Vampire Fantasy ~ Téma megtekintése

Halandó

*Mikor a kijárat felé indultam* a kölyök haverjai már ott vártak az ajtóba. ~na innen hogy jutok ki?~ megpróbáltam észrevétlen maradni és a tömegben elvegyülni de nem sirült. Megint ott voltam, ahonnan elindultam. A kölyök oda ment a magnóhoz és kikapcsolta a zenét. –vége a bulinak. Ordibálta. Mindenki megállt egy helyben de senki sem ment ki mintha vártak volna valamire. –te, gyere középre. Szólt nekem a kölyök. Én tudtam, hogy most, nincs aki, megvédjen, és nem kérhetek segítséget. A kölyök és az egyik haverja felém jött és kirángatott a szoba közepére. Hirtelen mindenki körbe állt. Most már tudom mire vártak. – na mi van, nem tudsz verekedni vagy gyáva nyúl vagy? Gúnyolódott a kölyök. Én még mindig gyenge voltam és a sörtől is rosszul lettem egy kicsit. –figyelj, nem tudom hogy mi a bajod velem, de nem akarok verekedni veled. Valaki a tömegből bekapcsolta a zenét. ~ na így talán könnyebb lesz egy kicsit.~ mikor a kölyök nekem támadt, akkor elestem, és alig tudtam felkelni. – na mi van te, tényleg nem tudsz verekedni, mit gondolhat a barátnőd, biztos nem egy ilyen béna pasival akar lenni. –na ebből elég. *Felálltam és neki rontottam a kölyöknek.* De hirtelen a társa a hátamba szúrt egy kést. Utána meg fogtak és kidobtak a házból. A kés a hátamba maradt és nem tudtam kiszedni. Így hát elindultam vissza a temetőbe.

Halandó Tartózkodási hely: Topolya

Noob átkarolta és megcsókolta. Rövid ideig tartott. Mikor abba hagyták, olyan érzés támadt rá, mintha összetörték volna a szívét, pedig a férfi semmi rosszat nem tett, csak a kötelességét. Noob elhajtott a kocsival, Edea pedig bement a lakásába. Bezárta, kulcsra az ajtót és zokogni kezdett. Hátát az ajtónak támasztotta és lassan leült, közben keservesen sírt. Nem is tudta, hogy meddig sírt, de erőt vett magán egy idő után, felállt és elindult a hálószobája felé. Megágyazott magának, elővett egy hálóinget és fehérneműt, majd ezekkel elindult a fürdőszobába. A mosógépre rakta a cuccait, ami rajta volt ruha, azt a szennnyesbe. A zuhanyrózsát a kezébe vette, megnyitotta a vizet és beállította. Beállt a kádba és lezuhanyozott. Mikor végzett, megtörölközött és felvette az előkészített ruháit.~A fene, papucsot nem hoztam~Szárazra törölte talpát visszasétált a hálószobájába. Ott elhúzta a sötétítőket és bebújt az ágyba. Igyekezett nem gondolni semmire, így gyorsan elaludt. Reggel kopogásra ébredt. Kikelt az ágyából és ajtót nyitott.
- Chuck! Te jó ég, elaludtam? - a sofőr helyesve bólogatott - Istenem! Gyorsan felöltözök és indulhatunk is. Addig kérem várjon meg kint. - becsukta az ajtót és elrohant felöltözni. Gyorsan felkapott magára egy világos kék kosztümöt, haját lófarokba fogta, sminkjét elkészítette és már kapta is fel a táskáját. Mindezt 15 perc alatt megcsinálta.
- Jól van Chuck, kész vagyok, indulhatunk. Kérem siessen, így is késésben vagyok.

I Alfahím Tartózkodási hely: Topolya

[Acquiel házában]

*Amikor Balt a lánnyal a karjaiban a helységbe lépett, Gas sietve kelt fel a kanapéról. Ezután ugyan csak sietős léptekkel feléjük indult. Amikor már alig fél méter távolság volt köztük, megált és a lányra szegezte tekintetét. Eddigi mosolygós arca kicsi elkeseredést tükrözött. Ahogy a lányra nézett, alig, hogy Acquiel elméje feltárult előtte már látta, hogy a lány nem áll még készen. Tekintetében enyhe elkeseredéssel Balt szemébe nézett és fejét kicst jobbra mozdítva jelezte, hogy bizony ezzel még várni kell. Ezután hátat fordított és az ajtó felé indult. Mielőtt kilépett volna rajta válla fölött visszaszólt.*
-Vigyázz magadra Balt... és légy türelmes.
*Azzal kilépett az ajtón és elnyelte a sötétség.*

IV Marcangoló Tartózkodási hely: Topolya

[Acuiel háza]

*Bár nem nagyon érti az okokat, nem vitatkozik Gas akaratával. Egy bólintással nyugtázza vezére szavait, majd mikor a farkas eltűnik, óvatosan a hálószoba felé veszi az irányt. ismeri a járást a házban, noha konkrétan ebben a szobában még sosem járt. Ügyel arra, hogy Acquielnek ne essen bántódása. Úgy fekteti le a lányt az ágyra, mintha csak egy törékeny porcelánbabát tartana kezében. Oldalára fekteti kedvesét, majd védelmezőn betakarja. Ezután leveszi elnyűtt bakancsait, a földre dobja szakadt pólóját. Miközben ezt teszi a nyakában függő dögcédula halkan megcsörren. Ezután kedvese mellé fekszik. Gyengéden átöleli a lányt, s halk sóhajjal lehel ajkaira csókot. Figyeli alvó kedvesét. Ő maga nem alszik el. Vigyáz szerelmére. *

Vendég

**Chris háza**

Már messziről hallatszott a zene magávalragadó ritmusa, lüktetett az egész környék, hirdetvén az ifjúság tomboló energiáját. A ház leginkább egy felbolydult méhkasra hasonlított, ám Lexi még a felét sem ismerte a bent vígadó fiataloknak. Belépve elveszetten nézett körbe, hátha talál néhány ismerős arcot, ám aznap ebben nem volt szerencséje. Mert akiket talált, azok is a suli plasztikcicái voltak, akikkel soha nem volt abban a kimondottan jó viszonyban.
- Nahát, már az ilyen lúzereket is elhívják? - nevettek fel hangosan, hogy lehetőleg a környéken mindenki hallja - Mióta hígul metalladykkel a felhozatal?
Lexi éppen azon töprengett, hogy vajon szóban, vagy tettben válaszoljon, amikor valaki vállára tette a kezét.
- Én hívtam, innentől nem vitatkozok... - hallotta Chris hangját a háta mögül, majd amikor megfordult, valóban agyon bálványozott imádottja állt mögötte. És nem nézte levegőnek, és hozzáért, és és és... és megvédte őt! Lexi az ájulás határán volt, ám végül sikerült összeszednie magát, és rámosolyognia a magas, szőke fiúra.
- Gyere, Lexi, keresek egy kevésbé fertőzött helyet... - mondta Chris, majd átkarolta a lány derekát, és magával húzta.
- Hozok neked valami italt, rendben? Ülj le addig nyugodtan...
Lexi megvárta, amíg Chris távozik, majd visszafordult a három "műkínailiba" felé, és nagy ívben bemutatott nekik, mire ők csak hápogni tudtak, és felháborodott arckifejezéssel távoztak a helységből. Mikor Lexi visszafordult a kanapéhoz, két egymásba fonódott fiatal már alaposan elfoglalta, így csak fintorgott egyet, majd vállat vonva a lépcsőhöz sétált, és leült az egyik fokra. Nem sokkal később Chris is visszatért, kezében egy üveg ismeretlen eredetű, cimke nélküli itallal, majd töltött Lexinek és magának is... A lány nem igazán volt hozzászokva az italhoz, ám nem merte megkockáztatni azt, hogy visszautasítsa, így szorgalmasan itta egyik pohárral a másik után...

