Vampire Fantasy ~ Téma megtekintése

IV Marcangoló Tartózkodási hely: Topolya

Sziasztok! Nem rég találtam rá erre az oldalra. Nagyon tetszik. Mintha hazaérkeztem volna. Én is beszálltam a töténetek folyamába, és remélem meg fogom találni itt a helyem. Nagyon bízom benne. Remélen szerzek néhány új barátot is. Nos végijártam a honlap minden oldalát, és ráakkadtam erre a fóruma, ahol mindenki írhat saját történeteket és verseket. Mivel a kezdő bevezetőben azt írták "ne gondolkodj csak írj", vettem a bátorságom és úgy gondoltam bemutatom azt amin éppen munkálkodom. Remélem nem lessz gond hogy elég terjedelmes bemutatni, de hát ti mondtátok, hogy itt nem díjazzák a pár soros hiozzászólásokat. Amennyiben mégis túlzás az amit csinálok kérlek értesítsetek.
A novellámnak nem tudtam címet adni, ha van kedvetek akkor segítsetek valami jó kis címet kitalálni. minden ötletre vevő vagyok. Jó pár oldal meg van már írva ezért csak részletekben mutatom majd meg. Remélem tetszeni fog. Terészetesen a kritikákat közöljétek velem.
Jó szórakozást kívánok hozzá.

IV Marcangoló Tartózkodási hely: Topolya

1.

Sötét, éjszaka van. Sötét, de mégis minden átlátszóan tiszta. Milliónyi fény cikázik, me-lyek titokzatos fényükkel teszik ezt az éjszakát elvarázsolt álomképpé. Gyönyörű éjszaka. Akkor is ilyen gyönyörű volt mikor a sorsom új útra vezetett. Bár szemem nem volt képes ilyen mélységekben látni mindent, de a változás megmutatta nekem az éjszaka valódi énjét. Attól fogva bennem élt az éjszaka, nem pedig én benne.
Jó pár év telt el az óta, de én még mindig emlékszem minden egyes percére. Arra mikor gyűlöltem, és arra mikor mindennel megbékéltem. Amikor mindenkivel harcoltam és szem-ben álltam a világgal, és erre a percre is mikor itt állok a toronyházam tetején és az illat mit az éj sodor felém a kósza széllel, felidézi bennem a régmúlt idők emlékét. Most mikor a szíve-met már nem tölti ki a harag, és az elveszettség érzése.
Megvettet lábbal nézem az éjszakát. Hallom a távolról jövő hangokat. Néha megcsalja fülem a huncut szél, és mintha enyéim hangját sodorná fülembe a fuvallat. De ez aligha valószínű. Kevesen maradtunk. Az egykor hatalmas törzseket alkotó büszke népem mára feladta a har-cot. Sok csatát megvívtunk. Harcoltunk a puszta túlélésért. Harcoltunk a szolgaságunk ellen. Mi az éjszaka gyermekei, akik legyőztük az éjben settenkedő, s minket szolgasorsba taszító vérszopók elkorcsosult nemzettségét. Harcoltunk a némaságunk ért, és harcoltunk azért, mert már nem akartunk többé némák maradni. Lassan teltek a századok és ismét üldözöttek lettünk. Az ember nem fogadott el minket és ezt a harcot már nem nyerhetjük meg soha. Ezért döntöt-tünk így. Félretesszük a gyűlöletet, és szépen eltűnünk az idő múlásával. Utód nélkül legyőz-ve ösztöneinket végleg átadjuk a helyet az embernek, ki soha nem láthatja meg a szépet, és soha nem tapasztalhatja meg a hűséget, sem a szerelmet.

IV Marcangoló Tartózkodási hely: Topolya

Lefelé nézek. Az emberek apró piciny pontként szaladgállak lenn, céltalan káoszvilágukban. Elmennek egymás mellet, talán egymás szemébe sem néznek. Ismeretlenként élik le egymás mellet az életüket, miközben álomvilágaikat kergetik, és azt hiszik, hogy élnek. Miért vagyok ilyen szentimentális? Nem tudom. Talán, mert túl sok időt töltöttem köztük rejtve magam a szemeik elől. Már majdnem elfelejtem, ki vagyok valójában. Pedig egykor én is egy voltam közülük. Egy a milliárdnyi nyüzsgő bolha közül. Aki csak piciny örömeinek élt, és próbálta magának elhitetni, hogy van célja az életben. Egy azok közül, akik ma már nem jelentenek többet szánalmas tápláléknál. Egy azok közül, akiket vérünkkel védtünk, és akikkel meg akar-tuk osztani ezt a planétát, de nem kértek belőle. Még annak árán is, hogy tiltott lett a vadásza-tuk, mélyre legyűrve ezzel ösztöneinket. Most itt élek közöttük. Hosszú-hosszú évek óta egyedül. Azt eszem amit ők, azt csinálom amit ők. Van bankszámlám, autóm, állásom, há-zam. Vannak barátaim, bár igazából nem ismernek. Úgy nézek ki, mint ők. Ilyen hosszú idő után itt a földön már az éjszaka tejesen a részemmé vált, és már nem irányít a hold, mint ré-gen. Alakom változatlan már nem is emlékszem mióta, de ez az éjszaka most más, mint a töb-bi. Rég volt érzéseket ébreszt bennem, és régmúlt időket. Amikor szabadok voltunk, amikor a családnál is erősebb kötelék kötött össze minket. Érzékeim kitágultak, és minden vágyam engedni az éj csábításának. Mégis a társaim hangját hallom? Lehet, hogy ők is érzik amit én? Vágyok találkozni velük. Megkeresni őket. Egyre inkább a falka hívó szavát hallom. A szí-vem hevesebben ver, mint valaha és boldognak érzem magam. Kevesen maradtunk, de marad-tunk. Harminc éve is van már, hogy találkoztam hozzám hasonlóval. Most mégis érzem a lé-tüket. És biztos vagyok benne, hogy ők is éreznek engem. Mennem kell. Ismeretlen tájra. Va-lahova messzire. Ezt akarja mutatni nekem az éj? Lehet hogy itt a búcsú ideje. Talán ma fele-dek mindent és ledobom ezt a szűk bőrt, mely bebörtönöz. Egy ugrással közéjük vetem ma-gam és megmutatom, ki vagyok valójában büszkén vadászva rájuk. Még egyszer utoljára…
Forró nyári nap volt az Úr 1224. évében. Iszonyatos időket éltünk akkor. A levegő dög-letes szaggal volt telve. A napot elborította valami mérges köd, ami elemésztette az emberek elméjének tisztaságát, és mintha állatokat csinált volna belőlük. A hatalom iránti sóvárgás odáig vezet, hogy testvér testvér ellen fordult, és mindenki ontotta a saját vérét. Sötét időknek nevezte később a történelem ezt a korszakot. Hozzáteszem teljesen jogosan. De nem valami természeti jelenségre kell gondolni, hanem az emberek szíve töltődött meg valami pokoli sö-tétséggel. Tombolt a pokol a földön. Éhezés, járványok, háborúk. Mintha az apokalipszis négy lovasa vágtatott volna végig a világon, mindent a káosz sötétségébe döntve. Az emberek ak-kortájt korán haltak. Ritka volt, ha az ember kezébe foghatta saját unokáját, és még ritkább volt, az hogy tartalmas napokat tölthetett a családjával. Én a huszonhat évemmel, már megért és sokat tapasztalt férfinak számítottam. Az első csatámat tizenhat évesen vívtam. Nem tud-tam miért harcoltunk. A királyért, a szabadságért. Nem volt fontos. Apám oldalán léptem a zöldellő mezőre mely pillanatok alatt átváltozott vértől vörös sártengerré. Emlékszem min-denre. A csata bűzére, és a rémisztő hangjaira. Az első emberre akinek átvágtam a torkát. A tébolyra mely hajtott előre túlélnem mindent, és pusztítani ami él és mozog. Gyűlöltem ma-gam ez miatt. De apám rámnézett és olyan büszkeség sugárzott belőle, ahogy csak egy apa büszke lehet a fiára.
– Immár férfivá lettél fiam. –mondta és az alvadt vért letörölte az arcomról.
Jó érzés töltött el engem is, és szó nélkül „férfias” büszkeséggel tűrtem, ahogy anyám és kis-húgom varrták és kötözték sebeimet. És megindult az ördögszekér. Néhány békés hónap után ismét csaták következtek. Míg egy alkonyon egyedül léptem be az ajtón. Apám ki nem volt nemes ember, mégis hatalmas neve volt még a kékvérűek között is, egy szekéren feküdt moz-dulatlanul. Könnyek nélkül búcsúztunk tőle. Rám maradt a neve, melyhez én is felnőttem, és az a kevéske vagyon amit hűségéért kapott, már nem is tudom melyik uralkodótól. Ment az élet tovább. Én, mint családfő akkor húsz évesen kezembe vettem a dolgokat. Nem sok békés hónapokat töltöttem otthon. Kilátástalan volt akkor az élet. Nem voltak nagy terveink. Ha megéltük a holnapot, hálát adtunk Istennek, bár ő mintha mással lett volna elfoglalva. Mert Isten jelenlétét nem lehetett érezni sehol. Inkább maga a Sátán volt az, aki köztünk élt.

