Vampire Fantasy ~ Téma megtekintése

*Remus elfintorodik.*
~Ne gondolkodjak?! Tudom, mit kell tennem? De annyi az út. Melyik lenne a legjobb? Persze, tudom kitől kérhetek segítséget, de csak egy ember van, akiben feltétlenül bízhatok, a régiek közül az egyik elárult, a másik pedig egy tartozás miatt megbízható, és van benne annyi, hogy hátbaszúrjon, csakhogy lerázza a tartozást. Igaz, a farkaslét esetleg jó tesz neki. Kivéve, mikor vámpírnak hiszi magát... és ez sokszor bekövetkezik. Az egyetlen itt ül mellettem, és valószínüleg érzékeli, mikor ezt gondolom. Hát, ez van.~
*Gondolja. Eléggé elszomorodik, mikor Gas elmélkedik a békéről és a farkasokról, hiszen tudja, hogy igaza van. Kevés az esély, hogy találjon egyetlen egy farkast is, aki megfelel a követelményeknek, és elég elkötelezett is. Egy izgága kölyökfarkast meg semmiképp sem akar nevelgetni. Ezután Gas magárül kezd beszélni, de elkalandozik.*
-Az igazat megvallva barátokat nem ád bőkezűen a Jóisten nekem sem mostanában. Biztos, mert elvesztettem a hitet.
*Jegyzi meg csak magának nevetve, majd hiretelen Gas megválaszolja a kérdést, amire maga is tudta a választ, de nem hitte el.*
~Béke van. Van béke. Tehát idő is. Élhetek végre.~
*Gondolja, majd kicsit rágódik ezen, majd beszélgetőtársa újra megszólal, és elmondja, amit az atya eddig is sejtett. Mikor A farkas lezárta a témát, Remus meglepődik, de ezt mondja:*
-Igazad van. Talán majd ha megöregszem.
*Zárja le ő is a témát, majd tovább figyeli Gast. Remus megint elfintorodik, de most inkább mosolyogva. Mikor Gas mesélésre bíztatja, felnevet.*
-Tiszteletes társaim? Legszívesebben a hátam közepére kívánnám őket. Hónapok óta tervezgetjük a vallást, és még sokan nem is értik, miről van szó. Ezeknek a képébe mondhatnám, hogy léteztek, létezünk, de ők még akkor se fogják megérteni, esetleg azt hiszik, valami vicces mesélek, sőt még le is esik nekik. De a legrosszabb az egészben, hogy a szerzetesek a Kolostorban alig beszélnek franciául, hát próbálgathatom a latin tudásom. Tanulásra képtelenek, viszont a harcoktató azt mondja, jól boldogul velük, és már a legtöbben már elég jól értenek ahhoz a harcművészethez, ami nem tudom, hogy mi, de legalább hülye neve is van. De ez téged persze nem érdekel. De csak ki kellett engedni a gőzt.
*Mondja, közben cilindere karimájának elején, ahol az megtört, egy kis víz kezd összegyűlni. A következő pillanatban a felerősödő szél lefújja a kalapot. Remus meg sem próbálja elkapni.*
~Ami elmúlt, az elmúlt. Nem élhetek így tovább. Kevésbé magasztos célokkal kell elfoglalkoztatnom magam, erőt kell gyűjtenem.~
*Gondolja, majd folytatja a mesélést.*
-Az előbb megnyugtattál. Nem mondtad elég hihetően, de mégis igazad volt. Még most is kételkedem benne, de neked is ez a véleményed, akkor el tudok indulni. És akkor elindultam. Azt mondtad, béke van. Ha van béke, akkor idő is. Akkor nem kell sietnem. Akkor nem kell feláldoznom magam. Élhetek előtte és közben. Ez elindított bennem valamit. Aztán azt mondtad, nincs értelme elmesélned az utad, és én beleegyeztem. Elmúlt az az óriási tudáséhségem, ami eddig életben tartott. Ott kicsit kétségbeestem, de mikor az előbb a szél lefújta a kalapom, megnyugodtam. Tudom, ez furcsa, hiszen ahogy emlékszem, eddig csak abban a furcsa kalapban láttál. De úgy tűnik, ember leszek.
*Mondja, és a gallérmerevítőt, amit fekete ingjén papi jelzésként használt, letépi és felemeli. Pár másodperc gondolkodás után elengedi. Az eddig világot jelentő papírdarab elrepül a szélben. Az út felé száll, Remus még kicsit követi a tekintetével, majd visszafordul.*
-Ott száll az eddigi életem. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem leszek többé pap, hanem azt mondom, hogy az eddigi pap nem leszek többé. A Köznek persze, ugyanaz leszek, igaz furcsállhatják, hogy nem hordok reverendát. Mikor megismerem önmagam, újra nekiállok a vallásnak. De addig... élek. Igazán ironikus, nem? Egy olyan kérdés miatt voltam bizonytalan, amire tudtam a választ. És egy ilyen egyszerű válasz arra késztetett, hogy eldobjam eddigi életem. Mostmár tudom, mit kell tennem. Lazább öltözék, hajvágás, szórakozás.
*Mondja, és egy rövidet bólint, ezzel jelezve, hogy befejezte a mesélést. Közben a yachtra pillant, ahol eddig buli volt. Az eső miatt a legénybúcsúból kiszorultak a sztriptíztáncosnők, ezért ők egy fedett csónakon, hangos szitkozódások mellett hagyják el a hajót. Odabent a buli folytatódik, de az atya biztos benne, hogy már nem tart sokáig, hiszen legtöbben nem a táncosokat dobták volna ki, hanem a vőlegényt és azokat, akik rajta kívül a táncosnőket akarták elküldeni.*
~Hát igen... és így lesz egy barátságból közömbösség. Vagy az idő... ha nem lenne béke több lenne a barátom? Több emberben bíznék? De akkor több olyan ember is lenne, akiben muszályból bíznék. Soha nem lesz ez jó... legfeljebb közel hozzá.~
*Gondolja mosolyogva, majd megkérdezi azt, amire már régóta kíváncsi volt:*
-Meddig maradsz a városban?
*Közben feláll, leveszi a kabátját, leteríti a földre úgy, hogy a belseje az ég felé néz. Elővesz a zsebéből egy szemeteszsacskót, belepakolja a fegyvereket, amik a kabátra voltak erősítve belülről.*
-Egy korszak lezárul.
*Mondja, és mosolyogva visszaül Gas mellé.*

