Vampire Fantasy ~ Téma megtekintése

Résztvevő(k): Alexander Szechenyi; Gille Ouvrac dEsaux
Helyszín: A város utcái, majd Kórház
Időpont: Valamikor. (nem sikerült még eldöntenem, mikor :) )
Varázsszó: Brachiosaurus

A fekete BMW szinte hangtalanul, erőlködés nélkül suhant a város utcáin. Alexander hanyagul fogta a kormányt, szokásához híven kikapcsolta mind az automata váltót, mind az összes vezetést-segító automatikát: szerette, hogy fizikai kényszerének engedelmeskedik a jármű. A halandókkal ellentétben nem zavarta még a szervó kikapcsolása sem, a kormányt könnyedén fordította, amerre csak épp akarta.
Neonfények, a közvilágítás fénycsíkjai színezték arcát, s komoly pillantását. Az út szakaszosan felvillanó elválasztócsíkjai a kocsiban szóló D-moll tokááta és fúga ritmusára villództak, s nem törte meg ritmusukat semmi: a várost ölelő autópálya viszonyag kihalt volt, Alexander minden ritmusváltásra könnyedén változtatta a gépkocsi haladási sebességét, hogy ki ne essen a zene diktálta ütemből.
Azonban, mint mindennek (még a halhatatlanoknak is), vége szakad egyszer. Lehúzódott a leállósávba, s megállította a kocsit, csendben hátradőlt az ülésben, s hallgatta a semmit, a mellette elhúzó kocsik zaját, jó órán keresztül. Gondolkodott, elmélkedett, jótékonyan borult rá az éjszaka. Mikor úgy érezte, ennél több mára nem kell, hagyni kell valamit az elkövetkező időkre is, újból bagyújtota a motort, egy helyi rádióra hangolta a rádiót, s a felhangzó esti pattogó DJ mix-re lendületesen hozta mozgásba azt. A legközelebbi lehajtónál a város központja felé tért, tervei szerint egy jobb szórakozóhely felé kanyarogva, mikor mármár a belváros peremén iszonytató ütés érte a BMW-t, oldalról.
Fel sem ocsúdhatott, mikor a másik oldalról is üvegszilánkok záporoztak feléje, a lgzsák mellbevágta, majd hangos csikorgással állapodott meg a kocsi - féig a feje tetején.
Alexander érezte, hogy valami iszonyatos baj van, elméje azonnal visszajátszotta számára az esetet... s rájött, balesetet szenvedett. Valahol a háta mögött, épp akkor kapott lángra a kamion eleje, mikor számbavette sérüléseit, s felhangzottak az első meglepett kiáltások, melyek a járókelőktől származtak.
Lába a műszerfal alá szorult, s mindkét sípcsontja szilánkosra tört. Homlokáról több helyről is vér csordogált, állkapcsa is furcsán ízesült koponyájához, valószínüleg az is eltört. Pár bordája is eltörhetett, furcsa érzés volt melkasában. Kezei szabadok voltak, csak zúzódásokat szenvedett, mikor az öv visszarántotta. Májdnem nekiállt gyógyítani önmagát, s segítségül hívni az Erőt, mikor egy alak nézett be a kitört szélvédőn, majd diadalmasan kiáltott a válla felett hátra:
-Él!!!!
A kocsi megdöccent, s Alexander érezte a halandók igyekezetét köröte. Vagy négyen is tolták, taszigálták a nagydarab karosszériát, s egyre többen csatlakoztak hozzájuk, hamarosan siker koronázta tettüket. A gépkocsi roncsa iszonyatos csikorgások közepette fordult meg tengelye körül, s állt meg kidurrant kerekein. Alexander is nagyot zökkent, s a regenerálódáshoz kellő erőket gyorsan visszahívta... Nem sértheti meg ilyan durván a maszkabált...
Negyed óra sem telt el, mikor a rohammentők kiérkeztek. Alexandert, ki eszméletlenséget színlelt, felemelték, hordágyra helyezték. Érezte, amint furcsán leng a hordággyal együtt, ahogy a mentő felé vitték, majd betolták oda. Gondos kezek vizsgálták tagjait, szakszavak repkedtek körülötte, míg nagdrágja szárát éles orvosi ollóval metszették fel. Alexandernak elég nagy erőfeszítésébe került, hogy a sérült emberi reakciókat produkálja, s miközben a kórház felé száguldottak, a megoldáson gondolkodott, a terven.
Éles fény villant a szemébe, s Gille Ouvrac dEsaux tűnt fel látómezejében.
-Magánál van? -Kérdezte.
Alexander lassan bólintott...