*Csend van. nuygodt külvárosi utca. A környék lassan kezd a tipikus amerikai külvárosra hajazni, azaz, bár nem minden ház egy forma, látszik, hogy az újabbak már igencsak egy sémára épültek. Kész rémálom lehet itt esténként hazatalálni. és egy ilyen környezetben legyen az ember egyéniség. Bár szó se róla, néhány ittlakó megpróbál kitörni. El se hinné az emeber, mit rejt ez a látszólag szürke egyhangú kispolgári környezet. A helyzet az, hogy ez a hely a legjobb melegágya a lázadó eszméknek, ezen a környéken ferdül el a legtöbb lélek. A kívülálló csak annyit lát, hogy a hátsó kertben grillezik a család; papa, mama, két gyerek. idilli kép. Az embernek kedve támadna ideköltözni. Azt azonban ez az életkép nem árulja el, gyakran mi folyik a háttérben;a férj izzadságfoltokkal tarkított atlétatrikóban kezében sörrel borostásan nézi a meccset, az anya nyugtatókkal tömi magát, mert megint eljárt hőn szeretett hitvese keze. Végülis meg lehet érteni, ő az, aki eltartja a családot. Egész nap robotol, mikor hazajön, nyugalomra vágyik, és nem érti, a hálátlan családtagjai, "azok a hiénák" miért nem tudják ezt felfogni. Ők ugyan azt mondanák, hogy csak a ház urával akarnak tölteni egy kis időt, de ez persze nem igaz, csak a vérét akarják még tovább szívni. Az is érthető, hogy a gyerekek sápadtak, kialvatlanok, szemeik alatt hatlmas karikák éktelenkednek, karjaikon pedig párhuzamos vágások, elvégre "nem tudnak megbírkózni az élet kihívásaival". hogy is tudnáak? Sose harcoltak még semmiért életükben.Ennél még a belváros mocska is jobb, mert ott legalább az arcodbavágják, nem mesteri és cicomázott körettel nyletik le veled.
Az a ház, mely előtt megálltak, sem volt jobb. Egy anya élt ott fiával. A családfő nemsokkal a gyerek születése után otthagyta őket, mert úgy érezte megfolytják a családi kötelékek. Az anya három műszakban dolgozik, hogy eltartsa a gyereket, így tépázott idegekkel nem mindig a megfelelő választ tudja nyújtani csemetéjének. A fiú hét éves lehet. egyenlőre még csak bimbózik benne a félrenevelés virága. A nőt Gertrud Morrir-nek hívják, a fiú neve Sebastian.
A szőke vékony testalkatú, beteges tekintetű nő és a kisfia éppen vacsoráznak. valami olcsó mikros kaját esznek, amiben több a műanyak, mint az emészhető rész. A fiú godosan nyírt gesztenyebarna üstöke alig ltászik ki az asztal alól. Nagy, barna mandulavágású szelíd tekintetével néha a szemben ülő anyjára pillant. Egyikük sem veszi észre, hogy az ajtó némán kinyílik, majd újra bezárul.
A ház egyszerűen van berendezve, lakóihoz éppen illik, akik egyszerű otthoni ruhájukban költik el egyszerű vacsorájukat. A konyhából két ajtó nylíik; egy a hátsó kertbe, egy pedig az elszobába, ahonnan anon megközelíti a halandókat karján Lillithtel. Gertrud hátán hideg fut át, hirtelen ajtócsapódás hallatszik a konyha előszobához közeli része felől. A konyhaajtó csalódott be. nem túl hangosan, csak éppen annyira, hogy felhívja az ottlakók figyelmét arra, hogy nincsenek már egyedül. Ezzel egy időben a hátsókertre nyíló ajtó is bezáródik. Bár nem győződik meg róla, gertrud mégis érzi, hogy nem fogja tudni kinyitni egyik ajtót sem. Riadt, tágra nyílt világoskék szemeivel körbepillant, majd felsikolt a rémülertől, mikor egy magas fekletébe öltözött alakot lát meg a konyhájában karján egy gyerekkel.
Anon tekintete találkozik a nőével, s még mielőtt abból riadt számonkérés kelne szárnyra, egy pillantással elnémítja. gertud egész testében remegni kezd. Sebastian keze után nyúl, s testével védelmezve fiáta konyha átellenes pontjába mennek. Ekkor a jövevény leteszi a kislányt a földre, s így szól hozzá.*
Kíváncsi voltál, milyenek azok, akik nappal a parkban játszanak. hát menj, ismerkedj meg velük.
*Mutat a halandókra.*

Halandó Tartózkodási hely: Kamarilla Kastély

*Lillith izgatott szíve hangosan megdobbant, ahogy apjával átlépték a takaros ház küszöbét. Egy pillanatig elnézte Anont ebben a szokatlan környezetben. Olyannyira fenséges volt, annyira hatalmat sugárzó, és tiszteletet követelő, hogy gyermeki szívébe a büszkeséggel övezett példakép örökre belevésődött. Ajkán kicsiny mosoly látszott, ahogy boldogan Apja hideg nyakába fúrta a homlokát, gyermeteg örömmel mutatva ki rajongását. Majd érdeklődő szemekkel fordult a halandók felé, cseresznyeszín ajka résnyire nyíltak izgalmában. Ahogy Anon földre tette, kérdően tekintett rá, hogy valóban mehet-e. A férfi alig láthatóan bólintott, mire Lillith a kisfiú felé indult. Kicsiny ruhája meglibbent táncos, vidám lépteitől.
- Szia. Lillith vagyok…játszol velem? Én még sosem játszottam senkivel…tudod a kastélyban nem lehet, mert veszélyes… - magyarázott hatalmas lelkesedéssel, mire a némaságra kényszeríttet anya magához rántotta kisfiát, és a rémülettől elkerekedett szemei hol Lillithre, hol fenséges Apjára siklottak. Kicsiny szemöldöke értetlenül siklott feljebb, majd ahogy még egy lépést közelebb téve az anya a falig hátrált a fiát maga mögött tolva, Lillith pillantása a vámpírra siklott, és lassan Ő is hátrálva az Apja nadrágjára kulcsolta ujjait.
- Atyám…mért nem akar játszani Velem? Mert még kicsi vagyok? – kérdezte halvány szomorúsággal, majd arcát az Apja combjának bőltve, kihívó pillantással nézett a kisfiúra, aki időközben ráöltötte a nyelvét. Lillith szemébe könny gyűlt a méregtől, és a csalódottságtól.
- Már nincs is kedvem játszani Veled…Buta vagy! – közölte mérgesen, miközben szemébe valami furcsa, idegen kifejezés csillogott.*

