljárni az első babaváráskor, az ember annyi mindent tudott meg a szülési komplikációktól a sikeres szoptatás feltételein keresztül az újszülöttápolásig, hogy minden alkalommal úgy éreztük, érdemes volt elmenni. Az utolsó másfél napon pedig mindenki elmondhatta, ami a szívét nyomta. Jó érzés volt mindkét szülésznőt ott látni a körünkben, a többedik gyermeküket várók szavai is nagy benyomást tettek ránk, hiszen ők már birtokosai voltak azoknak a tapasztalatoknak, amikre mi még csak készültünk.

Ami árnyékot vetett a várakozásunkra, az a családtagok néha már az értetlenség határát súroló aggodalma volt a szülés általunk választott módjával kapcsolatban. Mindenki a saját tapasztalatára hivatkozva próbálta más irányba befolyásolni döntésünket, amit mi a tanfolyamon hallottak alapján megalapozottnak éreztünk. (Így, most már a szülés után elmondhatjuk, egy percre sem bántuk meg választásunkat.) Az volt akkoriban a legnagyobb tévedésem, hogy úgy hittem, képes vagyok józan érvekkel megértetni valakivel az álláspontunkat. Rá kellett döbbennem, hogy sokkal többet nyom a latban a saját tapasztalat és meggyőződés, valamint az a hozzáállás, miszerint én és a babám is túléltük a kórházi körülményeket, te és a babád sem fogtok belehalni. Igen ám, csakhogy mi nem a "túlélésre" játszottunk, hanem valami szebbet, jobbat, emberhez méltóbbat akartunk.

Mindeközben még gyerekorvost is kerestünk. Szorgalmasan lapozgattuk A nagy gyermekkalauzt, ekkor ismerkedtünk a homeopátia alapjaival, természetes gyógymódokkal, a csecsemőápolás legalapvetőbb kérdéseivel. Nem volt tehát mindegy, kire bízzuk gyermekünk egészségét, egy esetleges betegség esetén kinek a tanácsait fogadjuk meg, egyáltalán: együttműködő, nyitott, lehetőleg tapasztalt doktor nénit vagy bácsit kerestünk. Ismerőseink körében érdeklődtünk, és próbáltuk az általunk rokonszenvesnek tűnőkkel felvenni a kapcsolatot. Nem kevés keresés után találtuk meg azt az orvost, aki minden elképzelésünknek megfelelt, igaz, nincs helyben, de azóta is bevált a telefonos kapcsolattartás, és időnként természetesen személyesen is meglátogatjuk.

Az utolsó hónap a lehető legnyugodtabban és egyben a legizgatottabban is telt: mikor és hogyan indul meg a szülés, hogyan kivitelezhető az utazás Budapestre, hogy se túl későn, se túl korán ne menjünk, milyen lesz a nagy találkozás? A megoldást végül egy teliholdas este hozta meg, amikor gyanúsan elkezdett mocorogni a babánk. Másnap reggel az első vonattal a kiírt időpont előtt három héttel (biztos voltam benne, hogy annyit már nem kell várni az érkezéséig) elutaztunk Budapestre. Szerencsére két helyen is befogadtak néhány napra, öt nappal a szülés előtt pedig beköltöztem abba a lakásba, amit a szülés céljára tartottak fent. A párom eközben ingázott, minden szabad idejét mellettem töltötte, de dolgozni eljárt, a későbbi időkre tartogatta a szabadságát. Annyit éreztem biztosan, február második hetében fog a világra jönni, egy asztrológiával foglalkozó ismerősünk két napot valószínűsített (azon a bizonyos héten), izgatottan vártuk, mi lesz.