Vampire Fantasy ~ Téma megtekintése

*A sötét, de holdfényes éjszakában, a kikötő nyugalmát egy motor zaja zavarta meg. Több furcsa dolog is volt ezzel kapcsolatban: ilyenkor éjszaka csak a portások felügyelik a helyet, abban az órában, mikor a forgalom nulla. Tehát az alvó portások felkiáltottak felháborodottságukban, hogy még éjszakai műszak közben sem hagyjájk őket aludni holmi bugrisok, és hogy mi a fenét kereshet arra ebben a pokoli időpontban egy motoros. A másik, hogy a motoron egy tisztletes ült. Igaz, ez nem tűnt fel az avatatlan szemlélődőnek, főleg azért, mert a motor óriási sebességgel hajtott. De, amint megállt, rögtön észrevehetővé vált az apró jel, ami bár hétköznapi, sokat jelent. Cölibátus, szegénységi fogadalom. Erre gondolnának legtöbben. Viszont, ami még furcsábbá tette a helyzetet, a motoron kívül, az az atya hosszú, hófehér haja, ami tökéletesen kiegészítette a fekete cilindert és öltönyt. Az egész alakban volt valami pokoli, mégis erőt, biztonságot sugárzó. Egyenes tartása bárkit megszégyenített volna, járását látván a portás, aki akkor csoszogott ki a fűre mamuszban, visszacsoszogott a szobába, és egy cigaretta kísérletében elemezte a mai fiatalság eme csodásan "normális" alakját. Ekkor a pap lerázta lábáról a harmatot, és belenézett a sötétségbe. Mivel túl sötét volt, hogy ott bármit is lásson, inkább elnézett a hold felé. A hold fényében alig észrevehetően egy sötét alak körvonala látszódik, az öreg input-output menedzserek a környező épületekben észre sem vették. Igaz, ha észrevették volna se tulajdondonítottak volne neki nagy jelentőséget, nem így Remus.
~Ez alighanem Gastrol lesz... valahogy éreztem, hogy itt találom...~
*Mikor erre gondol, akaratlanul is lenéz a földre.*
~Igen, először a főnökségre kellett volna mennem, de ez fontosabb. Meg kell majd érteniük, én az emberiség érdekeit tartom szem előtt, a vallás érdekeit! De most mellőznöm kell az ilyen gondolatokat. Lehet, hogy már most is kutakodik idebent... szerencsére ezt sose fogom megtudni.~
*Gondolja mosolyogva, és közelebb sétál. Egészen Gas mellé lépdel, de csak a vizet figyeli. Magába szívja a természetet, a fák hangját, a fű hangját a szélben, a hűvöskés vízi levegőt, és a benne lévő kéndioxid-többletet, amit a ki- és bevonuló teherhajók hagytak itt, és persze a legénybúcsút a sztriptíztáncosnőkkel az egyik jachton. Kisvártatva megszólal, miután megnézte, hogy bárki figyeli-e őket..*
-Alighanem ismét Gastrolhoz a vérfarkasok alfhímjéhoz van szerencsém.
*Mondja komoran majd félig felé fordul és egy kissé bizalmatlan félmosollyal hozzáteszi:*
-Rég láttalak, barátom.
*Mondja, és leül a megszólított mellé, gondosan ügyelve arra, hogy hosszú szövetkabátja megvédjei az alatta lévő selyemöltönyt a koszolódástól.*
~Ilyen meleg nyáron is ilyen ruhába vagyok... csoda, hogy hülyének néznek? Mindegy, volt már nagyobb bajom is.~
*Gondolja közben és kiköpi a rágógumit, amit eddig rágott és bekap két másikat.*

I Alfahím Tartózkodási hely: Topolya

*A hold fénye Remus arcát is megvilágította amikor Gas mellé lépett.*
-Remus, Remus... rég találkoztunk. *Mondta Gas, de valahogy nem úgy, nem olyan hangsúllyal mint régen mondta volna. Valami nagy változáson ment át az Alfahím. Már közel sem olyan mint régen. Arca sápadt, annyira semmit mondó, mégis meggyötört volt. Tekintete hideg.*
-Mi történt veled legutóbbi találkozásunk óta? A hittérítést praktizálod még? *Ezt máskor széles mosollyal mondta volna. Most viszont arca meg sem rezzent. Hangja is ugyanolyan szomorú és meggyötört volt mint első szavánál. Hosszú és tanulságos útja során nagy bölcsességre tett szert. Visszatérve nem látszott rajta külsőleg a különbség. Viszont valami megingatta a bölcsességből épített betonfalat. Mára már teljesen más ember lett. Aki tudja, mi vár arra aki tudni akar. Aki látni akar. Ő látta, már tudja. És hiába tűnik úgy, nem bánja.*

-Rég.
*Erősíti meg Gas szavait mégegyszer. Kicsit elmélázik a farkas arcán, ami bár uyganaz, érzelmeket semmiképp sem lehetett leolvasni róla.*
~Nem csak nekem adott pofont az élet az elmúlt időkben.~
*Gondolja, magában félig mosolyogva. Mikor meghallja a hozzá intézett kérdést, kicsit összerezzen.*
-Hittérítés? Nem nagyon halad. Eléggé magam alatt voltam az elmúl hetekben... úgy is mondhatjuk, hogy őrült voltam. Mérges a világra. Tudományosan megfogalmazva mániákus depressziós vagyok... mikor kijöttem, ráeszméltem valamire, amit nem értem, miért hagytam figyelmen kivül. Kellenének még papok. Istenigazából kellene egy farkas. Egy farkas, aki meg tud békélni a tudattal, hogy a Templomban nem bonthat rendet. És nem bont rendet egyáltalán. Ismersz ilyet?
*Kérdezi nevetve. Elgondolkodik, mi mozgatja saját életét.*
~Tudásvágy? Nem, biztos nem. Így is túl sokat tudok. Az emberek segítése? Nem, ez a részem régen elhalt. Az emberiség jövője? Valamilyen szinten. De mit tudok ezzel tenni? Legföljebb Topolya szinten kezdhetek valamit a halandók védelme érdekében. Nem, nem kell itt valami másnak lenni. Béke? Béke van. Vagy mégsem?~
-Béke van?
*Kérdezi meg hangosan, önkívületlenül. Nyel egy nagyot majd elgondolkodik, hogy mi megy a természetfelettiek körül.*
~Nyugodtan élnek egymás mellett, nem jellemzőek a harcok, ha nem adja senki senkinek parancsba. De ha ez így van, akkor miért félek? Miért féltek bárkit is, és miért akarom ez a rohadt vallást?! De akarnom kell. Mert érzem, hogy tehetek valamit általa. De mit? A megoldás az lenne, ha átvenném az egész város irányítását, és rendet tennék úgy, hogy senki észre ne vegye. Még a vadászok se. És akkor kilépnék. Akkor eredményesebben szolgálhatom az emberiséget. Szép cél. Megvalósíthatatlan, de szép.~
*Gondolja miközben meghallgatja Gastrol válaszát a kérdésre, amit nem is akart feltenni, ha válaszol. Közben áhitattal figyeli a hold tükröződését a vizen. Régen nem érezte magát ilyen nyugodtnak, és egyszer végre a Templomon kívül is biztonságban érzi magát.*
~Itt egy ember, akit a barátomnak mondhatok. És őt biztosan. Talán az egyetlen.~

I Alfahím Tartózkodási hely: Topolya

*Remus gondolatai kuszák voltak... mégis céltudoatos volt. Mégis tette a dolgát, tudta mit kell tennie, annak ellenére h elmondani nem tudta volna... még talán végiggondolni is nehezen. Gas egyből felfigyeld régi barátja bizonytalanságára. Jobb szemöldöke furán felhúzódott enyhe értetlenkedés jeléül... arca mégis ugyanolyan semmitmondó maradt. Ez a kis változás alig votl észrevehető rajta, és egyébként is csak egy pillanatig tartott mert a amikor Gas belekezdett a válaszadásba, szemöldökét sem húzta már fel. Acra mint gey maszk olyan volt. MInt egy bús, meggyötört ember arca.*
-Szóval magad alatt voltál... Remus öreg barátom... *Tekintetét a nyugodt vézről letérítve Remus arcába nézett, ugyanazzal a semmit mondó tekintettel amivel az előbb a vizet bámulta... és amivel már egy ideje a világot látja.*
-Azt mondom, ne gondolkodj feleslegesen... análkül is tudod mit kell tenned, és tudod hova fordulhatsz ha segítségre van szükséged.
-És hogy ismerek-e békeszerető farkast... vagy egyáltalán olyat aki tiszteletben tartja a békét... igen ismerek... viszont ő már nem vállalna ilyen feladatot. Amelyik farkas mrá megérti a békét, az mrá nem vágyik feladatra. Amelyik még nem érti az vágyakozó, de nem alkalmas erre.
-Én meg már csak a saját utamat járom... akkor megyek csak át másikra ha barátról van szó... jut eszembe.. mára már belőlük se sok maradt... barátokból... *Hosszú mondókájának végére érve, Remus újabb kérdést intézett hozzá. Gas számított erre a kérdésre, mivel érezte Remus barátja kételkedését a világban és magában az igazságban.*
-Igen... Remus. Béke van. *Ez talán nem volt helyes válasz, és nem votl a leg őszintább se. De ez a válasz fog a továbbiakban legjobb eredményt hozni Remus életében. Ezt tudva, Gas így válaszolt. Kis hallgatás után, amikor már mindektten mégegyszer végiggondolták a hallottakat, Gas megszólalt.*
-Hosszú utat jártam végig. Hosszú, nehéz, gyötrelmes, és tanulságos útról tértem vissza. Más ember lettem. Már nem potn az a farkas vagyok akit egykor megismertél. Megvilágosodtam. Mostmár tudom amit nem szabadna. Mostmár tudom, hogy nem szabadna ezt tudnom. ÉS motmár tudom azt is, hogy mostmár késő. Azt hiszem nem lene értelme ha elmesélném az egész utam. Nem sozlgálna jól a te éltedben. *A mondatot befejezve tekintetét ujból a vízre vetette és úgy folytatta mondókáját.*
-Különben is... azért szerettem volna találkozni veled, hogy megtudjam, szerencsével haladsz e az élet rögös útján... ahogy tiszteletes tárasaid és talán te is mondanád.
-Remus öreg barátom... most jött el az idő, hogy mesélj... mesélj nekem ha kedved van. Mesélj nekem ha úgy érzed szükség van rá. A válaszokat már mind tudod, felesleges krédezned. Csak meséld el ha szükség van rá. És azután mrá biztosan tudni fogod te magad is.
*A szél kicsit megerősödött Gas utolsó szavainál és az eső is cseperegni kezdett.*