VI Újszülött vámpír Tartózkodási hely: Topolya

Varázsszó: kannibál

*Közel négy órája kezdte meg második éjjeli ügyeletét új munkahelyén, de máris rá kellett döbbennie, hogy Topolya kicsiny városa majdhogynem annyi meglepetéssel és váratlan eseménnyel szolgál kórháza számára, mint Párizs teszi azt a Saint-Vincent-de-Paul nevet viselő intézményével, melyet egy kellemetlen ügy miatt kényszerült maga mögött hagyni - a fővárossal egyetemben.
Nyúzott képpel bámul saját a tükörképén terpeszkedő, sötét karikákra, melyeken ez az éjjel sem segít sokat. A költözés is teljesen kimerítette, bár a velejáró hercehurcák valóságos felüdülésnek számítanak a válóperes huzakodás közepette. Most úgy érzi, lehetőséget kapott egy új életre, igaz, szinte mindent újra kell kezdenie. Maga mögött hagyta tékozló, nagyvilági férjét, tönkrement házasságát és egy remek munkahelyet, ahol - ki más - szintén Gerard köpött a levesébe, derékbatörve Gille csodásan fölfelé ívelő karrierjét. Egyik napról a másikra azon kapta magát, hogy férje ellehetetlenítette életét, pedig úgy gondolta, Párizs elég nagy ahhoz, hogy mindketten megférjenek benne... Tévedett. A topolyai kórház állásajánlata egy régi ismerőse révén jutott a fülébe, ő pedig kapva kapott az alkalmon. Remek ajánlólevelet szerzett Levaille professzortól, ami megnyitotta az utat az isten háta mögötti városka felé, amelyről aztán kiderült, nem is olyan kicsi, mint hitte. Turisták százai özönlötték el a környéket, amikor érkezett, és abbéli reménye, hogy eztán nem kell lépten-nyomon idegenajkúak varnyogását hallgatnia, egy pillanat alatt szertefoszlott. De még ez sem tudta igazán kedvét szegni...
Újra megmosta arcát és durván megpaskolta, hogy elűzze fáradtságát, eztán kilépett a folyosóra. Végigségtált a kórtermek mellett és benyitott egy résnyire nyitva felejtett ajtón, ahonnan halk nyöszörgést hallott. Tízévesforma, vörös kisfiú forgolódott az ágyon és Gille tudta, hogy a nővér nem is olyan rég gyönge altatót adott be neki, hogy végre elaludjon. Ugyanebben a pillanatban egy tompa puffanás hallatszott a túlolalról. Megkerülte az ágyat és lehajolt a zaj okozójáért; a folyosóról beszűrődő neonfényben szemügyre vette a vaskos könyv meggyűrődött, fényes lapját. A kép egy elnagyoltan megfestett Brachiosaurust ábrázolt, mellette rövid magyarázó szöveggel, valamint egy kisebb ábrával, amely a csontvázát ábrázolta, elképesztő méretekkel megspékelve. Gille elmosolyodott a képaláíráson, nem mintha szándékában állna meghazudtolni a 25 méter hosszú és 12 méter magas csontváz valódiságát, csupán eszébe jutott keresztfia, aki szintén majd' megőrül ezen ősleletek miniatűr, műanyag utánzataiért, akárcsak a többi, hasonló korú fiúk többsége. Óvatosan kisimította a megyűrődött lapot és rácsukta a keményfedelet, aztán letette az ágy mellett árválkodó székre, egy tűzpiros matchbox mellé.
Megigazította a fiún a sterilfehér, kórházi takarót, aztán kilépett a folyosóra. Alig tett meg pár lépést, amikor felharsantak a kórház közelében a szirénák, ő pedig kishíján frontálisan összeismerkedett a pihenőből kivágódó ügyeletes nővérrel.*
- Doktornő! Autóbaleset! Egy súlyos sérült, 32 év körüli, fehér férfi, valószínűleg több bordája és mindkét lába törött, koponyája is zúzódásokat szenvedett. A mentősök szerint...
*Gille immár futólépésben haladt a nővér mellett, aki levegővétel nélkül sorolta a sebtében felállított diagnózist és csak akkor hagyta abba, amikor a doktornő leért a földszintre és csatlakozott a hordágyat gurító két, fiatal férfihoz. Egy rendőr is volt velük, szemmel láthatóan megviselték az elmúlt percek, mert falfehér arccal szorongatott valamit. Gille lépést tartott a többiekkel és szemügyre vette a felhasított nadrágszár alól feltáruló, összezúzódott lábakat, a nehezen emelkedő mellkast. Amint a hordágyat lefékezték, a sérült fölé hajolt és egyenként fölemelte szemhéjait, subduralis, epiduralis és sub-arachnoidealis vérzés nyomai után kutatva.*
- Magánál van?
*Nem remélt választ, a férfi sérüléseit vizsgálta, fél szemmel mégis az összetört arcot figyelte.* - Teljes vérképet, azonnali koponya CT-t kérek. Valaki vágja le rendesen róla ezeket a ruhadarabokat. *morran a körülötte sürgölődőkre. Annál nagyobb meglepetésben van része, amikor a sérült lassan, de félreérthetetlenül bólint. Ekkor az eddig félrehúzódott rendőr is felocsúdik és az ágyhoz lép.*
- Ezeket találtuk nála, hitelkártya, névjegyek, útlevél és egy fényképes AMEX. Én ezt nem értem... Doktornő, ha látta volna azt az autót... Kész csoda, hogy még életben van a fickó.
*Gille futó pillantást vetett az orra elé tartott holmira, aztán a sérülthöz fordult.*
- Monsieur Szechenyi, a topolyai kórház baleseti osztályán van, jó kezekben. ~Kegyes hazugságok. Vajon mennyi van még hátra? Két perc? Tizenöt? Egy óra?~ Emlékszik arra, ami történt? Van felesége, rokona, barátja, ismerőse, akit érthesíthetnénk? *Körötte felbolydult a helyiség, infúziósállvány, műszerek gurultak köréjük, az egyik nővér éppen arra készül, hogy vért vegyen tőle a teljes vérképhez.*

Résztvevő(k): Alexander Szechenyi; Gille Ouvrac dEsaux
Helyszín: Kórház
Időpont: Valamikor. (nem sikerült még eldöntenem, mikor :) )
Varázsszó: nyugalmas éj