Vendég

[Acquiel háza]

*Tudattalansága lassan oszlani kezd, s kábult elméje megnyílik. Talán álmot lát? Talán a valóságot? Nem tudná megmondani. Testét és tudatát mégis nyugalom önti el. Ajkait távolról mézcsók érinti, mint csalétek a gyanútlan áldozatot, úgy invitálja az érzés egyre távolabb, s távolabb attól, mi eddig "rabul" ejtette. Lelke megtisztult kétségeitől, s nem emészti kétely: mit látott s hallott mélyen lelkéhez szólt, s igazat adott annak.
Az érzés, mely szüntelen hívja, nem csak elméjét babonázza, ösztöneit is leigázza, testét forrón izzó lángokkal hevíti, s nem csak belülről. Bőrén érzi a meleget, egy másik test hőjét, a bőr feszességét, izmok keménységét. Füle alatt erős szív ritmusa dobog, és hallja sajátját is, mint választ ver arra, majd fokozza ütemét, mikor az ismerős illatot, -a rég érzett kedves bőrének illatát- ismeri fel elméje. Szemhéjja megremeg, kezeit kinyújtja s lágyan átöleli az őt ölelőt. Test most testhez simul, fejét Balt mellkasába fúrja, mintha rettegve bújna a valóságtól, mely most ijesztő szörnyként lengi körbe a szobát… Arcát felemeli, s csak most nyitja fel borostyán szemeit. Kérően a zöld szempárba mélyed, melyet úgy szeret, s jelent neki egész jövőjénél többet. Az álom, eloszlatta bizonytalansága nagy részét, s most mintha a hős lovagra várna, hogy elűzze maradék félelmét. Összefonódik ugyan testük, de mégis lelkük kapcsolatát a félelemdémona gátolja, melyet csak a fiú oldhat meg. Acquiel jobb kezét a fiú arca felé emeli, s mutató ujjának külső felével, épp érintve simít végig rajta. De a mozdulat nem állapodik meg az állkapcsánál, tovasiklik az ajkak felé (már az ujj belső felével, az ujjbeggyel), szótlanságot kérve, de szemeiben még az előbbi érzéssel…*

~Halandók.~
*Sóhajt fel a számára érthetetlen anyai törődés láttán. Hideg tekintettel figyeli a kibontakozó jelenetet, majd mikor Lillith eldobja- illetve Sebastian és gertrud dobja el - a lehetőséget, hogy pár perccel tovább éljenek, a kislányhoz fordul.*
Látod? Az ő helyzetküket irigyelted a kastélyból. Nézz csak körül. Mi van itt irigylésre méltó?
*Azzal körbemutat a konyhában, ahol a mosogatóban szennyes edények trnyoulnak, és a padlóra is ráférne már egy felmosás.*
És nézd őket. Nincs bennük semmi irigylésre méltó. Ha van célja létüknek, akkor az az, hogy rossz például szolgáljanak nekünk.
*Tesz egy lépést a halandók felé, akiket most már a szó szoros értelemben megbénított a félelem. Ez persze érthető. Sivár kis életükben nem sokszor fordul elő ilyesmi, s mikor mégis megtörténik, nem képesek feldolgozni.*
Helyesbítenem kell. Életüknek van még egy célja.
*Azzal még egy lépést tesz anya és gyermeke felé. Pillantása a gyermkeébe fúródik, s nem tart sokáig, ímg megbabonázza.*
~Menj át a másik szobába, és maradj ott~
*Parancsolja neki, azzal kitépi anyja kezéből, hogy sebastian el tudjon indulni, s az ajtó látszólag minden közreműködés nélkül kinyílik, s a fiú álmatag tekintettel, mondoton léptekkel távozik, miután az ajtó ismét becsukódik.gertrud eközben a tekjes összeomlás szélére kerül. már nem remeg, s nincs többé szükség arra, hogy Anon lelkének erejével hallgattassa el. Lábai nem engedelmeskednek többé, a földre rogy. Anon ekkor odalép hozzá, s kezét nyújtja neki. Gyengéden felsegíti. tekinteük találkozik.*
Nem kell félni. Most már mindjárt vége. Ugyan ugyan
*Feddi meg játékosan a halandót.*
Az a baj, hogy életedet másokra pazaroltad. A sok gond aztán kiült arcodra. pedig milyen szép lehettél volna. Nézd csak meg...
*Azzal gyengéden egy közeli tükör felé vezeti a nőt. Az ott megjelenő tükörkép látszólag Anon szavait igazolja;szarkalábak.karikák a szemek alatt, enyhén görnyedt testtartás. A vámpír tovább beszél mézesmázos hangon.*
De szerencséd van. Én mindezt visszaadhatom neked.
*Azzal két kezével végigsimítja Gertrud arcát úgy, hogy egy pillanatra eltakarja előle a tükröt. mikor a nő pillantása ismét saját képmására vetül, valami egész mást pillant meg. egy gyönyörű nő mosolyog vissza a tükörből. Fiatal, üde és szép. nem görnyesztik gondok, nem gyűri meg fáradtság. A háttérben csodás villa jelenik meg, előtte méregdrága autóval.*
De hiszen ez én vagyok!
*Kiált fel a nő a sosem volt szépség láttán. Valóban ő volt. Anon azonban nem tett mást, csak előcsalta a nő hiúságának nagy részét. Azt mutatta neki, amit látni szeretne. valójában sosem volt ilyen szép, de még a legfárasztóbb nap után is ilyen szépnek álmodta magát. Egy lépés azonban még hátravolt.*
Igen, Te lehetsz az. Én megadhatom neked. De kérdem én, mi értelme szépséget és gazdagságot adnom neked, ha aztán a kölyköd továbbra is rád telepszik, és nem hagy virágozni?
*Ekkor a tükörkép megváltozik. A kamasz Sebastiant ábrázolja, amint anyjának magyarázkodik egy félresikerült házibuli után, de valahogy sehogy sem tud épeszű magyarázatot kisütni arra,m hogy miért fekszik egy döglött tehén a kocsiban, vagy hogy miért van betörve a ház összes ablaka.*
Nem ezt nem szeretném.
*Remeg meg még a puszta gondolattól is Gertrud.*
Akkor hát mi legyen? Mi legyen Sebastiannal? Ha életben marad, nem teljesíthetem az álmodat.
*A nő vonsáai megkeményednek. Most egyszerre nem ugrik be neki egy kellemes emlék sem fiával kapcsolatban. csak a csalódás, az apja távozása, a sok könny...Egy pillanatra csend támad a konyhában, majd gertrud kemény, határozott hangon megszólal.*
Akkor haljon meg.
*Hangja akár egy királynőé, aki már ezreket küldött a halálba puszta szórakozásból, s egy ide vagy oda már igazán nem számít. Ekkor a tükörkép ismét változik, ismét a valóságot mutatja; egy elnyűtt kozékorú nő, és mögötte...mögötte egy életre kelt rémálom. Anon nem látta szükségesnek többet beszélni. megmutatta lillithnek amit akart. Illetve csak majdnem. ideje beteljesíteni művét. Elővillannak hófehér szemfogai, s a nő nyakába vájnak, kinek torkából a reményvesztettség édes sikolya tör el, majd hal el hangja örökre. A testet anon a lány felé fordítja, hogy az jobban lássa mit csinál. Egyre mohóbban kezdi szívni a halandóü vérét, míg csak el nem hangzik a számára vészharang utolsó szívdobbanás. Ekkor hangos sóhajjal válnak el ajkai a nő nyakától, s a testet a földre ejti. Ekkor ismét kinyílik az ajtó, s a még mindig megbabonázott fiú tér vissza. Nem látszik anyja nyakán a két bíborszínű seb.*
~Gyere közelebb. Anyád elaludt. Ideje neked is nyugovóra térned.~
*Azzal, mintha csak egy babát állítana pozícióba, lefekteti a gyereket halott anyja mellé, kis kezét a hideg test köré fonja, majd álmot bocsát rá, melyet csak ő törhet meg. mikor elkészült a kompozícióval, ráérősen a gáztűzhelyhez lép, s megynit rajta minden csapot. Ezután a kislányhoz siet, felkapja, s gyorsan távoznak a házból. Az utcán tisztes távolságban megállnak, s csendben várakoznak. Anon nem mondja meg, mire, ám Lillith kisvártatva megtudja, mikor pokoli lángok csapnak fel romba döntve kis élete legfontosabb leckéjének színhelyét, és magukkal ragadva a két holttestet, melyekből jóformán semmi sem marad, mire a nemsokára kiérkező tűzoltók megfékezik a lángokat. Mire ez megtörténik, a sötét alak a kislánnyal a karján már rég messze jár.*