*A kikötő felé menet az egyik útelágazásban megáll, s noha az álmodozásnál csak az esti sétákat szereti jobban, előveszi kicsiny, fekete kagylóra emlékeztető telefonját táskájából. Az egyszerűségében nagyszerű készülék halk kattanással nyílik ki, s Clarisse már épp taxit hívna magának, amikoris úgy dönt, nem hagyja magát. Ismeri a várost, ismeri az íratlan helyi törvényeket, de a Luis nevű fickóval történt találkozás valahogy.. nyugtalanítja, óvatosságra és körültekintésre inti...de egy rossz emlék miatt nem szabhat börtönt vágyainak. * ~ Szép hajnaloknak s alkonyoknak csendjét lelkemben illatozza még az emlék, sírtam, nevettem és szerettem nemrég,.. ~ *A hosszú és kimerítő séta percei nem telnek unalmasan, a táskából szegfűszeg aromájú, feketre papírba sodort cigaretta kerül elő a hozzáillő valószínűtlenül vékony és hosszú, '30-as évekre emlékeztető éjszín szipkával együtt. Öngyújtó.. persze a sok holmi mellett ezt a legnehezebb megtalálni. Végül ez is előkerül, s a semmivel össze nem téveszthető aroma beivódik a nő valószínűtlenül édeskés parfümje mellé, rafinált illatot adva ezzel az ében hajnak s a hószín bőrnek.* ~ .., e drága földön nyughatatlan vendég,. De rég volt, szent ég! .. ~ * Újabb megtorpanás.. elnyomja a cigarettát, gondosan kipöckölve belőle a hamut, majd elrakja a szipkát. Már több mint fél órája gyalogol, a 10 centis tűsarokban végződő csizmában minden megtett perc hosszú óráknak tűnik. Az egyik utcai lámpa derengő fényében aprócska ezüst-tükör kerül elő a táska rejtekéből, s a nő kiigazítja az elkenődött szemhéjfestéket s kisimítja büszkeségét, mindig rendezett hajzuhatagát. Az egyhangú út folytatódik, s noha a fülében halkan duruzsoló Sentenced-szám és saját gondolatainak társasága enyhíti az út már-már zarándoklatnak tetsző egyhangúságát, a kimerültség lassan kezd úrrá lenni a ritkán pihenő tagokon. Néha meg-meg ingó egyensúly, megbicsakló boka, lanyhuló figyelem.. Néhány kóbor állattól és hajléktalantól eltekintve úgy látszik, ma senki sem jár erre. *~ ... Most egyedül vagyok, búsan, egészen, nincs viharban és nincs derüben részem, a létet és a véget én nem érzem, .. ~* Fényes sáv jelenik meg előtte az úton, tulajdon törékeny sziluettjét is az aszfaltra vetítve. A közeledő autó hangját egyelőre elnyomja a hallgatott zene, de az éj sötétjét egyre zordabbul száműző imbolgyó fénypászta világosan jelzi a nőnek, hogy még milyen meszire lehet tőle a kocsi. Nem fordul meg.. a szemébe világító reflketortól úgysem látna semmit.~ .. , de nem veszett el egy atomnyi részem, élek: enyészem. .. ~*

Egyhangúan duruzsolt a tizenkét henger a nagy kocsitörzs elejében. A városban megengedett ötven kilométeres sebességen játszi könnyedséggel hordozta a behemót tömeget, meg sem kottyant neki a megterhelés. Alexander lába úgy pihent a gázpedálon, mint máshol a jakuzzi erős vízsugara alatt: érezte, tudatában volt minden egyes robbanásnak, mely a hengerekben rezgést, mechanikai rázkódást keltett.
A beépített számtalan hangszóró most nem szólt. Üres volt a speciális kiképzésű műszerfal: minden világítást, visszajelzést lekapcsolva, vakon, holtan meredt a két műszereket rejtó barlang a férfire, ki arcán semmitmondó kifejezéssel, megszállottként, pislogás nélkül vezette a járművet. Nem volt szüksége semmifée visszajelzésre: érzékeit kiterjesztve irányította a gépet, felmérve az előtte elterülő útszakaszt, kikémlelve az összes lehetséges búvóhelyet, csapdát, amit csak érzékei lehetővé tettek.
Unalmas, és felettébb bosszantó dolognak tartotta, hogy önmagának kell ezt a pitiáner dolgot véghezvinnie, hogy nincs egyetlen olyan csatlósa sem, kit kiküldhetne, hogy a kétkezi rutinmunkákat elvégezze.
Véget kell ennek vetnie! De nem, nem fordulhat segítségért haza, nem kuncsoroghat egyetlen szóval sem a Herceg felé, magának kell boldogulnia. Épp elég volt azt elintézni, tekintélye rombolása nélkül, hogy a szükséges vitaé megérkezzen, pontosan a kellő időben, és mennyiségben. Többért nem fordulhat haza...
Azonban nem oly könnyű a helyzet, mintsem gondolná. Ugyan hatalma lehetővé tette, hogy bárkit, bármikor magához kössön egy olyan, eltéphetetlenül erős kötéssel, mit halandó elképzelni nem tud, ő ódzkodott attól, hogy mint valami szántóvető paraszt, szétszórja magját, s életképtelen utódokat hagyjon maga mögött, szanaszét a világban. Otthon gyermekei mind válogatott egyéniségek, s itt sem szeretné, ha ez másképp lenne.
Gondolatait hirtelen kellett azonban félbeszakítania, mikor elméje olyanra lett figyelmes, mely egyáltalán nem lehetett szokványos a város ezen részében - s főleg nem ebben az időszakban. A kocsi világítása, mely éles egyenes pászmát szakított a bársonyos éjszakába, hihetelenül éles kontrasztot alkotva rajzolta ki egy test sziluettjét. Egy karcsú, hosszúhajó teremtés alakját, ki lassan andalgott magassarkújában, az ő menetirányának megfelelően.
A BMW egy fél pillanattal később el is suhant a jelenés meleltt, hogy alig párszor tíz métert megtéve csikorgó kerekekkel álljon meg. Nem tolatott azonban hátra, csak lassan hülő motorral, pattogó házfedéllel trónolt az ezüstös holdfényben egészen, míg a nő mellé nem ért.
Elektromotor semmivel össze nem téveszthatő hangja közben nyílott a jobboldali első ablak.
Sötét napszemüveges férfi nézett ki rajta, a kocsi mellé érő lányra szegezett pillantással. Alexander fejében már ott szólt a dallam, mit a lány hallgatott.
-A Sentenced itt jobban kiadná magát, mint a füleden. -Apró mosoly a vértelen ajkak szegélyén. s valami hívogató, csábító érzés, hogy a nő keze kinyúljon, s kiváncsiságának engedve bezuppanjon a finom bőrrel vont ülésbe. Maga sem tudván, hogy miért teszi - valami belsó mély kiváncsiság tört tán fel belőle - engedelmeskedik a vágynak, s mihelyet beült, feledi is a késztetést. Mintha álomból ébredne, úgy érzi magát, ámde az álomnak nemhogy nem akar vége szakadni, de úgy két másodpercre belepréseki az ülésbe testét.
Alexander tövig nyomja a gázpedált, mikor a lány a kocsiban van: a meglóduló autó tehetetlensége csapja rá az ajtót a sápadt lányra... hogy aztán elérve a sebességhatárt visszazuhanjon a lassú duruzsolás apátiájába.
-No, mi lesz? -hófehér kéz, tenyérrel felfele nyúl a lány felé a sofőrülés felől, mintha a sötétség maga növesztett volna bizarr, test nélküli tömegéből egy kart.- Meghallgassuk, míg odaérünk?

*Bár a sírra letett fehér rózsát egyre csak hiába várta nap nap után, most mégis mintha álmai torz mosolyként jelennének meg egy kicsit modernebb.. jóval gazdagabb.. és nagyságrendekkel kifinomultabb .. vonzóbb, igen, elsősorban jóval vonzóbb férfi képében. Clarisseban ugyan először felmerül a gyanú szikrája, hogy vajon hogyan hallhatta meg a férfi az épphogy csak duruzsoló számot, de mindezt elnyomja az Alexander lényéből áradó mindennél erősebb magasztosság. ~Rokon lélek..~ magyarázza meg magának az elsőre talán furcsa dolgot, s még ha nem működne az ősi erő, akkor is mágnesként vonzaná a férfi. Nem a kocsi, nem anyira az előkelő külsőségek, inkább az álmok, melyek mintha most ébren folyatódnának. A nő ugyan nem naív a szó klasszikus értelmében.. nem szállna be éjidőtájt akárki kocsijába, de az ősi erő és a - saját értelmezésében - "kettejük közt működő telepátia" egyaránt mágnesként vonzzák az első ülés felé. Mosoly kél a vérvörös ajkakon, a mogyorószín szempárok pedig gyorsan felmérik újonnan érkezett elragadtatásuk tárgyát. Clarisse elégedett lehet azzal, amit lát, mert miközben beszáll a fényűző autócsodába, a mosoly kiszélesedik, elővillantva a hófehér porcelánfogakat, s egyúttal az önkifejezésként hosszabbra alakíttatott szemfogakat is. Meglepően gyorsan indulnak.. s bár a nőn futó ijedtség lenne úrrá, a helyzet és a megtalált álom lehetősége keveredve a vámpír hatalmnak egy szeletével legyőzi a felszínre kívánkozó ösztönöket. Újabb mosoly az általában komoly arcon, s a hosszú, kecses ujjak már nyúlnak is a discman felé, hogy kivegyék belőle a CD-t. A finom, a séta során mégis átfagyott ujjak ösztönös kecsességgel nyújtják át a lemezt a halott kézbe, s simítanak végig látszólag teljesen vétlenül a bőrön. Egy apó kis gesztus, egy finom jelzés,mely akár véletlen is lehet.. Fehér rózsa képe villan be a lány elméjébe, .. álomfoszlányok.. Átlépett volna a fátylon túlra, vagy az ég meghallgatta szíve vágyát?.. A látszólag beteljesült álom, a soha nem tapasztalt érzés, mikor szíve vágya találkozik a valóság által szőtt illúzióval csak pár másodperces szünet után engedik megszólalni:*
- Ha te is szeretnéd hallgassuk.. *újabb mosoly. Bársonyos, lágyan mély, mégis most kicsit fátyolos hang szólal meg, visszafogottságában kellemes.*
- A Cross My Heart And Die a kedvencem az albumról.. a második szám .. *újabb mosoly, s a szűk szoknyába bújtatott lábak keresztezik egymást. Gesztusai magabiztosságról és nőiességről árulkodnak, természetes szépségről és kisugárzásról, mely inkább befelé fordulkó, mint hivalkodó. ~Ez az este új verset érdemel.. ~*

A halovány hang megtöri a gép monoton zúgását, életet kölcsönöz a szikár egyhangúságba, s miközben a lány a CD után kotorászik, tán fel is tűnik neki a sötétség. Csak a rendszeresen, az út széléről bevilágító nátriumgőzlámpák narancssárga fényének halványsárgára tompított fénye fut-szalad végig minduntalan öltözékén, az ad segítséget, hogy meglelje a lemezt.
Azonban változik a helyzet, ahogy a kéz - apró kivárás után - elhúzódik, s a műszerfal felé lendül. A lemez ezüstös korongját elnyeli a feketeség, s hószín kéz a középkonzolra hanyatlik, s mint egy halott madár kitárt szárnya, öt ujja ötfelé terül szét.
Alexander játszi könnyedséggel olvas a nő felszini gondolataiban - igazából nem is akar túl mélyre jutni, elég számára, hogy megfeleljen valaminek... valaminek, amit aztán a lány elfogad, s olybá tűnhet számára, mint valami isteni sugallat, mérföldkő, amit meg kell ragadni.
-Cross My Heart And Hope To Die. -Javítja ki a szám címét halkan, de nem a második track taktusa tölti meg a levegőt a következő minutában, hanem a nyolcadik.