I Alfahím Tartózkodási hely: Topolya

*Csendben hallgatja Remust, közben a vizet nézi. Tudja, hogy értelmetlen lenne beleszólnia a mondanivalójába, hiszen jobb neki ha kiengedheti végre a gőzt. Miután barátja az utolsó lázadó szavát is kimondta, a magasba emelte jelvényét papságáról. Ekkor Gas, belülről enyhén elmosolyodott. Majd miután Remus elengedte a papírdarabot, és az hátára kapta a szél. Egy pillanatra csend lett.*
~Helyes Remus... helyes.~
*Törték meg Gas gondolatai a néma pillanatot. Majd tekinetét, barátja tekintetébe fúrva hallgatta tovább a férfit, aki ekkor egy kérdést intéz hozzá, majd leül mellé.*
-Nincs szükségem már többé tapasztalatra. Eleget szereztem utamon. Mostmár nem megyek el többé... örökkévalóságnyi életemig itt maradok a falkával... ha csak tehetem.
*Miközben beszélt gondolatok zavarták elméjének nyugodtságát.*
~Ezután el kell mennem a falkához... látnom kell Shirát!~
*Mondanivalóját befejezte, elméje újra nyugodt volt, így folytatta.*
-Úgy hiszem jól tetted amit tettél. Látod... megmondtam... tud te mi melyik a helyes út. Mert... elárulok neked egy titkot öreg barátom...
*Fejét a víz felé fordította, szemeit lesütötte, fülébe baglyok huhogásának zaja, költözött.*
-... Midnig tudni fogod melyik a helyes út, mert nincs helytelen. *Utolsó szavánál, mintha az ő műve lett volna, olyan erősen kezdett fújni a szél, szinte vihar módjára.*
-Többek között ezt a tudást is utoamon szereztem. Biztosíthatlak, hogy igazat mondtam... nincs mitől félned... nincs helytelen út.
-Azt az utat járd, mit legjobban találsz abban a pillanatban amikor haladni van kedved. Az út mndig jó lesz ha te azon haladsz. Hisz egy úton két lény képtelen haladni...
-Mondhatnám úgyis... mindenki egyetlen úton halad, ami csakis a sajátja... de ennek az útnak, vannak különböző szakaszai... és hogy milyen szakaszokon fogsz áthaladni életedben, annak te magad is a kovácsa vagy.
*Hosszú mondókája után, felállt, majd a még ülő Remus barátja felé fordult, és kezet nyujtott neki, jelezvén hogy távozni készül.*
-Vésd eszedbe amiket most mondtam neked, és meglásd, rossz útra esélytelen lesz rátérned.
*Mondta, miközben mosolyt erőltetett arcára.*

