Vampire Fantasy ~ Téma megtekintése

Halandó Tartózkodási hely: Topolya

*Andrej kiosztott Andersnek pár pofont, amitől a kis szőke a földön találta magát, de mindebből nem érzékelt semmit.*~nem igaz! volt képe elájulni! most mit csináljak? várjam meg, amíg felébred, vagy vagy vigyem el? mindenesetre megnézem, van e nála valami értékes.~*azzal elkezdett kutatni a zsebeiben, hirtelen egy bűzös szagú kotyvalékra bukkant. Anders orra alá tartotta, aki rögtön felébredt.
-jóreggelt, öcsi. na gyere, pihenjük ki magunkat.
Azzal a kertváros felé vették az útjukat...

Vendég

*Felébred, körbenéz "otthonából", egy épület tetején levő csövekből, és egyéb roncsokból összetákolt helyen.~Ideje munkát keresni.~gondolja a fejvadász, és elindul a folyó felé.*

Vendég

...Mire a sikátorba ért, megszűnt a zaj forrása. Dox körülnézet, de az épületek által vetett árnyék vakká tette. Hirtelen, az egyik szemetesnek vélt óriási sötét tárgy mellől hörgést hallott. Dox összerezzent. Érezte halántéka lüktetését, mely szinte légkalapácshoz mérhető volt az éji csendben. Menekülni akart, de hirtelen elméjébe ötlött, hogy esetleg egy bajbajutott adhatja ki a nem éppen bíztatónak mondható hangot. Közelebb lépett a hangot kiadó fekete árnyalakhoz. Odahajolt hozzá. Egy embert látott, hatalmas ezüstkaróval mellkasa bal oldalában.
-Úristen! Rögtön hívok segítséget!- mondta Dox a tőle szokatlan remegő hangon.
Az alak egy hörgéssel jelezte, hogy ellenzi az ötletet.
-Akkor mit tegyek?-kérdezte.
A sérült a karóra tette jobb karját. Dox felfogta, hogy mit akar az illető. Két kezével megmarkolta a gyilkos ezközt, bakancsát a falnak támasztotta, majd egy határozott mozdulattal kirántotta a karót az idegen mellkasából. Dox legnagyobb csodálkozására az alk fél perc múlva már talpon volt.
-Nem felejtem el az arcodat, halandó - csak ennyit mondott, s a következő pillanatban elnyelte a sötét homály. ~Te jó ég! Mintha a szemfogai...! Ez badarság. Biztos a fáradtságtól hallucinálok~ A vértől csillogó tárgyat egy zsebkendőbe csomagolta, majd a zsebébe süllyesztette. Elindult a haza vezető legrövidebb úton. Gondolatai csak a csúnyán helybenhagyott illető körül forogtak. Ezt biztos nem fogja elfelejteni.

V Vadász tanonc Tartózkodási hely: Ismeretlen

*mikor a sikátorban a nő, és a támadója felé tartott, váratlan fordulat következett.
A férfi kitátotta a száját, amiből elővillantak a hétköznapinak nem mondható szemfogak, és az áldozata nyakába harapott.*
*a nő velőt rázó sikoltása az egész sikátort betöltötte.*
-mi a...*morogta Gordon, de már döntött.Gyorsan hátrahajtotta a csukjáját, és megfogta a kardja markolatát, amit eddig a csukja takart el.Majd előhuzta jobb kezével a katanát a kabát alatt rejtőző tokjából, és a bajba esett nő felé kezdett futni.Közben egy másik férfi is a sikátorba érkezett.Gordont megelőzve elővette a kardját, és a megtermett férfi combjába szurta.

Vendég

Nathan a vámpír fölött állva, hidegen csillanó szemekkel mondta:
-Semmi bajom nem lenne veletek, ha nem akarnátok folyton folyvást embert ölni. Miért? Áh,mindegy...látom a szemedben a dühöt és az örjöngést. Sajnálom-utolsó szavában tényleg érezhető volt a szánalom és sajnálat különös keveréke. Megemelte kardját tartó jobbját,majd egy határozott szúrással szíven döfte az éjszaka újabb teremtményét. Ott tartotta egy ideig még pengéjét, mikor egy teljesen új érzés kerítette hatalmába. Jólesően meleg, balzsamos érzés, megnyugtató, bátorító.
~Egy másik vadász!~döbbent rá, majd a sikátorba lépő, kardos férfire emelte tekintetét. Lassan végigmérte, figyelte testtartását~képzett harcos~, a döbbenetet a szemeiben~de még újonc, ahogy nézem~, majd lassan biccentett neki, kardját a halott vámpír ruhájába törölte, és visszadugta a tiszti pengét a hüvelybe. Majd odalépett az ájult nőhöz, kitapintotta szívverését, és megnyugodva vette észre, még él, és élni is fog. Mobilját elővette, és egy számot ütött be.
-Jó estét! Nathan Hawkins vagyok, a városi tűzoltó parancsnok-helyettes. Mentőt kérnék a ... és az ... utca kereszteződésénél lévő sikátorhoz. Valószínűleg leütéses rablási kísérlet. A támadó elmenekült!...Igen, megvárom-avval letette a telefont, és felegyenesedve mostmár teljes figyelmét a még mindig döbbenten álló férfira emelte.
~Ha újonc,akkor bizony ez sok neki egyszerre...de hát, az élet kemény~gondolta, majd hozzá lépett, éskezet nyújtott.
-Szebb estét! A nevem Nathan Hawkins.Önben kit tisztelhetek?-kérdezte kiváncsian.