IV Marcangoló Tartózkodási hely: Topolya

A misztikum és a mondák korszaka volt. Amikor jobban hittünk a természetfölöttiben, mint abban, ami ténylegesen körülvett minket. Talán ez a beteg korszak szülte őket. A két borzal-mat melyek sorra szedték áldozatukat, néha jobban, mint a betegségek. Talán ők maguk vol-tak a betegség. Az egyik az éj leple alatt osont árnyként a falakon, és csendben követte őt a halál szaga ahová csak ment. Gyönyörűek voltak, jómódúak, és szörnyen éhesek. Mindig éhe-sek. Utánuk nem maradt más, mint kihűlt lélektelen testek… és semmi vér. A másik talán még félelmetesebb volt. Melytől rettegve vártuk a holdtöltét, mikor szétmarcangolt testek hevertek szerte szét. Az emberek beszéltek, némelyek látták is őket és volt, aki túlélte a táma-dásukat, iszonyú sebeket szenvedve. Igaz a következő hónap elteltével mind eltűnt és tudtuk, hogy az ellenség serege ismét gyarapodott. Vadásztunk rájuk sokszor, de soha egyel sem ta-lálkoztunk. Mindig csak a nyomaikra bukkantunk. Elrejtette őket az éjszaka és az álca melyet napközben viseltek. Mert emberek voltak kik köztünk éltek, de a holdnak hívó szavára ösztö-nük irányíthatatlanná tette őket. Öltek, mert vérre szomjaztak, és húsra. Ragadozók voltak. Mi pedig a préda.
Hogy hogyan beszélhetek róluk így, mikor már én is egy vagyok közülük? Akkor még ember voltam, és az én szívemet is átjárta a gyűlölet. Azt hittem, hogy élek, és amit teszek az Istennek tetsző dolog, hiszen legtöbbször az ő nevében cselekedtünk. A Keresztes háborúk, a fegyveres egyházi rendek, a minél nagyobb hatalomra, és minél több vagyonra sóvárgó papok keltette háborúk. Mind Isteni igazság szolgáltatás volt a földön. Isten nevében öltünk, erősza-koltunk meg nőket, és vettünk el gyermekeket az anyjuk mellől, hogy olyan Isteni bajnokot faragjunk belőle, mely büszkén léphet be a mennyek kapuján, hisz mindent meg tett mi Isten-nek tetsző. Dogmáink mögé bújva észre sem vettük, hogy olyanokká lettünk, ami ellen har-coltunk. Talán nem is magától a gonosztól féltünk, hanem inkább saját magunktól. Ahogy korábban említettem sötét idők voltak. Minden természetes volt, de mindentől féltünk is. Po-gány hitünk egyre inkább a feledés sötétségébe veszett. A természettel való együttélés, telje-sen felborult az évszázadok során. Minden mi egykor a hitünket alkotta mondává, legendává vált. A tündérek, az erdő szellemei, a trollok, manók beleköltöztek meséinkbe, melyeket a gyermekeinknek adtunk tovább. Ezek helyét fölváltotta egy sivár, rideg világ, melyben nem élt más csak jó, és rossz, kedves, és gonosz, angyal és ördög. Minden mi le volt írva a szent könyvbe vált az embereknek értékrendé. A könyv mely megmagyarázta ki az ki jó, és ki az ki a rossz oldalon áll. Persze az ember mindig a jó oldalon állt, csak értelmezésbeli különbségek voltak. A háborúkban mind a két fél Isten nevében küzdött. Mind a kettő a jó oldalon állt, és mind a kettő a rosszon. A rendszer szépen lassan beindult. Mindenki megtalálhatta helyét a jó oldalon, és kiállhatott az igazáért. Minden más, mit nem írt le a szent könyv, és nem volt ben-ne semmilyen egyházi tanban az vita nélkül, és egyetértően a gonoszt szolgálta. Minden, ami ismeretlen volt, attól féltünk, és babonáinkba kapaszkodva elhittük létezését, mint a gonosz ivadéka, mely a világot hivatott elpusztítani. Azokról kik bőrüket váltották, vagy emberi véren éltek csak azt hihettük, hogy azok a sátán teremtményei. Melyeket ránk szabadított saját ked-vére. Huszonhat éves voltam mikor rám talált egy új élet. A húgom menyegzőjét ültük volna, mikor hadba hívtak ismét minden fegyvert forgatni tudó embert. Ismét elhagytam a családo-mat. Kötelességemet tettem apám nevéhez méltóan. Külhonból jött az ellenség, mely határa-inkat átlépve új területet akart hódítani. Túlerőben voltunk mégis hullottunk, mint a legyek. Két törzsnek a vezére voltam akkor kint a csatatéren. Mögém álltak, mert hittek apám nevé-ben, és azt hiszem bennem is. A sorban volt egy fiatal fiú. Úgy tizenhat lehetett. Szorította fegyverét, és ismerős félelmet láttam a szemében. Odaléptem hozzá, a vállára tettem a kezem, és azt mondtam:
– Ma férfivá fogsz érni fiú.
Előrántottam kardomat és a vezér parancsára elindítottam a népem. Ismeretlen taktikával ta-láltuk szembe magunkat. Szervezettség, és kőkemény akarat. Öltem és öltem. Mindegy volt hogyan, és szinte mindegy hogy kit. Forogtam, szúrtam egyik kezemben apám kardja a má-sikban lándzsa. Testem ragadt és bűzlött a vértől. Emberi sikolyok. Szavak nélkül is érezhető elkeseredettség a levegőben. Mindenhonnan jönnek. Nincs értelmes parancs, mit ki lehetne adni. Káosz. Ellenség mindenütt. Talpam alatt vér és leszakadt végtagok, halott tetemek. Csak menni előre. Még mindig jönnek. Jönnek. Tébolyult ordítás a torkomból, és…
Csend. Néma csend. A fejem lassan tisztult és mikor agyam felfogta a képeket, amelyeket szemem látott, csak akkor eszméltem, hogy vége. Győztünk? Veszítettünk? Nem tudtam, de a látvány elkeserítő volt. A nemesek ott álltak sorban és tudtam, megvédtük hazánkat, de mi-lyen áron. Amerre a szem ellátott holtestek, és végzetes sebeiktől kínlódva szenvedő katonák. Téboly és az őrület képe azokon, akik életben maradtak. Körbenézek és semmi, de semmi nem maradt, ami az élet jelét mutatta volna. Lépnék, de nem tudok. Éles fájdalom. Nem tu-dom hol. Erőtlenül rogyok a földre. A hátam nekidöntöttem egy fának és elkezdtem vizsgálni magam. Merő vér volt a testem Nehéz volt megtalálni honnan ez a sok vér. Ahogy ott feküd-tem egy szempárt vettem észre mely pontosan engem nézett. Hideg kék szemek, és opálosan élettelenek. Hiányzott az egyik karja és két hatalmas dárda ágaskodott a melléből.
– Immár férfivá lettél fiam. –mondtam, és ernyedten hagytam, hogy az idő megtegye azt, mit tennie kell.
Értelmetlennek láttam az életet. A családomra gondoltam. Majd szótlanul hagytam, hogy ki-fosszák elhasználódott testemet a hullarablók. Egyedül apám kardját szorítottam olyan erővel hogy nem tudták kivenni kezemből. Estére engem is a taligára tettek és vittek a többi közé. Tudták, hogy még élek, de azt is, hogy nem húzom sokáig. A leendő sógorom jött mellettem.
– Hazaviszlek. –mondta, és eszméletem vesztve készültem a halálra abban a megnyugtató tudatban, hogy ő legalább túlélte, és ismét lesz ki vigyázzon anyámra, és a húgomra.
…fájdalom…ordítás…vér…Neeeem!…Luucian!…Sveeen!…sárga szemek…sárga sze-mek…sárga...

IV Marcangoló Tartózkodási hely: Topolya

2.

Gyönyörű volt a reggel. Eltelt egy kevés idő, míg agyam felfogta azokat a képeket, amiket a szemem küldött felé, és még több idő, míg megtaláltam a képek értelmét. Vibrált az égbolt, ahogy a levelek táncolva a széllel néha utat engedtek a fénynek, hogy az szikrázóan betöltse az erdő mélyét, szétkergetve az éjszaka sötétjét. Az erdő illata lágyan kényeztette az érzékszerveim, és a levegő annyira friss volt, hogy szinte harapni lehettet. Csöndes reggel, csak a madarak éneke törte meg visszhangozva az erdő nyugalmát. Ez talán a mennyek orszá-ga. Bevégeztetett.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben bámulva a táncoló leveleket, és élvezve a túlzott nyugalmat. A fájdalom rángatott vissza a valósába, mikor megpróbáltam megmozdulni. Hirtelen előtűntek azok a dolgok, amiket eddig észre sem vettem. Nem is va-gyok egyedül. Emberek nyüzsögnek messze tőlem, és állatok kószálnak köröttem. Hirtelen eltűnt az erdő friss illata és ismerős szag csapta meg az orrom. Ez a dögletes hús rothadt sza-ga, és az alvadt véré. Ismerős szagok ezek, ismerősek. Valami még sincs rendjén. Ez nem a falum, és már nem is a csatamező. Nem az ellenség tábora, hiszen külhoniak voltak. Fájdal-mas volt még gondolkodni is, de próbáltam fejemben megtalálni a válaszokat. Nem tudok mozogni, csak iszonyú fájdalmak árán, és ez a szag egyre elviselhetetlenebb. Kezdett elhagyni az erőm, és erőt fogott rajtam az álmosság mikor nem messze tőlem hangokat hallottam.
– Túlélte. Mondtam hogy erős, mint a bika.
– Akkor sem kockáztathatunk.
– Szükségünk van rá. Ismerted az apját. Ő még az apjánál is nagyobb harcos. Meg kell pró-bálnunk. Muszáj kockáztatni.
– Már nincs tudatánál. Neki kell döntenie. De én ellenzem.
– Az nem számít. A tanács jóváhagyta. És Ő is.
– Fejet hajtok a patriarcha előtt de a tanácsban nem bízom.
– Egyek vagyunk, ezt ne feledd. Össze kell tartanunk. Csak együtt vagyunk erősek.
– Rajta tartom a szemem. De te beszélsz vele Ulrich, a te faludból való.
– Rendben, de hagyj egy kis időt. Nem biztos, hogy ilyen rossz állapotban elsőre felfogja.
– Én még most sem fogom fel igazán, pedig eltelt jó néhány év. Beszélj vele. Azután érte-síts!
Ulrich hiszen ő meghalt. Több mint három éve. Gondolataim nem találtak értelmet a szavak között. Nem ő az. Lehetetlen.
– Köszöntelek nálunk Lucian. –mondta, majd hozzám lépett, hogy lássam ki beszél. Az ar-cát nem láttam, mert egy kendőt tartott az orra elé, ami nem csoda, hiszen iszonyatos bűz vett körül. Majd levette a kendőt egy pillanatra – feltehetően, azért hogy ráismerjek – majd foly-tatta:
– Tudom mire gondolsz, és ne aggódj. Az elméd nem hazudik neked, és a szemed sem csap be. – mondta olyan nyugodtsággal, ahogy apám beszélt hozzám régen.
– Ulrich tényleg te vagy az? Hiszen te..
– Igen. Azaz hogy nem. Tudom, hogy értelmetlen de létezésem és ez a sok furcsa dolog legyen támasza elmédnek kapaszkodni az igazságban, és segítsége megérteni a megérthe-tetlent, elfogadni az elfogadhatatlant.
Olyan dolgokat mondott, amit álmaimban sem gondoltam volna. Akkoriban inkább hittünk az elképzelhetetlenben, a mágiában és sok hasonló dologban, mint abban, amiket manapság csak fikciónak hívunk melyekből számtalan író gazdagodott meg, árulva majdnem az igazságot, mégis ezzel teljes tudatlanságban tartva milliókat. Azokban, amikért a későbbi századokban élve elégedték azokat, akik csak gondoltak is efféle dolgokra. De nem ez volt még a teljes felvilágosodás:

IV Marcangoló Tartózkodási hely: Topolya

– Meg fogsz halni Lucian. Talán már nem fogod megélni a hajnalt. A lábad már egy napja halott. És a mérgezés végez veled is.
Igaza volt. Lenéztem a lábamra, és valami kékeszöld fadorong volt ott helyette. Lábujjaim ki sem látszottak a daganatból, és ez az orrfacsaró bűz nem egy közeli temetőből, hanem belő-lem jött. Nem volt kérdés. Nem sok időm van. A láztól eltompult agyam próbálta felfogni a dolgokat, de hazudnék, ha azt mondanám teljesen józanul döntöttem. Mert döntöttem. Feltet-ték a kérdés és tompult agyammal igent mondtam. Hogy mi volt a kérdés?
– Nem vágtuk le a lábadat – mondta Ulrich – mert még szükséged lehet rá. Ennek ellenére azt tudom neked mondani, hogy meg fogsz tudni gyógyulni. A kérdés az az, hogy akarod-e. Előtted egy új élet kezdete, de a választás a tiéd. A láz már teljesen elborítja elméd, ezért az ösztöneidre kell hallgatnod nincs idő mérlegelned, és egyszer még van visszaút. Válassz tehát akarsz-é új életet? Egy hosszabbat, szabadabbat, vagy pedig a megdicsőült halált választod békén pihenve az elesett hősök között.
Ijesztő beszédéhez ijesztő arc párosult. Mellőzve a kendőt szinte élvezve a halál szagát. Nyúj-totta felém kezét felkínálva a lehetőséget, hogy kövessem. Nem tudom miért. Nem tudom ma sem józanul mi vezetett arra a döntésre, hogy igent mondtam neki. Talán az utolsóként visz-szacsengő mondat. "Egyszer még van visszaút". Még ma is hallom ezt a mondatot a fejemben, és gondolok bele abba, hogy mi lett volna, ha a második választásom a nemre esik. Már régen halott lennék. Biztosan tudnám, hogy van mennyország, vagy reinkarnáció, vagy pokol, vagy feltámadás, vagy a nagy semmi. De nem így döntöttem. Másodszorra sem, és most itt állok 781 évesen, és olyan régmúlt időn nosztalgiázok melyeket még a történelem sem írt le, még kisbetűkkel sem. Melyeket talán jobb elfelejteni.
Egy zárt épületben tértem magamhoz. Nem voltak kő falai, és nem hasonlított semmi-lyen védhető erődítményhez sem. Egy egyszerű szállás volt, gallyakból, levelekből összeállít-va. Olyan, mint amiket apámmal építettünk, mikor vadászni mentünk éjszakai szálláshelynek. Olyan, amit bármikor szét lehet szedni nem hagyva nyomot magunk után, de elég erős ahhoz, hogy megvédjen a széltől és az esőtől. Hátamon feküdtem egy levelekből készített ágyon. Egy páran forgolódtak körülöttem, de a fájdalom, és a láz miatt nemigen fogtam fel, mi történik pontosan. Hirtelen csend lett. Valami közeledett. Majd egy hatalmas férfi emelkedett felém. Tekintete hűvös volt, már-már ijesztő. Úgy tíz, tizenöt évvel lehetett idősebb nálam, de a szeme, mintha jóval öregebb emberé lett volna. Öltözéke nem volt, ami furcsának tűnt, mivel a többiek viselkedéséből egyértelműen látszott hogy ő valami vezérféle, akik tudvalevő kihívó ruháikkal emelkednek ki a pórnép közül. Mezítelenül állt fölöttem, és végül megszólalt.
– A szabad akarat az, ami kevesünknek adatik meg., mert szolgák vagyunk mind, és sokunk nem választhatta sorsát. Kiváltságos lettél, mert szabadon dönthettél. Erősnek kell most len-nünk, és méltónak találtattál, hogy elnyerd a halhatatlanságot általunk. Egy leszel közülünk, és mi egyek veled. A falka vár. Készen állsz, tehát hogy sorsod új ösvényen indítsd útnak?
Mintha kábulat fogott volna el. Nem állítom, hogy felfogtam a helyzet komolyságát. Eszmé-letvesztésem előtt az otthon maradtakra gondoltam. Nem akartam meghalni. Vágytam haza minden áron.
– Ne feledd! Egyszer még van visszaút. De az idő sürget. Vidd vissza a reményt oda, hon-nan jöttél. A nagy választás még előtted áll. A tanító megtalál majd….

IV Marcangoló Tartózkodási hely: Topolya

Bólintottam a fejemmel, mert többre nem voltam képes. Apám jutott eszembe, hogy büszkén néz rám, és egyik kezét a vállamra teszi, majd ismerős képet láttam hirtelen, ahogy a hatalmas férfi fölém hajolt. Sárga szemek… valami állati morgás. Nem volt idő arra, hogy a félelem utat találjon az érzékszerveimtől az agyam még működő részéhez, mert akkor iszonyú fájdalmat éreztem az oldalamban. Az utolsó fájdalmat. Azután néma csend és sötétség.
Egyik reggel, mintha rossz álomból ébrednék, felültem a kézzel fonott gyékényemen. Körbenéztem és kétségeim támadtak. Megint egy új hely, megint más emberek. Álmodok, vagy eddig álmodtam talán? Zihálva vettem a levegőt és próbáltam ismét értelmet találni az összefüggéstelen dolgok között. Valami viszont más volt, mint eddig. Hirtelen olyan érzés kerített hatalmába, mintha jártam volna már itt. Ismerős emberek. Ismerős hangok. Mikor kinyílt az ajtóm, nem hittem a szememnek. Anyám lépett be húgommal egyetemben, kezében gőzölgő étellel.
– Végre magadhoz tértél. – szólt anyám lágyan és szemében apró csillagokként tűntek fel a könnycseppek.
– Itthon vagyok? – kiáltottam önfeledten – Ulrich hol vagy? – kerestem az egyetlen isme-rőst, aki körülöttem volt ebben a lidércnyomásban.
– Ssss! Csendesen. Fölébrednek a szomszédok. – csitítgatta rémült eszméletem Gerda, és közben kezével törölte le az izzadságomat a homlokomról.
– Most már biztonságban vagy. A hordákat visszaűzte seregünk a hegyeken túlra. A neme-sek azt mondják még visszajönnek. Hódítóknak hívják őket. Amikor..
– Anyám! – szakítottam félbe – Meddig voltam távol? A lábam? Ulrich merre van?– köz-ben feltéptem a takarót, és csodálkozva néztem a lábam, hogy egy kevés koszt leszámít-va, semmi baja nem volt. A fejemben teljes lett a káosz, és mikor anyám otthagyott min-ket Gerda mindent elmesélt.
– A csatának két hete már, hogy vége. Már mindenki hazatért. Azt hittük te is ott vesztél a harcokban. Egyszer csak megjelentél a tisztás szélénél. Két gyermek talált rád, és szólt nekünk. Mi pedig hazahoztunk, és ez a második nap, hogy eszméletlen fekszel, de föléb-redtél végre – mondta, és mosolya közben egy hatalmas könnycsepp hagyta el szemét, csillogva akár a gyémánt.
– A lábamon? – mondtam értetlenül, és megint egy pillantást vetettem a lábamra – Egye-dül? Hiszen Ulrich velem volt. Ő mentett meg, azt mondta meggyógyítja a lábam, és..
– Milyen Ulrich? Egyedül jöttél a gyerekek egyedül találtak rád, és ők maguk láttak kijönni az erdőből majd összeesni, mint egy darab rongy.
– Ulrich – vágtam közbe– a falunkból. Roghwarth fia.
– Ulrich már meghalt Lucian. Sok éve már.
– Nem! Nem halt meg. Beszéltem vele. Ő mondta, hogy el kellet jönnie a faluból, mert már nem maradhatott.
– Lázálom lehetett –mondta, s megértően ismét letörölte az izzadságot a homlokamról.
Nem vitatkoztam. Fejemben még eléggé nagy volt a káosz, bár éreztem én vagyok az, aki közelebb áll az igazsághoz. Mondjuk az is lehet, hogy nem is akartam azt hinni, hogy valóság volt. Túl képtelenségnek tűnt minden, ami akkor felrémlett. Békésen nekidőltem a falnak, és próbáltam visszaemlékezni. Néztem a kishúgom, amint pakolászik a szobában, és egyszercsak…
– Sven! – mondtam ki hangosan, mikor eszembe jutott, ahogy mellettem sétál és megígéri nekem, hogy együtt megyünk haza.– Sven merre van? Ő jött velem. Biztos emlékszik mi történt. Kísért haza, és azt mondta…
– Sven meghalt Lucian! – mondta Gerda abbahagyva pakolászást.
– Meghalt? – ismételtem, mint akinek ismét zavarodottság lesz úrrá az elméjén.
Tekintetem ekkor vetődött testvérem halotti szalagjára, mely olyan fegyelmezetten, és ride-gen lógott a dereka körül hirdetve a valóságot, hogy kétség sem férhetett hozzá Sven nincs többé. A felismerés fájdalmas volt. Ahogy figyeltem húgom arcát, ahogyan könnyeit próbálja visszafojtani, bennem is megszakadt valami. Elvesztette leendő férjét. Átkaroltuk egymást, és egy könnycsepp nélkül némán ültünk ott tudomást sem véve az időről. Pontosan úgy ültünk ott, ahogy azt gyermekkorunkban tettük, mint amikor vártuk vissza apámat a csatából, nem tudva vajon visszatér-e valaha. Százszor végiggondoltuk milyen érzés nem látni őt többé, de a végén belépett az ajtón, és abban a pillanatban feledtünk minden rosszat. Pontosan így ölel-tük át akkor is egymást, egymásnak erőt adva. Akaratlanul is rá-rápillantottam az ajtóra, vár-va mikor nyílik ki, és lép be rajta Sven, de nem mozdult az ajtó.

IV Marcangoló Tartózkodási hely: Topolya

– Az erdőben találtak rájuk. – törte meg a csendet– Vadászok vették észre őket miközben hajtották a zsákmányt. Már hazafelé jöttek, amikor.. – és rázta a fejét, mintha az egész hi-hetetlenül értelmetlen lett volna.
– Hazafelé? – vágtam közbe, és eszembe jutott ahogy fekszem a taligán és ő jön mellettem. Mi történt velük hazafelé?
– Vadállatok támadtak rájuk…
Alighogy ezt kimondta hirtelen tágra nyílt szemem, és élesebb lett a hallásom. Képzeletem-ben, mintha megfordult volna a világ körülöttem, miközben én a forgás középpontjában állok meredten. A felismerés szinte lebénított, és az emlékek látomásként törtek elő.
– …többen voltak. Nagy csata volt, azt mondják…
„ÁÁÁ….vigyázz ott is egy…ááá…itt fogunk megdögleni!!!”
–…darabokra tépték őket. A páncélod is ott volt darabokban, vértől eláztatva. Ezért hittünk azt, hogy halott vagy.
„ …meneküljetek..agh!…Neeem! ….Luuciaaan!…Sveeen!”
– Farkasok, mondták a nyomokból ítélve hatalmas farkasok…
…Szemek…sárga szemek…
– A vajákos is ezt mondta, látva sebed az oldaladon.
„…ne félj Lucian meggyógyulsz…nem tart már soká…egy leszel közülünk Lucian…egyszer még van visszaút…igen akarom…ÁÁÁÁÁ!”
– Ááááá! – ordítottam és tértem vissza a valóságba úgy, hogy Gerdát durván ellöktem ma-gamtól, közben kerestem a sebet, ami még ott leledzett az oldalamon végső bizonyítékul annak, hogy ez…
– Nem volt álom! Ez az egész nem volt álom! Ott voltam, minden igaz, minden megtörtént –kiáltottam hangosan örülve annak, hogy minden világossá vált.
– Mi van veled? Megijesztesz Lucian. – mondta olyan rémült arccal Gerda, ahogyan egy kislány néz a veszett kutyára, amikor szemben áll vele.
Amikor ezt kimondta, hirtelen elöntött a felismerés, és megnyugvón öleltem át egyetlen hú-gomat biztosítékául annak, hogy minden a legnagyobb rendben, és ismét együtt a család, mint régem. Kivéve persze Svent, akinek a sírjához sokszor ellátgattunk, miközben örültünk annak a ténynek, hogy ezekben a borzalmas időkben még élünk. Ott, az az ölelés a szobában, helyre tette a dolgokat, mind a fejemben, mind pedig az életemben. Nem tudom meddig álltunk ott átölelve egymást, de olyan mélyen érintett, hogy ha becsukom a szemem, még most is érzem hajának illatát, és bőrének érintését ahogy gyengéden, végigsimította az arcom. Úgy éreztem teljes a világ ott és abban pillanatban. Anyám törte meg a békét, mikor a falak mögül átszű-rődött szigorú, hangja, hogy Gerda hagyjon már végre pihenni. Egymásra néztünk, majd könnyed mosollyal az arcunkon hagytam, hogy visszakísérjen a fekvőhelyemre. Rámterítette a takarót és még az ajtóból visszaszólt:
– Most már tényleg pihenj, hogy hamarosan meggyógyulj. Te… farkas ölő. – mondta szelíd mosollyal, és magamra hagyott.
Én még sokáig gondolkodtam az elmúlt dolgokon miközben néztem a már majdnem be-gyógyult harapást az oldalamban. Nem hiányzott belőlem, egy darab sem. Éppen csak belém mártotta a fogait. Hallottam már korábban a legendákat arról, hogy akiket megharapnak az közéjük fog tartozni, és a fülemben csenget az a mondat is, amit Ulrich mondott, hogy „egy leszel közülünk.”. Éreztem a valóság súlyát, de akkor is hihetetlennek találtam, míg végül legyűrt a fáradság és elaludtam.