"You´re the light at the end of the tunnel
The beacon fire in the dark
The glimmer of hope and truly the meaning of my life"

Savószín, vészjósló pillantás a sötét szemüveg mögül... Hisz nem is az utat figyeli, mégis úgy fut az autó, mintha madzagon húznák...

"I say this with all of my heart:"

Sikoltanál tán, ha nem dobbanna együtt a szíved minden egyes hangjával...

"You are the only one for me
Year to year, in words and deed
In all this chaos the trace of clarity
You are the only one I see
My first and last, my all and everything
You are the One "

Sosem érezted még ennyire valósnak a dal szövegét. Elkapod pillantásod, s mire visszanézel, már csak az utat figyelő kemény, archaisztikus arcélt látod, s a szemed sarkából a mozgást. Ahogy ujja a középkonzolon a ritmusra mozdul. S mint egy kiterített, élő szív, úgy rándul görcsbe, s ernyed, lélegzeteddel együtt...

*Sötétség.. megszokta, hogy ne féljen a sötétben, sőt imádta, mikor feketébe öltözött sziluettjét elragadta, szinte megához ölelte az éj. Az, hogy a műszerfal lámpái nem égnek, csak tudattalanjának tűnik fel, de az is inkább szimpla különcségként értelmezi ezt, mintsem furcsaságként, a természetfeletti erők játékaként. Befelé forduló, elrévedő, mégis minden egyes lélegzetvételében boldog halovány mosoly, majd a bizsergetően szorongató felismerés hogy igen, kiválasztotta azt a számot, amely a kedvence.. amelyről remélte, hogy egyszer olyan ember társságában hallgathatja végig, aki hasonlóan látja az életet, mint ő. Torokdobogás, mindennél erősebb remegés. Érzi a zene ritmusát, együtt él vele, s ezzel együtt szívére lassan fájdalom kúszik.. Mi lesz, ha titokzatos utitársát csak e rövid szám erejéig látja?.. Ha utána nincs tovább és az elméjéből életre kelt kép újra csak tudatában él tovább?.. *

When dusk falls and obscures the sky
You're the shine of the Northern Star
No dead of night can fade the brilliance of your light

I say this, holder of my heart

*Bánat fakította mosoly, belső félelmek mérsékelte gesztusok ... a harmadik sornál a nő felnéz Alexanderre, keresve a napszemüveg mögé bújtatott tekintetet, de a mogyorószín szemek csupán a zene taktusaival tökéletes összehagban lévő vámpírt látják. Clarisse két kézzel gondosan hátrasimítja haját.. egyszerűen csak élvezi a törékeny egyensúlyt a lét és az álmok határán, mely most összérni látszik. A külvilág zajai kifakulnak.. szavak helyett gesztusok beszélnek. Kérdezne és válaszolna, minden kérdésre egész eddigi letével is.*

...

You are the only one
In the heart of winter the comfort of the sun
You are the one, my love, you are the one

*Apró könnycseppek igyekszenek előtörni a szénszínnel hangúlyozott szemek alól az évek óta dédelgetett álom valóraválásakor, de a sűrű pislogás legyőzi a meghatottságot. Néma mosoly.. átszellemültség ... és a nő lelkében lassan új vers éled.*

Mikor elhal a szám utolsó hangja is, a kért második track első ütemei veszik át az uralmat a csend felett... azonban korántsem azzal a hangerővel, mint az iménti dal. Az előző, velőtrázó hangerővel dübörgött, ez inkább halk, aláfestésként érkezik, s lopja körbe magát a lány körül.
Nem zavaró, akkor sem, mikor Alexander szavai beleszövőrnek - mintha mindig is részei lettek volna a dalnak.
-Gondoltad volna, hogy épp ma, ezen az úton lelsz rá arra, mire ráteheted élted?
A gondos érintés, sokrétű tapasztalattal támogatva meghozza hatását, míg a távolban feltűnik a kikötő sziluetje, Alexander elméjében egyre jobban felépül a lány - vágyaival álmaival együtt, s az érzéssel, mi most lelkét kitölti. Nem kell felé néznie, nem kell semmit tennie, csak mikor megakad a tű a lejtőn megindult tehetetlen tehernek csak egy apró lökést adnia, s az gördül tovább.
Keze készségesen a középkonzolon, mintha érintésre vágyna? Most, hogy halkult a zene, egészen elesettnek tűnik, magányosnak. Az egész helyzet képtelenül hajaz arra, mire leginkább vágyott: egy férfi, ki teljes valójával felé fordul... Az idő repülni látszik, máris a parkolóba gördül a kocsi, s elhal a remegés, ahogy a kulcstól megfosztott gyújtáskapcsolóban megszakad az áramkör. A zene tovább szól, de már az is a végét járja. Most kell teni valamit, most kell lépni... mielőtt nyílik az ajtó, s betolul az éjszakai kikötő hideg, nyers, halszagtól terhes levegője...

*Nyugtató, érzékeit elaltató atmoszféra, a dal teremtette bensőséges magány.. éjszaka van és ő egy idegen autójában tart a kikötő felé, mégis többet jelent neki a férfi mindennél.. álmai azok, eleven formába öntve. A kétely és habozás keveréke harcol az önmegvalósítás vágyával, s közben Clarisse lelke új életről dalol, míg a valóság egyre rángatná vissza a jelenbe.*
~Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,
maradék szemérmem némasága ez,...~
*Cselekedni kéne, de az álmok eddig soha nem terjedtek.. soha nem juttot el képzeletében idáig. Egyre várta az ő halott lelkű hercegét, a fehár rózsát, mel y jelzi eljövetelét, de nem volt sem virág.. sem folytatás, még gondolatban sem. Tétova tekintet vetül a pihenő kézfeje.. lelke egyik feleérintené, a kétség azonban húzza vissza a kinyúlni készülő szellem-kezet. Tiszta virág, hamvas liliom.. *
~úgyse hallanád meg, hangot ha adok,
sűrü panaszommal jobb ha hallgatok. ~
*A kecses hószín kezek még mindig haboznak, s ekkor jut el a lány tudatáig a kérdés. Ujjbegyeit összeérinti s félénk mosoly kél a fagyott szépséget árasztó arcon:*
- Nem gondoltam volna, hogy bárki is a lelkemhez érhet.. *csillog őszinteség és talán valamiféle visszafogott csodálat az élénk íriszekben. Kiadta magát.. teljesen, .. lemeztelenítve, megalázva ül a vámpír előtt, remélve, hogy méltónak találtatik. *
~
Tűrök és törődöm engedékenyen:
mint Izsák az atyját, én se kérdezem,
mivégre sanyargatsz, ..~
*Fenyeget a beállt csend, a kézfej viszont hívogat.. A motor lassulása vészesen jelzi a nő számára a pergő időt, s a habozást egy hirtelen elhatározás, majd nyomában rögtön tett is követi. A hosszú, fekete körmökben végződő körmök kinyúlnak, s ezernyi toll puhaságával karcolják végig Alexander bőrét lágyan, féltőn.. A tiszta, nyílt tekintetek a napszemüveg mögötti világot kutatják.. *
~ .. teszem szótalan,
szófogadó szolga, ami hátra van.~

Hogy tűnik keze kezed alól, nem tudod... hogy ér ujja arcodhoz, mikor nem látod karja mozdulását? Halvány fogalmad nincs róla. A beállt csend nem tart oly nagyon soká, sirály magányos sikolya veri fel, s csak késve eszmélsz - nem kintről jön, hanem belülről.
Új dal kezdődik. Tenger morajlása, s földöntúli szintetizátorakkord tölti be a teret a kocsi belsejében. Lágy gitár párosul hozzá, s déliesen lüktető, lassú ritmus; a finom intonációk mindahánya improvizációra utal, smooth-jazz-be öltött chillout dallamok. S a napszemüveg tovatűnt, mire a kormány mögött ülőre emeled pillantásod.
Úgy érezheted a feneketlen kút sekély kis pocsolya ahhoz képest, amit tekintete helyén találsz. Acélos akarattal veri egy pillanat alatt béklyóba tekinteted, elszakítani nem tudod... talán mert nem is akarod. Hisz az van itt, kit vártál, az ül melletted, veled szemben álmaid netovábbja: a szőke herceg, fehér lovon - csak épp a te álmaidhoz igazítva. Komoly-szomorú a mély pillantás, költők ki nem adott versei lobbannak benne, önmaguknak tett fájó vallomások, eltitkolt vágyak, melyek vulkánként törnének ki, megértő kezek alatt. S úgy érzed a kéz te vagy.
Te vagy, ki világra hozhatja a meg nem írtat, ki papírra vetheti a magányban éjbe sóhajtott szavakat, a pusztában egyedül énekelt dalokat, regét, sagát, hexametert és ódát, szonetett, s szabad verset mindahányat, mi boldogít, s elszomorít, érzést kelt, s felhevít.
Nem érzed testét, csak lelkét - mely halott, mégis örök éltű, s úgy nyújtózol felé, mint megváltásért a halódó a szentek felé.
Kéjes pillantás a következő.
IGEN!
Sikítanád, mint nász utolsó szavát, odaadod magad, arája leszel, ha addig élsz is...

... s tán nem is tudatosul benned...
pontosan ez készül.