V Vadász tanonc Tartózkodási hely: Ismeretlen

*Gordon döbbenten nézte, ahogy az idegen a leszurt férfi felé hajol, és azt mondja:*
-Semmi bajom nem lenne veletek, ha nem akarnátok folyton folyvást embert ölni. Miért? Áh,mindegy...látom a szemedben a dühöt és az örjöngést. Sajnálom*majd a kard felemelkedett*
~mi?Veletek?Kikre gondol?Düh, őrjöngés?~
*Számtalan kérdés fogalmazódott meg hirtelen Gordonban, az elhangzottak alapján.De közben a penge lecsapott, egyenesen a férfi szivébe.*
~erre meg miért volt szükség?A nő már nincs bajban....~
*Gordon az idegen arcát fürkészte, amig az kihuzta a kardját az élettelen testből.*
~ez jól esik neki?...ez az ember élvezetét leli más halálában?~
*közben az idegen rá emelte a tekintetét, majd telefonált miután megvizsgálta a nőt.*
-Szebb estét! A nevem Nathan Hawkins.Önben kit tisztelhetek?*ment oda hozzá a férfi*
-Gordon, Gordon Exuel...*majd értetlenül Nathan szemébe nézett.*
-ez mire volt jó?-muszáj volt megölni?
*közben a katanát belecsuztatta a kabátja alatt rejtőző tokjába, mivel már nem volt rá szükség...*

Vendég

Nat kezet rázott a férfival, és amikor amaz feltette a kérdéseit, Nathanben meggyőződéssé fejlődött az addig csak sejtésként megbúvó gondolat:
~Kezdő még...nem baj,kitanítjuk, és akkor megfelelő harcos lesz ő is~gondolta, majd kissé zord mosollyal válaszolt a kérdésekre.
-Gordon, arra volt jó, hogy megmentsem ennek a nőnek az életét. Ha nem ölöm meg ezt itt-bökött a háta mögött lévő testre, ami lassan kezdve ugyan, de egyre gyorsuló iramban vált porrá és hamuvá,melyet felkapott a késő téli szél, és szertevitte-, akkor most ez a nő halottlenne. Hisz te isláttad, mi volt ez, nem? Te is láttad azokat a szemfogakat. Tudom, hogy tudod, mi volt, csak magadnak sem mered még beismerni. Pedig igaz.-közelebb hajolt a férfihoz.
-Léteznek, Gordon. Vámpírok, Vérfarkasok...ezek mind léteznek. És létezünk mi is. A vadászok-mondta, majd nézett tovább a férfira, ésvárta az elkerülhetetlen kérdéseket...

V Vadász tanonc Tartózkodási hely: Ismeretlen

*miután a katana a helyére került, kezet ráztak.Gordon döbbenten halgatta a válaszokat, mikor a hátuk mögött az élettelen test bomladozni kezdett, és hamuvá vált.Egy pillanat mulva, már senki nem tudta volna megmondani, hogy ott egy emberi test volt. *
-igen láttam a fogait, de de....*ekkor Gordonba villámként csapott a felismerés...*Borus szemeit Nathanra szegezte, aki közben vámpirokrol, és vérfarkasokrol beszélt neki.A férfi hangja egyre távolibbnak tűnt, mert Gordon visszagondolt arra az éjszakára, amikor megtalálta apja holttestét.Harapás volt a nyakán....*
-vámpirok, az apámat vámpirok ölték meg!!!*Mondta az elején halkan majd, a felismerés bosszuval, és haraggal telitette el, minek következtében Nathannak kellet megnyugtatnia ,és lecsillapitania, mert már szinte orditva tudatosult benne a szörnyű igazság....*

Vendég

Nat kissé megdöbbent. A férfi,amikor elkezdett neki mesélni a természetfeletti lényekről, és egy pillanatra a szemét rátapasztotta a lassan hamuvá váló testre,kitört belőle egy addig félresöpört emlékfoszlány, kis puzzle darab került a helyére,amitől egésszé vált akép.
~Szóval egy vámpír ölte meg apját. Szegény~gondolta együttérzően Nat, majd megpróbálta lecsillapítani a férfit. Mikor kissé sikerült, pont megjöttek a mentősök is. Nat otthagyta Gordont, és konzultált pár percig a mentőstiszttel, aztán azpk elvitték a Topolya Sürgősségi Kórházba az ájult nőt. Mikor már messziről hozta csak feléjük a mentőautó éles vijjogását a kora esti csípős szél, Nat odafordult Gordonhoz, és elkezdett magyarázni neki.
-Amióta világ a világ, vannak emberek, vámpírok, farkasok, és mi, vadászok, akik ügyelünk arra, hogy a két Istentelen csoportból minél kevesebb maradjon. Ezek embert esznek, vagy a vérüket isszák, fajtól függően. Mi, vadászok, azt a hitet követjük, hogy az ilyeneket elkell pusztítani, de még jobb, ha megismerjük, és próbálunk rajtuk segíteni. Van, akin nem lehet. Ez a férfi is ilyen volt. De vannak,akiken lehet.Akiket még nem árasztott el teljesen önnön gonoszságuk. Vadászokként mi kevesen vagyunk Topolyában, de azért világ szinten elegen vagyunk...remélem. A gyülekezőhelyünk itt az egyetem épülete, azon belül is főleg a kollégium. Ha arra tévedsz, nyugodtan menj be, sokszor vannak ott más vadászok is. A vezetőnk Teresa Kleist, mellesleg ő a kollégium igazgatónője is. És ne félj, idővel benned is kialakul az ösztön, hogy felismerd a felismerhetetlent, Gordon. Tudom, ez mosz nagyon sok neked egyszerre. De ez van. Nem a vadászok választják a létüket.Mi kiválasztódunk, valami felsőbb hatalom akarata szerint. Szívesen segítek, ha bármi kérdésed lenne. Személyesen munkaidőben a parancsnokságon vagyok, de ott inkább ne. Itt a mobilszámom-azzal átad egy névjegykártyát-ezen el tudsz érni bármikor. Örültem, biztos vagyok benne, még találkozunk-mondja, avval kisétál, éseltűnik az éjszakában, magára hagyva Gordont kérdéseivel, kételyeivel, bizonytalanságával, és értetlenségével.