A helyzet fokozódik, s a kezéből kicsúszott irányítás kissé felborzolja Alexander idegeit. Megoldás után kutat elméjében, miközben szorgos kezek ügyködnek körötte, felette pedig aggasztó gyorsasággal rebbennek tova a kórházi folyosó neonfényei. Túl sokan vannak körötte, túl nagy a sürgés, s a kórházban mindenütt ottlevő vitáé sem könnyíti meg dolgát: a fenevad belsejében szikrázva rángatja elméje által rácsatolt láncait, kannibálként mar saját testébe.
-Teherautó... -mondja; mondhatná jobban, tisztábabn is, de törött állkapcsa nemigazán ad teret kifejteni gondolatait. S ebben a pillanatban fény gyúl, megoldást lel szorongatott helyzetéből. A fölé hajoló doktornő szemének fáradt tükrére koncentrál, s hagyja, hadd lengje körül az a sötét, végeérhetetlen energia, erő, mi oly nagy magabiztosságot ad neki. Csak egy futó érintés, hogy belelásson a nő agyába, ellopja szemének jeleit, s mintegy az ő szemével lássa önmagát... Jóledő borzongással tudatosul benne, hogy egyáltalán nem az az arc néz vissza rá, mit oly nagyon megszokott már, ha tükörbe nézett. Egy végletegik összeroncsolt, zúzódásokkal teli idegent lát, kiben éppcsak fel tudta fedezni máskor arisztokratiks vonásait.
Pillanat törtrésze alatt kapcsolt, érezte a karjába fúródó tűt, amivel vért szerettek volna tőle venni - egy erélyes simítás a készséget tartó ápolónő elméjére, s az úgy gondolva, hogy elvégezte munkáját, kihúzta a tűt karjából, s elsietett, ki tudja merre.
Négyen voltak még körötte, de nem telt túl sok idejébe, hogy szépen, egyesével lekoptassa őket, s a folyosó végére, hol a felvonók várták a betegeket, már csak a doktornő tolta hordágyát; s ebben semmi kivetnivalót nem talált.
-...hotel... autó... szép... -Mondta, imáron céljától vezérelve, ragacsos vért köpve ajkai közül, de meg nem állva, erőszakkal nyögve ki a szavakat.- ... ellopni... ne hagyjon! -Markolt rá a doktornő csuklójára, s emelkedett meg kissé a hordágyon, mint egy halódó ember utolsó kísérleteként, pillantását a doktoréba fúrva.- ..ne hagyjon meghalni! -majd visszahanyatlott az ágyra.
Csak kis erejébe telt, hogy leállítsa szíve verését. Csak kis erejébe telt, hogy kivonja az éltető erőt tagjaból, s azok hamarosan hülni kezdtek. Csak épp egy gondolatába telt... hogy meghaljon.
Elméje azonban lázasan kutatta környezetét, s mire a lift felért a megfelelő szintre, senki égegyadta teremtett lélek nem volt a környéken. A doktornő hiába is lesett körbe, hiába is kiabált segítségért, csak a csupasz falak válaszoltak kiáltására.

VI Újszülött vámpír Tartózkodási hely: Topolya

Varázsszó: Impedancia

- Ne beszéljen! *csattan fel hirtelen és átkozza saját magát, amiért szétszórtságában nem vizsgálta meg alaposabban a férfi állkapcsát. Ha tovább erőlteti, félő, azontúl, hogy elharapja nyelvét, sokkal súlyosabb sérüléseket okoz magának az erőlködés miatt.* - Próbáljon meg apróbbakat és egyenletesen lélegezni, de ne beszéljen, nagyon kérem. *Folytatja valamivel szelidebb hangon. Míg a törött álkapocs miatt torzult arcot vizsgálgatja, azon kapja magát, hogy egyre gyakrabban feledkezik bele a sérült tekintetébe, bevérzett szemeibe; különös, szokatlan és emiatt ijesztő nyugalom telepedik elméjére, míg aztán már leplezetlenül bámul Alexanderra, fölébe hajolva, mint valami magáról megfeledkezett, gyermeke fölött őrködő anya egy nyugalmas éjen. Valahol, tudat alatt érzékeli, ahogy tőle alig karnyújtásnyira Martha, az egyik ápolónő tüsténkedik, de a tudatára telepedő köd megvétózza ama tény felismerését, hogy a vérvétel valójában nem történt meg.
Ám a sebesült férfi a sebész szavaira fittyet hányva tovább erőlködik, vérhabos nyálában fuldokolva erőlteti a felismerhetetlenségig eltorzult szavakat, melyeket Gille már nem is ért. Jobbja az ágy szélébe kapaszkodik, bal tenyere a férfi homlokára tapad, hogy amaz ne mozgassa fejét, de a nő ereje nem képes visszatartani őt; hűvös kéz kulcsolódik az orvos csuklójára és Alexander "utolsó" szavai közvetlen közelről fröcsögnek arcába.
Gilles falfehérré válva, könyökével böki meg a lift gombját, közben a hordágyat taszigálja, hogy minél előbb mögé kerülhessen, s mire az ajtók kinyilnak, szélsebesen guríthassa tovább, a baleseti sebészet kettes műtője felé. Tágra nyílt szemekkel mered a férfi mostmár mozdulatlan torzójára, ahogy önnön vérében fürödve, szétszaggatott ruháiban, ki-kivillanó csontszilánkjai által keretezve fekszik orra előtt...
De hová tűntek a többiek?
Bizonyára a szomszédos lépcsőket használják. Csak így lehet.