*Csend és a tovasikló, hideg érintés, mely mintha arcát simítná végig, de lelkéhez ér.. Csend. Tenger morajlik, sirályok sikoltanak s Clarisse csak tulajdon, mindennél erősebb szívverését hallja lüktetőn. Nem tudja hogy történt a mozdulat, biztos álmai közé révedt pár pillanatra.. .. Az idő megszűnik egésznek lenni számára.*
~Két karodban ringatózom csendesen ..~.
*... de most nem is ez a fontos. A tűnő érintést újabb követte.. gyengéd, .. s közben andalító új dal szólal meg, mely mintha saját szívében kelne új életre, új értelmet adva ezzel minden taktusnak.*
~.. Két karomban ringatózol csendesen .. ~
*Szelíd zene s nyugtalan szív ver új, közös ütemre.. *
~Két karodban gyermek vagyok hallgatag.. ~.
*Mosoly fakad az arcon, ösztönös, tán Önnön végtelen szerencséjének felismerése szülte és az eddig álmaiba elvágyódó lélek boldogan hallgaja az éteriségében tökéletes zenét, lelkébe zárva minden egyes szegmensét.*
~Két karomban gyermek vagy te hallgatlak.. ~.
* Végtelen mélység néz vissza rá, s mintha húzná magával.. Nem, esze ágában sem lenne elkapni tekintetét, bár tisztában van vele, hogy nem is lenne képes rá.. Lebilincselő, lenyűgözően tökéletes szempár, gyémántnál ékesebb lélekhez visz.*
~Két karodban átölelsz te ha félek.. ~
*..a mogyorószín szemeket elnyeli, rabul ejti Alexander íriszeinek árja.. Clarisse elmerül benne.. megmártózik .. és soha ki sem akar törni a tekintetek édes börtönéből. Kavargó érzései megzavarják a máskor mindig nyugodt felszínt, boldogságot és annál valamivel többet hordoznak. Ha van szerelem első látásra, ... aprócska, alig észrevehető könnycsepp gyűlik a pillák tövében, öröm szülte.*
~Két karommal átölellek, s nem félek.. ~.
*Gyönyörű tekintet.. sokkal szebb, sokkal kifejezőbb, mint amelyet a valósághoz képest sivár képzelet bármikor is álmodhatott magának. S ő a kéz!.. Ösztönösen közelebb hajol.. muszáj bekerülnie Hercege fényébe, muszáj az aurájában lennie, csak úgy lehet boldog, ő csak úgy lehet egész. S már tudja, hogy számtalan vers, szonett, elégia, epigramma, s egyéb költemény fogja az öröklét naygszerűségére ítélni ezt a kivéletes férfit.. az ő kivételes, ihlető hercegét.. akinek még a nevét sem tudja, de aki máris fontosabb tulajdon életénél is. Boldogság, s fájdalmas félelem az egyoldalú kötődéstől.. de boldogság mindenekfelett, s sikítani vágyó megbabonázott, telt ajkak szinte halk suttogásként rebegik az éjszaka csedjébe vallomásukat:*
~ Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon,
átesem.~

A fejében szólnak a bús-édes gondolatok, tudja, nem kell sokat fordítania, simítania a nőn, hogy kedvesebb színben lássa őt. Valahogy nem szokványos, mondhatni beteges képzelgések helye az elme, mely előtte lüktet, törekszik... simító kezéhez idomul magától, látni akarja azt, miről sejtése sem lehet tán, csak vágyálmai netovábbja.
Halovány mosoly születik ajkán, s elveszi vigyázó kezét a nő elméjéről, hagyja, hadd lássa őt saját szemével - hisz sorsa megpecsételődött már. A mosoly lassan torzul, ahogy szemfoga nő, s kikunkorodik kétoldalt, ahogy arca változik, szeme kissé szélesebbre húzódik, s vöröses színbe öltözik, eleddig sem épp barna bőre halottfehér árnyalatot ölt. Keze, mely eleddig élő-forrón simította a fájdalmasan szép arcot, hideggé válik, bőre pergamenszárazsága szinte súrolja, karcolja az élettől lüktető orcát...
Nem emebri már, távolról sem, felfedte sötét valóját, ahogy lehellete, hidegen, vészjóslón suttog Clarisse felé, elérhetetlen, ebertelen hangon, mit nem fülével hall, csak érez.
~Elveszlek... hitvesemnél többé fogadlak, ha kívánod. Ha nem... versed befejezetlen, vég nélküli marad... ha igen... örök életet adok néked, s zengheted a dalt, az idők végéig...~
Nem vár tovább. Miért tenné? Hisz bármit is választ Clarisse, mit tenni fog, ugyanúgy indul...
Ellenállhatatlan energiaként nyumul át a lány ülésébe, megemelve a törékeny testet, bebújik alá, magához öleli, körbeveszi. Szája szomjasan tapad a vértelen, de meleg ajkakra, majd csókja vétele után lecsúsztatja egészen a nyakra... a verőérre... s fogát mélyeszti bele.
Örökkévalóság telik el, vagy egy szívdobbanás? Kéj, fájdalom, öröm, bánat... egy egész világ, vagy csak egy pontnyi fénnyé szűkülő vörös szempár... Clarisse lassan elveszíti a valóság fonalát. De ideje még bőven akad, hogy tudassa... halni akar... vagy feltámadni.

*Változás.. nem tudja pontosan a miértjét és mibenlétét, de álmokból szőt Herege épp most formálódik át szörnyeteggé. Félelem csillog a mogyorószín szemekben, de továbbra is ott játszik fényükben az az ámbrás melegség, melyet az eddig fagyott szívben most elemi erővel feltörő, kavargó érzelmek keltettek. Szerelem. Az élő testbe zárt halott lélek megelevedni látszik és az érzelmek dcolnak az észérvekkel.. félnie kéllene, de csak ártatlan tekintetre futja az ösztönökből, sokkal erősebb a vonzás, mely szinte mágnesként taszítja Alexander karjaiba. Tudata egyelőre nem képes felfogni, hogy álmai bizarr utat találtak a megvalósulás felé, így csak a szavakat hallja, melyek a beteljesülés felé sodorhatják.. Lábai, karja évek óta szunnyadó szenvedéllyel fonja körül a férfit, s perszelő, lelkét is elemésztő csók indul a halott ajkakra.. a szív hevesen ver, és a nő tudja, hogy megérte egész eddigi életében erre az egy pillanatra várni. A dal elhallgat lelkében, hogy most érzelmei kaleidoszkópja vonzza magához a vámpírt.. vörös, rózsaszín, narancs, fehér foltok kergetik egymást asztrálja felszínén, igaz szerelem szülte makacs elszántság, szenvedély. Az elmondottak teljes valójukkal csak most nyernek értelmet a nő fejében.. lehetősége volna átjutni a fátylon túlra.. halott hercege halott hitvese lenni.. mindent egyetlen eksztatikus csókban megkapni.. Döntésében nincs nyoma kételynek. Elméje még nem képes befogadni minden egyes részletet, de szív már döntött: még sok vers, még sok érzés kell, hogy Hercegéhez kösse, akar minden egyes pillanatot, .. most, hogy megtalálta, amire várt, nem akarja elveszíteni. A kecses ujjak végigfutnak a férfi-szörnyalak tarkója mentén, ki bár legyen akármilyen ijesztő is a nő számára, a legszebb s legjobb marad.. a Tökély maga.. a mutatóujj körme lágyan karcolja végig a halott húst, gyönyört ígérőn, majd törékeny női kezek siklanak a fekete tincsek alá gyengéden, becézőn.*
- Akarlak.. *suttogja a lassuló szív erejétől gyengülőn, s küzdve a soha nem tapasztalt, eksztatikus gyönyörrel, mit a csók testének és lelkének egyaránt nyújt*
~Akarom.. Akarok mindent, amit adhatsz nekem, mindent ami Te vagy, bármi áron.. ~ suttogja az elme, s bár a versek hexameterei most hallgatásba burkolóznak, a nő fejében megismétlődik előbbi költeménye utolsó két sora. Boldogságtól édes vére egyre fogy, s érzelmei egyre inkább átveszik az uralmat tudata felett, de a hosszú ujjak gyengéd tánca nem lanyul, csak a szív utolsó pár taktusánál.Gyönyörbe fagyott arc, mosoly az ajkakon, s hamarosan így vagy úgy, de megtudja az élet fő misztériumát, s megtapasztalja a halált.*

~Jó éjt, Clarisse...~ jelennek meg a képek a nő elméjének szélén még, mikor elnyeli a jótékony mákony. Kezébe tette egy idegenek életét, s halálát várja tőle cserébe. de jóideig nem történik semmi. A vér, éltető vitáé lassan mind elhagyja a nő testét, s mivel elhal a zene, csak a kint hirtelen feltámadó szél moraja ad méltó aláfestét az évezredes rítusnak.
A lélek távozik... nem marad helyében csak halott üresség. Alexander elégedetten dől hátra az ülésben, karjai közt a lassan hülő testtel. Hideg gonoszság villan szemében, az ösztönlény, a fenevad pillantása az, mely marcangolnát, széttépné apró darabokra a prédát.
De aztán lassan visszahanyatlik az élettelen testre. Hagyja, hogy a vitae visszaáramoljon belőle, hogy az ősi energia visszahívja furcsa, holt-élővé tegye a nőt.
Nem ad sokat neki... éppcsak, hogy elméje pislákoljon, s karját mozdítani tudja. ~Csillagfényes éjt, Leányom.~ Szól újonnan született gyermekéhez, könnyed mozdulattal fordítva maga felé. Az ablakon bevilágító hold ezüstszínnel festi meg a férfi nyakától derekáig vértől lucskos inget. Tudja, hogy a lányt mardossa az éhség, hogy tán fel sem fogja szavai értelmét, úgy dübörög benne a tettvágy, úgy mardossa a soha eddig nem érzett éhség, úgy próbál kitörni belőle is a fenevad, melyet ő épp az imént zabolázott meg.
~Kész vagy-e új életedre, Leányom?~ Sugallja felé a gondolatot, mely nem egyszerúen szavakként jelenik meg annak elméjében. Kemény vasmarokra fogja a Clarisseben élő öszönlényt, s visszatuszkolja lelke legmélyébe, s mosollyal fogadja annak pillantását. ~Csak szólj, ha igen... csak szólj, ha kész vagy, ha érzed a vágyat, hogy a holdra kántáld legújabb versed... Csak szólj, ha éhséged csillapítanád az öröklét, a halhatatlanság első éjén... Szólj, ha megénekelnéd igazi életed első óráját...~
Velőtrázóan, borzongatóan szép képekként jelennek meg sugallatai Clarisse elméjében. Nagyobb gyönyört nyújtanak, mint előző életének bármely szeretkezése, több boldogságot, mint eleddig bárhol is kapott.
TUDJA, mit jelentenek a szavak. ÉRZI zsigereiben, mi készül.
Vadászni fog. Atyja vezetésével.