IV Marcangoló Tartózkodási hely: Topolya

3.

Egymás után teltek a napok. A hódítók nem jöttek elő, és újabb hadba hívás sem érke-zett. Nyugodtan teltek a napok. Én csak a gyógyulással voltam elfoglalva. Anyám, és a hú-gom mindenről gondoskodtak, és amikor megpróbáltam segíteni nekik rámripakodtak, és eré-lyesen elhajtottak, mondván nem bírom még ezt. Pedig bírtam volna. Furcsa is volt. Ilyen sebesülésekkel, csoda hogy túléltem, nemhogy máris járkálok az udvaron. Gyógyultam még-hozzá iszonyatos tempóban. A vágott sebek nyom nélkül eltűntek, egyedül a harapásnak ma-radt meg a helye. Sokat is elgondolkoztam ez miatt. Furcsa volt, de az volt a legfurcsább, hogy ez természetes volt a körülöttem lévők szemében. Vagy csak az lehetett, hogy mindenki el volt foglalva a sajt teendőivel, és nem akadt fönn ilyen „apróságokon.”
Már szinte én is természetesnek vettem a dolgokat. Mert volt ám több is. A látásom élesebb lett. Hallottam ahogy az egerek motoszkálnak az üregeikben, és egyszer véletlen baleset ért. Persze erről senki nem tud, hiszen egyedül voltam otthon. Nagy unalmamban nekiestem a kunyhónkat renoválni. Már egyik végtagom sem volt sérült, ezért fölmásztam az udvarunkon lévő fára, friss ágakért, mikor letört alattam egy elevennek hitt gally. Mai mértékkel mérve úgy 6-8 métert zuhanhattam, és úgy értem földre, mint a macska. Talpra estem, és nem értet-tem hogy hogyan. A legfurcsább az volt, hogy semmim nem tört el. Még csak nem is fájt.
Akkor még nem sejthettem azt amit most már biztosan tudok. Elkezdődött valami. Valahol ott benn mélyen, egy új élet volt kibontakozóban, melynek csak az előjelei voltak láthatók, és azok is csak véletlenszerűen.
Egyszer egy nap egy idegen tévedt a falumba. Sosem látta senki azelőtt. Egyenesen en-gem keresett, és azt mondta, muszáj hogy velem legyen az elkövetkezendő napokban. Meg-kért hogy hagy maradjon nálunk. Megígérte, hogy dolga végeztével távozik, de még egy pár napig ide szólítja munkája. Nem bízva benne, de valamiért igent mondtam. Anyám, és nővé-rem ellenezte, de akkoriban a férfi szava a háznál megkérdőjelezhetetlen volt. Gerda szabá-lyosan félt tőle, és egyszer azt mondta, hogy álmot látott, melyben ez az ember elvitt magával, és én boldogan mentem őket feledve, és soha nem tértem vissza.
Az ember, aki Astaroth -nak nevezte magát ismeretlen helyről érkezett. Hiába próbáltam kér-dőre vonni, magáról semmit sem árult el. Kora nem lehetett jóval idősebb, mint én akkor vol-tam, de ruhája annyira elnyűtt volt, mintha régi korokat idézett volna. Nem ezen tájról jöhe-tett. A ruha szabása közel sem volt olyan, mint az itteni embereké. Nadrág volt rajta. Kopott fekete nadrág. Páncélja hasonlított a – manapság már ismert akkor még egyáltalán nem – kí-nai, vagy késői japán könnyű, bambusz páncélhoz. Fegyvere nem volt. Kezében egyetlen hosszú bot volt, mely a földtől csuklyája tetejéig tartott. Szépen faragott fekete vándorbot volt, gondosan kézzel megmunkálva. Azzal járt-kelt olyan meggondoltan, mintha minden lépése előre meghatározott utat követne. Egész megjelenése olyan volt, mintha egy varázsló lett volna. Persze ezt meg is kérdeztem tőle, mire nevetve megnyugtatott ne aggódjak nem ért ő az ilyesmihez, és nem fog nyúllá változtatni. Mélybordó köpenyt viselt. Biztos vagyok ben-ne, hogy díszesebb volt akkor, mikor készítője asztaláról lekerült, de az tisztán kivehető volt, hogy nem közemberi viselet volt. Valami rangosabb tisztséget tölthetett, be népénél. Arany-hímzés borította a szegélyt, mely szabályos mintában behálózta az egész köpenyt. A csuklyát folyton viselte. Mélyen a szemébe húzta, mellyel nem volt valami bizalomgerjesztő látvány. A köpenyt csak akkor vette le mikor bent volt a házban. Vágott fekete szeme mindig mosoly-gott. Hosszú fekete haját hol felkötve, hol szabadon hagyva hordta. Marcona kinézete, és első ránézésre kicsit ijesztő külseje ellenére nagyon vidám fickó volt. És jól tudott bánni a szavak-kal. Szinte mindenkit azonnal levett a lábáról. Kivéve persze anyámat, és a testvéremet. Foly-ton figyelték. Nem bíztak benne.
Sok időt töltöttünk együtt. Mindig mesélt valami érdekeset a világról, ahol megfordul már. Egyik nap mikor kettesben voltunk otthon, felkapta köpenyét, kezébe vette botját és megkért arra, hogy kövessem. Nagyon komoly volt. Nem láttam még ilyennek. Kimentünk a faluból, majd megtelepedtünk egy magányos fa tövében. Furcsa érzés kerített hatalmába. Semmit sem kérdeztem tőle az úton odafelé, és ő semmit sem szólt hozzám. Egyszerűen tud-tam, hogy ez így helyes, és hogy így kell lennie. Mikor leültünk, levette a köpenyét, rámnézett, és elkezdtünk beszélgetni.

IV Marcangoló Tartózkodási hely: Topolya

– Beszélnünk kell Lucian. – mondta nyugodt és kimért hangon. Hosszú utat kellet megten-nem, hogy megtaláljalak. Csak miattad vagyok itt, ugye tudod?
– Igen tudom. – válaszoltam, és közben azon gondolkoztam, most vajon mi következik. Soha nem volt még ennyire komoly. Éreztem, olyan dolgok veszik kezdetét, amelyek komoly súllyal fognak nehezedni rám.
– De azt nem tudom, hogy miért?
– Dehogynem tudod – mondta, és közben résnyire húzta össze amúgy is vágott szemét, és egy könnyed mosoly is kirajzolódott komoly ábrázatán. – csak még nem akarod elfogad-ni. Még nem vagy felkészülve rá. De ezért vagyok itt, hogy mindenre felkészítselek.
– Mire akarsz felkészíteni? – kérdeztem erős kétellyel lelkemben.
– Az útra Lucian. Az útra melyen el kell indulnod, és végig kell járnod. Az, hogy utad mi-lyen hosszú lesz, csak rajtad múlhat. Az én dolgom az, hogy megmutassam, merre indulj és felkészítselek, de az utat egyedül kell végig járnod.
– Egyszer még van visszaút. – mondtam ki gondolatomat hangosan, magam sem értettem, hogy miért.
– Pontosan.- válaszolta, és közben elismerően bólintott.
– De ezt akkor sem értem. Minden olyan zavaros. Ha megkérhetnélek, ne beszélj rébuszok-ban.
– Tudom, mire gondolsz. Jól van, figyelj! Mi az utolsó emléked.
Sorban elmeséltem neki mindent. A csatát, a fosztogatókat, a sebemet, a haza utat, a támadást. Mindent, ami már képként összeállt bennem, és elfogattam, mint lehetséges magyarázatot a velem megtörténtekre.
– Igen. Nem jársz messze a valóságtól.- mondta, és vett egy nagy levegőt úgy, mint amikor az ember nagy levegőt vesz, ha valami nagydologba kezd, és még nem körvonalazódott ki előtte a teljes folyamat, csak a végcélt látja. – Már nem vagy az, aki eddig voltál. Szé-pen lassan megváltozol.
– Megváltozom? Ezt hogy érted?
– Hogy érzed magad?
– Jól. Nagyon is jól.
– Látod, ez is közéjük tartozik.
– Nem értem.
– Figyelj. Észrevettél magadon néhány szokatlan dolgot, valami furcsát, nem megszokot-tat?
Alighogy ezt kimondta, az agyam elkezdte előrevetíteni azokat a képeket, amelyek csak úgy elsiklottak a szemem előtt, nem tűnve fontosnak. Láttam, ahogy a lábam meggyógyul, az esést a fáról, gyorsan regenerálódó karcolások, élesebb hallás, látás. Mindezeket nem mondtam kis, de „mentorom” arckifejezésemből kiolvasta, hogy jó nyomon járok.
– Bizony, bizony. – mondta elégedett hangsúllyal. Ezek mind előjelek. Előjelei a nagy vál-tozásnak. Emlékszel mi történt a táborban?
Hát persze a tábor. Lázban fekve voltam ott, és a képek torzultak előttem, de emlékeztem mindenre.
– Persze, hogy emlékszem – mondtam kevés kétséggel a szavaim között. Mi folyik itt Astaroth? Bökd már ki végre!- emeltem fel a hangom beletörődve abba, amit talán nem is kívántam meghallani.
– Nem leszel sokáig már ember Lucian. Sőt már most sem vagy az.
– Miről beszélsz? – kérdeztem leírhatatlanul fölzaklatva.
– Vérfarkas vagy Lucian.
Vérfarkas. Ez a szó, mint egy villámcsapás sújtott belém. Akaratlanul is elnevettem magam. Akkoriban az ember inkább hitt a hiedelmekben, mint talán a valóságban, de azért ez akkor is meredeken hangzott – ahogy ezt mostanában mondani szokták.
– Neem.- mondtam nevetve. Ez azért túlzás. Nem ejtettek a fejedre kölyök korodban? Vér-farkas! Cöhh ezt a baromságot.
– Egy likantop Lucian.- vágott közbe fanyar megjegyzéseim sorozatába olyan komolyság-gal hogy szó szerint az arcomra fagyott a mosoly. Most mondtad. Észleltet a változásokat.
– Igen, de azok…
– Azok előjelek, mint már mondtam. Élesebb hallás, mint a farkasé, élesebb látás, és foga-dok, ha beleszagolsz a levegőbe, akkor meg tudod mondani, hogy abban a bokorban…
– Egy nyúl vájt járatot alatta. – vágtam közbe mikor a felismerés észhez térített. – Istenem! Ez képtelenség.
– Nagyon is valóságos és hidd el Istennek semmi köze hozzá.
– Még jobban összezavarodtam. Most már nem értek semmit.
Elkapott a félelem. A szemeim ide-oda ugráltak, és úgy kapkodtam a levegőt, hogy majdnem elájultam. Ezer és ezer gondolat cikázott a fejemben, ezer és ezer kérdést fölvetve.
– Mondj el mindent. – szóltam beletörődötten.
– Én nem voltam ott mikor történt, – kezdte a mesélést Astaroth – de jártam a táborban mi-előtt ide jöttem volna, és mindent megtudtam rólad. Nem sokkal azután érkeztem oda, ahogy te ott jártál…

