Vampire Fantasy ~ Téma megtekintése

Halandó Tartózkodási hely: Topolya

Kiron észlelte a kérdést és válaszolt is.
-Hát tudja én magam sem tudom hogy mostanában mi van vele.Én is ma jöttem ki a korházból.-ekkor vissza csöppent komoly arca.Csak annyit kívánt hogy legyen több barátja ebben a városban.
-Lehet hogy nem mondta Karmel lehet hogy igen.De mi ketten Karmellel Braziliából jöttünk ide.És ez a táj nagyon ismerős nekem.És neki is.-gondolt vissza megint hazájára.
-Maga honann került ide?Vagy éppen már francia volt.

V Ifjú vámpír Tartózkodási hely: Topolya

-Én Magyar vagyok.Magyarországon éltem és onan az egyesűltálamokba,majd ide kerűltem.-mondta mosolyogva,és ekomorodott a múlton.Majd kicsit fejét a fákra emelt.
-Brazillia?Szép hely lehet.Ottmég nemvoltam.-mondta kicsit elemerengve a régi utazásokon,és bevetéseken.

Halandó Tartózkodási hely: Topolya

-Az is, szép hely.De szerintem mindenkinek az otthona a legszebb.-mosolyodott el.~Magyar.Ritkán találkozok magyarokkal.*Süvített a szél és a hold is előjött a felhők közül.Kiron megint ránézett az órájára fél 1 volt.Elfelejtette hogy éjfél 1 re a rendőrségen kell lennie.
-Elnézést mennem kell.Jó éjt.

V Ifjú vámpír Tartózkodási hely: Topolya

*Kar bólintott Kiron feleletére,majd intett neki.Ahogy a férfi elhagyta a ligetet sóhajtott.Majd a kinti világot nézegette egy darabig,de utánna elnyelte az éjj sötéltje,egyenesen a várba ment,hogy eétünjön a kintek szemei előll.

I Alfanőstény Tartózkodási hely: Topolya

*- Azonnal álljon meg! Most! – az autó hatalmasat fékezve torpant meg nem túl messze a liget bejáratától. Shira kinyitotta az ajtót, és Noelt otthagyva szó nélkül rohant a liget felé. Fejében ott visszhangzottak a férfi szavai és az elkeseredett sírás, mely az ártatlanság nevében kiáltott. Noel hamar beérte a nőt, elé állva, megfogva a két karját megállította.
- Mi van Veled Shira? Mi történt? - a lány kitépte magát a férfi kezei közül.
- Menj vissza a hotelhez. Tartsd szemmel Nicholast…most! – Shira hangja parancsolónak hatott, de mindeketten tudták ez az indok nevetséges. Nicholas nem fog hülyeséget csinálni…kisebb gondja is nagyobb ennél. Noel újra a nő elé ugrott, erélyesen megfogva a karját, és kicsit megrázva a törékenynek tűnő testet. Ha ezt nyilvánosság előtt játszotta volna el, Shira joggal követelte volna az életét.
- Hová mész? Mi történik Veled…valami nincs rendjén egy ideje…minden idegszálammal érzem…hogy változol. – Noel a kamarilla kastély felé tekintett, mely a parkon túl feküdt. Szemeibe kétely vegyült, gondolataival próbált Shira tudatába férkőzni, de mindhiába. Próbálkozása stabil, áthatolhatatlan falakba ütközött.
Shira megtorpant, szeme sárgás fényben úszott a dühtől. Újra kitépte magát a férfi kezei közül, de most nem indult tovább. Szemei villámokat szórtak, hangja rideg és kérlelhetetlen lett.
- Ne merj ellentmondani. Én vagyok az alfa! Ezt ne feledd el többé…soha többé. – gondolatai könnyedén vájtak utat maguknak a férfi elméjébe. ~ És most indulj…végezd a feladatod! ~ szólt hozzá immáron szavak nélkül, ezzel is fölényét mutatva. Noel idegességtől remegve tartotta a lány pillantását, majd lassú, színpadias mozdulattal fejet hajtott.
- Ahogy parancsolod. – hangja halk volt és csalódott, de Shirát most nem érdekelte. Egy egész örökkévalóságig lesz ideje, hogy megbékítse. Nézte ahogy Noel visszaszáll az autóba, majd tovasiklik…érezte bőrén a férfi csalódott, és mégis aggodalmas pillantását, de most ez sem érdekelte. Magas sarkú cipőjét eldobva, mezítláb futott keresztül a park nyirkos sarjadó füvén keresztül. *

I Alfanőstény Tartózkodási hely: Topolya

*A kastélytól kellő távolságra torpant meg, érzékeit gondolatait áthatolhatatlan burokba zárta, ahogy leült a fa tövébe. Szemit lehunyva minden figyelmét egy halandóra fordította. Habár nem látta maga előtt mozdulatait, érezte hogy a gyermekkel van. Nem tudta biztosan képes-e amire készül, de úgy érezte meg tudja tenni. Olyan erőt érzett magában azóta az este óta, amit nem tudott megmagyarázni. Gondolatiba felidézte Anon hangját, mondatainak rideg formálását, majd Michaelle tudatába hatolva adta ki a Herceg parancsát.
~ Vidd le a gyermeket a parkba. Egy nő vár majd rád. Add át neki a kicsit. ~ az utasítás Michaelle fülébe csengett. Talán nem értette, Shira érezte is a pillanatnyi kétkedését, de a Herceg parancsának hangja, és formája erősebbnek bizonyult, mint az ellentmondás. Talán 4 perc is eltelt, mire egy hajlott alak jelent meg a kapuban, kezében az apró fehér csomaggal. Shira felállva várt, izmai megfeszültek. Tudta veszélyes játékot űz, bármelyik pillanatban fény derülhet tettére a Herceg előtt. A gyereket biztonságos helyre kellett vinnie. A férfi időközben odaért, egyetlen szó nélkül nyújtotta át a gyermeket, miközben végigmérte a fekete hosszú selyembe öltözött elegáns nőt. Shira bólintott, majd megfordulva komótosan indult útnak, mintha minden rendben lenne. Érezte ahogy a férfi hosszan követi a tekintetével. Shira befordulva az ösvényen a legközelebbi csatornalejáratot kereste. A gyermek halkan nyöszörgött karjai között. Ahogy kitakarta, megremegett idegességében. Lelkében eluralkodott a düh, ahogy a hó fehér bőrén apró sebhely éktelenkedett. Indulattól reszketve fogta magához a gyermek puha testét, halkan csitítani kezdte.
~ Mért kell hogy gyűlöljelek…mért szolgáltatsz rá mindig újabb és újabb okot…hogyan lehetsz ennyire „halott” ~ tette fel az választ magában rejtő kérdést. Már csak pár perc és tudta a gyermek biztonságban lesz…de meddig?*

*A kastély egyik ablakából tekint a nyugodt parkra. Semmi sem mozdul, az éj vastag paplanként terül el a tájon. Nemrég beszélt egyik gyermekével, s most visszatérni készül szobájába, hogy az éj hátralevő részét ott töltse, ám egyszercsak valami elméjébe hasít. Szeme dühösen villan, vonásai megkeményednek.*
~Sosem adod fel igaz?~
*Azzal mintha csak nem is lett volna ott, elsuhan, hogy helyrehozza, amit halandó szolgája elrontott.*

*Gyengébb lények számára láthatatlanul, villágyorsan suhan Shira után. Menet közben lelkének sötét leple terül mindkettejükre, így rejtve maradnak a kíváncsi tekintetek elől. A lány valószínűleg érzi közeledtét, de nem sokat tud tenni az ellen, hogy sötét árnyékként elékerüljön, majd a csatornafedél előtt útját állja. Méltóságteljesen áll meg a farkas előtt. Megvárja, míg az is megáll, majd szája szélén bújkálógúnyos mosollyal csak ennyit kérdez.*
Mit gondolsz, mit teszel éppen?