V Vadász tanonc Tartózkodási hely: Ismeretlen

*Mitán Gordont megnyugtatta Nat, megjöttek a mentők az eszméletlen nőért.Miután szirénázva elvitték, különös dolgokról mesélt neki Nat.*
~csöndben halgatta végig, a monológot, mert érezte, és tudta valahol a lelke mélyén, hogy mostantol meg fog változni a világ számára.És ez a férfi nyitotta fel a szemét, akit annyival megtisztel, hogy nem szol közbe, mikor lényeges dolgokról beszél.*
-itt a mobilszámom*adott át egy névjegykártyát, miután befejezte mondanivalóját*
-Örültem, biztos vagyok benne, még találkozunk*köszönt el tőle Nat, és eltünt az éjszakában...*
-igen....találkozunk még.*szolt halkan a távolodó alak után*
*rengeteg informáciot tudott meg ezalatt a röpke fél óra alatt, és próbált semmit sem elfelejteni.De egy forró tea mellett jobban tudott volna gondolkozni, ezért elhagyta ő is a sikátort, és a belváros felé vette az irányt...*

VI Újszülött farkas Tartózkodási hely: Topolya

*A sikátorok sűrűjében egy nagy puffanás rázta meg a csendet.Egy cstornafedő repűlt le.Eleinte egy barna hajzuhatag jelent meg.Fekete bőrkabátot,és kesztyűt viselt.Felélrve a sikáror utcáira körbetekintett.Szemei megvilantak a sötétben,és elindúlt sétálni.Kanyargott még picit a szűk utcákon,és észlelt lkét embert,azokat próbálta kikerűlni.Gyorsan haladt,és nemsokára az utcára árt.Az üres utcák mosolyra húzta száját,és hajába belekapott a hajába,ami szép vörösere lett melíroztatva.Feketecipője halkan kopogott az utcán.
~De csendes ez a hely.Nem baj menjünk keressükmeg a kutyuskát.gondólta.

IV Arcilla Tartózkodási hely: Kain kastély

*Követte prédákát sikátorok sokaságán keresztül,még végül valami furcsát hallott meg.A lépések elhalkultak.*
~Észrevett volna?Áh,az nem lehet.Akkor mi történt.Óvatosnak kell lennem.~
*Lassan odament és felkészült.Megfeszítette izmait és kifordult.Ekkor váratlan fordulat történt.Pisztolcsövet talált a homlokánál és a cső másik oldalán nem is akárki volt.Az áldozatjelölt állt ott és nagy magabiztossággal mondta a mondandóját.Biztosra vette,hogy tudja micsoda és egy ember nehezen jöhetett volna rá.Azok a halandók akiket olyan képességekkel "áldott" meg az ég,hogy fel tudják ismerni csak a vadászok lehettek.*
~De ő szerintem nem vadász.Valahonnan érzem.Talán a szagából vagy a modorából.Ki tudja.Akkor farkas lehet csak.Vagy azért mert ismerek néhány farkast.Ezen nem is érdemes töprengeni.Azon viszont annál inkább,hogy most mit csináljak.Jó hogy nem akar megölni.Kivételes szerencse.Nem is tudom mioből gondolom,hogy simán megöl.Sokkal tapasztaltabb és érettebb annál.Az lenne az ésszerű ha elfutnék,de nem teszem.Egy kis harc jó lenne,de remélem ha egy kicsit is nagyobb kárt okozok benne mint azt a tűrőképessége engedi akkor nem öl meg.Bár úgy hallottam,hogy a farkasok nagyon szívósak.~
-Nem tudom miért nem öl meg,de örülök neki.Bizonyára tudja mi vagyok.Legalábbis szavaiból ez,derült ki.Nem futok el.Nem megyek egyenlőre se haza se máshova.Kiállok maga ellen.Nem futamodok meg.Nem szeretném ha megölne és ha az megoldható,hogy maximum eléggé megver akkor örülnék neki.Ennyire erős ellenfelem még nem volt és ki szeretném próbálni.Persze ha meg szeretne ölni az ellen úgy em tehetek semmit,de figyelmeztetem,nem adom fel könnyen.

Vendég

*Cesar elmosolyodott eme szavak hallatán.*
~ Egy vámpír arra kér, hogy ne öljem meg? De ő azért harcolni szeretne velem? Na ilyennel sem találkoztam nem olyan rövid életem alatt...
* Kicsit meglazította a nyakkendőjét, és kigombolta ingének legfelső gombját. Körülpillantott, és gyors analízist tartott a terep felett. Így tanították*
~ Mindíg nézd meg, hogy hol harcolt, és amit tudsz fordítsd a magad oldalára.
* Hát itt most elég sivár volt a választék. Egy-két eldobált doboz, és hatlmas szeméttároló, és némi újsságpapír.
- Vérszívó. Te játszani akarsz. Én nem vagyok a játék ellen. De adok még egy esélyt. A Nevem Cesar con Wardez. Generációm egyik legerősebb tagja. Sok száz éve járok már a földön...
* Mikor látta, hogy a vérszopó arcán semmi ne változott, tudta, hogy a harc elkerülhetetlen.
Most úgy öt lépésnyire lehetett tőle.
~ Ez nem táv * Mosolygott magába... Majd egy ugrással a démon mellett termett, megragadta a nyakát, és annál fogva a melletük lévő ház téglás oldalába vágta. Mikor leért a földre hullott rá némi tégla, egy kis téglapor, és Cesar hátralépett kettőt. ÉS felkészült az ellentámadásra. Habár tudta, hogy komoly problémát nem okozhat... De becsülte benne, hog ki mert állni. A Legtöbben elfutottak volna, vagy az életükért könyörögnének. De ő maradt...

IV Arcilla Tartózkodási hely: Kain kastély

~Cesar con Wardez.Szép és uriemberes név.Spanyol vagy olasz.Szeretem vagyis szerettem azt a nyelvet.Mostmár mindegy.Ha már így "összejöttünk" talán én is bemutatkozom.Gondoltam,hogy jó erős,de,hogy ilyen idős az még nem si jutott eszembe.Minden esetre jellemét tekintve nem éppen rossz.Kegyelmet ad ellenségének és még harcol is vele.Igen figyelemre méltó.~
-Az én nevem Vancha March.Nem vagyok túl erős se a fajtámban és idős se.Tapasztalatból is van,de harc terén még nem...
*Nem is tudott tovább beszélni,mert támadást indított ellene a farkas.Óriási ugrásával egy pillanatra lenyűgözve érte el,majd a falnak hajította.Vancha feltápászkodott.Egy ember nem tudott volna ennyire hamar talpra álnni,de Ő még fél percig is alig volt a földön.Bár ez is sok volt.Ha meg akarták volna ölni már halott lenne.Így is sajgott néhány testrésze,de egy-két zúzódástól eltekintve nagyobb baja nem volt.*
~Na most mit tegyek.Ha eszeveszetten nekirontok akkor megint a földön kötök ki.Jobb módszer kell.Szerencsére van egy kis időm gondolkodásra.Úgy látszik azt várja,hogy én indítsak valamit.~
*A sikátor alig volt szélesebb öt-hat méternél,de kihaltségban nem volt hiány.Legalábbis hallani nem lehetett semmit.Vancha egy fél perc gondolkodás után úgy döntött,hogy előbb közelkerül ellenfeléhez.Előrelendült és egy konténertől ellökve magát megpróbált rugást indítani ellenfele felé.*
~Nem túl nagy támadás,de remélhetőleg kezdetnek elmegy.~