*Remus földöntúli vidámságot érez, mintha tündérkék táncolnának vállain. Lesöpri a tündérkéket.*
~Majd az új ruháimon táncolhattok.~
*Gondolja, kivesz a szemeteszacskóból egy revolvert, megnézi, tele van-e töltve, mikor látja, hogy tele van ezüst golyókkal, zsebre vágja. Kivesz lefűrészelt csövű vadástpuskát, és azt is elrakja.*
-Ennek örülök.
*Mondja, arra a kérdésre is, hogy meddig marad, és arra is, hogy melyik a helyes út. Letépi a nyakláncát, ami egy rugós kés, ami egy ezüst feszület, és belenyomja Gas kézfogásra odanyújtott kezébe. Nem szól semmit, csak várja, hogy Gas elrakja. Szemügyre veszi a bőrkesztíűjét, majd végignéz a kezében lévő két-háromszáz kilónyi fegyveren, amit eddig a kabátjában tartott.*
~A rendőrök majd jól járnak vele. Amilyen fegyvermániás néhányuk, még az ezüstgolyók se fogják őket zavarni. A kabátot meg a táncosnőknek adom, nem számítottak erre a hirtelen szélre, még a végén megfáznak szegények. Basszus. Nem kellett volna pont ezüstöt adni neki. Mindenesetre nem panaszkodott, tehát csak nem fájt neki... nagyon.~
*Ő is felkel, kinyújtja a kezét Gas felé.*
~Hm... majd valakinek meg kell tanítania színészkedni... ezt a mosolyt lehetett volna kicsit hitelesebben is. Vagy komolyan gondolta, csak nem képes az arca ilyesmire? Utálom... utálom, mert a barátom, mégis csak egy perc vagyok élete egészére nézve. Viszont sajnálom, mert a saját személye sosem lehet híres, csak más néven, kitalált múlttal. Viszont nem tudom utálni, sem sajnálni, mert ilyen furcsa kérdések merülnek fel bennem vele kapcsolatban és mindig nyugodt vagyok, ha itt van.~
-A helyes út... ezen az úton sokan jártak előttem, és amit most fogok csinálni, ők meghátrálásnak neveznék, viszont én végigmegyek az úton, és elérek valamit. Mert Mohamed és Jézus is erőt gyűjtött, mielőtt alkotott volna, bár erről mindenki hallgat. Mert a vallásaikba az ivódott bele, hogy ők végtelenül erősek és meghátrálni képtelenek. Öhm, bocsánat előtört belőlem a régi valláskutató.
*Mondja kínosan elmosolyodva, bár tudja, hogy az alfát ez, mint annyi minden más, nem fogja zavarni, sőt talán tudomásul sem veszi.*
-Na, akkor ideje indulnod, sok dolgod lesz. Ja, és kösz, hogy meggyóntattál, régen gyóntam... nem is csináltad rosszul. Még néhány "Isten megbocsájt!" és "Folytasd, gyermekem!" hiányzott belőle, de egész jó.
*Mondja nevetve, majd megrázza Gas kezét és elindul a motor felé. Űtközben összetalálkozik a szriptíztáncosnőkkel, odaadja nekik a kabátot. Az a kettő szépen megköszöni, és a további úton azon vitatkoznak, hogy eldobják-e, hiszen egy furcsa öreg muksótól kapták, vagy ne. Remus felpattan motorjára, visszapillant Gas felé, int még egy utolsót a fejével és elhajt.*
~Irány a rendörség. Ezek már nem kellenek, csak azok, amik a zsebemben vannak, a néhány lőfegyver és kés otthon, és a több tonna lőszer abban a fészerben, ahol a kocsi is van, és amit senki sem vesz észre valamiért. Meg persze az esernyőbe rejtett katana, ami a megfeszített Krisztust ábrázoló szobor egyik ujjára van ráakasztva a bejárattól balra. Érdekes, ezt nem furcsállta senki. Igaz, tiszteletesek túl hülyék, hogy észrevegyék, a látogatók meg csak nem panaszkodnak... és az a vámpír papnő? Neki még utána kell járni...~