I Alfanőstény Tartózkodási hely: Topolya

* A gyermek hangosan felsírt karjaiban. Shira is érezte, amit a pici ártatlan fogékonyságával megérzett. Közeledett a veszély, méghozzá olyan gyorsasággal, amit halandó nem foghatott fel. A nő érezte, ahogy a halál fekete leple körbe fonja, elrejtve mindenki elől. Szeme kétségbeesetten kereste a csatornafedőt, aminek ott kellett volna lennie.
- Az Istenit az állandó tereprendezésetekbe…! – csúszott ki halkan a száján, de mire újra felpillantott már késő volt. A Herceg teljes méltóságában állt előtte. Shira végig tekintett életveszélyes szerelmén, függésének beteges tárgyán, majd inkább anyai ösztöneitől, mint farkas létéből adódóan szorosan magához vonta a gyermeket, a lehető legtöbbet védve karjaival. Szemében dühös és dacos gyermekként nézett a férfira, aki rajtakapta tettén.
- Ugyan …tudod jól mit gondolok…minek teszel fel felesleges kérdéseket. – sziszegte, majd akaratlanul is mosolyra húzódott a szája. Tudta jól, minden pillanatban a tűzzel játszik, a penge élén táncol ha Vele van. De a dolgok már megváltoztak…a férfi talán haragot és tomboló dühöt várt, és talán így is kellett volna reagálni, de mégsem így lett. Shira feje oldalra billent, majd végig mérte fölényes szeretőjét. Még kegyetlenségében is szerette. Könnyedén karolta át a kicsit, egyetlen kezében tartva, míg a másik karja lassan a férfi mellkasára csúszott, közelebb lépve hozzá. Ajkai alig érintve súrolták a másik fülét, ahogy beszélt.
- Ugyan mit kezdenél a gyermekkel…csak teher számodra. – ha valaki láthatta volna őket, azt hitte volna egy rémálom közepébe csöppent. A két fekete alak között egy hófehér csomag, mely ártatlanságával ragyog a sötét éjszakában. Shira az erőtlenül nyöszörgő csecsemőre nézett, de nem lépett hátrébb. A férfi hideg bőrén érezhette a gyermek testében tomboló lázat, ahogy az apróság a hasfalához simult Shira közelsége által. A nő légies angyalkén simította végig az arcát, forró ereje a gyermek testébe áramlott, pillanatnyi megnyugvást, adva, álmot lopva lecsukódó szemhéja mögé. Hosszú pillanatokig elnézte a csöppséget, és minden érzékét újra megnyitva kényszeríttette a vámpírt hogy az Ő szemével pillantson a gyermekre. Nem manipulálni akarta, nem is lett volna képes rá. Csak átadta azt a látványt, azt az érzést, amire a férfi képtelen volt. Szelíd mosollyal emelte tekintetét a Hercegre.
- Lilith…a neve legyen Lilith… - a kislány mintha csak helyeselt volna, kényelmesen mocorogni kezdett. Shira tekintete újra a férfira siklott. A démoni név mely magában hordta kárhozott sorsát, halkan fonta körül Őket. Shira ajkai furcsa farkas mosolyra húzódtak, figyelve a férfi minden rezdülését, amely talán szavak nélkül pecsételte meg az ősi démont, aki édesdeden szuszogott újsütetű anyja kezébe, kárhozott atyára várva*

*Leplezetlen cinizmus jelenik meg arcán és szinte vágja a levegőt minden szava, mikor megszólal.*
Igen, tudom mit gondolsz, éppen ezért kérdeztem, mert te viszont nem gondolsz bele tetteid következményébe. Azt gondolod megmented? Biztonságba akarod helyezni?
*Halkan felnevet.*
Ugyan...ezt Te sem gondolhatod komolyan. Elviszed a falkába a tieidhez? Komolyan azt hizsed, hogy ezzel megvéded? Egy halandónak sem a kastélyban, sem a Falkában nincs helye. Egyik helyen sincs biztonságban. legjobban akkor cselekdetem volna, ha végetvetek életének, s Te pedig akkor, ha ezt hagyod. Az, hogy nem hagytad csupán egy illúziót teremtett a gyerek körül, mely ugyan biztonságot sugall, de ez csupán ábránd akár velem, akár Veled marad. A legjobb lenne, ha hagynád, hogy beteljesítsem a sorsát.
*Pillantása a kisdedre vetül. Tekintetéből a mindent elnyelő semmi hullámzik a gyerek felé. már majdnem elérné a fekete köd fodra, mikor hirtelen útját állja valami. Valami visszarántja. Egy rózsa ragyogása. Egyszerre másnak látja a kislányt. Azt érzi, mint amit akkor érzett, mikor már megpróbálta megölni fenn a kastélyban. Képteln rá. Milyen ironikus. Ő a nagy vámpírherceg, a Halál csatlósa képteln végezni egy ártatlan gyermekkel. Igen, valóban ironikus lenne, ha tényleg csak ennyiről lenne szó. Az igazság azonban az, hogy ő már rég nem a Halál csatlósa. Sosem tartozott sem az Élethez, sem a halálhoz. Ő a kettő közötti pillanat, ám eddig a halál felé fordult, s megigézve engedelmeskedett minden parancsának. Most azonabn egyiket sem nézi. minden amit lát, az Shira. A farkas szemével látja most a gyermeket. tekintetét az égre emeli, s mellkasából egy lemondó sóhaj szakad fel.*
Rendben. Legyen a neve Lillith.
*Tekintete találkozik Shirával. Az anyai örömöt véli felfedezni a lány szemiben. most végre megkaphatja azt, amitől megfosztotta kárhozott sorsa. közelebblép kettejükhöz, majd lepillant az idő közben elaludt csöppségre. Újabb sóhaj száll az éjszakába. nem kell jövőbelátónak lennie, hogy tudja milyen sors vár a gyerekre. Hideg ujjai alig érezhetően simítják végig a kicsi dundi arcát, aki mit sem sejtve alszik a kárhozat és pusztulás ölén.*

I Alfanőstény Tartózkodási hely: Topolya

* Shira a gyermeket ringatva hallgatta a férfi rideg szavait. Jól tudta igaza van. Nem vihette a falkába. Nem adhatott neki biztonságot. Akármilyen abszurd volt, a kamarilla kastélyban nagyobb biztonságban volt az apróság. Shira ajka édes mosolyra húzódott, ahogy a férfit figyelte. Tudta érzi, és látja amit Ő. Ahogy kiejtette a kislány nevét, Shira követte hideg ujjait a gyermek arca felé. Idilli kép lehetett volna a rózsás csecsemővel a játszótéren, a boldog anya és apa között. De a gyermek édes arcát nem a büszkeségben úszó apa érintette, hanem maga a halál. A gyermek mocorogni kezdett, ahogy a férfi hosszú hideg ujjai makulátlan bőréhez értek. Shira ujjai a férfi kezét simították, ahogy a csecsemőre nézett. Karja a köpeny alá csúszva fogta körbe hideg szerelme derekát, ajka hangtalan sóhajjal fonódott a másikéba, miközben karjai a férfi karjába helyezte a csecsemőt. Csupán nyújtott pillanatokat kaptak a sors kegyes játéka által. Shira lassan elhúzódott, ujjai anyai mozdulattal takarták be a kicsit.
- Vidd vissza a kastélyba. Én nem tudom biztonságba helyezni. Te megadhatod a biztonságot számára. – ujjai a gyermekről a férfi arcára futottak.
- Most nem maradhatok…túl sok gyanakvást keltek…veszélybe sodorhatlak...– gondolt Noelre, tudta újra nyugalmat kell csepegtetnie a férfi lelkébe. Halkan sóhajtott, ahogy hátrébb lépve megszakadt a kontaktus a férfival. De mennie kellett…Noel nem várhatott. Érezte ahogy fortyog a férfi. Még elaltathatta a gyanút. Még friss volt…igyekeznie kellet.
- Vigyáz Rá. – simította meg még egyszer a gyermeket, mosolyában a férfi láthatta az őszinte anyai törődést. Sóhajtva ment el a férfi mellett, ujjai végig simították a másik csípőjét. Végre meglátta a csatornafedelet. Halkan siklott félre a nehéz vasfedél, már csak a nehéz selyem suhogását lehetett hallani, ahogy Shira könnyedén leugrott, magára hagyva a halál karjaiban édesen alvó, kárhozatra született apró „démont”.*