Halandó Tartózkodási hely: Amerre a lába viszi

[Rhoswenék háza]

*A lány a legkedvetlenebb arckifejezéssel hever a nappali hófehér, mindig és minden időben koszmentes kanapéján. Az anyja hál’istennek már nincs otthon, valami üzleti teázásra és vacsorára indult el az imént.
Rhoswen átdobva tornacipős lábait a karfákon hanyatt fekszik, és kitartóan bámulja a plafont. Aztán kinyújtva fehér kezét igyekszik elérni a kisasztalon lévő lekváros sütis-dobozt, de a végtag nem bizonyul elég hosszúnak hozzá. Lélekszakadva, fújtatva nyújtózkodik, majd végső elkeseredésében egy picit arrébb húzódik, és... Egy tompa puffanással landol a padlón, a kezét meg beveri az asztal sarkába. Méltósága utolsó darabjait próbálja összeszedni nyöszörögve, amikor felhangzik a dallam, ami valaki érkezését jelzi. Felpattan a hasaló helyzetből, és sebtében hátrasimítja a hollófekete hajtincseket. Lenyúzott könyökét dörzsölgetve sétál az ajtóhoz, miközben magában morog.*
- De jókor jössz te is, ajánlom hogy...
*Lenyomva a kilincset, kitárja az ajtót, hogy kikukkanthasson rajta. A jégkék szemek óriásira tágulnak, amikor meglátja az szinte már elfeledett napszemüveget, és a szőke hajat... Ultrahangon visítva borul barátnője nyakába, aki elég valószínű, hogy ennek következtében elejti a csomagjait...*
- Hannah! *Mondja hatalmas mosollyal, mikor kibontakozik az ölelésből.* - Hogy...?
*Néz kérdőn a csomagokra, meg úgy egyáltalán a lányra... Őszintén fogalma sincs, hogy miért jött vissza, főleg... így megrakodva.*

Halandó

*Az összes létező cókmók lehull a hátáról, az oldaláról, a kezéből. A bőröndök, csomagok, szép rendben puffannak a földön, gazdájuk nem is igyekszik felvenni őket.*
-Wííííííííí, Roooooosssseeeee!!!!
*Átöleli barátnőjét, aki szinte olyan, mint amikor elváltak.*
-Wow, látom a tornacipő az örök, mint nálam!
*Vigyorodott el, lábát lóbálva a lány felé.*
-Hmm, hosszú történet, miért jöttem vissza, de biztosan érdekelni fog, bár rájössz magadtól is. Elmesélek én mindent, ha van még olyan lekváros sütitek, amit tejjel lakmároztunk ebéd helyett anyáink nagy örömére.
*A hatalmas vigyor még mindig ott az arcán, amolyan 32 fogad vigyorral ácsorog az ajtóban.*
-Na de veled mizu? Három év nagy idő, és e-mailben mégsem lehet mindent megbeszélni. Ahogy azt sem, hogy hogy kerültem ide.