IV Marcangoló Tartózkodási hely: Topolya

– Üdvözöllek köztünk ismét Astaroth. Köszönöm, hogy gyorsan segítségemre siettél. – üdvözölte az újonnan érkezettet a patriarcha.
Ulfarnak hívták. A falka – ahogy ők nevezték magukat – vezére volt. Hatalmas majd két mé-ter magas „ember”. Egy ősi germán harcos nemzedékből származott. Emberi külsővel is fé-lelmet keltően, és tiszteletet parancsolóan nézett ki. Mindig könnyű bőrpáncélt viselt. Mely csak a mellkasát, és a hátát fedte. A lábait mindig szabadon hagyta. Csak egy bőrcsizma volt rajta. Hatalmas izomtömegek borították testét, tetőtől talpig. Fegyvere egy, a testének méreté-hez éppen illő hatalmas kétélű kard volt, melynek pengéjét míves rúnák díszítették. Markola-tában pedig egy ismeretlen sötét kő díszelgett. A kard pompásan kovácsolt penge volt, gondo-san kikészítve. Mindig az oldalához kötve járt kelt, olyan könnyedséggel, mintha súlytalan lenne. Nem csak kiváló harcos volt, hanem jó vezető is. Nem ő volt a legidősebb – ezen most azt értem, hogy nem ő volt az első, aki vérfarkassá vált a falkában – de harci tapasztalata, és taktikai szervezőképessége, magasan a többiek fölé emelte. Akkoriban pedig nem kellett több ennél.
Astarothtal úgy ölelték egymást, mintha régről ismerősök lettek volna. Barátságban köszöntve körbevezette az ideiglenes táborban, majd a kötelező udvariaskodás után rátértek a tárgyra, mely miatt Astarothnak ide kellett utaznia.
– Hívtál. Üzented szükség van rám. – kezdte el a beszélgetést a vándor. Nagy gondban le-hetsz, ha rám van szükséged. Mi lehet az, amivel nem tud boldogulni egykor volt kiváló tanítványom.
– Jöjj öreg barátom, menjünk a szállásomra, ott nyugodtan beszélhetünk. Kövess!
A táborban volt egy valamivel szilárdabbra épített épület, ami nagyobb is volt a többinél. Az volt Ulfar szállása, mely egyben a gyűlések színhelye is volt. A berendezés nem volt nevezhe-tő berendezésnek. Volt egy hatalmas kő, mely asztalként szolgált, és egy ideiglenes tűzhely, ami pontosan a helység közepén helyezkedett el, melynek füstje a tető közepén lévő nyíláson, szabadon távozhatott. A tűz nem égett. Csak főzésre és éjszakai fűtésre használták, mert nem akarták, hogy a füstöt messzire vigye a szél. A rejtőzködés volt az első, melyet figyelembe kellet venni a túlélés végett. Ülőalkalmatosság gyanánt, avarral tömött szőttes szolgált. Né-hány kisebb, nagyobb tárolóedény, egy nagy láda, és egy nyitott tároló polc, melyben fegyve-rek, páncél kiegészítők és egyéb harchoz szükséges kellékek sorakoztak Bentebb mentek, majd leültek a kőasztal köré, amin csekély mennyiségű étel volt.
– Üljünk asztalhoz, öreg barátom. Az étel finom. Használd egészséggel.
– Köszönöm. Megéheztem a hosszú úton. – mondta, és vágott egy szelet húst, a sült vad-disznóból. – Kezd el a mondandódat! Találjunk gyorsan megoldást arra, ami az mi szíved nyomja.
– Attól félek nem lesz ilyen egyszerű. – válaszolta gondterhelten. – Valami készülődik. Nagy a csend mostanság. Az emberek egyre inkább bentebb merészkednek a rengetegbe. Attól félek, nem fogjuk sokáig a babonák mögé rejtőzve meghúzni magunkat itt.
– Ez igaz. Már észlelhető ennek a jele. Keleten, már kisebb rajtaütések is voltak. Kisebb nagyobb sikerrel, de ennél többet még én sem tudok. Viszont nem hiszem, hogy a nagy Ulfar ezért kéretett magához. - mondta, és közben mosolyra húzta a száját ezzel is oldva a hangulatot.
– Jól érzed barátom. Nem ez az igazi gond. A változás szele hamarosan elér minket. Még nem tudom, hogy ez hogyan fogja sorsunkat befolyásolni, de én fel akarok készülni rá. Nem szeretem a véletleneket.
– Mint mindig, most is előrelátó vagy. Ezért vagy még életben, bár furcsa ilyet mondani egy halhatatlannak. – szólt közbe a vándor, és mind a ketten elmosolyodtak. Folytasd!
– A mostani helyzetet nem tarthatjuk fenn sokáig. Nem vagyunk biztonságban, ha nem ko-vácsolódunk össze egy közösséggé. Muszáj egyesíteni a törzseket. Halhatatlanság ide vagy oda, csak akkor maradhatunk erősek, ha összefogunk, és rejtve maradunk.
– Nem tudsz rejtve maradni Ulfar, ezt te is tudod. A holdat nem veheted semmibe. Vala-hányszor feljön a telihold, az ember megszűnik létezni, és bizony az ösztönt nem lehet le-győzni. Enni fogtok, és ez ellen nem tudsz tenni semmit.
– Te tudsz ellene tenni, és engem is megtanítottál, hogyan irányítsam a holdat.
– Ez igaz viszont szinte te vagy itt a legöregebb. Te is tudod, hogy hosszú időnek kell letel-nie, míg erre valamennyiünk képes lesz. És még akkor sem biztos, hogy mindenki képes lesz rá.
– Igazad van, mégis ez az egyetlen esélyünk. Én már elkezdtem erre fölkészíteni a többie-ket.
– Te vagy a vezér Ulfar. A te felelősséged. Abban viszont igazad van, míg nem alkotunk egységet, nem vagyunk más, mint egy gyülevész csorda. Viszont Egyedül nem leszel ké-pes ezt végigcsinálni.
– Ezért vagy itt te. Astaroth.- mondta határozott nyomatékkal, ahogy egy vezetőhöz illik.
– Te is tudod. Én nem tartozom senkihez. Nem fogok maradni.
– Nem is ezt kérem tőled. A sors új utat nyitott meg előttem. Egy lehetőség, ami még pár napja nem is létezett. Kinyújtotta felém kezét, és én nem voltam rest utána nyúlni.
– Én szoktam az embereket őrületbe kergetni azzal, hogy rébuszokban beszélek. Kérlek, ne vedd el a kenyerem – monda ércelődve, melyen mind a ketten jót nevettek. – Kíváncsivá tettél, hallgatlak, de most légy egyenes és lényegre törő.
– Ahogy akarod. Mind ez pár napja történt. Hatalmas és véres csata kezdődött a déli határ-vidéken. Páran az öregek közül, és néhány ifjúval lementünk a helyszínre, mint rendesen, hogy összeszedjünk mindent, ami használható. És hogy húst vigyünk a ketrecben lévők-nek. Ilyen csatát még nem láttam, pedig harcos létemre nagyon sokban részt vettem még azelőtt. A honvédők legalább kétszeres túlerőben voltak. Mégis úgy hullottak, mint a le-gyek. Az idegen földről jöttek, bár kevesebben voltak olyan szervezett egységben, és fe-gyelemben harcoltak, még a pokol kellős közepén is, hogy szinte nem lehetett fogást ta-lálni rajtuk. Az első jel ez volt. Lenyűgözött ez a taktika. Ráébresztett engem arra, hogy ilyen egységgé kell kovácsolódnunk, hogy túléljük az eljövendőt. Már föl is adtam, hogy győzünk mikor egy kisebb klán jelent meg, és valahogy egységesítette a barbárként har-coló hordát. Iszonyatos iramban támadtak, és mint akiket az őrület kapott el úgy harcol-tak, és marcangolták az ellenséget, míg annak valahogy megtört a morálja. Győztünk, de iszonyatos veszteségeket szenvedtünk. A csata után kimentünk a harctérre és kezdtünk hasznos dolgokat keresni. Fegyvereket, aranyat, húst. Már majdnem végeztünk, mikor megláttam azt az ifjút egy fa tövében eldőlve, aki a kisebb sereget vezette. Odamentem hozzá. Eszméletlen feküdt, de halottam a szíve dobbanását. Még élt, de csúnya sebet ka-pott. Ki akartam venni a kezéből a kardot, de még úgy ájultan is olyan erővel szorította, hogy nem tudtam kivenni a kezéből. Ekkor jöttem rá. Túl értékes ahhoz, hogy elmenjen. Már készültem megharapni, mikor, a nemesek egy csoportja közeledett, jó néhány har-cossal. Jobbnak láttam a zsákmánnyal elrejtőzni, úgyhogy a sorsára hagytam, és a szeren-csére bíztam magam. Ami ott függött tőlem karnyújtásnyira.

IV Marcangoló Tartózkodási hely: Topolya

Ekkor belépett egy ifjú a helységbe. Ifjú volt, mert kinézetre nem lehetett több huszonhárom évesnél, és ifjú volt, mert az új élete is csak három éve kezdődött. Kíváncsian, és némi bátor-talansággal lépett be, hiszen tudta, hogy az „utazó” van bent, kiről már hallott legendákat, és tudta, hogy Ulfar mentora volt, akkor pedig igencsak öreg lehet, mert Ulfar is több mint száz éve vérfarkas már. Kíváncsisága, és csodálata erősebb volt bátortalanságánál, ezért mind in-kább közeledett egyre bentebb a terembe.
– Ő itt Ulrich. – állt fel az asztaltól, és mutatta be az ifjoncot Astarothnak Ulfar.
– Megtiszteltetés hogy találkozhatok az „utazóval” magával. – nyújtotta kezét bátran az idegen felé, s az viszonozta a szívéjes üdvözlést. – Vezérem! - biccentette meg fejét Ulfar felé a tiszteletadás jeleként.
– Ülj le közénk, és mesélj el mindent, amit tudsz Lucianről! – kínálta hellyel Ulfar.
– Egy faluból származunk – kezdte el. Nevét ismeri mindenki, aki a Négy-hegy között él. Még a király is elismeri családjának nevét, habár nem nemesi származásúak. Apja volt az ki hírnevet szerzett Baladlor családnak. Hasufel, az apja számtalan csatát megnyert, és jó stratéga volt, annak ellenére, hogy nem volt hivatásos katona, és nem volt az udvarnál so-ha. Eleinte csak saját klánját vezette csatában, de végül a szomszédos klánokat egyesítette és a vezetése alá vonta őket. Mivel nem volt nemesi származású, nem kaphatott tényleges vezetőségi posztot, ezért a király az összevont klánok vezetésére egy nemest küldött az udvartól. A klán, és még a helytartó is elismerte tényleges vezetőnek Hasufelt. Halála után fia, Lucian lépett a helyére. Apja nevéhez méltóan harcolt, és vezette a klán seregét a harcokban. Neki köszönhető, hogy a Négy-hegy közti tartományok az ország legerősebb védelmi vonalává vált. Lucian, még apjánál is nagyobb, harcos, és meg merem kockáz-tatni, nagyobb stratéga is. A hódítókat is ő állította meg. Szinte bele is halt.
– És ő volna az, akit te a szerencsecsillagodnak vélsz barátom. Hisz te is jó vezető vagy. Miért kéne egy vetélytárs? Ráadásul túl ismert, ha igazat adunk az ifjú szavainak. Nehe-zen maradhatna titokban a kiléte. Túl ismert.
– Minden szó, amit mondtam igaz. Páratlan katona. – csattant fel az ifjú védve szavait.
– Csak ellentéteket fog szülni jelenléte a falkában. Megoszthatja az embereket. Elveszíthe-ted a posztodat, és akkor egyikőtök meghal.
– Szükségem van egy utódra. – szólt közbe Ulfar olyan hangsúllyal mintha mázsás teher esett volna le szívéről.
– Utódra? – kérdezte értetlenül Astaroth. Miféle utódra? Mit forgatsz a fejedben.
– Terveim vannak barátom. Hosszú időre szóló terveim. És te is tudod, nem vagyunk se-bezhetetlenek. Halhatatlanok talán, de sebezhetetlenek nem. Balesetek pedig vannak. És ha én már nem leszek, biztonságban szeretném tudni az álmaimat.
– Álmodozó lettél? – kérdezte gúnyos mosollyal az arcán Ulfart az utazó.