Vendég

*Cesar csak figyelt. A Vámpír gyorsabban felkelt, mint gondolta volna, de manapság semmin nem lepődik meg. Figyelt, és várt. És igen. A Vérszívó meglendült, és a levegőben rúgott felé. Az egész pillanatok alatt alatt történt. Várt, amíg elég közel nem ért hozzá, majd kilépett jobbra és jobb lábával egy jobb köríves rugással mellberúgta támadjótát. a VÁmpír visszazuhant a konténer mellé. Cesar kihasználta a pillanatot, és egy méretes ugrással a mögötte magasodó falon termett pont fölötte. Ujjait beleméllyesztette a téglába, és így megtartotta magát. *
~ Ezért szép a farkaslét * Gondolta. ÉS figyelte, hogy mikor kel fel a Vámpír...*

IV Arcilla Tartózkodási hely: Kain kastély

*A támadás nem sikerült.Viszont az ellene intézett ellentámadás annál inkább.Ez már eléggé fájt neki.*
~Ajjaj.Ez gond.Szerencse,hogy nem lélegzek.Biztos nem kapnék levegőt ilyen esetben.Most mit csináljak.~
*Közbe Cesar a feje fölé ugrott és várt.Egészen jó ötlet jutott az eszébe.Pusztán időnyerés,de jó.*
~Miért is ne léehetne.Valahogy fel kell állnom.Ha megpróbálkozok vele egyszerűen akkor nyugodtan megteheti,hogy elengedi a falat és rám esik.~
*Nem messze hevert tőlle néhány vasrúd.Kinyújtotta észrevétlenül a kezét és az egyiket megfogva a magasba hajította.Pontosan Cesar felé és közben felpattant.Ennyi idő alatt összegyűjtött magában ennyi energiát és újra talpon volt.Leporolta magát és támadt.Mindent kitervelt.Miközbe porolta magát,a férfi leugrott a falról.A vasrúd gyenge visszhangot vonva maga után,leesett a földre.*
~Még nem használom azt,de valamikor talán szükségem lesz rá.Valahogy meg kell sebesítenem.Már csak azért is,hogy legyen sikerem is ebből ne csak tapasztalatot szerezzek.Jó a kitartásom,de nem végtelen.Egyébként is játszi könnyedséggel megölne,de ha okoznék neki váratlan sérülést az boldoggá tenne.Vagy mégse.Örülök annak is,hogy megismertem,de most koncentráljunk inkább a jelenre.Mien támadás jönne be.Talán a sorozás.~
*Eldöntötte magában a támadás módját.Megpróbálja sorozni.Újra előre lendült és a testének különböző tájait akarta ütni,egy-két rúgással fűszerezve.*

Vendég

*Gyors volt. Egész ügyes fogásváltásokat használt. De nem volt elég gyors. Hárított, hárított, hárított, majd ő támadott. Jobb kezével állon vágta a vámpírt, majd állonragadta, és az ütéstől megszédült vámpírt kibillentette az egyensújából, és hátradöntötte. Amikor a vámpír még a levegőben volt Cesar elrugaszkodott a földtől, és jobb sípcsontjával a vérszívó nyakára nehézkedett, és így préselte a földbe. Jobb kezével még mindíg a fejét tartotta a balt pedíg ütésre emelte, és belenézetta Vámpír szemébe.
~ Megöljem? Egy csapással összetörhetném a koponyáját....
* Ekkor támadt egy ötlete. Egy viszonylag nagy ütést mért az arcára, majd leszállt róla, és a kabátjához sétált, és kivette belőle a Sequort, és visszament a földön fekvő vámpírhoz, és rátérdelt a mellkasára-
- Ez a kés lassan 300 éves. Savban edzett, 180szor hajtogatott acél. És egy kis utómunkálatok miatt ezüst borítást is kapott.
*Elmosolyodott, és egy hirtelen mozdultattal a torkához nyomta a pengét.
- Csak, hogy emlékezz a Cesar névre.
* És egy elegáns mozdulattal az arca jobb oldalán belevágott a húsba. A Vágás nem volt túl mély, és alig 4 centi hosszú. De az ezüst miatt sokáig látszani fog. Talán soha nem tűnik el örökre.
Felpattant a vámpírrol, és a kabátjáért indult. Felvette, és elnidult a belváros felé. Mikor már úgy 15-20 lépést megtett visszaszólt, miközben sétált.
- Még találkozunk. Tudom...

IV Arcilla Tartózkodási hely: Kain kastély

*Minden olyan gyorsan történt.A rúgások és a földre taszítás.Eléggé megszédült és habár nem adta volna fel kénytelen volt belátni,hogy veszített.Aztán jött a fő fogás.Cesar elintézte,hogy jó darabig emlékezzen rá.Elővett egy gyönyörű kést és vágást ejtett vele Vancha arcán.Érezte,hogy hideg bőrére kifolyik a a meleg vér.Hallotta a dolgokat amit a farkas mondott és a búcsúzást is.Érezte rajta,hogy nincs megvetés a hangjában.Sőt inkább mintha egy kis elismerést érzett volna.Bár nem tudta megállapítani.Aztán elsőtétült előtte a világ.Csak néhány percig volt a földön,de az is elég volt arra,hogy kellő erőt gyűjtsön a felállásra.Feltápászkodott és egy kis ideig kisebb megingásokkal haladt előre.Aztán egyensúlyát visszanyerte és úgy haladt.Meglátott egy férfit aki szembe jött vele.Nem állt meg.Feje félig lehajtva,de szemgolyoja a halandóra emelve.Az ártatlan csak nézett rá.Nem értette mi van.Miért ilyen piszkos?Kérdezhette magában.Csak annyit láthatott,hogy az a furcsa alak közeledik felé és még talán azt,hogy lendül valami és a következő pillanatban már csak sötétség van.Annyi történt,hogy Vancha felemelte a kezét és visszakézből ököllel kitörte a nyakát.A földre hulló erőtlen testet felemelte egy kicsit és a közben kiélesedő fogakat belemélyesztve szívta vérét.Érezte,hogy újra feltöltödik erővel és a zúzódások is lassan elmúltak.Már amennyire.Miután eleget ivott elindult a kastély felé és nézte sebeit.A zúzódások töbségének a helye fájt csak,de néhány még megvolt.Az arcán ejtett sebből sem folyt már vér,de jól tudta,hogy még egy ideig rajta lesz.Ezellen nincs mit tenni.