Halandó Tartózkodási hely: Amerre a lába viszi

*Elvigyorodik, és megböki a saját cipőorrával Hannah lábát.*
- Tornacipő mindörökké. *Mondja vigyorogva, miközben felkap egy mázsás bőröndöt barátnője lába mellől, és elkezdi befelé hurcolászni a házba.*
- Nagyon is kíváncsi vagyok, szóval minél hamarabb kezded, annál jobb... *Közli fújtatva, és ledobja a lépcső legalsó fokára a bőröndöt.* - Tedd csak ide a többit is... Majd később felvisszük.
*Aztán szenvedő képet vágva felmutatja szegény bőrtelen könyökét.*
- Persze hogy van süti... És hogy elérjem, sok szörnyű próbát kellett kiállnom... *Nem állja meg, hogy ne kezdjen el nevetni.* - Na, ülj le.
*Tessékeli a kanapéra a szőke lányt, miközben ő is helyet foglal mellette. Átnyúl a tálcáért, amin a baracklekváros finomságok sorakoznak, majd Hannah felé nyújtja.*
- Vegyél... *Mondja, miközben egyet a szájába töm.* - Na várj *Kezdi teli szájjal.* - Hozok tejet, aztán pedig kezdj el mesélni!
*Mondja lelkesen, felállva, és átsiet a konyhába vezető boltíven a hűtőhöz. Tölt mindkettőjüknek egy-egy pohár tejet, szinte rohanva hozza vissza őket, ki is lötyköl egy picit a padlóra, de rá sem hederítve leteszi őket a kisasztalra, miközben ismét leül.*

Halandó

*Csak a gitártokot veszi fel kézbe, illetve a mappát, a többit szó szerint elrugdossa a lépcsőig.*
-Csókooolooooom Niiiccoooolaaa nééééniiiii!!!!
*Sejtette, hogy Rose anyja ugyan nincs otthon, de muszáj volt nosztalgiáznia egy kicsit. Lehuppan a kanapéra, törökülésben helyezkedik el, majd vigyorogva vesz a sütiből, és kezd el mártogatni a tejbe.*
-Nos, az úgy volt...Hoppá, morzsa.
*Elkezdte söprögetni a kanapét, majd rájött magától: úgyis mindegy.*
-Szóval ugy elmentünk, apa, anya, a hülye bátyám, meg én. Persze nekem eszem ágában sem volt elmenni, te is tudod, mennyire kiakadtam, amikor kijelentették, hogy Írországba akarnak menni. Szóval, ott elvoltunk, végülis nem rossz hely, de hiányoztál.
*Bekapja az első süti utolsó morzsáját is, majd újat kezd el mártogatni.*
-Ott is művészetis lettem persze, hova máshova mehettem volna. Mindenki tök flúgosnak tartott, és én olyan igazat adtam nekik... Na mindegy, összeszedtem egy bandát, akikkel mászkáltam, meséltem róluk, meg az erdei kirándulásokról, a három srác plusz az egyik csaja, nah, igazánól tök mindegy. Ők elneveztek Lenonnak, azóta mindenki így hív, és nem mindenki érti ezt a pozitív értelmében.
*Nagy levegőt vett, belekortyolt a tejbe, majd folytatta.*
-Elveszek itt a részletekben. A lényeg az az, hogy meguntam azt, hogy anyuék mondják meg, mit csináljak, és ne dönthessem el, hogy hol akarok élni, és hogy kikkel.
*Itt rákacsintott Rose-ra, jelezve, hogy ő is benne volt az okok közt.*
-Azt mondták, rendben, akkor menj el. Összepakoltam, megrendeltem a repülőjegyet, és tátott szájjal néztek, amikor eljöttem otthonról. Nem hitték volna, hogy tényleg haza jövök. Már három napja átszállok innen oda, elegem van a repterekből.
*Elvigyorodik, majd befejezi mondókáját.*
-Így hát idepofátlankodtam hozzátok, hogy felborítsam az életeteket, és megkérjelek titeket arra, hogy hadd legyek itt pár hétig, míg beilleszkedem újra a régi osztályunkban, illetve találok valami melót, utána meg lakást.
*Nagyot sóhajt, rég beszélt ennyit. Elfalatozik még egy süteményt, majd kiissza a tejet a pohárból.*
-Éééés, veled miújság?

Halandó Tartózkodási hely: Amerre a lába viszi

- Nincs...
~Itthon.~
*Akarja mondani, de aztán egy széles vigyorral leesik neki, hogy ezzel Hannah is tisztában van.
Hangtalanul hallgatja végig a lány mondanivalóját, már amennyire a tátott szájjal való csámcsogás hangtalannak számít. Néhol elneveti magát, de a beceneves résznél nem bírja ki, hogy ne fűzzön hozzá valamit.*
- Még hogy Lenon? *Szaladnak fel íves szemöldökei.* - Tudod mikor foglak Lenonnak hívni... *Mondja fintorogva, majd tovább figyeli a barátnője mondókáját. Néha-néha azért belekortyol a tejbe, elvégre annak is fogynia kell.
Az utolsó mondatoknál alig bírja ki, hogy ne ugorjon megint a lány nyakába.*
- Persze, hogy itt maradhatsz! *Kiált fel lelkesen.* - Legalábbis felőlem... Anyám véleményére meg úgy sem adtam soha sokat. *Teszi hozzá morogva.* - Istenem, de hiányoztál! *Mondja elragadtatva egy mosoly kíséretében.* - Megnéztem volna, milyen pofát vágtak a szüleid, mikor eljöttél... Jaj Hannah, ez olyan jellemző!
*Nevet rá a lányra.*
- Velem? *Horkant fel aztán gúnyosan.* - Még mindig ugyanabba az átkozott művészeti suliba járok, ahova eddig... És ugyanúgy utálok rajzolni, mint eddig. De kit érdeklek én. Mesélj a bandátokról! Összejöttél végül valamelyikkel? *Kérdezi kicsit előrébb dőlve a kanapén, maga alá húzva az egyik lábát. Közben vesz magának még egy sütit, pedig már hányni tudna, úgy tele van.*