*Szavak jóéjtcsókja, kába álomfoszlányok repítik a vágyott ismeretlen felé.. elrévedő tekintet, ólmossá nehezedő pillák, utolsó fájdalmas szívdobbanás, s tán szerelme érintését nem érezheti többé. Lelke kiszakad a halott testből.. fények cikáznak.. felülről látja magát és a rajta fekvő szörnyalakot, mely még így, esszenciája számára is vonzó, tökéletes.. Látja Alexander pár pillanatnyi késlekedését, s sikítaná, hogy keltse fel, hogy szereti.. de az akarat csak a kavargó esszencia féken tartásához elég. Vér csepeg a halott ajkakra, mik valaha hozzá tartoztak.. s fájdalom.. Valamilyen titokzatos erő zárja vissza, a már halott test börtönébe a lelket, mi épp az előbb szakadt ki testéből. Fájdalom, égető gyötrelem.. Az eddig lecsukott szemek csak nagy kínok árán nyílnak ki, s a mardosó, mindent akaró fenevad hangja szól elsőként a nőhöz. Éhség. Ismeretlen érzés, .. mindennél elsöprőbb vágy valami után, amivel a kínzó szomjúságot csillapíthatja, s mely szükséglet mellett minden egyéb haszontalannak tűnik. Hang szól hozzá.. ragaszkodás, s talán valami több fűzi gazdájához, a kínzó éhség, saját vérének szaga elnyomja minden érzését. A fenevad aztán meghunyászkodik.. tudja, érzi, hogy Atyja kényszerítette minderre a Bestiát, s a fásult, fakó érzelmek poros felszíne alól mindennél fényesebben megjelenik egy szenvedély, mely túlélte az ölelést, mely ugyanolyan ragyogó maradt. Az ajkak erőtlen, de boldog mosolyra húzódnak.. gyönyör fut végig a halott lelken. Clarisse bólint.. a beszédhez egyelőre száraznak érzi száját, s próbál felülni. Vadászat Hercege oldalán .. Örömteli mosollyal pillant a hideg szemekbe, s ajkai néma köszönömöt rebegnek Alexandernak, vagy tán magának a sorsnak, .. még Clarisse sem tudja.*

A rítus véget ért, karjában gyermeke új életre kelt, s szemében odaadó, hálás szikra kélt, ahogy atyjára emelte tekintetét. Alexandert, ha lehetséges elégedett boldogság járta át, ahogy végignézett Clarisse-on, sosem volt hálátlan atya, s edig csak egyszer bánta meg döntését, mit hozott. Most, hogy végigsimítja a nő arcát, ahogy megigazgatja haját, s közben fürkészi, el nem rejtve előle erejét, sőt! megmutatva neki, apró kis nüansznyi villanásokban, mire is képes, úgy veszi észre, elégedett lehet a választással.
Mire az ajtót nyitja az autón, elsimította a fenevad okozta fordokat Clarisse elméjén, s bár a lány még mindig szinte magatehetetlenül feküdt karjaiban, magabiztosan lépett ki az éji szellőbe.
Hang, emberi szó egy nyikkanás nem sok, annyi nem hallatszott, ahogy árnyakat hívva maga köré hosszú köpenyt sodortatott magának az egyre csak ruháját cibáló széllel, s finom mintát szőtt belé a hold fényével. Egy másodpercnyi időre megállt, felegyenesedett, Leánya arcát megfürösztötte a hold sápadt fényében, önnön alakját visszaváltoztatta a megszokott, emberi vonásokká.
Ha ember figyelte volna, tán még hangját is hallotta volna, ahogy köpenye lebben a szélben - pedig csak árnyékból, s holfényből szőtt képzelet volt csupán. Lábára csavarodott, ahogy a szél cincálta, ugyanúgy tekeredett, mint ahogy haját is arcába hajtotta.
~Csak maradj nyugton Leányom... s figyelj...~ sugallta a gondolatokat, ahogy sötét áldásban részesített utódát ölében víve a kikötő felé lépdelt, embertelenül könnyű léptekkel.
Előtte sötéten, élettel telt változatossággal ringtak a topolyai felső, vezető réteg sporthajói a vízen. Emitt egy hosszú, karcsú yacht, amott egy duplamotorralt szerelt közepes méretű lakóhajó, halk kongással csapódnak a széltól fodrozott vízen a kikötői sólyákhoz. A negyedikben fény libbent...
Arrafele vezetett Alexander útja, s mikor elérte a hajót, finoman guggolt le, s lágyan engedte gyenge gyermekét a ritkás fűvel futtatott betonszegély mellé, a nappali verőfénytől még most is forró betonra.
-Segítség! -hagyta el ajkát rekedt kiáltás...- ...segítség emberek! -ismételte meg, s leheveredett Clarisse mellé. Nyomában koszlott vércsík a betonon...

*Az egész még mindig inkább tűnik egy valós, de felfoghatatlan álomnak, mint valóságnak. Tehetetlensége, önnön szomjúsága miatt érzett gyengesége és az Alexanderhez fűződő láthatatlan köldökzsinór azonban rádöbbenti Clarisset a tényre, hogy mindez a valóság. A halott, érzéketlen lélek új táncra kel az értő karok ölelésében, s új ragaszkodás vegyül az öleléssel sem haló szerelem semmivel össze nem téveszthető íze mellé. Mosoly fakad a gondoskodó érintések nyomán, s amit Alexander furcsának találhat, nyoma sincs megbánásnak vagy egyéb lleki gyötrelemnek, csak a mardosó, de most meghunyászkodó fenevad és a iránta táplált érzelmei vívnak ádáz harcot egymással. A lélek persze fakult lenyomat csak, egyelőre hallgatnak a hexameterek, melyek majd a férfinak lesznek hivatottak mementót állítani, de a boldog-erőtlen mosoly mit sem vesztett fényéből.. sőt. A nő odaadóan simul bele minden gondoskodó érintésbe, keresi a halott, hideg test közelségét, mint valamiféle menedéket, s mikor a mólokig vezető utat Alexander karjaiban teheti meg, apró könnycsepp folyik végig az arcon.. immáron vérvörös csíkot hasítva a hófehér bőrön. A megfoghatatlan hatalom, az árnyékköpeny.. igen,... hasonlítani szeretne a férfira, megfelelni neki, tökéletes lenni a szemében, de egyelőre érzi, csekélyke ereje fényévekre van Atyja hatalmától. Sugalmazott gondolatok, s a tökéletes férfiszáj közben nem mozdul, rezzenetlen.. Clarisse szomjazó szemekkel zárja elméjébe a képet, lehunyja szemeit, s egy pillanatra önkétlenül is felidézi az egyetlen égető, forró csók emlékképét, ... majd a pillák kinyílnak, s egyetlen hosszú pislogás jelzi némán a férfinek, hogy minden akarata szerint lesz. Hexameter ébred, új erővel, eddigiekhez nem fogható.. Tűnékeny mosoly játszik az arcon, s hagyja, hogy a férfi leengedje a forró betonra. Üresség, végtelen. Ez az első érzés, mely most, hogy Alexander már nem ér hozzá, rátör.. de szüntelenül figyel. Mikor a férfi mellé heveredik, épphogy csak megmozdítja gyenge végtagjait.. keze kisujját nyújtja ki erőltetve a mozdulatot, hogy ha csak egy kicsit is, de érezhesse maga mellett az annyira élő, mégis holt testet.*

*A kiáltásra halk motozás hallatszik a hajók felől, s a másodikban fény gyúl. Bikinifelsőt viselő nőalak lép ki a jacht hátuljába, s rögtön utána két féri. A nő a hajón marad, előreengedve a két fiatal, szikár férfit. *
- Anette, .. gyere gyorsan!.. Gyere ide, hívj orvost!.. *kiált oda a nőnek a magas, 30 év körüli színesbőrű férfi a testek mellé érve, mire a törékeny szőkeség is elindul a hang irányába. Időközben még két férfi tűnik elő a semmiből, s teremnek a két vámpír körül. Clarisse, ahogy ígérte, nem tesz semmit, csak figyel.*

Ugyan kezét, ölelését megvonja gyermekétől, azonban amint magára hagyja fizikai valójában, körülveszi gondoskodásával a halandók által ismeretlen erők terén.
~Ne nyugtalankodj. Öten vannak, mindjárt jönnek... oly könnyű átlátni rajtuk, meglásd, hamar megismered ennek a módszerét..~ lemondó, kicsinylő hagsúlyt, mélységes megvetést hordoz Leánya felé intézett mondandója, s még talán magára is veheti egy kicsit Clarisse. De nem sok ideje van ezen gondolkodni, az események hirtelen szöknek szárba. Alexander felől halk nyögés hallatszik, minthabiz fájdalmai lennének, mikor a két férfi feléjük lépdel.
-A rendőrséget is! -Mondja, mikor az egyikük orvost hívatna.- Előbb azt... -elhaló hang, s megvárja, hogy a férfi a telefonáló után kiáltson, amit az meg is tesz. Clarisse fejében Alexander megnyugtató ölelése kiteljesedik. Nem telik bele fél perc, s remegő kezek próbálják Alexandert, és Clarisse-t hanyatt fordítani, ezzel megszakítva azt a kis kontaktust is, mit a lány fenntartott. Érdeklődve firtatják, mi is történt. A nő, kezében mobiltelefonnal közelebb jön, épp a rendőrséggel beszélhet... ő is kérdezi, mi történt...
-Meg... megtámadtak... -Mondja Alexander, közben Clarissehez intézi instrukcióit... ~Mutass ájultságot...~- ... el... elvitték a kicsi Pierre-t... -elcsukló hangon beszél, minden szavát közvetítik a rendőrség felé. ~Sírj! Zokogj...~- Követtek, de lemaradtak... talán épp keresnek...
Ennyi elég is a rendőröknek, a nő elfordulva tőlük beszél még pár szót a telefonba, majd leteszi.
~Itt az idő...~ Sugallja Alexander, s Leánya érezheti, mint gyűlik, sűrűsödik a sötét erő köröttük...