*A sikátorok mélyén, található egy városrész, mely ékesen bizonyítja, hogy ami született, halálra van ítélve. Ha az enyészet emberi alakot öltene, bizonyosan valami hasonló helyet választana otthonául. Valaha a középosztály tagjai laktak itt. Gondos, egyszerű polgári társasházak. Mindegyik három-négy emelt magas. Régimódi vaskapu fogadta az érkezőt, s védelmező boltíves folyosó vezette tovább a hazatérőt. Innen vagy fényes kőlépcsősoron vagy vasszerkezetű liften a felsőbb emeletekre lehetett jutni, vagy továbbmenve a belső udvarra, mely egész életek néma szemtanúja volt régen. Innen nyílt a pincékbe vezető ajtó is. Az idő azonban mindent elemészt. A valaha tisztán ragyogó ablakok ma porosan és betörve állnak, mint egy csupasz koponya szemüregei. Mident vastagon belepett a por, a fa megvetemedett, a vas megroszdásodott. Minden egyes négyzetcentiméter hirdeti az elmúlást. ma már senki nem lakik itt. néha egy egy hajléktalan ideiglenes szállásának használja, de hosszabb ideig nem marad senki. Nem jár erre senki...önszántából legalábbis semmiképpen. Ám az élet hozhat furcsa fordulatokat. Amire egyszer a halál rásütötte bélyegét, feltámadhat idővel. Ere jó példa az egyik ház a környéken, melynek éppen most csikordul meg régóta nem használt vaskapuja, és az a valaki, aki erre jár ezen a kései órán.*
~Hát... íme az új otthonom.~

*A ház egyik felső szintjén lassan nyílik az ajtó, s hosszú idő óta az első látógató lép be a szobába. hosszú időt töltött azzal, hogy felfedezze magának a ház minden szegletét, s kiválassza a megfelelő helyiséget, ahol nem érik a nap kártékony sugarai. Választása végül egy alagsori kis szobácskára esett. Valaki valaha hosszú és eseménytelen életet élhetett le benne, s most átvette a helyét. Miután megtalálta szállását, a ház többi részét is bejárta, így került fel ide. Ahogy belép az első dolog, ami megragadja figyelmét, a nagy ablakok, melyeken valaha beáramolhatott a napfény, most azonban üres en tátongnak, mint néhány mindent elnyelő száj. Ám nem ez a figyelemfelkeltő bennük, hanem ami az ember szeme elé tárul, ha kitekint rajtuk. Tiszta eget pillantott meg. A csillagok fényes szemei tekintettek le rá. Közelebblép az ablakohoz, s belélegzi a friss éjszakai levegőt. Régóta nem tekintett fel ezekre az égi lámpásokra. Valaha nagyon szerette kémlelni az éjszakai égboltot, ám érdekes módon, ahogy az ékj vált nappalává, elfordult tőle. Most azonban a régi ámulattal és ártatlansággal tekint fel. Próbálja felidézni a csillagképekről szerzett ismeretit. Szó se róla megkoptak már, de aztán rájön, hogy ez nem is baj. Ő most sokkal többet lát a csillagokban ,mint hajdan a görög hajósok. Egy zavart, nyugalmat kereső tekintet néz vissza rá. Ez sokkal igézőbb bármely mítosznál. Mélyen belenéz a szemekbe, s látja bennük a szégyent, a menekülési vágyat, de egyben a pillanatnyi nyugalmat is. Halványan elmosolyodik, s most furcsa módon minden gúny nélkül.*
Szabadulj meg a gondoktól. Helyezd át az én vállamra. Egyet se félj. Én elbírom.
*Suttogja maga elé.*

*Egyszerre mintha csak válaszoltak volna a csillagok. Ezen kicsit meglepődött, hisz nem gondolta volna hogy a kötelék ilyen erős. A meglepetésen túltéve magát, éretelmezi a szavakat, majd megcsóválja fejét, s most már megjelenik egy enyhe cinizmus a mosolyában.*
Mi tart vissza? Itt vagok bűösnek. Legyek én a rossz. Legyek én a bűnbak. Én mindent vállalok, csak szabadulj meg a gondoktól.
*Majd gondolatban még hozzátette.*
~Mert a folytonos aggodalmaid olyanok mint egy kendő. nem látom tőlük a lényeget.~
*Ezután még hosszú percekig csak állt, és igézte az eget. Nem voltak gondoltaai, csak engedte, hogy egy érzés tovább mélyüljön benne. Egy érzés, melyet már nagyon régen nem érzett, iylen erősen pedig még soha. Az összetartozás érzése. Egy idő múlva úgy döntöt ideje nyugovóra térni. Még egy utlsó pillantást vet az égre, s így szól.*
Ne legyen benned aggodalom, mert vigyázok Rád. Nem legyen benned félelem, mert melletted vagyok. És ne legyen benned szomorúság, mert soha nem hagylak el.
*Azzal két ujját lágyan ajkaihoz érintve búcsúzott, s hátat lassú léptekkel indult le az alagsorba új otthonába.*