Halandó

-Héééy, én szeretem azt a hülye rajzolást, és még a becenevemet is, de tőled elfogadom a Hannah-t, meg anyukádtól is. De ha egy régi osztálytársunk Hannah-nak fog hívni megtépem.
*Vigyorgott rá Rose-ra.*
-Tényleg itt maradhatok?! Yippppyyyy!!!!
*A lány arcán hatalmas, kaján vigyor ült, ami minden örömét kifejezte. A bandából való dolgora egy kicsit zavarba jön, elkezdi vakarni szőke feje kobakját.*
-Ehhe, összejönni, ééén?! Sooohaaa...
*Szinte nevetve fejezte be, ebből Rose biztos lehet benne, hogy voltak ott érdekes dolgok.*
-Nos, érdekes banda volt. Tudod, elég sokan elvontak, jobban mint én, és ez nagy szó, szóval a legtöbb időt az erdőben, noss, füvezéssel töltöttük, és úgy zenéltünk össze-vissza, meg írtunk mindenfélét. Egy-egy dolog valóban tök jó volt, nekem is bejött a dolog, de a füvet azt nagyon rühelltem, nem értettem, miért nem "elég" ha iszunk valami kis kedvcsinálót, és kész. Na mindegy. Szal az a csaj volt a legnagyobb grufti, illetve füves, és én teljesen kiakadtam tőle, de sebaj. Egyszer túlszívatott, elkezdtem hányni, minden bajom volt, nem kívánom senkinek. És az egyik srác elkísért egy patakhoz, ami szintén az erdőben volt, hátrasimította a tincseket a hajamból, velem volt, tök édi volt, mint a filmekben. Persze sajnos, ez is fikció volt, összejöttünk, és egy hónap múlva kb. megcsalt azzal a grufti csajjal, de nem is bántam meg. Nekik sz*rabb, mindketten elvonóra járnak, full füvesek lettek. Szóval maradtak nekem az ikersrácok, akikkel mindennap alkottunk, és rengeteg munkám került ki a suliban is, és minden ünnepségen saját szerzeménnyel gitároztam, énekeltem mellé. Szóval jó volt az, csak jobb lett volna az itteni folyosókon látni a rajzaim... Bár azokat elhoztam magammal.
*Kirobogott a nappaliból, és mikor visszatért már nyitotta a kezében levő mappát. Sorban adogatta a képeket barátnőjének, pontosan három képet mutatott meg. Az elsőn egy őszi táj, srága-barna-vörös falevelek, kopasz ágú fák, és egy lány, aki szintén az ősz színeiben pompázott, vörös pulóver, barna szoknya, fekete térdcsizma. A leányzónak hosszú, barna, egyenes haja volt, barna szemeiből áttetsző könnycseppek gördültek lefelé. A második kép fekete-fehér volt, egy férfi akt, persze minden rendesen takarva. Az alak, aki igencsak szemrevaló volt, egy kanapén feküdt, kezei tarkója alatt, derekán egy pléd.*
-Ne tudd meg, ezzel mennyit szenvedtem. Ez a srác ugyanis az egyik az ikerpár közül, Criss, és egyszerűen förtelmes volt, hogy mennyit fészkelődött.
*Elmosolyodott, majd odaadta az utolsó képet Rose-nak. A képen egy éjfekete hajú, hófehér bőrű lány néz lefelé kék szemeivel egy vörös rózsákkal körülvett kertbe. A kertben szintén egy lány áll, szőke haja lebeg a szélben, fekete szemüvegével félszegen néz fel az ablakba, látszik, fél valamitől. A kép címe: Honvágy, Készítette: Hannah. Ez volt a bal alsó sarokban.*
-Szerintem ehhez nem kell hozzáfűznöm semmit. Több hónapig csináltam, pasztellkréta az egész, és első díjt nyertem vele a városban.
*Elmosolyodik, majd átöleli barátnőjét.*

Halandó Tartózkodási hely: Amerre a lába viszi

- Persze, hogy maradhatsz... Hannah. *Teszi hozzá egy rövid kis nyelvnyújtással, megerősítve abban, hogy soha az életben nem fogja Lenonnak hívni.
Megint vigyorogva hallgatja az érdekes kis történetet, néhol azonban a fejét csóválja.*
- Tudtad, hogy a fűtől elcsúnyul a hamvas kis babapofid? *Kérdezi gügyögve, majd elneveti magát.* - Még jó, hogy abbahagytad... Mi lett volna az én barátnőmből?!
*Teszi fel a most már pusztán költői kérdést, de egy pillanatra gondolkodóba esik... Igen, kínálták már jó párszor fűvel, de ő mindig visszautasította... Soha nem érezte szükségét, és még mindig a megalázkodás egy formájának tartja. Akármilyen nagy is a probléma, ivással még mindig meg lehet oldani. Erre a gondolatra mosoly szaladt szét a száján.
Elveszi az első képet Hannah kezéből, és elismerően hümmög.*
- Szép elképzelés. *Mondja röviden, majd mondata negatív értelmét gyorsan kiküszöböli:* - És szép megvalósítás.
*A második képet szemlélve kajánul elmosolyodik, és cinkosan felnéz barátnőjére.*
- Biztos szúrta a pléd... *Jegyzi meg, és hozzáteszi.* - Na őt azért hazahozhattad volna az egyik bőröndben.
*Pillantása végül a harmadik leterített képre esik, pár néma pillanatig nézi, majd visszaöleli barátnőjét. Lehunyja a szemeit, ugyanis pár szúrós könnycsepp máris összegyűlt bennük, majd mikor kibontakozik az ölelésből, sietős mozdulattal megtörli a szemét.*
- Megérdemelted érte a díjat... De nekem valahogy annál is többet ér... A fenébe! *Kiált fel, miközben szipogva elneveti magát.* - Most miattad bőgök, mint egy óvodás.
*Egészen megszárítja kezeivel az arcát, aztán hirtelen megint felemeli a fejét, és megszorítja Hannah kezét.*
- Te! Mit szólnál ha... Olyan régen voltunk már a Korsóban! *Céloz a város legfelkapottabb kocsmájára, ahol már voltak azért egy párszor, mikor Hannah még itt lakott.* - Ihatnánk valamit!
*Mondja vidáman, és tettre készen felpattan a kanapéról.*
- Anyám úgy is későn jön.

Halandó

*Az ő szemeiben is könnyek gyűlnek, de hamar összeszedi magát.*
-Jó is volt az az ovi, nem?
*Vigyorog, majd barátnője mögé rohan.*
-A Korsóba?! Wáá, persze, hogy mehetünk, de oda át kell öltözni, hát az egy elit hely!
*Hatalmas vigyor az arcán, majd megfogja Rose egyik kezét, és elkezdi körbe-körbe forgatni, és csak akkor hajlandó megállítani, amikor már egyszerre nevet görcsösen, és kéri, hogy álljon meg.*
-Hehe, ez hiányzott már nagyon. Te majd kiosztazs máskor, most rohanok, átöltözöm.
*Felrohant a lépcsőn, az egyik bőrönddel a kezében, bevetette magát Rose szobájába, előtúrt egy szakadt, koptatott famert, egy fekete, pántos topot, felvette, majd egy szemüvegcsere, hogy fekete lencsékkel bámulhasson a világra, lerobogott a barátnőjéhez.*
-Hát akkor indulááás!!!!