*Megvetést érez ki Atyja hangsúlyából, s hatására derengő bánat járja át törékeny, halhatatlan lelkét, hogy nyomában rögtön új elhatározás szülessen.. Igen, minél előbb tökéletessé kell válnia, minden energiáját önmaga fejelsztésére kell fordítania, hogy a legkedvesebb, legszebb és legígéretesebb legyen Atyja szemében.. a Minden. Hogy fehér lilomja virágát ezüsttálcán kínálhassa fel Alexandernek, nektárja minden még kiaknázatlan cseppjével együtt. Eszméletlennek teteti magát.. halott ében hattyú, ki a férfi akaratának adja meg magát beleegyezőn, s ki, mintha szívét tépnék ki, éli meg a kontaktus elveszítését. Nyugalom ereszkedik a természetfeletti hatalom által acélozott elmére.. földöntúli, boldog, s az elveszített érintés ütötte sajgó sebbel a vágy is kezd kibontkozni. ~Zokogj.. !..~ visszahgzik elméjében, s hogy mindenben Alexander kedvére tegyen.. . bármiben, amit csak a férfi akar... kér,... lassan vérkönnyek kezdenek el záporozni a szoborarcról. Mintha most térne magához, mintha csak hosszú időtlen álomból ébredne ontják a mogyorószín szemek az ezernyi apró vérpatakot mélyükből.. A fájdalom őszinte: a férfi bizalamának elvesztésétől való félelem, .. a külvilág azonban csak a szárnyaszegett, sérült madarat láthatja, aki világgá sírja "fia", Pierre elveztése felett érzett fájdalmát. Majdnem tökéletes... Alexander remélhetőleg elégedett lesz művével... és igen.. eleven sötétséget érez, mely körbefonja lelkét, melyet így, ismeretlenül is vágy és szeret, hisz Alexander sajátja. Hercegéé, ki szívének egyetlen őrzője.. kinek kezébe adta lelkét és kiért bármikor örömmel halna meg, ha ezzel boldogabbá tehetné. A színlelt zokogás közepette a hexameterek ismét papírért kiáltanak, felidézvén az egyetlen, édes-fájó, elmúlásszagú csók emlékét és többet követelve.. mindent, mire a nő eddig várt. De nincs idő, nincs papír .. szűnő, tünékeny zokogás, s a nyugodt felszín hallgatja a vezető-imádott hangot, titkon remegésért kiáltva.*

Úgy lassúl az idő, mint a lassan kötő mézga. Észre sem venni először, de aztán hirtelen ébred rá a gyanútlan, hogy végképp beleragadt, s kiútja nincs, a jövő záloga lesz belőle, évezredek, tán milliók múlva, gyönyörű borostyánként bányásszák ki.
Ezt érezheti Clarisse, hiszen a hangok egyre mélyülnek körülötte, s a könnyeit észrevevő fiatalember arcán a kiült döbbenet lassan szoborszerű moccanatlanságba dermed. Ha itt valakiből borostyán lesz, évmilliók gyönyörű záloga, az nem a halandók kicsiny csoportja. Clarisse furcsán érezheti, hogy számára nem áll meg az idő: a sötét energia magával rántja, s Atyjával együtt éli meg a Hatalmat. Hatalmat, melyet tán ő is birtokolni fog...
Szeme előtt változik Alexander. Megnő, nyaka meggörnyed, s az eddig holdfényből és árnyékokból szőtt köpenye is átlényegül. Teste részévé válik, rásimul, mint valami óriási szárny, kitárva épp olyan, mint valami angyal, mint valami sötét angyal, még glóriája is van, ahogy a holdfénycsíkok tiaraként homlokára simulnak... S reá néz, Leányára, moccanatlan, ragadozómosolyra görbült ajkakkal, kivillanó szemfogakkal. Kinyújtott keze a telefont tartó nő vállán... vállában... kinyújtott kezében a telefonáló nő letépett kezét nyújtja Gyermeke felé.
A sikoltás elhal a lelassult idő mély dübörgésében. Még nem reagálhat a négy férfi semmit, mikor Alexander megváltozott alakja szélvészként csap szét köztük. Tán egyikük sem tudja, nincs tudatában, de mégis, minden mozdulata sokszorosan kiszámított, előre eltervezett. A Clarisse fölé hajoló egyik alak, ki szeméből patakzó vérkönnyeket mustrálja hitetelen pillantással, fel sem ocsúdhat, máris üvegessé válik szeme, ahogy a köpeny átszalad nyakán, s elválasztja fejét a testétől. Clarisse számára egy örökkévalóságnak tűnhet, ahogy a vér lassan spriccelni kezd, gyönyörű vörös szökőkútként, arca előtt. A másik férfi nem ér ily csúfos véget, "csak" eszméletlen hanyatlik a Clarisse mellé, mikor Alexander lendületet véve "megtámaszkodik" tarkóján. S máris csak két "ellenfél" marad.
Hosszú árnyékkarok nőnek Alexander vállaiból, s markolják meg mindkét férfi lábát, s rántják ki alóluk, hogy magasba emelve, félig kifacsarodott testtel hajítsák vissza őket a hajóba. Az árnyékkarok aztán száz ágra szakadnak, s mint megannyi kés csapódnak bele a férfiak padlóra vetett testébe... mintha öt-hat ember perceken keresztül késekkel szúrkálta volna őket.
S az idő hirtelen tér vissza rendes kerékvágásába.
A nő ajkán a sikoly még nem halt el, a fej halk koppanással ér földet Clarisse mellett. Alexander teljes magasságában kiegyenesedve áll a tetthely felett, egyik karján a leütött emberrel, másikkal épp a nő torzója felé nyúlva. Szemében jáspis csillanás: épp a nő szökellve spriccelő karcsonkja felé kap szemfogaival, hogy ott nyakába mélyessze azokat, s nagy kortyokkal igya belőle a vitáét. Pillantása Gyermekére egyben utasítás...
~Egyél!~
Clarisse mellett még remeg a lefejezett test...

*Éhség... a kétségbeesett színjáték közepette egyre inkább mardossa belülről, égeti és a kikönnyezett pár csepp vérrel mintha egyre inkább hajszolnák újkeletű ösztönei langymeleg, sós-fanyar vitaeért kiáltva. Hívogató csókra számít, .. vonzásra, melynek a halandók nem tudnak ellenállni.. A sötét Hatalom sűrűsödik, egyetlen Hercege egyre gyorsul és a nő érzi.. tudja, hogy csak ő képes felfogni, mi történik.. és reméli, minden csak miatta történik így. ... Gyönyörű sötét angyal.. de ki ő, hogy megítélje, a fény vagy az árnyék-e a jó ebben a világban?.. Hisz minden annyira viszonylagos.. Gyönyörű.. árnyékból szőtt Angyal. ... Az angyalok nem lehetnek gonoszak.. nem lehetnek rosszak. .... *
* Kósza gondolatok kavarognak Clarisse fejében, s légzése egyre szaporább lenne, mikor rájön.. nincs minek felgyorsulnia. Tudata, lelke egyre csak a férfit nézi. ~Tökéletes..~ elragadtatott íriszek fürkészik az éj angyalszányon suhanó démonát, kit félve imád a két szempár. S Alexander íriszei rászegeződnek.. mosoly fakadna a bíborszín ajkakon, hálával teli.. s a szív ha nem volna holt, hevesebben dobogna kis gombóccá formálódva a torok tájékán.. majd jeges döbbenet ébreszti fel az édes-bús merengésből. Csak most fromálódó halandó-lelke nem erre számított, nem így gondolta. Borzalmas, szadista, kegyetlen.. .. s ami a legfájóbb, hogy mindezt az az ember tette, aki a világon a Minden, aki a világ maga. Valami megszakad a nőben.. lelkének egy darabja sír a halott,jóhiszemű emberek után és megakadályozná a pusztítást, de ki ő, hogy dacoljon a pokol urának hatalmával?.. Zokogna.. .... vádolna.. kérdezné, hogy miért, de nem tudja, nem tehet s amúgy is sejti a választ: őérte. A bizarr képek ellenre is a szökőkútként folyó vér szaga elbódítja tudatát, felhergelve a fenevadat, .. érzi, amint szemfogai megnőnek, majd hallja az utasítást és már tudja, ennek így kell lennie. Mohón veti rá magát a levágott fejű fickóra, elkeseredett dühhel szívva szárazra a testet lehunytpillákkal, s közben könnyezve, megsirítva a férfit, míg a remegés abba nem marad. Átok, kárhozat vagy áldás?.. Miután végzett, udorodva löki el magtól az élettelen testet, s törékeny fagyott virágként kezd el reszketni. Megtette, amit Atyja kért.. nem akart csalódást okozni, mindent a tőle telhető legjobban elvégzett.. de a lélek gyenge még ilyen mértékű kegyetlenséghez és a tudat védekezésképp most kezdi úgy érezni, mintha a férfi vérével együtt annak emlékei is beköltöztek volna elméjébe. Émelygés, rosszullét.. hányinger, leküzdhetetlen .. és némán záporozó könnyek, s a nő mégis kegyetlen-szép Atyjához menekülne, mindent félredpbva egy jó szóért, egy ölelésért.. *

Egyszerűen elengedi.
A nő prohüvelye a földre omlik, furcsa, gubbasztó pózban, mintha csak oltár elé térdelt volna, s fejét lehajtva imáját mormolná istenéhez. Lépések nélkül ér Clarisse mellé, s vérmocskos karjával emeli magához a nőt, ki bár tétova, mégis, oly erőt érezhet magában, mit halandóként elképzelni sem tudott.
Alexander puhán nyúl köré, s szorítja magához, szinte érintésével ad át neki az erőből, azzal téríti magához, s immár nem parancsolva, sokkal inkább okítólag szólva hozzá.
-Mindaz, mit itt látsz, benned él. Ha nem vigyázol, ha elhanyagolod magad, ha küzdesz magaddal, az éhség ellen, öntudatlan válsz majd ilyenné. Ugye, nem akarod? -Először kíméletlenül fordítaná Clarisse fejét a pusztítás még meleg, lüktető színtere felé, de valami mégis meggátolja benne. Clarisse zaklatott, meg megcsukló elméjének bősz hullámverését csititja inkább, hagyva, hadd fúrja köpenye rejtekébe pillantását Leánya. Tán még némi zavar is felfedezhető pillantásában, amint Clarisse helyett végignéz a helyszinen... Csinos kis vérengzés...
Az idő azonban mindig a nyakán van, s ez tettekre sarkallja.
-Vigyázz rá! -Adja Clarisse kezébe az eszméletlent - s tudja jól, nála jobb helyen most nem is lehetne. Valószínű, hogy a nő még testi épsége árán is megvédené a reábízott halandót; hacsak nem Atyja kívánna vele bármit is tenni... s ez így van jól.
A helyszínt rendezi... A két kivérzett hullát felnyalábolja, mint nyár végén az asszonyok a férfiak kaszája nyomán levágott rendet, s pár lépés távolságban egy padra fekteti őket. A hajóba tér, papírt, tollat kerít, s zaklatott, gonosz betűkkel rója üzenetét rá. Aztán a papirost a tollal az egyik szétszúrkált holttestre tűzi.
"A hat emberért a váltságdíj 600.000 euro. A részletekről még tájékoztatást adunk."
Semmi aláírás, semmi több.
Pár apróságot elrendez még, hoyg valódi rablótámadásnak tűnjön a helyszín, majd Clarisse felé indul. Karon fogva Gyermekét, a kocsi felé tereli, út közben felmarkolva a hullákat (testrészeikkel együtt), s a kocsihoz érve azokat a csomagtartóba teszi. Az eszméletlent kivéve Leánya kezéből a hátsó ülésre hajintja. Aztán ajtót nyit Leányának.
-Búvóhelyet kell neked taláni. Merre laktál eddig?
Nem indul meg a sofőrülés felé. Clarisse felett áll, a kocsi mellett, karjaival a BMW tetején támaszkodva, fejét behajtva az ajtóív alatt. Emberivé visszavedlett szürke szemében szomorú csillanás. Tán a megbánásé? Vagy... valami egészen más, Leánya által fel nem fogható érzésé?