V Ifjú farkas

*A csúcsforgalom nagyon nehezen engedte el a Mercedes-t, s csak a Kertvárosban szabadultak ki teljesen a belvárosi dugókból. Nicholas gyakran szorította a kormányt olyan erősen, hogy ujjai szinte teljesen elfehéredtek, de idegességének nem mutatta más jelét...*

*Aralina - bár körülményes úton, de - elvezette kettejüket a Vércsepp Ligethez, s amikor a kocsi leparkolt egyik szegletében, Nicholas már nem is igyekezett, hogy kinyissa a lánynak az ajtót. Nem is volt erre szükség, hiszen Aralina szinte azonnal a kilincsre tette kezét, amikor a kocsi megállt. Szinte egyszerre szálltak ki a Mercedes-ből, s léptük is szinte egyszerre koppant a parkoló térkövein. Miután megtettek pár lépést a férfi Aralina-hoz fordult, és megszólalt:*

- Nos... Itt vagyunk, Kedves...

*Arcán újra mosoly jelent meg, s kezét a lány felé nyújtotta, majd várta, hogy Aralina elfogadja azt...*

Halandó Tartózkodási hely: Topolya

*A nap lassan telt, és olykor fájdalommal teli. De egy-egy pillanatban szívből, és felhőtlenül boldog volt a férfival, mikor elfeledte azt az estét. De sajnos a feledés homálya kegyetlenül felfedte a leplet, tudatosítva, hogy nem lehet boldog. Olykor csak csendben figyelte a férfit, és szíve szerintem mindent elfelejtett volna, csakhogy átadhassa magát a tudatlan örömnek. De túl sokan túl sokszor okoztak már csalódást, és a felejtés egyre kevésbé ment. A férfi keze felé nyúlt, mire Lina gondolkodás nélkül fonta bele ujjait. Hangtalanul felsőhajtott, ahogy bőre a férfihoz simult, újra elfeledve a Hotelben látott, az elméjébe égett képet. Karja a másikéba fonódott, ahogy közelebb lépve az oldalához simult, arcát a vállának dőltötte. Ahogy lassan a liget belseje felé sétáltak, a nap a horizont alá siklott, átadva a tájat az ezüst Királynőnek. A lány a lépések közben eltávolodott, de a férfi kezét nem engedte el. Egy árnyas padhoz lépve leültek. Aralina a férfi tekintetét kereste, majd hosszú ujjai lágyan simították végig Nicholas arcát. Ajka alig érzékelhető mosolyra húzódott, majd lassan közelebb hajolva lágyan érintette meg a férfi ajkát. Sosem közeledett még így a másikhoz, most mégis természetesnek vélte. Már maga sem tudta mit akar, de érezte a bizalma a férfi iránt már megtört. ~Vajon javíthatók ezek a hibák?~ tűnődött, miközben ujjai a férfi zakója alá csúsztak, majd apró simítással megállapodtak az oldalán. Egész testében kellemesen megremegett ahogy ajka a férfi ajkába fonódott, oly gyengéd követeléssel, mint ahogyan egy pillangó verdeső szárnyai felkavarják az álló nyári levegőt. Érezte a férfi pillanatnyi meglepődést, hisz a Hotelben töltött este óta nem közeledett a lányhoz, csak akkor lépett és csak addig, amikor és ameddig a lány lépett. Lina akaratlanul, már-már ösztönösen húzódott közelebb, és jól tudta a pillanat mindjárt véget ér, és helyét átadja a kételynek. Próbálva kibontakozni az édesen hívogató helyzetből, vagy kétszer zuhant vissza saját csapdájába, majd mikor egy alig hallható sóhajjal megemberelte magát és elhúzódott, ajkán ártatlan, már-már bájosan szégyenlős mosoly jelet meg. Nem húzódott el a férfitól, csak feltette a kérdést, amire talán nem is akart már választ kapni.
- Hogy telt a heted? Mennyi időm van még a szabadságod végéig?...Hiányoztál… - tette hozzá alig hallhatóan, pedig ez az őszinte szó nem volt betervezve. Egy pillanatra mérges lett magára, de hamar tovaszállt. Furcsa érzés kerítette hatalmába. Követelve az igazságot, a férfi vallomását, de szíve mélyén már tudni sem akart róla. Csak szimplán vele akart lenni. De mégis lelkéen dolgozott a méreg, amit aznap a férfi tudatlanul csepegtetett belé. Aralinát majd kettétépte büszkesége, és az érzés hogy megnyugvásra talál a férfi karjaiban. A kettőség érzése darabokra készült cincálni a lelkét, és a lány nem tudta hogyan tehetne ellene.*

V Ifjú farkas

*Nicholas hagyta, hogy a lány ahhoz a bizonyos padhoz vezesse, s amikor látta, hogy elülni készül, követte példáját. Kényelmesen elhelyezkedett, s már éppen szólni készült, amikor Aralina, rá nem jellemző módon közeledett feléje...*

*Minden mozdulat, minden apró érintés megremegtette a férfit, s bár nem számított rá, élvezte minden pillanatát. Amint a lány közelebb hajolt hozzá, testének illata teljesen elvarázsolta, s új képességeinek köszönhetően olyan intenzív volt az élmény, hogy szinte belerészegült...*

*Aralina csókja émejítően édes ízt hagyott ajkain, s amikor a lány kissé visszavonult, majd újra mellébújt, Nicholas szíve roppant légkalapácsként verte az ütemet. Gondolataiban tovább lépett, s már el is kezdte volna tetteké formálni a bizonyos gondolatokat, de akkor a lány megszólalt...*

*Kérdése azonnal visszarepítette Nicholas-t a valóságba, s bár arcán még mindig a mosoly görbült, belül egyátalán nem volt kedve mosolyogni. Egy pillanatra becsukta szemét, és végiggondolta, mit mond majd Aralina-nak...*

~ Elmondjam, hogy egy vérszomjas vadállattá lettem? Elmondjam, hogy a halhatatlanok kárhozott útjára léptem? Elmondjam, hogy egy forró éjszakát töltöttem... ~

*S a gondolat itt megszakadt... Szemei újra kinyíltak, s Aralina mosolygós arca jelent meg előtte. Elméjében gyorsan eltemette az előző gondolatokat, hiszen nem engedhette meg, hogy a lány akárcsak egy aprócska részletet is megtudjon ebből...*

- Ne akard megtudni... Egész héten tárgyalások és megbeszélések végeláthatatlan unalma... De hadd osszam meg Veled az örömteli hírt: a Bonaparte Hotel és Casino egyik újdonsült tulajdonosával ülsz ezen a padon... Így amíg véglegesen el nem rendeződnek a dolgok a hotellel kapcsolatban maradok Topolyán... és Veled...