Gille megacélozva izmait, szinte farkasszemet néz a nyíló liftajtó mögött feltáruló folyosóval. Amint a rés elegendő ahhoz, hogy a betegszállító kocsi széltében kiférjen rajta, minden erejét beleadva nekifeszül és meglódul vele előre, miközben nővérért üvölt. Saját hangját furamód távolról és tompán hallja, ám a Traumatológia ambulancia műtőjének ajtaja már közel, semmi nem állhat útjába, hogy újjáélessze ezt a férfit...
De hová tűnt mindenki? Hol vannak a műtősök, az aneszteziológus, az ügyeletes belgyógyász?
Hová lett Martha, a két mentős, az ápoló és a rendőr?*
- Mi a fene folyik itt?! Nővér! Valaki! Az istenért! *magából kikelve üvölt újra, fel nem fogva, hogy történhet meg mindez. Utoljára még rémülten körülnéz a kihalt folyosón, aztán összezárul mögöttük a műtő ajtaja. Gille lihegve, kapkodva tolja a műtőasztal mellé a hordágyat, a következő pillanatban már egy kerekeken guruló, derékmagas műszert taszít közelebb. Széttépi a férfi mellkasát fedő ruházatot, amire erejéből nem telik, egy karnyújtásnyira álló asztalkáról felkapott, borotvaéles szikével hasítja fel. Miután teljesen szabaddá tette a sérült - s most halott - szívtájékát, elektródpasztát masszíroz a bőrbe és a manuális, monofázisos defibrillátort készenlétbe helyezve áll meg fölötte. Futólag ellenőrzi a férfi mellkasszőrzetét, mely ritkássága szerencsére nem állja a resurrectio útját, aztán a készülék monitorára pislant, ahol zölden világít a beállított 200-200 V-os érték. A rákötött EKG-monitor monoton sípolása körbelengi a zöldfalú, steril helyiséget. Gille becslése szerint alig fél perc telt el a klinikai halál beállta óta, most még jó eséllyel indulhat...
De mit tesz, ha "elsütötte" a defibrillátort? Hiszen a leghatékonyabban orotracheális intubálás segíthetné az újjáélesztést, egymaga azonban képtelen kezelni azt is és a kezében tartott Defi-lapátokat.
- Hol az ördögben van az aneszteziológus?! felüvölt, de tudja jól, nincs ideje tovább mérlegelni. Úgy dönt, mellkas-kompressziót alkalmaz a defibrillátor mellett.
Újabb ellenőrző-pillantás az EKG- és DEFI-monitorokra, végül megkezdi harcát Alexander "életéért".*

Résztvevő(k): Alexander Szechenyi; Gille Ouvrac dEsaux
Helyszín: Kórház
Időpont: Valamikor. (nem sikerült még eldöntenem, mikor :) )
Varázsszó: vipera

Hipnózis. Sok válfajáról jár mindenféle legenda, tévhit, mese a világon, igazán bizonyítva léte még nincs - ám Alexander a zsigereiben tudja, hogy van, s működik. Mégis, mikor a doktor fölé hajol, hogy kötelességét teljesítse, Alexander meglepődve veszi tudomásul, hogy nem mindig.
A nő, oly elmélyülten, legbensőbb énjéből próbál segíteni rajta, hogy az elméjének felső szintjeit érintő Erő szinte hatástalan marad felé. Nyitott, üvegesnek ható pillantását a plafonra meresztve gondolkodik, s gondolatait döntés követi. Hagyja, hadd próbálkozzon a nő testének újraindításával, belül mosolyog rajta, állhatatosságát tesztelendő egyenlőre elméjébe sem piszkál bele annál jobban, minthogy a mélyére hatoljon.
Fájdalom, s küzdelem jeleit véli felfedezni rögtön elsőre, s mélységes fáradtságot. Pihenésre, embertelenül hosszú ideig lezárt szemhéjakra, csendre lenne szüksége a nőnek, ámde elfolytott érzéseit úgy tartja kordában, hogy Alexander, ha ember lenne akár elismerően füttyenthetne: anélkül, hogy meg ne bolygassa a szellemi védőpajzsot, még ő maga sem tud hozzáféreni.
Tudja, hogy a nő mindjárt erős fejfájással roskad a földre. Tudja, mert az inpedancia legyőzése mindig fájdalommal jár. Mégsem habozik cselekedni.
Mindig nevetet rajta, ha a társaságban, hol tartózkodott, szóba került a "sors keze". Nem hitt az eleve elrendelttésben, sorsszerű történésekről hallani sem akart, ámde kénytelen volt eliserni, hogy a világ, néha úgy működik, mintha valami gigászi kártyajáték lapjai közt kellene elboldogulni - s ő nem a lapot tartó kéz, hanem csak része a paklinak. Nem szerette ezt az érzést, mégis kénytelen volt időről időre ráébredni meglétére; ahogy most is... hisz oly sorsszerű, hogy ilyen erős egyéniség kerül útjába, pont akkor mikor szüksége lehet rá. Szüksége, ha megfelelő az alany. Most kíméletlensége jelezte nemtetszését, ahogy kinyúlt erejével, megragadta a nő tudatát, s a legkevésbé sem foglalkozva vele, milyen fájdalmat kelt, beletúrt, felfeszegetni titkait. A védőpajzsokat, gátakat úgy távolította el, mint narancs héját a gyermek, életében először: néhol a hús, a mögötte lakozó "rejtett én" is a gáttal szakadt.
Ezzel együtt a nő sorsa megpecsételődött... pontosabban két lehetőségre szűkült.
Meghal, vagy meghal. Fintor a "sorsnak".... keserű mosoly ült ki a halott, kissé groteszk ábrázatra, miközben erejét hagyta átáramlani a nőbe... s mikor ez megtörtént, s az magatehetetlenül szinte eszméletét vesztve roskadt a földre, magával is foglalkozik: koncentrációja által felszabadul a testében tárolt viteé, s legnagyobb sérüléseit igyekszik rendbehozni: mindet úgysem fog egy csapásra sikerülni...
Míg felül, s kezével egyengeti ki lábában a csontokat, elméje a nőére telepszik: s issza, szomjasan issza a belőle áramló félelmeket, emlékeket, elfojtott indulatokat...
S majd ha eleget látott, eldönti, hogy a második lehetőség is megáll-e ott, hol az első végződik - vagy esetleg új esélyt kapva ébred hamarosan új öntudatra a földön rongybabaként heverő test.