*Tehetetlenül nézi a közönyt, mely Atyja sajátja, s mely ugyanakkor jelzi számára, a férfi mennyire felette áll. Tompa puffanás a betonon, s a test, mely valaha egy halandó nőé volt, talán épp olyané, mint Clarisse alig pár órával ezelőtt, elterül a forró aszfalton. Aztán Hercege mellé lép és minden más megszűnik fontosnak lenni.. Hideg ölelés, tettek és szavak nélküli és a nő meghasonlott lelkét forróság és nyugalom önti el. Igen.. helyes kell legyen minden, amit Atyja tesz, hisz mindent őérte tesz.. mindent egy olyan világban tesz, melyet Clarisse még nem ismerhet .. így egyetlen reménye az lehet, hogy ha eléggé ügyes, ha elég gyorsan tanul, ha rászolgál a férfi elismerésére, akkor talán életben maradhat, talán nem veszíti el a férfit és talán.. .. Puha, majd egyre keményebb szorítás és a nő lelkének démonai elhallgatnak. Igen, .. biztosan szereti... ő is.. nem, nem lehet, hogy csak úgy kihasználják, hogy csak egy tétova céltalan játékszer legyen egy sakkjátszmában, mint az iménti halandók. Biztosan szereti.. érzi.. hisz az álmok nem hazudnak. Az eddig tétova kezek a férfi mellkasára siklanak s mogyorószín tekintetek isszák csillogón Alexander minden egyes szavát. A konok kis fej tagadólag megrázkódik, nem… hát persze hogy nem akarja mindezt.. tehát mégis minden csak érte volt, hogy neki ne kelljen ilyesmit tennie, tehát mégis nemes és nagyszerű embert választott ki számára a sors.. A helyszín nem fontos, az idő sem, .. semmi nem számíthat, .. atyai szavak, kedvesek szíve számára, mely lángoló-kínzó szerelemben született újjá a halál után. Az eszméletlent karjaiba veszi, s mivel nehéz megtartania, leül vele a betonra. Vér és mocsok tapad a máskor oly kényesen tiszta bőrre és most, hogy Atyja távol van, Clarisset elkezdi kínozni az önvád. Kellemetlenül érzi magát a ruhájára és bőrére tapadt mocsoktól és a kezeihez tapadt vértől. Ösztönösen megnyalja szemfogait, melyeken még mindig érzi első vacsorája ízét.. Újból hányinger tör rá, s öklendezne erőtlen, de amennyire próbál nem gyengének tűnni, elfojtani az érzést. Nem akar gyengének, érdemtelennek tűnni, ezért figyelmét inkább az ölében fekvő halandóra fordítja. Becézgető ujjak simítják a még élettől meleg, lüktető bőrt, s halk szavak nyugtatgatják mindkettejük tudatát..*
~Cssss... ne félj, nem esik bántódásod. Az egész csak egy rossz álom.. Aludj…! Ennek így kellett lennie.. ~
*Kedves, nyugtató, elrévedő hang, bár nem tudni, a nő vajon az ölében fekvő áldozathoz vagy saját magához beszélt. Kívülről szemlélve nyugodt, de a lélek reszket érte, hogy "zsákmányát" megvédje, bármi áron. Ólomlábakon vánszorognak a percek, míg Atyja visszaér. Boldog, mégis a felszín alatt fájdalmas a mosoly .... boldog, mert újra Alexander közelében lehet, s fájdalmas, mert ez azzal a lemondással jár, hogy elfogadja, amivé vált, amivé válni fog. Belekarol a férfibe, s a bizar, lélekszaggató látvány ellenére is örömmel száll be annak autójába. Ragyogó mosolya csak akkor hervad le, amikor a férfi lakhelyéről érdeklődik. Azt hitte... azt remélte, a dolgok ugyanolyan természetességgel fognak folytatódni, mint ahogy idáig zajlottak, s most el kell válnia a férfitól és visszatérnie halandó élete színhelyéhez?.. *
- A…. .. a belvárosban a Rue Maximilien és a Saint Abélard Avenue sarkán, egy tetőtéri garzonban a volt évfolyamtársaimmal. .. *néznek fel a mogyorószín tekintetek a mellette álló férfira, akit minden körülmény ellenére is mindennél jobban vágy és kíván.. és akitől egyben mindennél jobban fél is. Tisztelet, remény.. és egy – a nő számára- tökéletes ívűnek tűnő, halott hasfal, a nadrág vonala, felfedezésre váró.. de nem. A tekintetek eme fél pillanatnyi kis intermezzo után visszatérnek a „megbánástól” csillogó íriszekhez, melyek számára a megerősítés üzenetét hordozzák. Mosoly fakad Clarisse arcán, nagyon is élő,.. reménykedő. *

Talán hibázna? Hibázna, ha nyitott könyvként előtte lévő Leányában változást akarna, s önkezével tenné azt meg?
De miért tenné? Hadd legyen ő olyan, amilyen akar, vezérelje az az erő, melyet születése pillanatában magáénak tudhatott, az a lélek, az a vágy. Bármi jó, mi kordában tartja a fenevadat, bármi, ami arra ösztönöz, hogy "józan életet" éljen. Bármi, ami többé teszi a vámpírt, mint ösztönlény...
Mint mindig, ha ilyen gondolatok jártak fejében, most is elcsodálkozik azon, mi végre is lett ilyenné, amilyen? Két pólusa, mégha nem is ellentétes, de igen sokban különbözik egymástól... A fenevad a maga féktelen étvágyával, s a hűvös érdeklény, melybe furcsa indákkal kapcsolódnak különböző gyengítő zárványok... Kinek nincsenek? Magában elmosolyodik, ahogy elméjébe villan Atyja, a maga különcségével, melyet oly nagyon titkolni vágyik, mégis, közszájon forog... csak épp az Öreg nem tudja. Nevetséges.
Ő maga sosem titkolta, mi az, ami a tökéletesnél izgalmasabbá teszi létét... igaz ugyan, hogy nem is írta mellkasára vörös festékel. Megfejthető, de értő elme kell hozzá.
Nem úgy legújabb Leányához. Elég csak egy pillantást vetni reá, szerelemtől ittasult, derűs arcára... Kivirult. határozottan kedvesebbek számára vonásai, mégha holtsápadtak is, mint annak előtte.
Kezét visszahúzza Clarisse arcától, melyet futólag simított végig.
-Nem mehetsz többé oda vissza. -Tán hidegen koppannak a szavak, belül azonban jól tudja, hogy mily vágykozásnak adnak alapot a Leány lelkében... hát nem késlekedik megtáplálni az egyébként is lobogó tüzet.- Hozzám jössz, nálam laksz... míg nem lesz jobb. - ..."számodra" teszi még hozzá gondolatban, nem hagyva, hogy a lobbanó lángot elfolytsa szava.
Az idő... A gyászos idő, mely mikor szaladnia kéne, vánszorog, s mikor lassú folyással kéne szelnie a világot, rohan, mint tébolyult folyó... Az idő majd választ hoz erre is. Mint mindenre.
-Induljunk, nincs késlekedni időnk... -Megkerülve a kocsit, beszáll... A halogénlámpák sárga fénye viszafelé is furcsa fényeket sző az autó belsejébe.
-Viseld gondját... -Int fejével Alexander a hátsó ülés felé.- ... ha felébred. Ne csapjon nagy zajt... nyugtasd meg... tégy vele, amit csak akarsz; de talán még szükségünk lesz rá, ha a rendőrség valamiféle nyomot lel a kikötőben. -Száraz tényszerű beszéd... nem is ezzel gondolta megnyugtatni zaklatott Leányát.
Lassan felhangzik a Sentenced dala a hifiből.

"You´re the light at the end of the tunnel
The beacon fire in the dark
The glimmer of hope and truly the meaning of my life"

Keze a közékonzolon. Ujja a ritmusra mozdul. S mint egy kiterített, élő szív, úgy rándul görcsbe, s ernyed, lélegzeteddel együtt...

*Arcához érő holt-hideg kezek, melyek mégsem az elmúlás érzését hozzák, hanem a lüktető életet.. s annál fájdalmasabb az elmúlás, mikor Atyja megvonja tőle fényét. Réveteg-boldog rózsaszín eufória kezdi belopni magát a megfakult, poros asztrálszínek közé, melyet csak felkorbácsolnak a reményt adó szavak. Hálás fény csillan a macskatekintetekben s Clarisse fejében máris kergetik egymást a gondolatok, hogy hogyan.. mivel tudja majd viszonozni mindazt, amit a férfii adott neki, vajon mivel lehetne leginkább Alexander hasznára. Az olyan „egyszerű” dolgok, mint az önfeláldozás, az engedelmesség, a kötelességtudat teljesen természetesek és magától értetődőek.. ő a nyilvánvalón túl szeretne adni. Mosoly villan, hálával teli, mely azonban csak akkor teljesedik ki, mikor Alexander mér beszállt a kocsiba. Figyelő tekintetek isszák minden szavát odaadón.. *
- Úgy lesz, ahogy szeretnéd.. *szól halk, mégis az étert betöltő hangján, miközben gyorsan végigméri a hátul fekvő alakot. Kéz a középkonzolon, érintésre várva és egy oly ismerős-szeretett dallam.. A kecses ujjak óvatosan a meg-megdobbanó kézfejre kúsznak, finom tollpihékként érintve a halott bőrt, s a tekintetek ragyogó fénnyel keresik Alexander íriszeit.. a férfiét, .. akinek még a nevét sem tudja, de akit annyira.. banális lenne minderről megkérdezni:*
- Köszönöm… *rebegik halkan a telt, durcás ívű ajkak, s táncoló fény jelenik meg a szemekben. Nem, távolról sem gondolja, hogy így… most.. az utca porával és vérrel szennyezve vonzó lenne, de szeretné azt hinni, hogy a férfi átlát a felszínen és a testére tapadt mocsok alatt is észreveszi a mélyálmából csak most felébredt Nőt. Az ujjak fájdalmas lassúsággal készülnek kiszakadni az érintésből és a borzalmakat átélt lélek mégis új dalért kiált az egyetlen, fájó-édes emlékbe kapaszkodva a tudat minden egyes szegletével… *
~Talán csak egy pillanat de örökre velem marad egy picinyke kép, mi fogvatartja lelkem színes forgatagát s szivárványt rajzol, tenger habján lovagol, lelkem tüzét szítja testem megvadítva .. amíg őrzöm a csókod ízét.. .~*
*Az ujjak elválnak, s az elválás nyomán fájdalom hasít a meggyötört lélekbe.. Talán túl sokat és túl mohón szeretne?.. Talán baj, ha egyszerre akarja bepótolni a tétlen éber-álomban töltött éveket?.. *