IV Marcangoló Tartózkodási hely: Topolya

- Persze hogy maradok! – mondta Asariel és ismét megérintette a lány arcát. Az érintés nagyon fontos a falkában. Kifejez mindent amit a másik érez. Riam szemmel láthatóan jól fogadta a hírt és kézen fogva a férfit bevezette a ház legnagyobb szobájába. Az ablakok el voltak takarva vastag függönyökkel, melyek a mennyezetről a padlóig lógtak. *
~ Milyen rideg itt minden ~ gondolta Asariel, és eszébe jutott az amikor az első lakásukban laktak. Eszébe jutott az a nő aki mindig csillogást és életet vitt oda hol éppen megjelent, pedig lelkében hatalmas űr és bánat szunnyadt. Ő volt az aki megváltoztatta a férfit. Aki visszahozta az életbe. Most pedig egymás kezét fogva sétálnak, és a lány bár mosolyog, mégis hidegség és a halál komorságának árnyéka kíséri. Mégis szíve hevesen ver mikor nézve Riamot, az időnként felpillant rá. ~ Elrendeltetett. ~ futott végig az agyán a gondolat, és mielőtt leültek volna átölelte a lányt. Riam keze lehelet finoman szaladt végig a férfi hátán, de embertől szokatlan erővel szorította meg Asarielt. A férfi leült, Riam pedig valami italfélét keresett. Nem is tartott sokáig, és egy felbontott Absinthe-os üveggel tért vissza.
- Még mindig szereted? – kérdezte, és szemében talán a régi emlékek csillantak fel lilás fénnyel.
- Igen, még mindig. – szólt a férfi, és már nyúlt is az italért. Riam nem ivott csak némán leült a férfivel szemben és megfogta a kezét. Olyan bátortalanul tette, mintha hihetetlennek tartaná az egészet, Mintha csak egy látomás lett volna ami elillan minden hirtelen mozdulattól. – Mi döntöttünk így. – törte meg csendet Asariel. – Választhattunk volna különböző utat, de nem tettük. Ne legyünk hát tétovák. – Belenézett Riam szemeibe, és megszorította a kezét.
- Jól esik hogy aggódtál értem. – kezdte el Asariel – Megtaláltam azt ki elvette a családom.
* Asariel hosszasan mesélt. Elmondott mindent. Riam bele-belekérdezgetett, és észre sem vették, hogy úgy beszélgettek mint régen. Asarielnek viszont egyre sűrűbben feltűnt valami. Riam mintha máshol járna. Néha a tekintete zavarossá vált, és kihaltan üressé.
- Minden rendben? – kérdezte aggódva, de mégis ugrásra készen. Míg beszélgettek sokszor érezte a benne rejlő másikat. Nem tudhatta hogy Riam is ugyan így küzd-e ellene.
Riam megnyugtatta hogy nincs semmi baj, csak jó ideje nem pihent már, és valami furcsa fáradság tör rá kivédhetetlenül. Félt ha lehunyja a szemét Asariel Nem lesz ott mikor felébred.
- Pihenj le! Én itt leszek. Nem megyek sehova. – Nem szólt többet de megérintette Riam arcát majd megcsókolta. Mire az ajkaik szétváltak Riam ernyedten rogyott Asariel karjaiba. Asariel felemelte minta pihe párnát cipelne, és elindult a hálószoba felé. Lefektette lányt, majd megcsókolta a homlokát és leült az ágya mellé. *

IV Marcangoló Tartózkodási hely: Topolya

* Ott ült némán a széken és nézte ahogy a lány alszik. Szép pillanat volt de mégis a hideg futkosott a hátán látva hogy Riam mellkasa nem mozog. Az emberi életből beidegződött reflexek, néha telepumpálták levegővel tüdejét. De ez nagyon szabálytalan volt. *
~ Az eszem megáll. Ha nem lennék az ami futva rohannék innen. ~ Ezen és még sok egyéb furcsaságon járt az agya. Próbált belegondolni milyen sors vár kettejükre, de jövőjük képe sötét árnyékba borult előtte. Felállt a székből és az ablakhoz sétált. Kissé elhúzta a függönyt. A nap lemenőben volt. Hirtelen megtorpant keze és visszanézett alvó lányra. Megmarkolta a függönyt, és agyában kósza gondolatkén átvillant annak a lehetősége hogy elhúzza beengedve a nap utolsó sugarait. ~ Megszabadítalak. Nem fogsz szenvedni többé. ~ Gondolta és a keze elindult. Hirtelen rátört a felismerés.
- Mi a büdös francot csinálok. – szinte hallotta a benne rejlő farkast, mely egyre inkább arra sarkallta tegye meg azt amit a természete diktál. Végighúzta kezét a függönyön. Körmei késként hasítottak az anyagba, majd elhúzta a függönyt. A nap már a horizont alábukott. Fénye már nem árthatott Riamnak. Most már az ágya mellett ált, és akárhogy is bámulta szerelmét, valami kezdett benne feltörni. Karmai növekedni, majd visszahúzódni kezdtek. Láthatóan Asariel önmagával harcolt. Letérdelt az ágy mellé és egyik kezét Riam nyaka alá helyezte majd megemelte. A lány nem ébredt fel. Természetellenesen aludt. Másik kezét a torkára szorította, és perverz vigyorral arcán, eljátszadozott azzal a gondolattal, milyen látvány tárul majd elé ha körmei mélyre vájódnak a torokba, és tépik ki halott testének idegeit.
* Majdnem megtette. Hirtelen eszmélt mikor olyan erővel ordított fel benne az ember hogy a fenevad visszahúzódott a rejtekébe. Egy mozdulattal ugrott fel, és engedte el a lányt. Riam erre sem ébredt fel. Asariel az ablakig hátrált és némán a tenyerébe bámult. Érthetetlennek tartotta viselkedését, és az igazat szólva a szerelemtől elvakulva igazából képtelen volt belegondolni tetteik valóságába. Most látta igazán mi az ami kettőjük közé gátat állít, és hogy mekkora erőfeszítés is ezt áthidalni. ~ Már ha át lehet hidalni. ~ Minden esetre valami szörnyen aggasztotta. Valami újat érzett, és tudta ez nem Riam miatt van. Ilyen mélyről jövő dühöt, és vágyat az ölésre még nem érzett akkor sem mikor Adammal harcolt a raktáraknál.
Kinézett az ablakon, mintha csak tettei elől akart volna elrejtőzni. Hirtelen ismét kezdte érezni de mintha nagyobb erővel törne ki belőle.
- Mi az isten ez. Mi történik velem. – A nap halovány sugarai kezdtek véleg eltűnni, és valami új kezdett feljönni a az egyre sötétebb égboltra. Asariel ösztönösen húzta vissza a függönyt, majd megfordult és a lányra pillantott. Arcán groteszk mosoly kezdett kiülni és megindult a lány felé. Körmei teljesen kieresztve. Mikor odaért és lendítette a kezét, emberi része mindent feladva szakadt ki belőle ismét. Talán a szerelem táplálta erő, volt az ami eltérítette Asariel kezét Riam felől. És körmei vastagon szántották fel az ágy melletti szekrény oldalát. *
- Áááá! Mi történik velem! Itt leszek mire felébredsz. Bocsáss meg – Szólt Riamhoz és már indult is. Tudta nem maradt ereje ismét kordában tartani a fenevadat. Rohnat ki a házból és szállt be az autójába. Beletaposott a gázba és őrült sebességgel hajtott ki kertvárosból. *