VI Újszülött vámpír Tartózkodási hely: Topolya

Varázsszó: katana

*Az összetört test szervei halálukban is reagálnak az erős áramütésre, a defibrillátor lapátjai Alexander mellkasának feszülnek, felsőteste kissé megemelkedik, izmai görcsbe rándulnak, aztán elernyednek, gerince újra a hordágyra simul. Gille kapkodva visszahelyezi a lapátokat helyükre, ugyanebben a pillanatban felnyög és saját hajába markol.*
- Hogy lehetsz ennyire hülye?! *a kérdés önmagának szól, igen lényeges szempontról feledkezett meg; a bordák töröttek, mellkasi kompresszió szóba sem jöhet, a végén még maga nyársalná fel szerencsétlen férfi szívét vagy döfné át velük tüdejét.
Gille kétségbeesve áll az ágy mellett. Egyre erősödő nyomást érez halántékán, mintha két, láthatatlan tenyérél szorítaná mind nagyobb erővel.
Most nem eshet kétségbe. Különösen MOST nem. Köti a Hippocrates-i eskü és nemkülönben saját lelkiismerete, amely nem hagyná nyugodni, ha tétlenül nézné tovább a sérült szervezetének haláltusáját, amely minden másodperccel közelebb sodorja a végső "megoldáshoz". Meg kell próbálnia visszahoznia ezt a szerencsétlen férfit, bármibe kerüljön is...
Alexander játszik s hagyja, hogy a sebész küzdjön. Gille pedig teszi a dolgát, ahogy az egy baleseti sebésztől elvárható.
Nem várhat tovább. Aneszteziológus és segítség híján magának kell megpróbálnia a lélegeztetést, mégpedig az elsőként kigondolt terv alapján. A betegkocsi fejrésze mögé rohan és felkapja a tubust, aztán a férfi feje fölé hajolva, erővel szétfeszíti annak száját; tudja jól, hogy ezzel is rengeteget kockáztat. Alighogy az ajkak engednek, tompa reccsenést hall - a törött állkapocs tovább engedett -, de a nő nem áll le, beleerőlteti a eszközt a klinikai halál állapotában tetszelgő férfi szájába. Inkább összekanalazza a férfi arccsontjait később, ha újjáélesztette, minthogy saját maga ölje meg...
Rákapcsolja a lélegeztetőgépre, mindeközben félszemmel feszülten figyeli az EKG-monitort egyenletes, sima vonalát. Újra megkerüli az ágyat, felemeli a Defi-lapátokat, feltölti és kivár. Esztelen küzdelemnek érzi, amit tesz, de már képtelen megállni.
Ekkor újra éles fájdalom hasít halántékába, szeme előtt fehér villanás robban. Elejti a műszert, ami kihull kezéből, de a padló fölött néhány centire megáll és vészes himbálózásba fog. Gille megkapaszkodik a betegkocsi oldalsó rúdjában, míg visszanyeri látását. Úgy véli, a folyamatos stressz most többszörösen visszabosszulja magát - természetesen a legrosszabbkor. A fehér fény lassan tompul, megszürkül és áttetszővé válik, de a sebész még mindig homályos foltokat érzékel csupán a műtőből. Görcsösen markolja az ágyat, az EKG sípolására koncentrálva próbálja összeszedni magát.*
- Ne most...
*Újabb villanás, ezúttal jóval erősebb, mint az előző és a nő végtagjait elhagyja az erő. Hanyattvágódik a rideg kövezeten, koponyája súlyosan csattan, ahogy elterülve földet ér.*