*A lépcsőn halk koppanások jelezték lépteit. Kis idő múlva elérte a kiszemelt alagsori szobát, s belépett az ajtón. A szobán nincs ablak, és nem is nagy. Épp annyi hely van benne, ahol egy ágy és egy asztal. Valah itt talán egy cseléd lakhatott. talán a házmester egyik szobája volt. Tulajdonképpen lényegtelen. Mindkettő monoton, eseménytelen remeteéletet jelentett akkor mikor ez a ház fénykorát élte. Már korábban eltávolított egy leplet az ágyról, így nem a porba fekszik most le, miután levette cipőjét, és bőrkabátját. Hátára fekszik, kezeit keresztbeteszi mellkasán, s lehunyja szemeit. Nem tart sokáig hogy álomba merüljön. Ritkán álmodik, legalábbis nem emlékszik rájuk, mióta megölelték. Az alvások rövid ki szüneteknek tűnnek neki, túl rövidek ahhoz, hogy huzamosabb ideig megszökjön a világtól. Ezt prsze csak akkor nehezményezte, mikor még elege volt belőle. Most már minden más. Amint álomba merül, egyszerre olyan érzés fogja el, mintha valahol máshol felébrede. A folyóparton áll. Végigmérné magát, ám tekintete mereven rögzített egy pontban a keleti horizonton. Egy halvány vörös csíkot pillant meg, s ezzel egy időben az ég alja naracssárgás vöröses színben kezd tündökölni. Hirtelen rádöbben mit is lát. Félelem fogja el, el akar bújni, rohanni szereten, szállni valami sötét és biztonságos helyre. De képtelen megmozdulni. Ahogy az aleő sugarak elérik bőrét, szinte készen áll a fájdalomra, de nem történik semmi. Ekkor érti meg a helyzetet. Egyszerre hatlmas öröm önti el, mikor megérti, hogy mi is történik, és hogy mit is fog most végignézni. Egy ötéves gyerek ámulatával szájtátva bámul az égre. Milyen rég nem léátta már. Egészen elfelejtette milyen. A vörös lassan feloldódik az ég kékjében, ahogy minden egyre világosabb lesz. És ekkor megpillantja. Igen ez ő. nem látta már hosszú ideje, de sohasem felejti. Lassú méltósággal kúszott az égre teljes méltóságában, ahogy a legnagyobb uralkodó. És tényleg az volt. Nincs nála hatalmasabb úr az egész világon. Elűzi a sötétséget, minden gonoszt, és új életet ad. Bőkezűen ad, soha nem kér vissza, és mindig olalmaz. Igen, ez a Nap. Miután a király elfoglalta trónját, szemügyre veszi a birodlamát. A szokott tájat látja, ám teljesen más szemmel. Színeket lát, melyek szinte teljesen feledésbe merültek. Formák, melyekben meglátja a szépséget, és nem csak a kikerülendő akadályt. Illetok, melyek a simogató sugaaknak köszönhetően szbadulnak ki a föld sóhajával. Egyszerre szomorúság önti el. Eszébe jut, hogy most már ő is azok közé tartozik, akik ellen felvonul az arany sereg. Nézi ezt a lopott képet, s tudja, ő már nem ide tartozik. Korábban ez mély melankóliába taszította volna, ám most egy új gondolat férőzik agyába. Éppen ezért szerette volna létreghozni a kapcsolatot. Igaz terve nem saját képességei miatt teljesült be, ám ez nem változtat a tényen, hogy a lányon keresztül most újraélhet vaamit, ami számára oly elérhetetlen. Úgy érzi most egy kapu nyílt meg előtte, melyen eddig hiába is dörömbölt volna, s mely egy egyszerű világhoz, hétköznapi örömökhez vezet, s melyet egy farkas nyitott neki szélesre éppen most. Akvás közben mosoly kúszik arcára, mely a szokásostól eltérően egyszerű örömöt és ámulatot tüükröz. Lassan kúszik ki az álomból,s bár már rég a puha pihentető feketeségben található, lelkében még minidg ott él elevenen egy csoda. A felkelő Nap.*

I Alfanőstény Tartózkodási hely: Topolya

A Hold lassan kezdett felkúszni az égre, Shira bőrét égetve ezüst fényével. A lány megremegett a szűk sikátorok között, majd körülnézett. Egy árva lélek sem közel, sem távol. Egyetlen ugrással a tetőn termett, és ott folytatta útját házról házra ugrálva könnyedén. A Hold teljes valójában kezdett ragyogni, és Shira mozdulatlanná dermedt. Szeme ragadozóként pásztázta az üres sikátorokat, és csak az Istenek akarata volt, hogy időközben a borostyán színre váltott retina nem talált semmit. Shira megrázta a fejét, próbálva elfojtani a benne lakozó vadat, ami rohamosan tört előre. Átugrott egy sikátorhoz képest széle utca felett, majd futott pár métert, míg egy jótékony felhő takarta a Holdat. Ösztönből tudta hol keresse a férfit.
~ Igaza volt…megtaláljuk egymást…- de a gondolatát nem volt ideje befejezni, mert egy erősebb széllökés gonoszul elkergette a felhőt, és a Hold teljes fényében ragyogni kezdett. Shira megtorpant, testét fájdalom járta át. Akaratlanul is a földre rogyott, görcsösen küzdve önön maga ellen.
~ Nem győzhetsz…erősebb vagyok…~ győzködte magát, de már nem tudta melyik énje mondja. Habár igaz, hogy erős volt, tudta uralni a benne élő vadat, de nem a végtelenségig…és talán itt volt a farkas türelmének vége, a jussát követelte. Shira összerándult a fizikai fájdalomtól, amit a meddő harc okozott. Majd hirtelen vége lett. A lány szégyenletesen veszett, teste felett átvette a hatalmat a benne tomboló, már oly sokszor visszafojtott erő. Pillanatok alatt a törékeny alkat, egy az átlagnál ugyan kisebb, de annál szebb farkas képében állt az elhagyatott házak tetején, vadászként pásztázva az utcákat. Majd valahonnét a mélyből felsikoltott egy hang.
~ Már nincs messze…menj tovább…~ kényszerítette magát, ha már a teste fölötti harcot elbukta, a háborút nem…még nem. Olyan sebességgel haladt a tetőkön, amit ha lát egy halandó, talán fel sem fogja, talán csak képzelete furcsa játékának véli. Majd hirtelen egy régen elhagyatott társasház belső udvarán találta magát. Pillanatra megállt, majd tudatosan indult az egyik régen nem lakott lakás felé. Pillanatok alatt a pincében volt, ahol a Hold sápadt és vádló fénye nem érte. Megtalálta…még aludt. A farkas az ágy mellé lépett, és hosszú percekig csak bámulta a férfit, akihez elszakíthatatlan szálak kötötték. Halottnak tűnt. Sápadt bőre világítani látszott a vak sötétben, de Shira jól látta. A fejét az ágyra tette, akarattal megérintve a férfi kezét. Próbált megnyugodni, de érezte hogy belülről forróság emészti a testét.
~ Segíts…~ könyörgött, de tudta senki nem segíthet.