*Amikor az utolsó szó hagyta el a száját, az arcára erőltetett mosoly érzelmeinek őszinte hordozója lett, s ha akarta volna, akkor sem tudta volna levarázsolni onnan. Annak ellenére, hogy érzései őszinték voltak, elméjében létezett egy másik gondolat is. A gondolat, melynek végét az előbb elharapta, de tudatalattija most befejezett helyette:*

~ ...egy másik nővel? ~

*A mosoly, bár megmaradt, már nem volt annyira őszinte, de ez csak Nicholas tudta, s nem engedte, hogy Aralina ebből bármit megtudjon...*

Halandó

~vércseppliget érdekes egy név~ gondoltam magamba. *Csak sétálgattam, kerestem a megfelelő helyett, ahol letelepedhetek. Egy 10 perces séta után találtam egy bokros részt, ami még valamennyire fedett is volt. Lepakoltam, elővettem a pokrócomat a táskámból és leültem.* Sok minden járt a fejembe egyszerre és nem tudtam sorrendbe tenni őket. Azon járt az agyam, hogy hova is mehetnék, de közben foglalkoztatott az a rejtélyes lány is. Sehogy nem tudtam hova rakni. Úgy döntöttem, hogy alszok egy kicsit a bokor rejtekében, amikor egy csapat kölyök jött felém. -Van cigid vagy valami piád?- kérdezte az egyik. -Nincs . mondtam és már bújtam volna vissza a bokorba, amikor az egyik elkapott és kirántott a bokorból. Hátra csavarta a karomat és úgy folytatta. - Higgyük is el mi? Mondta és utána elkezdett ütni. Miközben ő vert engem láttam h egy másik, elkezd kutatni a táskámba. Erre nagyon mérges lettem és visszaütöttem, persze ennek nem lett jó következménye, mert többen is nekem ugrottak, és addig vertek, míg elvesztettem az eszméletemet.

Halandó Tartózkodási hely: Topolya

* Hosszan elnézte a férfit ahogy beszélt. Furcsa, már-már idegen érzése volt ahogy figyelte, mintha megváltozott volna. Maga sem tudta megmondani miért érzi így, hisz látszólag semmi nem történt. Ahogyan a férfi beszélt, Aralina arcának minden rezdülését figyelemmel követette. Meglepetten húzta fel a szemöldökét, mikor a férfi a jövőbeli terveiről beszélt. Igen, valóban meglepte, hogy Ő ebben ilyen biztonsággal szerepelt. Talán nem vette, talán nem akarta észrevenni a féri mosolyát, melybe erőletett boldogság vegyült. Érzete hogy több történ pár üzleti tárgyaláson kívül…az a nő…olyan furcsa volt ahogy a lány szemébe nézett. Linát még most is kirázta a hideg, ahogy újra maga előtt látta a sötét szempárt. Őszinte szomorúsággal nézett a férfira, ujjai gyengéden cirógatták az arcát, majd lecsúszva a nyakára, ott folytatták táncukat. Aralina szívében élő harag, és csalódottság hirtelen szertefoszlott, helyét valami furcsa üresség vette át. Már nem színészkedett tovább. Mélységes szomorúság csillogott a szemében, ahogy a férfira nézett.
- Olyan más vagy…olyan…- kereste a megfelelő szavakat, végül kimondta. – olyan megtört. - Habár igaza volt, és azt hitte az okát is tudja, nagyot tévedett. Legelrugaszkodottabb rémálmában sem gondolta volna azt, ami a valódi indok volt. Araina még közelebb húzódott, teste nyugtatóan a férfihoz simult.
- Tudom mi történt…láttam…ott voltam a Hotelban aznap este…ÉS most hogy újra Veled vagyok, nem tudok másként nézni Rád. Annyira akartalak gyűlölni a történtek miatt, de ahogy ma beléptél, rájöttem nem vagyok rá képes. Elfogadom ami történt…talán így kellett lennie…talán ez kellett ahhoz, hogy rádöbbenjek mennyire fontos vagy… - hangja lehalkult, arcára őszinte de mégis szomorú mosoly költözött, majd megfogva a férfi arcát hosszan megcsókolta nem is sejtve, hogy Nicholas nem a szőke nővel eltöltött kellemes percekre fog asszociálni*

Halandó Tartózkodási hely: Topolya

*Megérkeztem a vércseppligetbe és ott egy padra leültem.* Agondolatok még mindig vadul cikáztak a fejembe és nem tudtam velük mit csinálni.
Egyre gyakrabban gondoltam Falconra is. Nem tudom, de ugy éreztem veszélyben van és segítenem kell neki. Viszont nem tudtam, hogy merre keressem és, hogy ha megtalálom mivel magyarázzam meg neki.
~ Biztos azt hinné, hogy egy nemnormális csaj vagyok aki rákattant, pedig csak társaságra vágyok.~
*Nem bírtam egyhelybe lenni, muszály volt sétálnom. Elérkeztem egy kanyarhoz és ott megláttam egy rakás gyereket akik nagyon nevettek valamin. -Ez aztán hamar kinyult, védekezni is alig tudott. mondta az egyik kölyök. Hirtelen rossz érzésem lett. Elkezdtem futni és a kanyar után egy nagyobb bokornál megláttam feküdni valakit. Gyorsan odafutottam, sajnos a rossz érzésemnek alapja volt. Falcon feküdt a fűben és vérzett mindene. Gyorsan behúztam a bokor rejtekébe és elővettem a táskámból egy üveg vizet és egy polot. Bevizeztem és letöröltem az arcát. Bekötöttem minden vérző és nyílt sebét, közben persze ellenőriztem egyfolytában, hogy van e pulzusa. Miután már nem tudtam mit csinálni betakartam és vártam, hogy magához térjen, de közben elaludtam.

Halandó

Pár óra múlva mikor magamhoz tértem, észre vettem, hogy be vagyok takarva valamivel ~biztos valaki nem akarta, hogy miközben „alszom” megfázzam, mi? Ez fura nem emlékszem, hogy be lettem volna kötözve, biztos valaki meglátott és ellátta a sebeimet.~ és mikor fel akartam kelni akkor vettem észre, hogy valami, vagy valaki a lábamnál fekszik, ~ Mi van itt? Valaki nagyon álmos lehetett. De hiszen ez a lány a templomból, de ez lehetetlen. Ez a lány vagy nagyon unatkozik, vagy szerelmes lett belém, vagy nem tudom valami más oka van, hogy mindig megtalál, de most az egyszer örültem neki. Nem akarom felébreszteni végül is nagyon rendes lány. Lehet, hogy ő kötötte be a sebeimet is és akkor nem hagyhatom csak itt.~ *mivel nem akartam felkelteni sem, ezért a táskámért nyúltam, hogy ki vegyem a könyvemet.* ~jaj ne! A kölykök tudták mit keresnek nem cigit vagy hasonlót, a könyvemet akarták és el is, vitték valahogy vissza kell szereznem, de gyorsan.~ De nem akartam zavarni a lányt és vissza feküdtem és néztem a csillagokat.

Halandó Tartózkodási hely: Topolya

*Nem tudom, hogy mennyi ideig aludhattam, de amikor felébredtem akkor nagy megnyugvásomra észrevettem, hogy magához tért Falcon. Nem adtam jelét annak, hogy fent lennék csak néztem ahogy nézi a csillagokat. Gondolkoztam, hogy biztos vele akarok e tartani és, hogy ha rákérdez, hogy hogy találtam meg és miért kerestem akkor mit mondjak. Felültem és ránéztem: -Szia! Hogy érzed magad? kérdeztem tőle. Közben elkezdtem lecserélni a fején a kötést. - Csunyán megvertek, mit akartak tőled? kérdeztem től. Eltelt vagy 5 perc, de még mindig nem válaszolt. - Jol van értek én a szóbol. Mondtam és már álltam is föl, hogy elmenjek.