*Zsigerek. Vér és bélsár. Tenyérnyi metszet egy kesztyűs lapáttenyérben. Egy ráncos, de derűs szemek, amelyek műtősmaszk mögül mosolyognak rá.*
- Igazán randa, nemde? Örülök, hogy nem olyan finnyás, mint évfolyamtársai, kisasszony. Gyerünk, vegye át és tegye bele abba tálkába, hamarosan jobban megvizsgáljuk.
*Újabb villanás. Ezúttal egy középkorú nőé, aki valami előadásról kifelé sodródó tömegből válik ki és tart felé:*
- A nagyapja még mindig képes lenyűgözni. Szerencsés, hogy ilyen családba született, Gille. Ó, és a múltkori esetet ne vegye a szívére. Jól jegyezze meg, amit most mondok, kollegina: egy orvos nem is valódi orvos addig, míg meg nem hal valaki a kezei között. *Rekedt kacaj. Hátbaveregetés. Álmatlan éjszakák gyötrelme.
Egy festmény. Figurái szinte kivehetetlen formák, uralkodó színei a vörös és a sárga, meleg színek, mégis iszonytató hideget áraszt a kép. A halál lehellete.
Egy hagyatéki tárgyalás. Veszekedés, ordítozás, sírás és követelőzés övezi a középen ülő, hallgatag alakot, aki szánakozva figyeli a vele szemben, homlokát törölgető ügyvédet. Vidéki kúria, birtokok, vagyonokat érő, reneszánsz bútorok.
Egy könyvtárra való gyűjtemény, lexikonok, feljegyzések, ódonszagú klasszikusok, névtelen szerzők bőrbe kötött remekművei, elszürkült könyvgerincek - az ő jussa, nővére és húga két alkalommal is felbecsültették értékét, de Gille-nek esze ágában sem volt értékesíteni. Nagyapja jól tudta ezt...
Egy horpadt orrú Reanult, melynek hátsó ülése alatt elszakadt karlánc fénylik. Egy elegáns és méregdrága Versace nyakkendő, amely fölött élesen kirajzolódó ádámcsutka jár föl s alá a hazugságok nyomán. Gyűlölet. Keserv. Egy törött szemüvegkeret. Felmondás. Szégyen. Magány. Bőröndök és roskadásig teli dobozok.*

*Az Alexander vérétől mocskos köpeny zsebéből éles, metsző hang sivít fel. Gille csipogója, amely a mobiljára érkező hívásokat is regisztrálja. De parány eszköz és a telefon, valahol a kórházi személyzeti öltözőjének egyik szekrényében hamar elnémul. Gerard, aki viperamód csapott le a komoly hagyaték hírére, ma este már nem fenyegeti többé az ex-nejére terhelt tartozásaival.*

Résztvevő(k): Alexander Szechenyi; Gille Ouvrac dEsaux
Helyszín: Kórház
Időpont: Valamikor. (nem sikerült még eldöntenem, mikor :) )
Varázsszó: glória

Helyére tett csontjai lassan a "gyógyulás" útjára lépnek, ahogy a vitaét szabadon hagyja áramolni testében. Elméje azonban a legkevésbé erre figyel. Egy része azzal törődik, hogy a kórház ezen része lehetőleg néptelen maradjon, óvatos gondolat-simításokkal tereli el a feléjük igyekvő emebreket. Leginkább arra koncentrál, mint néző a moziban, ahogy feltárulnak előtte a magatehetetlen elme képei.
Akaratlan húzódik szélesre szája, s növekszik meg szemfoga, mikor a Gille orrából lassan csorgogáló vércseppekből felszabaduló őserő esszenciája elér hozzá, de még ez sem tudja kibillenteni a mély koncentrációból, mellyel abroncsba fogja az elmét. Mindent akar, minden tudást, emléket, az egész életutat, sőt, vissza, atavisztikus emlékeket, úgy kurkál a nő tudatalattijában, mint újkori kovácsok, mikor az ősi katanák titkait kifaggatandó forgatták fel a japán misztikumot.
A használhatatlan dolgokat félrehajtja, ahogy a nő zsebében felhangzó csipogó is elhallgat egy idő után. Nem zavar meg senkit, s semmit ezen az estén... A vámpírt nem érdeklik holmi váltók, melyeken végzetes súllyal szerepel Gille Ouvrac dEsaux tiszta vérű grófnő határozott aláírása. Nem érdeklik a világi dolgok, ahogy a gyötrelmek sem, melyek eddigi életét terhelték. S kit érdekel a kérészéletben felhalmozott tudás, a gyermekkori emlékek? Alexander mélyebben keres, sokkal mélyebben. S amit talál, kedvére való...
Tudja, hogy a nő elméjében olyan károkat okozott, melyekkel tán sosem lesz normálisnak nevezhető. Ámde holtában egészen más szemszögből kell, hogy vizsgálja, s úgy ítéli meg, hasznára lehet... a jó vér, a régi vér, a tiszta vér. Nem hezitál hát sokat, miután döntését meghozta. Kivonja elméje turkáló ujjait a nő valójából, s teljes energiájával a gyógyulásra összpontosít. Hamar eléri az állapotot, hogy lábraállhasson, s meg is teszi: karjába veszi Gille elernyedt testét, s apró harapást ejt nyaki verőerén. Hagyja, hogy kis erő áramoljon át a nőbe, hagyja, hadd térjen magához, ragadja meg az eszmélet szilánkjait, mégha oly súlyos, szúró fájdalommal jár is, homloktájékon. Nem teheti ugyanis másképp... csak belegyezéssel.
-Akarod tudni, hogy lehet ez? -Kérdi, hangja hatásosabb az összes fájdalomcsillapítónál - éleslátást varázsol Gilles elméjébe... tán sosem látott még ily tisztán, tán sosem értette meg még annyira az élet misztériumát, mint most - pedig erre tette fel életét. A józan észnek azonban tótágast állhat, mit lát... Szédülés foghatja el a határtalanságot látva, hitet adva az olvasott, s titkon kinevetett misztériumoknak, hiszen ő
realista életszemléletet kapott világéletében - "Hidd el, amit látsz, amit meg tudsz fogni!"... Mégis, valami a megfoghatatlan után hajszolta tán mindig is, tudatalatt. Hát valóban van élet a halál után?
~Valóban van.... Mondhatni, akkor kezdődik... egyeseknek.~
Visszhangzik ki nem mondott kérdésére a válasz a nő fejében.
S utána néma csönd.
A várakozás csendje. S Gille tudhatja: a homokóra szárán az utoló homokszemek táncolnak épp át...