*Egy ideig átadhatta magát eddigi legpihentetőbb alvásának. Csak lebegett a súlytaln gondtalanságban, s úgy érezte megállt az idő, s míg a másodperc mutató megmozdul, ő több száz életet lát maga előtt elsuhanni. Rengeteg egyszerű, halandó ember, akik itt élték le életüket, majd elvesztek a semmiben. Gazdagabbak és szegényebbek, szépek és csúnyák, jólelkűek és számítók, ám mind közös vonása a polgári mérsékeltség. Látott életképeket, melyek bár csak pár mozdulatból álltak, egész sorsokat jellemeztek, és látta a tiszavirág életek végét. MIn egy hangyaboly. Ám mikor az utolsó is kitáncolt szobája ajtaján, új álom vette kezdetét. Erőt érzett, mely ki akar törni. Vágyat érzett, mely lángolni akar. Vadat érzett, mely ölni kész. érzete, hogy egyre közeledik felé, ám nem érzett félelmet. Tudta jól, ki jön. Még hagyta, hogy az ébredés pillanata a lehető legkésőbb jőjjön el, s csak akkor nyitotta ki szemeit, mikor érezte, hogy valami puha a kezéhez ér. Az első dolog, amit meglátott, egy borostyánsárga szempár volt. Jobban ismerte már a sajátjánál is. Beleégett a lelkébe mint életének mélabús, ellentétekkel teli, gyötrődő mérföldköve. Érzete, hogy a kínlódás nem ért benne véget. Hallotta, amint a lány lelke segítségért kiált.*
~Megint ez a gyötrődés. Meg kell szabadulnod tőle, enélkül nem teljesedhetsz ki.~
*Majd még hozzáteszi.*
~És én nem erre vagyok kíváncsi.~
*Hangosan azonban csak ennyit mond.*
Szép jó estét Kedves.
*Hangja szinte már bántóan könnyed. Felkel az ágyból, amiben aludt, majd mintha a lány ott se lenne, kedvtelő mozdulatokkal felveszi cipőjét, feláll, széttárja karjait, és egy nagyot sóhajt. Ezután odalép egy székhez, melyen a kabátja nyugszik, s magára ölti a ruhadarabot. Ezután az ajtóhoz lép, s indulni készül. Mielőtt azonban elhagyná a szobát, megtorpan, mint aki elfelejtett valamit, visszatekint s belenéz a borostyánsárga szempárba. Nem szól semmit csak fejével int, hogy kövesse, azzal kiindul az épületből.*

I Alfanőstény Tartózkodási hely: Topolya

Shira az ébredő férfit figyeli, majd mozdulatainak nyugodtságát próbálja magába szívni, ellopni, megpihenni benne. A padlóra heveredett, ahogy a férfi öltözött, fejét mellső lábaira hatva figyeltekimértségét. Ahogy a közelében volt, valahogy minden más lett. Hasonló kötődést érzett mint a falkához, de mégis jellemben és alapjaiban is más volt. Fájdalmas, és édes, tiltott és megakadályozhatatlan. Ahogy a férfi int, hogy kövesse, Shira félve tekint az égre. Majd lassan a férfi után somfordál, olykor a lábához simulva. Számára ez a mozdulat ösztönös, és nem is jut eszébe, hogy talán a férfinak idegen. De valójában nem sok választása van. Hozzá kell szoknia, hogy egy farkashoz kötötte a létét.

*Elhagyja a szobát, s egy pillanatra megtorpan, s csak akkor indul tovább, mikor hallja a lány lépteit maga mögött. Megvárja, míg a farkas melléér, s így hagyják el az épületet. Kiérve egy kicsit lakottabb környék felé veszik az irányt. Legtöbb áldozata innen való, így elég jól ismeri már a sikátorok labirintusát. Úgy suhannak az árnyékban a fal mellett, mint két árny. Olyan környékre érnek, ahol már nem üresek az utcák. hajléktalanok használják ezt a környéket, hogy túléljék valahogy a hideg éjszakákat. Az utca közepén csatornanyílás gőzölög, mint valami ősi boszorkánykondér. Megáll az egyik sarkon, s kisandít.*
~Ideális.~
*Nyugtázza magában a látványt. Egyetlen ember fekszik az utcán vastagon bebugyolálva. Egy közönséges járókelő nem tudná megállapítani, hogy csak alszik, vagy meghalt. Ő azonban látja benne a prédát. tény, hogy nem tartoznak a kedvencei közé ezek az emberek, ám kénytelen rájuk fanyalodni, mivel az ő eltűnésük nem tűnik fel annyira az embereknek, mint másoké. Ez persze nem azt jelenti, hogy csak belőlük él, de ez most nem tartozik ide. Leguggol, hogy feje egy magasságbam legyen Shiráéval, s halkan megszólal.*
Nézd csak. Látod mi fekszik ott az utcán? Minden gondod és aggodalmad forrása. Őt féltenéd? Miatta szenvednél? Nézz csak rá! MIndegyik halandó ilyen. Ez a dolguk. Erre születtek. Nekünk születtek. Mire vársz? Vedd el, ami a Tiéd!
*Hangja halk, duruzsoló és lágy. közben fionman végigsimítja a farkas tarkóját, lopva oldalrapillant, hogy lássa szavai hatását.*

I Alfanőstény Tartózkodási hely: Topolya

Shira hangtalan léptekkel követi a férfit. Mindketten tökéletes ragadozok…bár Shirának van némi szépséghibája. A túlzott lelkiismeret. Körbenéz a sikátor szánalmas környezetén.
~ Istenem van akik itt élnek…~ gondolkodik el, próbálván elterelni figyelmét az egyre erősödő érzéstől, a sanda gyanúról. Mintha bele látna az előtte lépkedő férfi terveibe, de még reménykedik, hogy rosszul érzi. Majd mikor megáll, és lehajolva beszélni kezd, a farkas teste megmerevedik. Valószínűleg érzi is a férfi ahogy megérinti. Hangja émelyítő, körbe lengi a lányt, majd lassan de tudatosan a bőre alá mászva ülteti el a gondolatot, a reményt hogy minden szenvedésére gyógyír a földön fekvő szerencsétlen. Shira akaratlanul is előrébb lép egyet. Hallja a földön fekvő férfi szívének nyugodt ütemét, nem is sejti mi vár rá. Hallja olykor el- elakadó lélegzetét, amit valószínűleg a hideg okoz. Shira megremeg a vágytól, majd egy újabb lépést tesz, még mindig az árnyékban. Fülei lelapulnak, izmai ugrásra készen várnak egy jelre. Még mindig hallja a vámpír hangját, még mindig a hatása alatt van. Érzi a már a háta mögött álló férfi feszült várakozását, a Hold égető és sürgető sugarainak simogatását. De valami még visszatartotta. Valami ami még mindig erősebb volt mint a vágy amely beteges lázként égette minden porcikáját. Mozdulatlanságba dermedt.