IV Marcangoló Tartózkodási hely: Topolya

A két öreg vitája még sokáig tartott. Ulrich csak ott ült és figyelte őket miként támad érveivel Ulfar, és miként hárít a tapasztalatával Astaroth. Mint ahogy feje ide-oda járt a szópárbaj kö-zepette, úgy cikáztak fejében a gondolatok, mi lesz ennek a vége, és milyen döntés születik. Mi lesz barátjának sorsa. Persze ezen vitákból több dolgot tudott meg létezésükről, fajuk ter-mészetéről, és múltjáról, mint azt előre sejthette volna. Olyan titkok hangzottak el a vita he-vében, amelyeket talán sosem tudott volna meg. Ezért bármennyire is aggódott barátja sorsá-ért, szerencsésnek tartotta magát, hogy most ott ülhet közöttük. Hosszú órákig eltartott, amíg valamelyest dűlőre jutottak. Hogy melyik engedett azt nem tudja senki. Ulfar elszánt volt a végletekig, Astaroth pedig kezdte belátni reménytelennek tűnő helyzetét.
– Kell az a fiú! – kezdte lezárni ezzel a hosszas vitát Ulfar. – Érzem minden zsigeremmel. Mintha önmagamat állítanám egy olyan út elejére, aminek nem látom a végét, és nem tu-dom, hogy meddig járható csak azt, hogy megy előre. Rálépve, még ha az ismeretlenbe is haladunk, de haladunk. Nem pedig egyhelyben kaparunk, mint valami kutya.
– Nem vagyunk kutyák! Az már biztos. – mondta az utazó olyan beletörődött nyugodtság-gal, mint aki tudja, ezt a csatát nem nyerheti meg. – Elszántságod már-már sértő. Kezdem azt hinni, hogy olyan dolgok vették kezdetét itt a rengetegben, amiben nekem már nem-igen lehet beleszólásom.
Hirtelen megállt benne a szó. Arca elsápadt, és szűk vágású szemét olyan nagyra tárta, mintha európai ember lenne. Elméjében egy gondolat vágott utat. Egy gondolat, mely először meg-rémítette, majd aggodalommal töltötte el. Visszaült helyére és próbált megszólalni, de nem tudott. Egy kérdés fogalmazódott meg benne, de már arra is tudta a választ. Vett egy nagy levegőt, és inkább kimondta azt, amit kötelességének tartott, kimondani.
– Mond miért hívtál ide barátom? Mert, hogy nem a tanácsomért az egyszer biztos. Félek, már megtetted az első lépést.
– Úgy, ahogy mondod. Felajánlottam neki.
– Te vagy nagyon okos vagy, és tudod, hogy mit csinálsz, vagy nagyon - nagyon ostoba.
– Bízom a megérzéseimben. Felajánlottam neki a választás lehetőségét, és ő elfogadta.
– Azt szeretnéd, hogy tanítsam igaz? – kérdezte kicsit aggódva.
– Igen. Ha van, aki meg tudja ismertetni mindennel, amit tudnia kell a következő holdtölté-ig, akkor az te vagy.
– Miért nem te tanítod – mordult fel Astaroth érzékeltetve, hogy nem tetszik az, amire Ulfar készül.
– Meghaladja az erőmet. Ezt te is tudod.
Ezzel a mondattal zárta le a „vitát” Ulfar. A vándor beletörődve sorsába csendben ült, és fala-tozott. Mindhárman csatlakoztak hozzá. Néha, egy – egy nem tetsző megjegyzés elhangzott az asztalnál, de egyik sem szült új vitát. Másra terelődött a szó. Beszéltek régmúlt dolgokról, közös emlékekről. Az ifjú ott ült köztük és figyelt. Néha – néha beleszólt ő is. Nem küldték ki a dolgára, hagyták, hogy ott legyen velük. Egy hosszasabb csend után Astaroth a fiú felé fordult:
– Te is segíteni fogsz nekem. – mondta szigorú szavakkal.
– Én ugyan miben tudnék segíteni? –kérdezte kissé meglepődve.
– Társa leszel és segíted, amiben tudod, ha én már nem leszek itt.
– Hisz én magam is vajmi keveset tudok. Mit tudnék én tanítani neki, vagy akár csak a se-gítségére lenni. – mondta Ulrich, s olyan vegyes érzelmek dobogtatták meg szívét, hogy egyszerre aggódott, félt, de mindenek előtt büszke volt, hogy ily fiatalon ilyen fontos te-endőket láthat el a falkában.
– Akkor majd egymástól fogtok tanulni. – válaszolta kimért hangon az utazó. – Egymás gyengeségét kell majd erővé kovácsolnotok. Az a tapasztalat, mely önmagától ívódik a zsigerekbe, hosszabb és tartósabb minden más oktatott dolognál.

IV Marcangoló Tartózkodási hely: Topolya

Szokatlan csend következett. Mintha a tábor is egyszerre csendesedett volna el. Eldöntetett. Ezt mid tudták akkor. Eldöntetett egy bizonytalan jövő, eldöntetett a törzs sorsa, és eldöntetett két ifjú jövője is. Ulriché, aki kinőhet a törzsben betöltött szerepéből, és nagyobbá válhat, mit sem azt elérhette volna, és Luciané, aki még csak nem is sejti, hogy milyen nehézségek vár-nak rá. Akinek még a jövője még kétesélyes dolog. Neki még választania kel. Döntenie életé-nek újabb szakaszáról.
Miután mindent megbeszéltek Astaroth kíváncsi volt Lucian megtalálásának históriájára. Ho-gyan támadták meg kicsiny karavánját hazafelé menet, és hogyan állították választás elé. Még sokáig élvezték egymás társaságát. Ettek - ittak, mintha soha nem jönne el a holnap. Astaroth minél többet hallott a fiúról annál inkább kedvet talált feladatában. Nem volt már annyira el-lenséges a gondolattal szemben. Hogy a mézsörnek köszönhető-e vagy nem, de mire nyugo-vóra tették fejüket Astaroth már igencsak érdekes kihívásnak vélte a dolgot. Ulrichnak is egy-re inkább megjött a bátorsága, de azért ügyelt arra, nehogy elbízza magát. Tudta ekkora lehe-tősége nem fog adódni az életben megint. Az élet pedig az ő számára igen csak hosszúra nyú-lik.
Astaroth nem töltött sokat a táborban. Sürgette őt az idő. A holdtöltéig szerencséjükre volt még négy hetük. Ami igen csak kevés idő arra, hogy egy összezavarodott embert a halha-tatlanok ösvényére tereljen. Ulfar is tábort bontott. A hirtelen összetákolt kunyhókat szétbon-tották, és gondosan eltüntették a nyomokat maguk után. Délnek indultak mélyebbre az erdő belsejébe. Biztonságosabb helyet keresett maguknak. Most nem kerülhetett semmi szín alatt előtérbe. Rejtve kellett maradniuk, hiszen a várható eseményekre neki is fel kellet készülnie. Az előkészületek tehát elkezdődtek. Ulrichre még nem vártak feladatok. A falkával maradt és rövid időn belül, fiatal kora ellenére Ulfar jobb keze lett. Astaroth mielőtt elindult nagyot szippantott az erdő friss levegőjéből, erőt merített belőle, mert tudta, hogy ha nem végez gyors és eredményes munkát, akkor nagy veszteség érhet mindenkit. Minden ügyességét, és tapasztalatát be kell vetnie, hiszen az egyetlen, ami ezt a kis tervet előre lendítheti az nem más, mint a szabad akarat. Lucian szabad akarata.

Vendég

*Reggel volt. A Nap még alig látszott a Tempalier hegység fölött. A levegő hűvös volt és páradús, szinte harapni lehetett a levegőt. Csend volt. Csak a szél sűvítése és a fák suhogása zavarta meg néha ezt az állapotot. Oronar tudta hogy csenben kell lopóznia, mert ha megérzik az állatok a szagát akkor hiába a küldetés. oronar leguggolt és megnézte a lábnyomokat. Még frissek voltak. Elindult szépen lassan miközben érezte, hogy nemsokára megpillantja az állatokat. Már egy jóideje követte az állatokat, de nem sok reményt táplált abba, hogy megtalálja őket. Egyszercsak egy tisztásra ért, ami teljesen ködbe volt burkolózva. Ez volt neki a szerencséje, hisz pár lépés múlva megtalálta a csordát. Körbenézett és figyelmesen szemlélte a békésen legelő állatokat. Kereste az ő kiválasztottját de seholsem találta. Körbe járta észervétlenül a csordát de nem lelt rá jövőbeli áldozatára. Már régóta követte őket megállás nélkül, tehát nagyon megéhezett már. Leüllt és elővette kis tarisznyáját, és nekikezdett az étel elfogyasztásához. Telt-múlt az idő és Oronar egy különös hangra lett figyelmes. Most hallotta előszőr az elmúlt napokban. Sokat gondolkodott mi lehetett az, mire rájott hogy ágak roppanását hallotta csak. Eleinte nem foglakozott vele, de amikor rájött hogy az ő prédája hiányzik a csoportból azon kezdett el gondolkodni, hogy nem lehetett-e ő az. Ezen tűnődött miközben elfogyott az ennivalója. Már készült volna felállni amikor meghallotta megint a gallyak recsegését. Oronar nem gondolkodott sokáig. Egyből az íjához nyúlt és egy nyilvesszőhöz. Gyorsan felpattan és megfordult. Ezalatt az idő alatt teljesen felkészült és felkészítette az íját is a lehetséges összecsapáshoz. Felnézett és meglátta maga előtt a 2m magas állatot. Nem volt ez más mint egy jól megtermett vérfarkas. Kilőtte rá a nyílvesszőjét olyan sebesen hogy a nyílvessző szinte kettészelte a levegőt. A vérfarkasnak nem volt esélye arrébbugrani. De volt olyan ügyes hogy megpróbált elugrani. A nyílvessző a lábába furdódott bele. A vérfarkas felordított és kitépte a nyílvesszőt a lábából. Csak úgy ömlött utána a vér de ezzel mit sem foglakozva elindult Oronar felé. Oronar ezalatt gyorsan felajzotta íjját újra és mégegyet beleeresztett a vérfarkasba. Ez hatásosabb volt mint előző próbálkozás. Egyenesen beleállt a vérfarkas gyomrába. A farkas léptei egyre lasabbodtak. oronar azthitte ennyi volt a kűzdelem, de tévedett. A farkas lassacskán odaért Oronarhoz aki egy kicsit megilyedt. gyorsan előrántotta kardját és védekező állásba állt be. A farkas nagy üvöltéssel támadott, de oronar sikeresen hárította a támadást. Ez a csata így ment egy darabig, mígnem a farkas kifáradt. Ekkor Oronar helyzeti előnyét kihasználva megragadta a kardot és elkezdett energiát gyűjteni a körülötte lévő atmoszférából. A farkas csak támadott de mindd sikertelen volt. Oronar mikor már úgy érezte elég nagy energiát halmozott fel a kardjában. A kard csak úgy ontotta ki magából a kék lángokat. Oronar megszorította kardját és felkészült az utlsó csapásra. A farkas eközben is csak támadott és sikerült neki megsebezni Oronart. De Oronar ezzel már nem törődött. Megsuhintotta a kardját amely egy jólirányzott mozdulattal kettészelte a farkas testét. A farkas összesett. Oronar ezután levágta a bizonyítékot, ami nemmás volt mint a farkas feje. Belerakta immáron üres hátizsákjába, felkapta íjját és elindult hazafelé a bizonyítékkal a hátizsákjában. oronar remélte, hogy ennyi elég lesz ahoz, hogy megválasszák vadásznak.../folyt. köv./

IV Marcangoló Tartózkodási hely: Topolya

4.