VI Újszülött vámpír Tartózkodási hely: Topolya

Varázsszó: Fanta vadmálna :]

*A kérészélet emlékei szédítő sebességgel száguldanak tova, egyre rendszertelenebbül, egyre homályosabban, míg végül megadják magukat a bennük kutakodó, makacs akaratnak és elkotródnak előle az elmének azon bugyraiba, hol vaskos por- és iszapréteg telepszik majd reájuk. Helyükbe émelyítő üresség lép, az öntudatlanság áldott/édes, zavarba ejtő zamata, Gille vére lassan, vékony patakokban szivárog tarkóján és orrából, míg lelkét fagyos marok tartja béklyóban. Felakadt szemének fehérje kiviláglik félig lehunyt szemhéja alól, mintha eképpen akarna támadója "szeme közé nézni", büntetni azért, amit tett... és amit tenni szándékozik.

Valami eltörött odabenn.
Ér pattan a baloldali agyféltekében.
Rózsaablak szirmai nyúlnak meg valahol a lenyugvó nap fényében, tompa recsegés, egy robbanás, millónyi fényes üvegszilánk robban az alkonyat vörösébe.
Szivárványeső. Holtában is gyönyörű és iszonytató.

Gennysárga férgek nyálkás tánca a hideg márványon, köröttük összesúrlódó, parány üvegcserepek halk csikorgása. Bizonytalan, habozó és erőtlen léptei egy mocskos, mezítelen talpnak, görcsös, nehéz légzés, ködszürke páragomolyagok egy cserepes ajakról. Csatakos hajcsomók ölelik a határozott élű arccsontozatot, verítékező bőr fénylik a végtelen padsorok között, melyek elnyelik a felhevült test melegét. Ködglóriás menyasszony. A néhai rózsaablak tüskéi talpába vájnak, felsebzik és beleragadnak; vörös nyomok kísérik utolsó útjára.
A sosemlátott oltár egyre haloványabb, villámok cikáznak odakint, időnként fényárba borítva mindent. Nem. Nem villámok, ezek neonfények. Rideg fehérség, mely alatt lassan minden pasztellzöldbe fordul - a padsorok átalakulnak, megnyúlnak és szétfolynak, hogy aztán ajtókká szélesedjenek.
Az imbolygó test egyre jobban remeg, ahogy a környezet mindinkább ismerőssé válik, a szűkké vált kórházi folyosó egyre sebesebben kúszik el mellette, magába szívja, felemészti, a szemközti kétszárnyú ajtó vészesen közeleg...

Felpattan szemhéja, nehezen és lassan fókuszál a fölé magasodó arcra. Idegen, mégis ismerősnek tetsző, rémületes, a maga módján mégis vonzó. Egy kérdés hasít a csöndbe, röviddel utána újabb villanás, vér vöröse, acél hűvöse, szürke nyugalom.
Rémmesék.
Hitetlenség.
Hányinger.
Szédítő vágy az élet után.
Öklendezés.
Vérhabos nyálcsík fut a fehér köpeny meggyűrődött gallérjára.
Tények, melyek nem létezhetnek.
Lehetetlenség.
Vizeletfolt a galambszürke vászonnadrágon.
A tisztánlátás kérdést szül kérdés után a bevérzett agyban.
Ragaszkodás.
Erős akarat, melyet elnyom a test gyöngesége.

Pupillái teljesen kitágulnak, fénymerevvé válnak. Az agyvérzés nem hagy választási lehetőséget, a hajdani sebész számára, legalábbis. Meglehet, alig egy perce van hátra...*

Résztvevő(k): Alexander Szechenyi; Gille Ouvrac dEsaux
Helyszín: Kórház
Időpont: Valamikor. (nem sikerült még eldöntenem, mikor :) )
Varázsszó: inhalátor