Halandó

-Várj! Megmentetted az életem. Köszönöm. Ezért kérhetsz valamit cserébe. ~most már bízhatok benne, remélem~.
-A könyvemet vitték el de, nem tudom hogy miért. * felültem*
-Elmondok egy kistörténetet. „Egyszer mikor az egyik erdőben voltam találtam egy fekete színű könyvet, de nem tudtam kinyitni, mert le volt zárva. Láttam az elején egy monogramot, de már nem emlékszem rá és el akartam vinni a tulajdonosának. Mikor megtaláltam, pont akkor a szemem láttára ölték meg. Én megígértem magamba, hogy nem nyitom ki a könyvet, és mindig magamnál tartom, mint egy emléket.”
-Most meg a kölykök elvitték. És nem tudom, hogy hova és hogy hogyan szerezzem vissza. -Amúgy te mit kerestél itt?
Pont időben jöttél, szerintem ha tovább maradok a földön meghaltam volna. Még egyszer nagyon köszönöm.

Halandó Tartózkodási hely: Topolya

*Mikor felálltam, hallottam hogy megszólal. Én visszaültem, és végig hallgattam.* Tudtam, hogy igazat mond és már engem is nagyon érdekelt a dolog. ~ lehet, hogy segítek neki megkeresni a könyvet, ha engedi~ -érdekes történet. Azt hogy mit kerestem itt, könnyű a válasz: ~majd később elmondom neki az igazat~ -mikor meguntam a könyvolvasást, már kezdett sötétedni és kerestem valami nyugodt helyett ahol tudok pihenni és rájöttem, hogy ahova te mész az biztos nyugodt hely lesz, és amikor ide értem láttalak téged itt feküdni a bokor mellet és elég rosszul néztél ki ezért segítettem rajtad. Amúgy ha nem nagy kérés, akkor egy ideig veled szeretnék maradni, nem lesz velem semmi gond, ígérem. Ja meg a barátod szeretnék lenni mást nem kérek cserébe, amúgy te is megtetted, volna értem, szerintem.

V Ifjú farkas

*A férfi becsukta szemeit, amikor a lány ujjai az arcát érintették, s amint lejjebb haladtak a nyakán, szemei újra kinyíltak. Élvezte a pillanatot, melynek Aralina szavai vetettek véget, s melyek Nicholas "megtörtségéről" szóltak. Elméjében annak a bizonyos éjszakának az emlékképei jelentek meg, s a férfi arca kissé elkomorodott, szemei komolyabbá váltak. Már épp válaszolt volna, de a szavakká formált gondolatok nem alakultak hanggá torkában, s csak mondatfoszlányokként kavarogtak agyában...*

~ Bárcsak elmondhatnám Neked Kedves... De ha tudnád, mivé lettem... ~

*A gondolat azonban félbeszakadt, hiszen a férfi fülében újra Aralina szavai csengettek. Próbálta elméjéből kiűzni Shira képét, de a lány újabb szavai nem engedték. Arról az éjszakáról beszélt, s Nicholas-ban a tagadás jelentkezett első gondolatként, de látva, hogy Aralina milyen őszintén beszélt, be kellett ismernie magának, hogy nem sértheti meg ezzel sem a lányt, sem annak érzéseit. Aralina csókja meggyőzte a férfit, hogy mily sokat jelenthet a lánynak, s a tagadás gondolatát agyának legmélyebb bugyrába száműzte, s helyére lelkiismeretének mardosó fájdalma került...*

*Azonban Nicholas nem engedett a lelkiismeret-furdalásnak, s magabiztonságot erőszakolt magára. Ránézett a lányra, s mosolyra húzta száját, majd néhány mozdulattal kihámozta magát Aralina öleléséből. Felállt, tett néhány lépést előre és zakójának belső zsebéből előhúzott egy cigarettát, és a jól ismert rituális mozdulatok kíséretében meggyújtotta. Mélyet szippantott a dohányból, s amíg kifújta a levegőt, szemei az egyre feketedő égboltra kalandoztak. Rendezte gondolatait, s egy határozott mozdulattal visszafordult a lány felé. Arcán még mindig mosoly égtelenkedett, mintha természetes lett volna számára, hogy Aralina így fog viselkedni, s elméjében újra megjelent a tagadás eltemetett gondolata...*

- Nem tudom kit vagy mit láttál azon az éjszakán, de azt tudom, hogy amióta Topolyán vagyok, Te vagy számomra az egyetlen... Senki más nem foglalhatja el a helyedet a szívemben!

*Amikor befejezte, a lány felé közeledett, de léptei rövidek, már-már aprók voltak. Nem tudta, miért megy ilyen lassan, de úgy érezte a pillanathoz ez illik leginkább. Amint közeledett, kezéből eldobta a félig elszívott csikket, melyet a szél méterekre repítette...*

Halandó

~velem akar tartani, sejtettem nem baj örülök neki~ -szeretnél a barátom lenni, rendben, ha csak ez a kívánságod, akkor megegyeztünk. Nem tudom, merre megyek, de valahogyan meg kell keresnem a könyvet, de előbb a temetőbe kell mennem, mert meg kell látogatnom valakit. *felállok és összeszedem a cuccom*. *oda megyek az egyik közeli szökőkúthoz és megmosom az arcom, mikor bele néztem a vízbe, megint elgondolkoztam* ~remélem, megtalálom a könyvet és a kölykök nem jutottak messzire vele, mert nincs kedvem sokáig keresni őket. Most elmegyek a temetőbe és viszek virágot a barátnőmnek. Remélem, ez nem zavarja a lányt. -Majd gyere velem, most már kicsit félek egyedül menni ezen a környéken. *ránézek és elmosolyodok* Ő még maradt egy kicsit és én elindultam a temetőbe.
Folytatás a városi temető.

Halandó Tartózkodási hely: Topolya

*A szavai hatására a férfi arcára, látható feszültség költözött. Ahogy felállt, Aralina fázósan összehúzta magát, pedig nem fázott. Hosszan figyelte a férfit, ahogy idegesen rágyújtva mászkálni kezdett. Már nem érdekelte, hogy mi történt. Nem akart ebben a fájdalomban tengődni. Tudta nem jó választás, ha kiadja az útját, mert belebolondul a hiányába. Ahogy a férfi lassú léptekkel felé közeledett Lina felállt, és odalépett hozzá. Karjai a zakó szárnyai alá siklottak, és lábujjhegyre állva szomorú mosollyal csókolta meg az őszintének tűnő férfit.
- Már mindegy mit láttam…akkor azt hittem fontos. Már tudom nem volt az….már tudom hogy csak az fontos hogy a közeledben lehessek….- hosszú pillanatokig csak nézett a férfi szemébe, majd maga sem tudta miféle elhatározásból, de folytatta. – Azt kérdezted pár hete mi az ami ideköt? Semmi…ha elmész nem lesz ami itt tarthat…~ és ha arra kérsz a Világ végére is követlek majd~ tette hozzá gondolatban, de ezt már nem merte kimondani. Pedig talán meg kellett volna tennie…talán tudnia kellett volna a másiknak. De akkor ezt még nem látta be.*

Vendég

Csak álltam. Álltam és néztem Darlát. Hát igen, a régi szép idők. Végigfutott a fejemben néhany régi emlék.De rég láttam már, vajon emlékszik rám? Nem vett észre. A szám mosolyra húztam és odamentem. Lassan, minhta megállt volna az idő. Darla felém fordult, szeme elkerekedett.
- Bizony - törtem meg a csendet - rég találkoztunk. Jó újra látni téged.
Még mindig nem hitt a szemének. Darla becsukta eddig kinyitva tartott száját.
- De hiszen te....
- Meghaltam? Nem... hisz tudod, hogy engem kemény fából faragtak. Nem jelentkeztem, mert fel kellett épülnöm. De túléltem És most itt vagyok, hogy újra teljes legyen az egység! Hogy együtt lehessünk. Értetek tettem mindent. Értetek épültem fel. Kovácsoljunk össze mindent újra!
Darla szemében megcsillant egy könnycsepp. Odasétált hozzám és átölelt.