A liget gyönyörű pompában díszelgett. Nyoma sem volt az elmúlt napok zord, esős hangulatának. Minden tiszta volt, és olyan érzés kerítette hatalmába az embert, mintha látná, ahogy a föld lélegzik. A szomszédos erdő fái délcegen nyújtóztak az egek felé, és játszi könnyedséggel hajladoztak a széllel, mely néha-néha beosont a koronájuk közé. Szép volt látni ilyennek a világot. Astaroth csak mesélt, és mesélt. Szavai mélyen belém hasítottak. A valóság fájdalmát próbáltam enyhíteni az elém táruló látvánnyal. Néha már nem is hallottam szavait úgy elmerengtem azon, ami körülvett. Olyan volt mintha először láttam volna meg a napvilágot. A szavak melyeket hozzám intézett Astaroth kemények voltak és fájón igazak. Még akkor is, ha nem akartam elhinni azt, amit mond. Folyamatosan ellent mondtam magam-ban azzal, ami éppen elhangzott. Ezért is próbáltam pajzsként gondolataim elé vetni a lát-ványt, mert volt, amit nem is akartam meghallani. Legbelül mégis tisztában voltam azzal, hogy nem lehetek már soha az, aki egykor voltam. Nem szóltam közbe egyszer sem. Igazából nem is tudtam volna mit szólni. Astaroth elmesélt mindent, töviről hegyire nagyon részlete-sen. Ahogy telt az idő mind inkább többet tudtam meg magamról, és mind inkább kezdett kibogozódni az összekuszálódott életem. Már nem tűnt elképzelhetetlennek a dolog.

IV Marcangoló Tartózkodási hely: Topolya

Minden egyes mondatával Astaroth azt érte el, hogy egyre jobban valóságosnak tartottam mindent, mit előtte csak szóbeszédnek, és babonának hittem. Hátam nekidöntve az öreg tölgynek, kezdtem elfogadni a tényt, hogy nem vagyok már a régi. Néha - néha ránéztem Astarothra mesélés közben, és néha csak úgy elnéztem mellette elgondolkozva, elmerengve, mintha az egész csak egy álom lenne és kerestem az utat vissza a valóságba. A valóság vi-szont nem volt más, mint Astaroth szavai, aki rendíthetetlenül mesélte mind azt, ami a tábor-ban történt. Amikor Astaroth befejezte a mesélést, és érdeklődve figyelt. Próbálta a szeméből kiolvasni gondolataimat. Nem kérdezett semmit, de én sem tudtam kérdezni. Valami belül mélyen egyetértett az utazóval.
– Megtudtad hát létezésed okát. Azt hogy épülhettél föl a biztos halálból..
– És azt hogy halt meg Sven. – mondta Lucian szomorún belebámulva a messzeségbe, és egy pillanatra átvillant az agyán, hogy ő is ilyenné fog válni. – Én nem leszek ilyen. Én nem fogok embereket lemészárolni. Katona vagyok, ki a hazát megvédeni hivatott, nem holmi..
– De fogsz Lucian. A farkasnak ezen ösztöne ellen még én sem vagyok hatalmasabb. Tart-hatom akármilyen kordában a bennem lévő bestiát, uralni sosem fogom. És erre te sem leszel képes. Ezért vár rád még egy döntés, de annak még nincs itt az ideje. Meg kell tud-nod mindent arról, kik is vagyunk valójában. Meg kell tudnod mindent arról, hogyan ta-lálj helyet magadnak ebben a világban, és meg kell tanulnod, hogyan kezeld, és alkal-mazkodj önmagadhoz.

IV Marcangoló Tartózkodási hely: Topolya

Astaroth szavai, még most is itt csengenek a fülemben. Ennyi hosszú év után oly tisztán hal-lom őket, mintha a ligetben lennék, és a hátam nekidönteném a tölgy kemény kérgének. Min-den, ami akkor elhangzott úgy hatott rám, mintha új lennék ebben a világban. Az érzéseimet félretettem és minden erőmet arra koncentráltam, hogy nyomot hagyjanak bennem a tanítás anyagai. Mert elkezdődött Lucian Baladlor tanítása, hogy azzá váljon, amitől rettegett egész-életében.
– Mit kell tennem, mond! – Kérdeztem az utazótól.
– Csak figyelj, és ha valami kérdésed, van rögtön szakíts félbe. Nem is tudom hol kezdjem.
– Kezd az elején honnan jöttünk? Ki volt az első?
Másra szinte nem is tudtam gondolni. Az első pillanattól kezdve ott motoszkált bennem ez a kérdés, de féltem föltenni. Nem akartam tudni róla, de ez megváltozott. Akkor már mindent tudni akartam.
– Nem tudom létünk pontos eredetét, sem azt hogy ki volt az első. Számos mendemonda kering létezésünkről, de nyomát még nem találtam semmilyen írásnak, ami konkrétan leírta volta származásunk okát, és eredetét. Egyesek szerint az ótestamentumban található némi uta-lás, de számomra ez a könyv nem bír elég hitelességgel.
Astaroth, nem volt keresztény. Mesze keletről érkezett, ahová még a keresztes háborúk nem ütötték fel a fejüket. Hogy miben hitt nem tudom a mai napig sem. Sosem mondta, és én nem kérdeztem tőle.
– Isten nem teremtethetett ilyen borzalmat.- mondtam hitemet pajzsul tartva magam elé. Istenkáromlás lett volna ezt szó nélkül hagynom, és eretnekségért jobb esetben felkötöt-tek volna. Belém rögzült ösztön volt, de Astaroth csak nevetett rajta.
– Úgy tudom az ördögöt is a te istened teremtette. – mondta, és arcán elégedett vigyor ült, hogy belém tudta tapasztani a szót, hiszen ezzel sarokba szorított. Nem voltam akkoriban nagyvilági ember. Sőt még olvasni, és írni sem tudtam, de egy magamfajtának akkor nem is volt rá szüksége. Nem szóltam inkább, hagytam, hogy Astaroth folytassa a tanítást.
– Az első és legfontosabb dolog. – kezdte el újra- hogy halhatatlan vagy Lucian. Nem fog rajtad a halál.
– Halhatatlan? Ez tetszik. – találtam akkor még ezt igen jóleső mellékhatásnak.
– Vigyázz szavadra! – lett ismét komor Astaroth – Meg van az oka, hogy az embernek mi-ért kell az idő múlásával megöregednie és meghalnia. Először hatalmasnak érzed magad a halhatatlanság miatt, de ne feledd inkább átok ez, mint áldás.
– Átok, mi lehet rossz abban, hogy tudod úgy mész csatába, hogy estére átölelheted fiad. – gondoltam bele akkor még nemes egyszerűséggel.
– Ez igaz de nézd az érem másik oldalát. Ott leszel akkor is mikor szeretted sírba szál, té-ged egyedül hagyva az örökké tartó magányban. Egy idő után ki fogsz találni magányod útvesztőjéből, és találhatsz társat ismét, de eszedbe fog jutni, míg ő öregszik, te még min-dig fiatal maradsz. Félni fog tőled, mert nem érti meg miért van ez így

IV Marcangoló Tartózkodási hely: Topolya

Ezeket a szavakat rosszabb volt hallani, mint az eddig elhangzottakat. Így tényleg nem gon-doltam bele. A mai napig nem tudtam megszokni ezt az érzést. Lelkem ismét komorabb lett. Fiam sírkövét, és unokáim sírköveit láttam magam előtt. Önmagam, pedig az örökké tartó gyász fojtogató magányában.
– Nem való apának fiát temetni. – mondtam akkor, mikor gondolataimból ismét visszatalál-tam.
– Nem fogod Lucian! És ez egy másik fontos dolog, amihez az életed hozzá kell alakítanod.
Nem tudtam elképzelni mi lehetne még ettől is rosszabb. Az a kíváncsiság, ami már kezdett előfurakodni lelkemből, mér nem is akart kikívánkozni. Ismét azt éreztem, hogy jobb volna talán a boldog tudatlanságban megmaradni. Ekkor Apám szavai hangzottak el fejemben mikor az első csatámra készültem, és nem értettem miért kell elmennem és embereket ölnöm, mikor Isten tanításai közül az elsőnek lévő, az hogy „Ne ölj!”.
– Fiam. Isten életed során számos utat fog neked kijelölni, melyen végig kell menj! Nem kérdezheted az okát, és vonhatod Istent felelőségre ezért. Istennek megvannak a maga szándékai, és az út, amit eléd tárt az Ő akaratát hivatott képviselni. Neked nincs más dol-god, mint elindulni rajta és Isten kegyelmére bíznod magad. Most az utad az, hogy mel-lettem harcolj, és hozz dicsőséget nevedre, és országodra.
Ezek a szavak voltak azok, amik ismét nem engedtek letérni erről az „útról”, és hagyták, hogy Astaroth folytassa, amibe belekezdett.

IV Marcangoló Tartózkodási hely: Topolya

– Nem vagy már ember, ezt ugye tudod.
– Igen tudom.
– Viszont nem vagy farkas sem.
– Azt látom. – mondtam ércelődve.
– Két külön faj keveréke vagy. Egy korcs, ha úgy tetszik, de én inkább azt mondanám, e két nemes faj legjobb keveréke. Csak így egy kicsit hosszú. – mondta, és mosolyra húzta a száját. - Szóval két igen domináns faj keverékei vagyunk, s mint ahogy az emberek szok-ták keverni a lovakat a szamarakkal, hogy egy erősebb, nagyobb, jobban haszonra fogha-tó állatot tenyésszenek ki. Talán úgy kombinált minket össze az anyatermészet, hogy erő-sebb, dominánsabb, fajt hozzon létre.
– Eddig világos, és mi a gond.
– A gond ott van, ami az öszvér eseténél is. Se nem ló, se nem szamár. Éppen ezért nem képes öszvér öszvért nemzeni, mint ahogy kevert faj lévén te sem vagy képes utódot nemzeni. Neked nem születhetnek gyermekeid Lucian, és ezzel meg kell békélned.

IV Marcangoló Tartózkodási hely: Topolya

Az érzés leírhatatlan volt. Nem kaptam levegőt, és a tehetetlenségem okán sírva fakadtam. Úgy hullottak alá könnyeim, mintha emberségem a csillogó vízcseppekben hagyná el teste-met. Képtelen voltam még csak ránézni is Astarothra. Gyűlöltem, és gyűlöltem Istent is. Mi-ért jelölt ki nekem ilyen keserű utat. Miért emelt ki az emberek közül és taszított a magasról le a mélységes mély magányba. Persze ma már másképp látom ezeket a dolgokat, de az az érzés örökre nyomot hagyott bennem. Megtanultam az idő folyamán együtt élni önmagam-mal. Mind közül ez volt a legnehezebb, de időm volt rá, hogy megbékéljen a lelkem. A vér-farkas fájdalma nem abból áll, hogy elvesztette lelkét, és örökkön örökké bolyongani fog a világban nem nyerve bebocsátást a mennyek kapuján. Korántsem így van. Lelke nagyon is a sajátja, hiszen lélek nélkül élni annyi, mint fájdalom nélkül élni. A vérfarkas fájdalmát nem ismeri semmilyen lény rajta kívül, hogy újból, és újból kénytelen elpusztítani mindazt a sze-retetet, ami élete során körülveszi. A barátokat, szülőket, asszonyait, a szeretőket, a lelki tár-sakat, mindent, ami egy halandónak élete során támaszául válhat. Új élete kezdetén hónapról hónapra kénytelen elpusztítani azokat, akik szívéhez a legközelebb állnak, akik körülveszik, és mikorra megtanulja kordában tartani a fenevadat, kénytelen lesz végignézni elmúlásukat, míg ő tovább folytatja életét. Nem találhat soha társra, hosszú élete során. Csak fajtársai eny-híthetik ezen fájdalmát, de ők is csak enyhíthetik, megszüntetni nem tudják. Megtanultam ezzel együtt élni, de csak a fájdalomhoz szoktam hozzá. Soha nem szabadulhatok meg ettől az érzéstől. Ezért vágyom most is a többiek után. Egyre erőteljesebben érzem a szélben az illatot, mely messzire csalogat engem. Még várok, még nem megyek. Élvezem még egy ki-csit ezt az új érzést. Miközben fekszem fönn a toronyházam tetején, úgy érzem, olyan közel vannak hozzám a csillagok, hogy eggyé válhatok velük. Gondolataim ismét kiszabadulnak térből, és időből.