A nőből úgy száll el az élet, mint pillangó a rátörő hurrikánban. Igazából, nem is nagyon tud már válaszolni, s a válasz sem úgy érkezik Alexander számára, mint eleddig, mikor Gyermeket részesített a sötét ajándékban.
Gille kapaszkodik. Mindegy mi, de nem akar elmenni, nem akar az enyészeté lenni, kiszürkülni a világból. Elméje tébolyodottan keresi az utat visszafelé, s Alexander nem késlekedik. Szemfoga meleg kés puhaságával fúródik a nő nyaki verőerébe, s lehúnyt szemmel szívja a vitáét, egyre, az összeset, hogy aztán egy részét visszaadja Leányának.
Megdöbbenve eszmél, hogy mit adni szándékozott, nem lesz elég. Gille teste annyira elgyengült már, mire nekikezdett a szertartásnak, hogy félő, nem tér vissza holtából - holtába.
Két karjával a nő testét magához ölelve áramoltatja belé a viteét, csak egy fél pillanatra engedve el fogaival: míg felsebzi csuklóját. Aztán már vissza is harap, csuklóját pedig a nő ajka elé emelve cseppent véréből, sűrű masszát a nyitott szájba. Ténykedésének hamarosan eredménye is lesz: érzi, amint az akarat visszatér, s elfoglalja helyét Gille testében.
S ebben a pillanatban felvágódik a kicsiny terem ajtaja.
Zöld egyenruhát viselő takarítónő lép be rajta, alacsony, köpcös termetén csak úgy feszül a korházi ruha. Minden bizonnyal nem eszéért alkalmazzák, nem is fogja fel jó darabig, hogy mi történik szeme előtt, mikor pedig sikolyra nyitná száját, árnyék-sötét karok tapadnak rá, s nyikkanni sem hagyják. Alexander megkönnyebbül... több erőt nemigazán tudott volna már Gille számára kipréselni magából, igazán nem sokat javíthatott volna a doktor állapotán, ámde ez a halandó... friss vér.
Lassan fonja elméje erejét a nőé köré, s annak riadt képe válozik. Megnyugszik, majd birka-képet vágva engedi le kezeit, melyekke az árnyék karokkal próbált viaskodni... s mikor azok elengedik szó nélkül, mint valami bálvány áll a szoba bejáratában.
-Jer közelebb! -Dörren rá egy hang, s parancsolón int Alexander. Ahogy a nő közelebb lép, lábával felrőgja az imánt maga elé ejtett szemeteszsákot: abból a mindenféle limlom összevissza gurul, egy fanta vadmálna palackja épp a lába elé. Hangos csattanással vágódik el a padlón... Alexander szinpadiasan emeli tekintetét a plafon felé...
S elengedve gyermekét,
Hagyja, hadd egyen...
... az elterült nő véréből...
kedvére.

VI Újszülött vámpír Tartózkodási hely: Topolya

Varázsszó: e-mail

*Talán éppen az utolsó pillanatokban született meg a döntés, melyet ezúttal nem ő hozott meg. Ha magánál volna s rágódhatna ezen, valószínűleg megőrülne, vagy roppant irónikusnak találná, hogy éppen a halál méhében születik újjá. Nem érezné távolinak, idegennek a gondolattársítást, hiszen akik majdhogynem naponta hoznak vissza embereket "odaátról", úgy érezhetik, győzelmet arattak a kérlelhetetlen fölött, igába hajtják.
Győzelmet... Ó, igen. Kérészéltűt, hamisat.
De ami ezekben a percekben történik vele, azt az oly ritka és kötetlen, átborozott és átvitatkozott kollegáris társasági összejövetelek legelvontabb pillanataiban sem volna képes elfogadhatónak tekinteni.
A teste gyakorlatilag haldoklik, pulzusa a kritikus szüneteket nyújtja egyre hosszabbra, mígnem elfelejt összehúzódni a szívizom, a test elernyed s úgy tetszik, saját súlyának sokszorosát terheli arra, ki karjaiban tartja. Szeme újra felakad, tekintete fénytelenné és üvegessé válik, szervei végleg befejezik eddigi feladatukat. Az eddig orrából folyamatosan szivárgó ér elapad...

Végtelennek tűnő pillanatok.
Fájó csönd, mozdulatlanság, üresség, nihil.
Némán és közönyösen villódzó neonfény.
Kárhozat.

Orrcimpa tágul. Megmoccan az ajak, széttárul szomjasan, holt, de még forró nyelv tapad egy vérző csuklóra. Eltűnik a szájban. Fogak villannak, éhesen, még többet követelve, egyre akaratosabban, ahogy a nő izmai is megremegnek, megfeszülnek. Szörnyű kínban vonaglik Alexander karjaiban.
Tompa puffanás hallik oldalról, műanyag flaska gurul odébb és az őt ölelő szorítás hirtelen megenyhül. Vérben úszó szempár villan elő a felpattanó szemhéjak alól, emberségének minden méltóságát levedli a görcsökben rángatódzó, megfakult arc. Már nem tartja vissza senki és semmi, mégis kitépi magát Atyja öleléséből a fenevad uralta test és a földön heverő nőre veti magát, feldöntve az útjában álló állványt s vele együtt a legmodernebb kompresszoros inhalátort, ami darabokra zúzódik a kövezeten. Lázas igyekezetében saját meggyűrődött köpenyébe gabalyodik, amit nemes egyszerűséggel letép magáról, ahogy az első áldozatának felkarját fedő, rövidujjú blúzát is felszaggatja. A néhai, mások által irigyelt, hosszú, finom ujjakkal bíró biztos sebészkéz most begörbülve, megfakult karmokkal tép a húsba, a felkar lágyrészén, hol e pillanatban a legkönnyebben jut közel a vénához. Vadállat módjára szaggatja az emberi szöveteket, a marja el a vastag zsírréteget, mely útjában áll... Aztán arccal bukik a testre, ábrázatát a friss sebbe fúrva, elszenvedőjét lefogva, szorítva, mintha attól tartana, amaz magához tér s ellenáll. Szörcsögve, mohón nyeldekli az új életet adó vitae-t, olyan hévvel, mintha soha többé nem akarná abbahagyni. De kénytelen lesz... Az emberi vértartalék véges. Túlontúl is.

A tudat és a lélek még messzire jár, amikor a kárhozatba taszított test földöntúli mámorban úszva, soha nem érzett részegségben fürödve lefordul a szárazra szívott takarítónő porhüvelyéről. Hanyatt terül el mellette, vérben és vizeletben fürödve a szétszóródott szeméthalom közepén.

"Valamit mindenki fejfájára írnak."
S akik majd nem kerülnek meg többé?

Talán ők azok, akikről előbb vagy utóbb, de valóban megfeledkezik a világ.*