VI Újszülött farkas

*David furcsa hangulatban fordította a kulcsot saját házának ajtajában,s hasonló képpen érezte magát amikor felment a szobályába és az ágyára vetette magát.
Rengeteg dolog kavargott a fejében és tudta,most ha nem lenne ideje akkor is kéne rá időt szakítania.*
~Farkasok.Rémisztő...elképesztő.Iszonyatos...csodálatos.Mit gondoljak róluk...rólunk. Olyan furcsa volt az a férfi,de a nő...biztos a tanítványa volt az a gyönyörű,de ördögi teremtés annak a...nem is tudom milyen lénynek.
Muszály jobban megismerni a falkát...a családomat.
Miért érzem ezt? Én ember vagyok.Vagy voltam?~
*Úgy érezte,hogy muszály vissza mennie,de nem tudta miért.És hogyan? Tudta, nem menekülhet el azok elől akik közé került.Bárki akarta így,okkal tett és nem szabad menekülnie.Szembe kell állnia azzal amivé lett és kezet fogni vele....*

//Éjszaka//
*David egyszer csak a csarnok szájába találta magát.Az egész hely teljesen üres volt.Tudta hol van,de hiányzott neki a nyüzsgés.Tekintete abba az irányba szegeződött ahol az edzőterem volt.Kíváncsi volt ki vagy mi van ott mert érezte,hogy az nem üres.
Egy pillanattal később már bennt állt a barlang szájában,s lábai automatikusan bevitték.
Körülnézett,de senkit nem látott.Teljesen kihalt volt az egész.
Ám ekkor a talajon hallotta,hogy valaki előlép.Odakapta a fejét és egy sötét sarokból tényleg előlépett valaki.
Nem is valaki volt hanem ő maga, David!
De ez a David nem ugyan az volt aki eddig. Illetve valahogy más. Fekete nadrág,fekete ing,vállig érő haj.Tökéletesen úgy nézett ki,mint az aki belépett.
Az arcán elégedett mosoly ült. Egy farkas mosolya. Látszott rajta,hogy ő más.
Bízott a saját erejében.Abban amit kapott azon az éjszakán.
Ő volt a Davidben lakozó farkas én!
Egyre közelebb sétált és csak jött és jött.Egészen addig amíg ott nem álltak egymással szembe egy, max másfél, méter távolságba.
-Ki...vagy te? *Kérdezte az egyik David.De nem félt.Ijesztő,de nem félt vagy izgult amiatt amit lát,csak csodálkozott és inkább kíváncsi volt.*
-Hát nem tudod? *Kérdezett vissza a sötétségből kilépő lény. A hangjában is érződött az a magabiztosság ami megkülönböztette az emberektől. Bízott az erejében és ez segített neki.*
*Az elsőként kérdező David csak állt és nézte a teremtményt.Végignézett rajta.Le és fel,majd ismté le és fel.Különbséget keresve,de nem talált.*
*Egyik pillanatba a lény kinyújtotta a jobb kezét kézfogás gyanánt és megszólalt.*
-Gyere! Engedj! Hadd segítsek neked! Nem bánod meg!
*Mondta mosolyogva,de a hangja és a mosolya sem volt baráti.Még mindig az a bizarr mosoly.*
*Akinek a kéz nyúlt,az emberi én sokáig csak nézte a végtagot és gondolkodott.Komolyan eltöprengett az ajánlaton.*
~Segít? Ezt hogy érti? Érzem a benne lakozó erőt és lehetőségeket.Hogyan tudna segíteni?~
*Töprengett,majd mély lélegzetet vett.
A keze megmozdult.De ez nem automatikusan történt,úgy ahogy itt ezen a különös helyen ebben a klülönösa időben a legtöbb mozgás,hanem önszántából.
Nem akadt meg a keze csak lassan mozgott,majd egyszer csak meggyorsította,de még így se túl gyorsan nyújtotta előre és fogta meg a felé nyújtott kezet.
Nagyon különös érzés kerítette hatalmába.Ő már nem láthatta,de a titokzatos lény néhány pillanat múlva eltűnt.*
*Ekkor David felébredt az űágyában és azon nyomban fel is űlt mint aki rémálomból riad fel.
Arcán különleges mosoly ült.......*

Halandó Tartózkodási hely: Mindig a legjobb helyen!

*Elbiceg az ajtóig. Elkezd kotorászni a zsebében*
~Nem találtam meg....~
*Idegesen kotorászik, de sehol sem találja a kulccsomóját.*
~Hova tettem?~
*Felágaskodik amennyire tud és elkezd a lámpa körül kotorászni. Semmi.*
-Mit csináljak?*körbenézett. Szomszédjánál égett a villany.* -Megharagudna ha megkérném, hogy segítsen?
*Habozott, de lábai odavitték és mivel már úgyis ott volt, becsengetett. nem igazán ismerte ezt a szomszédot. Vgayis nem igazán ismert embereket ebben a városban, de valahogy mindnek megérezte a nevét.*
~David Ohma. Milyen furcsa név. Talán a tulajdonosa is ilyen furcsa?~
*Türelmesen várt. Halk nyikorgással kinyilt az ajtó.*
-Jó estét! Elnézést a zavarásért, de elhagytam a kulcsom és nem tudok bemenni a házamba. Tudna segíteni?-
*A férfi szemébe nézett és várta a választ.*

Halandó Tartózkodási hely: Topolya

/A Draven család házában./

*Sötétség borítja el a helységet. Dennis, az ágyán ül. Épp gitárját babrálja... húrokat cserél benne, majd fölhangolja a holnapi próbára.*
~Ez egy szarr.~ *Gondolja, majd a szoba másik felébe halyít egy húrt, azátn előhúz egy másikat a csomagolásból.*
~Ez is. A francba! Idióta boltos... Én összeverem!~ *Mérgelődik magában, majd még egy kis vizsgálgatás után ezt a húrt is a sarokba dobja.*
~Túl késő van már ehhez. Majd holnap megcsinálom.~ *Gitárját gondosan a földre fektette, a húrokat pedig egyszerűen csak kezével leseperte az ágyáról. Ezután átment a konyhába, hogy igyon egy korty kólát, mielőtt aludni megy. Az egész házban sötét volt, így a konyhában is, szinte korom fekete sötétség tátongott. A hűtőhöz érve, kinyitotta annak ajtaját, majd a hűtő lápmájának ilyenkor kibocsájtott fénye, földön fekvő testek szeletét világította meg. Talán csak alvó emberek voltak... talán nem... De mindenesetre Dennis ezután becsukta a hűtő ajtaját, így újra sötétség uralkodott az egész házban, bekebelezve az összes helységet. Kezében az üveg kólával, a szobájába indult. Közben kortyolt egyet. Amikor a helysgébe ért, leült az ágyára. Üldögélt ott pár percig, közben kóláját iszogatta, és gondolkodott.*
~Ki kéne már vinnem valahova... nagyon bűzlik már.~ *A gondolatok után megitta utolsó korty italát is. Az üveget szándékosan a földre ejtette, majd hátra dőlt ágyában, és pár másodperce rá már húzta is a lóbőrt.*