*Szája mosolyra húzódik, tekintetében elégedettség csillan, mikor látja, hogy Shira elindul a fekvő alak felé. öröme azonban gyorsan tovaszáll. A farkas megtorpan, és úgy tűnik, nem is fog tovább menni. Azért vár pár percig, de érzi már, hogy nem voltak elég erősek szavai. Düh lángja lobban benne.*
~Ostoba! Így csak kín és szenvedés vár Rád!~
*Ezek a szavak nagyon is ismerősen csengenek neki. Már hallotta valakitől, ám ő hozzá intézte őket. Sötéten elmosolyodik.*
~Nem. Neked nem lesz olyan könnyű dolgod, mint valaha nekem volt. Én nem doblak el. Kiatrtok melletted minden tökéletlenséged ellenére, és segíteni fogok Rajtad.~
*Azzal felegyenesedik, s lendületesen a fekvő férfi felé indul. Mire az észbekap, és teljesen felébred, már tapra rángatták, egy kéz befogja a száját, s egyben tartja a fejét, egy másik pedig a mellkasa felett kígyózva rögzíti. próbálna kiáltani, és szabadulni, de ebből az ölelésből már nem tud. Anon belenéz a borostyánsárga szempárba egészen a lány lelkéig. Nem engedi, hogy elrodítsa a fejét.*
~Nézd csak. Figyelj, és tanulj.~
*Azzal elővillannak szemfogai, s a halálba segíti a megfáradt testet, mely még így öregen koszosan és gyengén is kűzd az elkerülhetetlen ellen. Bár a vére nem jelent neki olyan nagy erőlöketet, mint amilyet a lányé jelentett, a semminél azért jobb. Mindvégig fenntartja a szemkontaktust, hogy a lány minnél többet érezzen abból, ami most benne lejátszódik. A bestiális kielégülést, a vadállati étvágy csillapítását. Mikor már nem maradt a prédában élet, odavonszolja a csatornafedélhez, egyik kezével fellendíti, majd bejti a tetemet. A fedél ismét a helyére kerül, ő pedig egy utolsó pillantást vet a farkasra.*
Tudom hogy érzed, amit érzek. És tudom, hogy tudod a lelked mélyén, hogy Te is erre születtél. Vedd hát el jussod, és lágy méltó hozzám.
*Tudja, hogy a lánynak most nagy könnyebbség lenne, ha hozzáérhetne, ha érezné kettejük összetartozását.*
~Nem. nem fogom megkönnyíteni a dolgod.~
*Azzal sarkon fordul, és hátra sem nézve eltűnik az éjszakában. Miközben halad folyamatosan érzi, hogy valami húza vissza, ám mindvégig sikerül ellenállnia.*

I Alfanőstény Tartózkodási hely: Topolya

Shira letaglózva figyeli a férfi mozdulatait, sietős, tétovázástól mentes lépteit. Érzi a férfi reménytelen szívverését, az élni akarás meddő küzdelmét. A hideg szempár fogva tartja, nem hagyván elfordulni, majd egy átfutó, gonosz mosoly kíséretében végzi azt, amit ösztöne követel. Shira érzi a férfi kielégülését, a pillanatnyi megnyugvást, ami belőle már oly ráhg óta hiányzik. Érzi a vér szagát, az emésztő vágyat, hogy kövesse a természet rendjét. Majd az áldozat élettelenül hullik a földre. Habár élete nem ért sokat, mégis az övé volt, a sajátja, ehhez csak Istennek van joga. Anon felkapja a testet, és mintha csak egy zsák krumpli lenne, dobta a csatornák mélyére. Majd fölényesen elhalad a lány mellett, néhány igaz, de mégis kegyetlen szót elé dobva. Shira pillanatokig az áldozat fekhelyét figyelte, majd lassan a sötétben eltűnő vámpír felé nézett. Hirtelen elszállt a gyilkolás utáni vágy és valami más vette át a helyét. A tehetetlen düh. A lángoló gyűlölet, amit a férfi iránt érzett ebben a pillanatban. Gondolkodás nélkül indult utána, majd pár ugrással beérve elé került, és a mellkasának ugorva a férfin landolt. Mindkettőjük számár ismerős helyzet. Csak a erőviszonyok változtak, de nem fizikailag. Shira szemében olyan határtalan düh lángolt, amit a férfi akkor is látott volna ha nem érzi. A farkas fogai pillanatokig a vámpír torkához közelítettek, de valami visszafogta. Valami, ami közel sem az élet tisztelete volt. Valami, ami sokkal erősebb volt annál, minthogy végezzen Vele. A lángoló gyűlölet, amivel szerette, megakadályozta benne, erősebb volt minden kiábrándultságánál és haragjánál. Végül hátrálni kezdett az üres sikátorban, majd körbe tekintve emberi alakot öltött. A fejét lassan felemelve a fekvő férfira nézett. Hosszú haja többé- kevésbé jótékonyan takarta hófehér, makulátlan testét. Csak állt, nem foglalkozván a szégyenlősség apró részletével.
- Ehhez nincsen jogunk! Nem vagyunk Istenek. Nem ítélkezhetünk élet és halál felett. Nem dönthetsz arról hogy ma ki haljon meg, és ki élje meg a reggelt…- mondta szomorúan a férfira tekintve.

Vendég

Razor megérkezett a kívánt helyre, ahogy Cesar kérte a biztonság kedvéért magán hagyta a gólyóálló mellényt és a pisztolyt, amiket azonban gondosan eltakart ruhája. Ránézett az órájára, ugya mikor jön már?