*Vadászik. Vadászik, hogy éljen. Más emberek életével fizet sajátjáért. A Vörös Apostol vezérli minden ilyen tettét. Nem válogat, olyan akár maga a Halál. Mint a középkorban a mindent elsöprő járványok. Elvisz gyermeket és felnőttet, erőset és gyengét, gonoszat és jóságosat egyaránt. Többnyire...de nem ma éjjel. Határozott céllal érkezett a Ligetbe. Ölni fog, mint mindig, de ez az alkalom más....

Valami megváltozott. Korábban nem zavarta a Falka jelenléte. Azt hitte kordában tudja tartani, hogy nem jelent veszélyt kettőjükre. És ez ellen tennie kell. Tudja, nem írthatja ki a Falkát, hisz azzal a lűányt is megölni, ám nem várhatja tétlenül, míg valaki rájön titkukra, és a Falka tagadja ki a farkast. Ezért érkezett a Ligetbe. Sokat járta a várost farkasok után kutatva. Talált párat, de egyikben sem látott túl nagy lehetőséget. Aztán rátalált Nicholasra. Nyitott könyvként olvasva az elméjében felcsillant szeme a kínálkozó lehetőségek láttán. Mint egy alma, amit csak le kell szakítani. Csendben várta az alkalmas pillantot, hogy akcióba léphessen, gondosan eltakarva jelenlétét minden gyengébb lény szeme elől. Most azonban eljött a cselekvés pillanata.

Lelkének sötét ereje körbefonja testét, s akaratával rábír minden gyengébbet, hogy a vámpírherceg helyén egy hatalmas fekete farkast lássanak. tudja, hogy néz ki egy átalakult lycon, így nem kell sokat gondolkodnia az alakon. Szemei sárgán izzanak a sötétben. Mozgásba lendül. Hörögve morogva közelíti meg a párost úgy, hogy a férfi kivegye a sötétből alakját. Első célpontja Nicholas. Meglöki a dohányzó férfit, úgy hogy az valószínűleg a földre zuhan. Ha lekerült, egy gyors villanással átharapja az Achilles ínt, így Nicholas nem fog tudni felkelni. Ezután a lányt veszi célba.*
~Halandó...nincs esélyed.~
*Aralina torkának ugrik. Ha közben a lány menekül, könnyedén utoléri, ha nem tud mozdulni, annál könyebb. A makulátlan bőrön frissen buggyan ki a vörös vér. A lány lassan gyengülni kezd. Míg a földre nem kerül ő is, Anon gondosan vigyáz, nehogy a férfi közelébe kerülhessen. Mikor már annyira gyenge, hogy nem tud mozdulni, úgy rendezi, hogy Aralina arca Nicholas felé nézzen. Ezután megáll a lány mögött, s tekintete találkozik a férfiéval. Lelke behatol a a férfi elméjébe, s öreg tapasztalt hangot idéz a férfi gondolatai közé.*
~Most már a Falkához tartozol. Birtoklunk téged, és nem tűrjük a konkurenciát.~
*Azzal megfordul és eltűnik a sötétben magára hagyva az ifjú szerelmeseket, hadd élvezzék munkája gyümölcsét.*
~A magot már elvetettenm. Most már csak várni kell és gondozni hogy szép növénnyé fejlődjön.~

V Ifjú farkas

*Nicholas szíve gyorsabban kezdett verni, amikor a lány köré fonta kezeit, s a lágy érintés elfelejtette vele a múltat és a jövőt. Csak a jelenre koncentrált, s Aralina minden egyes szava édes nektárként táplálta szerelemtől megvadult szívét. Elfelejtette, hogy az előbb mily kínosan próbálta tagadni azt a bizonyos éjszakát; elfelejtette a rossz szájízt, melyet a tagadás miatt érzett lelkiismeret-furdaláskor érzett. Abban a pillanatban csak ő volt ott és a szerelme…*

*Azonban csak másodpercekig élvezhette a lány közelségét, figyelmét a sötétségből előbukkanó alak terelte el, s a feléje közeledő, sárgán izzó szempár. Nicholas először nem tudta mit lát, de amint közelebb ért az alak, a hatalmas test korvonalai egyre tisztábban mutatkoztak meg a Hold fényében…*

*Egy farkas volt, s bár a férfi még sosem látott hozzá hasonló teremtményt, így képzelte volna el magában azt a kárhozott lényt, mellyé egyszer ő is majd átalakul. A morgó és vicsorgó alak egyre csak közeledett feléje, s Nicholas érezte, hogy a farkas nem baráti szándékkal jelent meg a Vércsepp Ligetben. Próbálta Kedvesét félrerántani, de a teremtmény gyorsabb volt nála, s a következő pillanatban már fejének hatalmas koppanását hallotta a murvával felszórt ösvényen. Nicholas érezte a hatalmas súlyt, mellyel a farkas ránehezedett, s minden erejével latba vetette, hogy megszabaduljon támadójától. A lény ekkor leszállt róla és Nicholas próbált felkelni, de az egész testét átjáró fájdalom, mely sarkaiból indult el, megakadályozta ebben. Egy hatalmas ordítással kísérve zuhant erőtlenül a földre, s az ezt követő eseményeket már csak szemeivel tudta követni…*

*Látta, amint a farkas Aralina után veti magát; látta, amint a hatalmas állkapocs körülöleli a lány nyakát; és látta, amint a fehéren villanó fogak között előbuggyan Szerelmének rubinvörös vére. Nicholas próbált küzdeni a fájdalommal és segíteni, de erejéből csak annyira tellett, hogy kezével a levegőt markolászva kapálózott a teremtmény felé. De ebben a pillanatban a farkas megállt, s amilyen hirtelen jött a támadás, olyan hirtelen be is fejezte. Nicholas szemének sarkába egy könnycsepp ült ki, amikor Aralina közelébe próbált mászni, de erőlködésének nem volt eredménye: még túl gyenge volt ahhoz, hogy megmozduljon…*

*A farkas ekkor állította be a lány fejét, s a férfi látta, miként szökik el Kedvese szeméből az élet, miként veszik el a fény Szerelme halványuló tekintetéből. Nicholas próbált küzdeni és mindent megtett, hogy Aralina közelébe jusson, de az elméjében megjelenő idegen gondolat egy pillanatra kibillentette ebből a szélmalomharcból…*

~ Most már a Falkához tartozol. Birtoklunk téged, és nem tűrjük a konkurenciát… ~

*Nicholas ekkor a farkasra nézett, de az hatalmas iramban távolodott tőlük és nem törődött többé azzal, hogy mi lesz az „áldozataival”. A férfi ekkor újra erőt vett magán, s bár nehezen, de el tudott indulni Aralina erőtlenül heverő teste felé. Minden mozdulat fájt neki, s bár a farkasvér, mely ereiben csörgedezett, egyre inkább enyhített a sarkáin lévő sebek okozta fájdalmon, kínok között tette meg a pár métert, amíg a lány mellé ért…*