I Alfanőstény Tartózkodási hely: Topolya

* Lágy indulót dúdolt a feltámadó szél, mintha csak csalfa hegedűk kristálytiszta hangján siratta volna a lezárulandó, majd újra feltépett korok vérző sebeit. Olykor reménnyel teli sóhajjal kapott bele a hófehér szaténba, gyengéden megrántva, hátha kapaszkodóra lel, de végül beletörődötten siklott ki láthatatlan ujjai közül a finom anyag, újra elengedvén, hogy folytassa szertelen, örökké forgó táncát. Shira lehunyt szemmel élvezte a lágy szellő simogató ujjait, ahogy felkapván a folyó kavargó páráját, apró cseppekbe ültesse le bőrén. A Hold kétkedő pillantást vetett rá…Shira felpillantva elmosolyodott.
~ Magam sem tudom…~ válaszolt az Ezüst Királynő néma kérdésére, miközben elméje köré sötét, áthatolhatatlan bársony borult. Ismerős érzés kerítette hatalmába…óh…hányszor élte már át a pillanatot, mikor türelmetlenül várta a szívszorító érzést, ahogy egy hideg kéz a gyomrára fonódik…mennyire gyűlölt, és imádta ezt az érzést. Ezt a semmihez nem fogható hideg hatalmat, mely az öreg vámpírok sajátos ismertető jegye volt. Jól emlékezett a pillanatra mikor először látta…mily gyenge volt még. Majdnem megölte…majd később vérét adva, pezsgő életet lehelt a holt testbe, erős zsoldost adva a Halál oldalára. Onnantól egyek voltak…téphetetlen lánccal kötötte lelküket egymáshoz önön vérük buzgó hatalma, gyűlöletes, és tilos szenvedélyt kovácsolva. Örökké mellette lett volna, de Anon gyáva volt. Shira, kiben az élet oly emésztő lánggal égett, hogy már ragyogni látszott, táncra perdült a halállal, egy örökké forgó, véget nem érő keringőre…de a Halál katonája lángra lobbant…apró szikra volt, melyet lassan tápláltak piciny ágak…Óh az Istenek. Játszottak velük…unalmukban nézték ellenségük fellángoló gyűlöletét, mely beteges vonzalomba fordulva hajtott fejet a kéj és az érdek rabigájában. Olyannyira élvezték önön gonosz játékukat, hogy a halálban sem lelhettek nyugalomra…összetartoztak, addig a végzetes estéig. Anon hibázott…tulajdonának hitte a nőt, aki fellázadt hazug árulása ellen…Lilltih…az az édes, áratlan kis angyal. Ő lett Anon veszte. Egy halandó legyőzte a hatalmas Vámpírt…mily relatív is a hatalom…
~ Hercegem…mindig is gyáva voltál…sosem hallottad igazán a zenét, ami kettőnknek szólt csupán.~ gondolta keserűséggel teli, miközben karjait összefonta, mintha a hűvös éjszaka ellen védekezne. Gondolatai a hotel felé repültek. Felidézte az idegent, miközben akaratlanul is elmosolyodott.
~ Hát már sosem szabadulhatok?~ tette fel a kérdést Isteneinek, kik csak a felhők adta kényelmes páholyból szemelték kerekedő szimfóniájuk első hamis hangjait, mely idővel valódi csodát szül majd. Halkan sóhajtva szívta be a folyó édes illatát, miközben átszellemült élvezettel adta át érzékeit a szél játékának. Ujjai légiesen értek hajához, majd egy pillanatra ezüstös fény szikrázott fel, a Hold sugarait pazarlóan szórva szanaszét, majd a tejfölszín selyemzuhatag a nő hátára omolva adta át magát a táncra hívó „Levegő Urainak”. Csend volt…és Ő csak állt, fehéren ragyogva a sápadt Hold fényében fürödve, mintha csak egy eltévedt angyal lett volna, kit csodaként felejtettek a Földön. Egy angyal, ki ismét a Halállal készül sakkozni…de a táblán csupán egy király díszelgett*

A fekete BMV ismét a kikötő felé veztő gyorsforgalmi utat koptatja. Sofőrje ma is hasonlatosmód vezet, mint egy nappal korábban: figyelme nem is annyira az úton, mint a környezeten. Halkan duruzsol a motor, engedelmesen gyorsul, illetve lassít a gép, engedve ura akaratának. Ahogy minap, úgy most is vakon ásítanak szemébe a műszerek: nem sok szüksége van rájuk, csak felesleges fényforrásként zavarnák meg egyéb érzékeit. Azokra pedig szüksége van... nagyon is. Nem akar kelepcébe futni, melyre így is nagy eséllyel számít.
De mégsincs meglepve, mikor puszta üresen terül el előtte minden, sehol nem érez magára veszélyes ellefelet, s egyébként is meglehetősen kihat a környék. Még az alfa kisugárzása is eloszlik - vagy talán itt sincs még? Csendesen gördül be a parkolóba, majd kiszállva magára hagyja gépi segítőjét. Cipője talpa alatt megcsikordul a kavics, mikor elindul, hogy a világos, majd' teliholdtól megvilágított parton utánajárjon: csak rászedték, csapdába csalták, vagy valóban várják.
Ahogy egy nappal korábban, ma is maga köré gyűjt pár árnyékot; ha halandó szeme elé kerülne, annak pillantása keresztülsiklana rajta, mintha biz ott sem lenne. Egy árnyék a sok közül, ahogy a kikötő hajókkal, yachtokkal telezsúfolt mólói felé veszi az irányt. Gondosan elkerüli az egy nappal korábban lezajlott eseméyn helyszínét, ki tudja, leselkednek-e rendőrök a környéken, vagy netán egyéb, érdekeit sértett szervezetek lesik, visszatér-e a gyilkos a tett helyszinére. Nem hiszi, hogy a véletlen épp oda szólította volna beszélgetőtársát... s ha mégis, nem valószínű, hogy saját területén épp most akarna megmérkőzni az alfával, ki minden bizonnyal jogosan gerjed haragra az esztelen, s általa feleslegesnek ítélt éjszakai kalandért.
Érzékei azonban továbbra sem találnak semmit, a farkas erős kisugárzását rég meg kellett volna éreznie. Nem, nem itt akar vele talákozni az alfa, s ahogy körülnéz, rájön, hogy teljesen igaza van. A környezet mesterséges volta vitathatatlan, s a természet oly gyermekéhez, ki a szabadság fellelhető erőit mozgatja, sokkal inkább illik valami rendezetten elhanyagoltnak titulálható, mégis, a vadság mítoszát hirdető terület. Ahol otthon van... Ahol bárorságot meríthet a halállal szembenézni, mi több tárgyalni vele.
Megfordul, s ahonnan jött, arra indul vissza, hogy a partot elérve, hátat fordítson a civilizációnak. A kikötő széle felé vezeti lépteit... s hamarosan nem csalódik. Az egy éjszakával előbb megismert hatalom ott fészkel, ott nyújtózik, fürdeti arcát a holdfényben nem is oly messze, egy töltés túloldlán, vízpermetből kreált aurában. Nem látja még a farkast, mégis érzi az alfa erejének kisugárzását, azt a merész vibráló, élettel telt energiát, mely oly idegen tőle, de mégis, erejében, s hatalmában összemérhető sajátjával.
Nem lassít léptein, a sötét köpenyt méginkább maga köré parancsolja, ahogy a töltés dombjára felkap. Kiváncsisága határtalan. Vajh mégis, miért pont itt akart vele találkozni az alfa?
S mit fog tudni felajánlani ő, a kért információért cserébe?
Sok a nyitott kérdés Alexander számára... de biztos dolgában. Sikerrel KELL járnia.

I Alfanőstény Tartózkodási hely: Topolya

* Hűvös illatot hordozott a szél a távolból…Shira ajka néma mosolyra húzódott, ahogy testét körbeölelte a jól ismert, mégis idegen, jeges hatalom. Hagyta, hogy a felé kúszó árnyak láthatatlan ujjaikkal végig simítsák testét, majd gazdájuk felé suhanva fülébe suttogják a szerzett információt. A nő nem mozdult…lehunyt szemmel élvezte a Hold anyáskodó érintését, mintha csak óvóan ölelné gyermekét a közeledő Haláltól. Nem volt szükség szemekre, hogy Shira érezze a férfi közeledő lépteit. A felé kúszó hatalom, mely a férfi érkezésének hűvös előfutára volt, apró lábakon rohant végig gerincén, borzongatva minden idegszálát. Szemei kinyíltak, majd a töltés tetején megjelenő sötét alakra szegeződtek. Gyönyörű volt…a Halál bérencei mindig gyönyörűek a maguk sötéten ragyogó valójukban. A nő ajkai mosolyra húzódtak, obszidián szemei izzani látszottak az ezüstös éjszakában, ahogy összekapcsolódtak a vámpír átható tekintetével. Shira ujjai megszokástól vezérelve futottak végiig a szatén anyagon, majd egy lassú, méltóságteljes biccentéssel a férfi felé köszönt. Habár ismét Ő köszöntötte előbb a férfit, ami a falkán belül alárendeltséget jelentett, itt csupán a másik erejének tisztelete felé tett gesztus volt. Szemét nem sütötte le közben, amit az Alfahím felé megtett volna, hanem kihívóan kapaszkodott az idegen sötét tekintetbe fonódva. Nem mozdult a másik felé, csupán forró erejének szálai nyúltak a vámpír felé, lágyan simítva végig jegesen fénylő sötét auráját, mely méltóságteljes köpenyként fonta körül testét. Néma csigák vonszolták a pillanatot, egyre űzve, hajtva tovább a percet, de próbálkozásuk meddő volt. Shira nem mozdult többet. Márványszoborként állva figyelte a férfi kimért mozdulatait, csodálta benne azt az alattomos, hidegen lángoló hatalmat, mely fölényessé, magabiztossá, tündöklővé tette megjelenését.
A Hold néma sóhajjal legyintett arrébb egy bosszantó kis csillagot, ki Királynője keblére próbálta könyörögni magát…de figyelmét a hófehéren szikrázó földi leánya kötötte le, ki sorsát ismételve földöntúli ragyogással fogadta Halált audienciára.*