– Ezért kell elhagynod őket Lucian. A barátaid, a szomszédokat, a falubelieket, édesanyád és a húgod is. Veszélyes vagy rájuk nézve. Tudom, hogy azt hiszed nincs az az erő, ami rábírhatna, hogy árts nekik, de ez nem így van. Bántani fogod őket. Amikor feljön a teli-hold nem tudod megfékezni a farkast magadban, és akkor az már nem te leszel, hanem egy bestia, akit az ősöktől örökölt végtelen gyűlölet hajt elpusztítani mindent, ami él és mozog. Enni fogsz, és ezen nem változtathat senki. Olyan szokásaid lesznek, melyek fé-lelmet keltenek az emberekben. Félni fognak tőled, és kiközösítenek. Nem csak téged, hanem az otthoniakat is. A hátad mögött sugdolóznak majd, és meg is lincselhetnek. Sze-retteidet pedig megbélyegzik örökre. Hidd el, láttam már ilyet. Nem maradhatsz velük.

IV Marcangoló Tartózkodási hely: Topolya

Már nem lepődtem meg semmin. Astaroth oly hirtelen zúdított rám mindent, hogy nem tud-tam felfogni igazán. Egyszerűen tudtam, hogy igazam van, és szeretteim jutottak eszembe. Hogyan is búcsúzhatnék el tőlük. Ezt nem mondhatom el nekik. Mit mondhatnék, miért nem jövök vissza többé. Nem tehetem meg, hogy húgom ülve a szobában immár egyedül nézze azt az ajtót, amin várni fog halála napjáig.
– Miféle iszonyatos átok ez. – mondtam beletörődötten. – meghalni van kedvem, de arra képtelen vagyok.
– Ez nem egészen így van – váltott témát Astaroth. – Ez a halhatatlan dolog, csak a termé-szetes halálra vonatkozik. Mint mondtam betegségek soha nem támadnak, meg csontjaid hamar összeforrnak, és sebeid is nyomtalanul beforrnak. Kivéve persze azt az egyet – és az oldalamra mutatott oda, ahol Ulfar megharapott – az soha nem tűnik el. Mindig emlé-keztet arra, hogy ki voltál egykor. Ez is az egyik ok, amiért nem tudom, hogy ki lehet az első közülünk, hiszen nem találkoztam, még olyan fajtánkbelivel, kinek ne lett volna ilyen sebe. Nem vagyunk tehát sebezhetetlenek. Fajtársaink képesek elpusztítani minket. így tartva egyensúlyt köztünk. Kell valamitől félnünk, hiszen akkor káosz uralkodna, így pedig megvan a hierarchikus rend a falkában. Ezt viszont ráérünk jóval később megvitat-ni. El tud minket pusztítani a halhatatlanok másik faja. Azok, akik csak éjjel merészked-nek elől. A farkasok és a vámpírok útjai viszont ritkán keresztezi egymást. Nem törődünk velük, és ők sem velünk. Ők jobban kötődnek az emberhez, mi pedig a természethez. Mi-előtt a szavamba vágnál, őróluk is fogok beszélni, de az még ráér. El tud pusztítani az ember is. Igaz összesen egy alkalommal hallottam ilyet eddig. Az ember fegyverei hasz-talanok velünk szemben. Transilvániában viszont találtam egy feljegyzést miszerint egy pap megölt egyet közülünk. Egy gyertyatartót szúrt a farkas mellébe, és az szörnyethalt.
– Akkor a szentség megölhet minket – vágtam a szavába Astarothnak.
– Igen erre mi is gondoltunk, és kerültük is az egyházakat hosszú ideig, mígnem egy fel-szentelt pap is a testvérünk lett, és ez az elmélet alapjaiban megdőlt. Ma sem tudjuk, hogy hogyan volt képes egy ember legyőzni egy vérfarkast. Az ember valószínűleg rájöhetett. Északon, és keleten egyre több halálesetről hallani. Miután végeztem veled nyomban útra kelek, hogy megtudjam igazak-e a híresztelések.

IV Marcangoló Tartózkodási hely: Topolya

Újabb információ. Ez valahogy nem tűnt rossz hírnek. Azt azonban nem mondta el Astaroth, hogy egy vérfarkas képtelen elpusztítani önmagát, és képtelen hagyni, hogy elpusztítsák. Be-lül a bestia nem engedi ezt megtörténni. Csak méltó ellenfél küldheti halálba a vérfarkast. Legyen az ember, farkas, vagy éppen vámpír. A halálnak ezt az illúzióját meghagyta lelkem támaszának. Astaroth tudta most még jó, ha úgy hiszem bármikor „kiszállhatok”. Akkoriban még nem tudtuk, hogy azt a farkast, a mostani Romániában az ezüst ölte meg nem a pap. Az ember persze erre rájött, és megjelentek a vadászok kik ezüst fegyverekkel arra tették fel az életüket, hogy elpusztítsák e két borzalmat. Ne szaladjunk ennyire előre. Szóval nem ismer-tük, még az ezüst tisztaságának az erejét. Astaroth, jó pszichiáter lenne ebben a korban. Jól tudta, hogyan építse fel mondandóját. A borzalmas híreket előre vette, hogy azok eltörpülje-nek a vége felé. A tanítás még koránt sem kezdődött el, De a napnak vége lett. Mind a ketten haza indultunk. Astaroth nem mondott többet. Holnapra hagyta a folytatást. Hagyta, hogy gondolataimba merülve megemésszem a dolgot. Tudta, hogy nem zúdíthat rám mindent. Fo-kozatosan kell megbékélnem új életemmel. Otthon az ágyamban fekve, sokat gondolkodtam az elhangzottakon, de nem hozhattam még döntést. Éreztem, hogy többet kell még tudnom. Keserűségem ellenére kíváncsian vártam a holnapot

IV Marcangoló Tartózkodási hely: Topolya

A hajnal még ki sem bontotta szikrázó sugarait, de én már fent voltam. Egy darabig néztem a napot a szobám ablakából, ahogy lassan kúszik fel egyre magasabbra, hogy fényével betöltse ezt a planétát. Fölkeltem az ágyból és elindultam kifelé. A nyílt tűzhelyen még parázslott a tűz. Nem volt sok szoba a házban. Inkább csak hálóhelységek voltak. Végignéztem húgom és anyám alvó testükön, és szívem összeszorult. Arra gondoltam, hogy el kell majd hagynom őket. Olyan nyugodtan feküdtek ott, mintha minden rendben lenne a világban. Leültem húgom ágya mellé, és egy rakoncátlan tincset elhúztam az arcából. Ahogy megcirógatta arcát a hajszálai, kicsit kinyitotta a szemét, de látszott, hogy még fogva tartja az álom.
– Reggel van hát? – kérdezte álmatagon szemével keresve arcomat.
– Még a nap sem kelt fel teljesen. Aludj csak! Aludj! – Közben megsimítottam arcát, és ő becsukta a szemét. Megfogta a kezem, mely még lágyan érintette arcának puhabőrét, fél-álomban megszólalt.
– Azt álmodtam, hogy egy sziklaszirten állok, mely magasan nyújtózik a nap felé. Te pedig ott állsz velem szemben egy másikon. Karnyújtásra tőlem, de hiába nyújtom feléd kezem, te mozdulatlan maradsz, és csak nézel rám leírhatatlan fájdalommal a szemedben. Hiába nyújtózom, a háborgó óceán fel – fel csapva tajtékzó habjait választja szét a két partot, és hiába hívlak szavaim nem érnek el hozzád. – majd megszorította kezem és egy könny-csepp csordult ki szeme sarkából gyémántként ragyogva benne a szomorúság.
– Csak álom volt, csak álom. – válaszoltam halkan, de lelkem ordítva szorította össze szí-vemet. – Aludj! Meglásd a reggel annál csodálatosabb lesz.
Nem szólt többé. Elragadta az álom. Én felkeltem ágya mellől, és elindultam szinte csupaszon ki az ajtón. Kimentem az udvarra, és a még alig ébredő nap sugaraira emeltem tekintetem. Bőrömet csipkedte a hajnal hidege, de ez nem érdekelt abban a pillanatban. Lelkem háborgott. Ellentétek küzdöttek bennem. Az ember két arca. A testnek két arca. A mindent átölelő, és mindent elpusztító emberi vágy kettőssége, valamint a szívem és az eszem súgta gondolatok természetes kettőssége. Folyamatosam kerestem a kompromisszumot, de nem volt. Csak fehér és fekete lakozott most bensőmben. Nem volt átmenet. Nem volt középút. A nap egyre feljebb kapaszkodott, és űzte el a sötétséget, utat engedve a fénynek. Vágytam én is a fényre. A tal-pamat csiklandozta a harmattal teli fű, és bőröm minden pólusával éreztem a napnak sugarait. Eggyé akartam válni a természettel. Szélként szállni gondtalanul messzire. El ebből a világ-ból.
– Látom korán keltél ma. – szólt hozzám Astaroth, és ezzel visszahozva engem a valóság dermesztően hideg világába.
Körülnéztem és láttam, hogy az emberek elkezdték monoton napirendjüket. Észre sem vettem hogy elszállt az idő. Hirtelen remegni kezdett testem. Fáztam. Megfordultam és láttam Astaroth-ot, amint az ajtót támasztja vastag plédbe takarózva. Amúgy is vágott szeme mos még inkább résnyire szűkült, és mosolygott. Láthatóan élvezte a látványt, amit nyújthattam.
– Igen nem bírtam aludni tovább. Háborog a lelkem. – válaszoltam kissé vacogósan. – Túl sok bennem még az űr, és a fájdalom. Nem tudom mit kezdjek magammal Legbelül tu-dom mi folyik itt, de képtelen vagyok elfogadni. Nem tűnik valóságnak.
– Hidd el addig jó, míg nem tűnik annak. – mondta Astaroth, és közelebb lépve rám terítet-te a takaróját. – Ne törd a fejed. Gyönyörű napunk virradt ma. Ne rontsuk el sötét gondo-latokkal. Gyere tömjük meg a bendőnket. Aztán majd beszélhetünk a világ sötétebb dol-gairól. Amit ma mutatni akarok neked, azt nem lehet éhesen megmutatni. Gyere a csalá-dod finom reggelivel már minket. Ma komoly döntést kell hoznod. Nincs több időnk. Nem vagy még erre kész én úgy érzem, de úgy érzem meg fogsz vele birkózni.
Azzal bementünk a házba, majd felöltöztem, és leültünk mindnyájan az asztalhoz. Amíg öltöztem nem gondoltam semmire. Olyan üres volt a fejem, mint a kiszáradt kút. Nem akartam tényleg nehéz gondolatokkal megmérgezni ezt a gyönyörű reggelt. Ott ültünk valamennyien az asztalnál és nekikezdtünk a lakomának.