*Amikor végre Aralina mellé ért, próbált felülni, de még nem volt testében elég erő ahhoz, hogy a gondolatot megvalósítsa. A lány jobbján volt, így bal könyökére nehezkedve hajolt Aralina arca fölé. A látvány sokkolta és elborzasztotta, hiszen a farkas harapásának nyomai mélyek és vértől ázottak voltak. Kezével próbálta elállítani a vérzést, de tenyere nem volt elég nagy ahhoz, hogy minden apró sebet elfedjen, s bár már jobban érezte magát, még mindig nem volt elég erős ahhoz, hogy ezt sokáig tegye. Próbált erős maradni, de nem volt képes elviselni, hogy Szerelme így szenvedjen, s szemének sarkában megjelentek az első könnycseppek. Vérben ázott kezével a lány arcáról lesöpörte a szemébe lógó hajtincseket, s zaklatott hangján szólt hozzá:*

- Nyugodj meg Kedves… Minden rendben lesz…

*Bár legbelül tudta, hogy semmi sem lesz rendben. Figyelte, amint a lány légzése egyre lassult, s tudta, hogy Szerelme a kezei között fog meghalni…*

Halandó Tartózkodási hely: Topolya

*Nézem amint elindul a temető felé. Úgy néz ki, hogy ő nem először van itt ha van valakije a temetőben. Megvárom mig kellő távolságra távolodik tőlem és csak utánna indulok el lassan.*~Hogyan segítsek neki? Valahogy megkéne szerezni neki a könyvet, de elöbb rá kell jönni, hogy merrelaknak vagy merre fele szoktak lenni azok a kölykök.~* Miközben ezen járt az agyam észre vettem a földön egy papírt. Fölvettem és elkezdtem olvasni. Egy hatalmas bulit reklámoztak rajta. Hirtelen eszembe jutott, hogy az ilyen programokra álltalában sokan elmennek, az is lehet, hogy a kölykök is. Egy kicsit felgyorsitottam lépteim, de már eltünt a szemem elöl Falcon.
~Remélem nem lesz semmi baja, nehogy megint összefusson a kölykökkel, mert azt már egyedül nem biztos, hogy túléli.~ Egy kissé zavart, hogy ennyire aggodtam érte hisz alig ismertem.
Féltem, mert álltalában akiket közel engedtem a szivemhez mindig elhagytak vagy elvették őket tőle.
Ugy döntöttem, hogy gyorsan szolok Fanlconnak és akkor még talán odaérünk a buliba és vissza szerezhetjük akönyvét, ezért elkezdtem szaldni utánna.

Folytatás temető

Halandó Tartózkodási hely: Topolya

* Talán ez volt az első alkalom, hogy a férfi úgy tekintett rá, hogy már nem egy lőtt lábú őzikét látott, akit aznap éjjel talán maga sem tudta, de valamily okból megmentett. Immáron a nőt látta benne, és talán most először döbbent rá, hogy az üres, csábítóan hangzatos szavak mögé valós érzelmek költöztek. Lina boldog mosollyal fürdött a férfi tekintetében, nem érdekelte az éjszaka, aminek szemtanúja volt egy pillanatra. Réveteg nyugalommal simult bele Nicholas karjaiba, hagyva, hogy a férfi óvóan átölelje. Sosem volt még boldog. Ez volt az első alkalom, hogy szívébe valós nyugalom költözött, hogy megtelt őszinte melegséggel, amely az egész testét átjárta, felmelegítve csontjait. Lehunyt szemmel szívta be a férfi illatát, örökre elméjébe vésve a pillanatot.
Fel sem fogta, ahogy egy szédületes erő kitépte a férfi karjaiból, majd egyetlen ugrással ledöntve lábáról, a torkába mélyesztette fehéren villogó fogait. Érezte ahogy forró vére átáztatja a lenvászon szerű fehér anyagot, mely szolidan simult testéhez. Képtelen volt felfogni, ahogy testét émelyítő fájdalom járja át. Hallotta saját sikolyát mely az utolsó is volt. Érezte ahogy szíve rémült madárként rohan egyre előre, mentve ami még menthető. Halk suttogásoktól lett hangos az éjszaka. Aralina üveges szemekkel bámulta a sötétséget, melybe aranyszín szálak csillantak egyre közelebb lebbenve a lágyan ringó szellő hátán, majd lassan összecsavarodva a lány csuklója köré fonódtak. Mily édesen meleg, bársonyos volt az érintésük. Gyengéden húzni kezdték a lányt maguk felé, hangjuk halkan suttogott, és Aralina indulni készült. De valami itt tartotta, nehéz béklyót kötve lábára. Egy hang, amely oly édes volt, mégis fájdalmasan csendült az éjszakában. Hallotta, értette a férfi nyugtató szavait, melyek üresen kongtak, mint egy magára hagyott harang. Keze erőtlenül felemelkedett majd a férfi tenyerébe siklott. Szeme zavart fáradtsággal kereste a férfi tekintetét. Hangja halk volt és erőtlen, remegve suttogott az éjszakában.
- Igen…most már minden rendben lesz… - a szeméből kicsorduló hatalmas könnycsepp vérrel keveredve vörösen hullott a földre, siratva az eljövendőket, melyet már nem élhettek meg. Szeme lassan üvegessé vált, ahogy a férfi tekintetét próbálta tartani, majd lassan egymásba fonódott véres kezükre siklott. Egyre több aranyszál fonta körbe csuklóját, lassan húzva, édesen hívogatva az ismeretlen felé.
~ Már megyek…azonnal indulok…csak egy percet adjatok~ gondolta szomorúan, de mégsem vegyült bele keserűség. Minden erejét összeszedve alig érzékelhetően megszorította a férfi kezét és már maga sem tudta hallani-e amit mond, szája hangtalanul tátogott.
- Köszönöm Neked Nicholas…mindet köszönök… - halványan elmosolyodott, majd szeme lassan lecsukódott. A szálak lassan körbefonták a testét, szorosan, mintha csak egy gondoskodó pók hálója lenne, majd emelni kezdték az ég felé, távol az anyagi világ kötelékeitől. Aralina könnyedén szállt egyre magasabbra, szeme előtt vibrált a millió apró szál, mely egy hatalmas fényes gombolyaggá állt össze. Lassan visszanézett, és búcsút intett mindennek, amiért élt, és amit szeretett. De főként annak az embernek, aki az egész világot jelenthette volna…és aki immáron azt is jelentette az idők végezetéig.*

V Ifjú farkas

- Köszönöm Neked Nicholas… Mindent köszönök…

*Ezek voltak a lány utolsó szavai… Nicholas a szavak hallatán szinte megbénult: nem hitte el, hogy az előbbi percek történései valóban megtörténtek, és a lány, aki a szerelmet jelentette számára, nincsen többé. De a paralízis csak pillanatokig tartott, s bénultságának egy érzés vetett véget, mely elméjének legmélyebb bugyraiból tört elő, s megállíthatatlanul kapaszkodott a felszínre. Azonban Nicholas még uralkodott az érzésen, nem engedte, hogy elhatalmasodjon rajta. Még nem volt itt az ideje…*

*Minden erejét összeszedte és a lány mellé térdelt. A harapások helye még mindig izzó fájdalmat árasztottak, melytől szinte egész teste megremegett. Egy pillanatra megállt, és nyugalomra intette testét, ami meglepő módon engedelmeskedett neki. Amint Aralina élettelen teste mellett térdelt, végig a lány arcát figyelte, s nem vette le róla egy pillanatra sem tekintetét. Az arcot, mely ártatlan és gyermeki volt, vér és veríték áztatta, s a látvány tovább erősítette Nicholas dühét, melyet még kordában tudott tartani…*

*Kezével a filmekből ismert mozdulattal csukta le a lány szemeit, s amikor ezt megtette, egy rész Nicholas-ban is meghalt. Aralina olyan érzéseket ébrsztette benne, melyeket sosem tudhatott magáénak, s most, hogy szerelme meghalt, a férfi tudta, hogy soha többé nem fog így érezni senki iránt. A farkas nem csak egy ártatlan lánnyal végzett ezen az éjszakán, hanem Nicholas lelkéből is kitépett egy darabot, mely örökre elveszett és sosem tér majd vissza…*

*A férfi is becsukta szemét, s lassan Aralina arcához hajtotta fejét, majd alig érezhetően megcsókolta a lányt és alig hallható hangon szólt hozzá:*

- Ezért meg fognak fizetni… Ígérem Neked… Szerelmem…

*Szeme sarkában egy hatalmas könnycsepp gyűlt össze, s miközben Nicholas újra felemelkedett, egyik újjával letörölte azt. Ez a pillanat volt az, amikor a férfi lelke lerombolta a gátakat, melyeket elméjével épített, s a felgyülemlett harag egy hatalmas ordítással tört utat magának a világba…*

*Arcát az égnek meresztette, s szemeit végig becsukva tartotta. Testében minden izom pattanásig feszült, s egész lényét egyetlen tiszta gondolat kerítette hatalmába: a düh. Az ordítás hosszú volt és hangos, mely még a mennyek kapuját őrző zárakat is feltörte Aralina előtt… A Vércsepp Liget összes madara egyszerre ébredt és hatalmas káosz közepette menekült a hang forrásától; a parkban sétálok remegő szívvel váltottak irányt és gyorsított léptekkel siettek otthonaik felé; a környéken alvók zavartan kapcsolták fel az ágyuk melletti éjjelilámpát, s félve húzták feljebb takarójukat…*

*Nicholas lelke még mindig tombolt a haragtól, de nyugalmat próbált önmagára erőltetni, mely többé-kevesbé sikerült is neki. Elméje kitisztult és ezernyi tervet kovácsolt, mellyel bosszúja véres lesz és kegyetlen. De félre kellett tennie ezeket a gondolatokat, hiszen még egy szomorú kötelezettségének kellett eleget tennie. A lányra nézett, s tudta, ő az egyetlen, aki ezt megteheti; ő az egyetlen, aki eltemetheti… A férfi felállt, felemelte Aralina élettelen testét és a Mercedes felé indult…*

Halandó Tartózkodási hely: Folyópart

*Sietve hagyja el az otthonát jelentő bérházat, s a Vércsepp liget felé igyekszik. Táskájában ott van minden: a ruha, mely egy egyszerű barna csuklyás köpeny, a könyvek, jegyzetei, a szükséges hozzávalók, s egy hullámos tőr. Az áldozatról más gondoskodik.

Odaérve a ligetbe már látja, hogy ő érkezett utolsónak. Gyors pillantásokat tesz körbe, majd miután nyugtázta hogy nem figyeli senki elindult társai felé. Összesen négyen vannak, a többieken már mind ott a ruha, s az áldozat is le van már kötözve (jelen esetben az áldozat egy kisebb kecske).*

-Végre, hogy ideértél, Cyrrian testvér. Öltsd magadra ruhád, s készítsd elő a ceremóniát!

-Igenis, mester. *S már fel is vette a csuklyás köpenyét és elhelyezte hullámos tőrét a kötélből rögtönzött övén.* -Csak óvatosan jöttem, mert valaki végig követett. *Ismét körbepillant, de nem lát senkit. Idegesen szöszmötöl kezével, majd táskájából előkotorja amiket hozott.

Kikészíti a könyveket, s jegyzeteit, majd megsebzi a lekötözött kecskét, s kibugyogó vérét egy edényben felfogja. Majd körbehordozza az edényt, s minden tag belecsepegtet pár cseppet saját véréből. Mikor ezzel végzett, elkezdi a vérrel megrajzolni az áldozat köré a pentagrammát. Egy-két perc alatt befejezi, s utána a maradék vért ráönti a kecskére, majd visszalép a többiek közé, s felemeli jegyzeteit, melyeket a könyvekből írt ki.

-Testvérem! A megfelelő pillanatban hajtsd végre az áldozatot. *Utasítja a vezető az egyik tagot.* -Cyrrian testvér. Kezdje meg a rituálét!

-Halott helyett új áldozat,
Engedd el őt, ó kárhozat,
Hozd vissza csak most, egyszer,
Halld meg szavam, Démonmester.

*Ekkor az erre felkért testvér leszúrja az áldozatot. A szerencsétlen kecske vére patakként ömlik a földre, mely beissza azt. A vérrel rajzolt pentagramma mintha fényesen kezdene izzani, legalábbis Cyrrian így látja. Majd fülsüketítő hang hallatszik, s az áldozó tag összeesik. A többiek, köztük Cyrrian is meglepve állnak az események előtt, mikor az imént eszméletét vesztett ember hirtelen rázkódni kezd a földön, tagjait dobálga rázza valami furcsa természetfeletti erő, majd ahogy jött a roham ugy el is tűnik, s a testvér mély túlvilági hangon megszólal.

-A Démonmester elfogadta az áldozatot, s most itt vagyok. *Szemei teljesen feketévé válnak, s ekkor a testvér, aki eddig semmit nem csinált most hirtelen pánikba esik.

-Ne-ne-nem mondtad, hogy meg is fo-fo-fog jelenni. U-u-ugye csak hülyültök ve-ve-velem?

-Megszokhattad volna, hogy nem szokásunk a vicc ebben a témában *válaszolja Cyrrian.* -Fuss el ha gondolod, bár nem lenne értelme. Tehát ülj le és halgass!

*A testvér megszeppenve letérdel a liget füvére, s átadja magát a folytonos reszketésnek. Közben a megidézett folytatja mondandóját.

-Öröm újra beszélni veletek. Látom, nem volt felesleges az a sok idő, amíg tanítottalak benneteket. Most mégis visszahívtatok. Valami probléma akadt?

-A tanításod nem volt felesleges, de egy olyan kérdésünk lenne, melyre csak te tudod a választ. *szól Cyrrian.* -A kérdés pedig, hogy mi kell ahhoz, hogy magával a Démonmesterrel beszélhessünk?

-Muhaha... a Démonmester nem alacsonyodik a halandókhoz, ha valaha beszélne veletek, biztosra vehetitek, hogy pár percen belül csatlósai karmai közt végzitek. De alárulom mi kell. Csak az áldozaton kell módosítani, mégpedig úgy, hogy egy szűz lányt áldoz...

*Ekkor a test, kiből a holt szólt összeesik. A nagy kavarodásban senki nem vette észre, ahogyan a tastrér, aki eddig a földön reszketett odamászott az áldozathoz, s megtörte a pentagrammát.*

-Hogy merészelted?!?! *Üvölti a mester.*

-Nyugalom, mester. Megtudtuk, amit akartunk. Ezentúl ő már nem tartozik közénk. Hozzuk az áldozó testvért, s tünjünk el. *szól nyugodtan Cyrrian.*

~És élvezd ki ezt az alkalmat, mert most utoljára szólítottalak mesternek...~

*Elveszik a "hitehagyott" tastvértől hullámos tőrét, s ahogy jöttek úgy el is tünnek az éjszakában. Ki erre, ki arra... (Cyrrian hazafelé indul, gyalog)*