Nem sietett. Most, hogy megtette az első lépéseket, s előtte fürösztötte holfényben testét a nő, ki már nem is nő, hanem valami ősi, megbonthatatlan hatalom letéteményese (szenvedő, vagy épp nagyon is élvező? Első pillantásra nehéz az ilyent megtudni...).
A töltés oldalán a betonút, most a ráeső ezüst fényben jégpályaként ragyogott. Ha valaki rálépett, menthetetlenül is a közvetlen vízparton álló királynői jelenés elé kellett hogy jusson - kalimpáljon bár ellene akárhogy is. Alexander azonban nem kalimpált. Céltudatosan vezette lépteit Shira felé, s tudatát akarattal kényszerítette erre a megnevezésre.
"Shira".
Nem alfa, nem vezér, hanem egy női név. A hatalom neve, ebben a szent pillanatban, ebben az éj leple alatt húzódó láthatatlan seregekkel vívott háborúban. S két, egymásnak oly ellentétes sereg felsorakozott már, s most uralkodóik kényétől kedvétől vezérelve, feszülten várakozott. Érezte saját eejének határán a hűvös, sziklaszilárd, de mégis kényeztető érintést. Megtanulta már születése után nem sokkal, hogy tisztelni tudja azt a nyers, természetes erőt, mely az élet szentségéből fakad - ámde nagyon jól tudta azt is, hogy az elmúlás hatalma is éppoly erős. Nem mutatott hát félelmet... sokkal inkább kíváncsiságot, mikor megközelítette Shirát.
-Ritkán jár errefele halandó e késői órán... s minő veszteség ez számukra! -kedves baritonja megrezegtette a levegőt, nem szándékoott hangnélküli beszélgetésbe keveredni a nővel, hallani akarta, látni a száját, hogy formál szavakat, keble emelkedését, süllyedését, ahogy a levegőt veszi...- Az éjszaka tündöklő királynője egy halottra vesztegeti szépségét.
Csupán pár lépésnyire Shirától fékezte lépései ritmusát, s egészen közel ért hozzá. Tán egy lépés, vagy még annyi sem választotta el Shirától, mikor árnyakból szőt köpenyét hátraparancsolva, egyszerű éjfekete kontrasztot adó egyenes vonalú ruhájában meghajolt előtte.
-Tán méltó leszek a társaságára ma, Shira Volden. -Kezét, mely éppoly meleg, élettől lüktető volt, mint Shiráé kinyújtotta a nőé felé, s nem törődve azzal, miféle veszélynek is teszi ki magát, meghajlás közben szája elé emelte, de hozzá nem ért... úgy lehellt rá kézcsókot... Borzongató, élő lehellettel telt kézcsókot.
Felemelkedve a szürkén csillanó szemek az éjsötét pillákba kapaszkodnak. Fejét kissé oldalt biccenti, tudja jól, hogy ez a pozíció jobbára hat az olyanokra, kik az élet szentségét mindennél előrébb tartjak: családanyáka, családapákra. S Shira nem más szemében, mint egy meglehetősen nagy, tehetős, s tán kevélynek is nevezhető család anyja...

I Alfanőstény Tartózkodási hely: Topolya

* A férfi lépteinek hangját magába itta az éjszaka éneke, részélvé tette, szólammá alakította. Shira ajkán egy alig látható, mégis érzékelhető félmosollyal követe a férfi sötét alakját, mely fekete ragyogással itatta be a tájat. Mintha csak sötétségbe borult szeráfok seregei kísérték volna hangtalan lépteit, elemésztő, fagyos tűzzel perzselve fel a nő minden érzékét. Shira gyomra émelyegve szorult összébb, ahogy a férfi teljes méltóságában elé lépett. Bőre lopott melegtől izzóan simult a nő tenyeréhez, lehelete egy lopott lélek utolsó jajkiáltásaként fonta körbe a farkas való élettől izzó bőrét. A mély bariton édes méregként siklott be Shira érzékein át egészen a lelkébe, már-már manipulálva, kényszerítve testét a reakcióra. Akaratlanul is mosolyra húzódott ajka önön meddő küzdelmén, hogy életét elszakítsa a Halál szolgáitól. Menekülhetett volna sorsa elől, mint Daphne, ki Appollón érzéseit megtagadva bontott üde leveleket, gyökeret eresztve az örök idők ellen és mellett… de mégsem tette. Talán nem is lett volna képes rá…oly sokáig élt a Halál árnyékát ölelvén, hogy egy újabb zsoldosának hideg érintése gyógyírként hatott szétcincált lelkének vértől izzó sebeire. Hangja ezüstős csengők dallama volt, mézként cseppent alá, a férfi tudatába égetve édes ízét.
- Az éjszaka tündöklő királynője csupán a sötétben láthatja meg a valódi értéket… - fonódott az obszidián pillantás a hideg szemekbe. Habár a férfi közel állt, Shira testén érezte a Alexander testének hamis forróságát, mégsem lépet távolabb. Az ezüst tincseket felkapta a kacéran játszó szél, majd önkényesen, apró ostorként simogatta végig a férfi fekete zakóját. Jellegzetes illata, mely a hajnali harmatban fürdő, ébredező virágok illatát idézte, lágyan fonta körbe a férfit. Ahogy a másik feje kissé oldalra billent, Shira pillantása végigfutott íves nyakán, pillanatig elidőzve a bőr alatt még vidáman lüktető, apró, élettel teli vonalon. Emlékek rohanták meg elzárt gondolatait, ahogy átszellemült mosoly futott át pillantásán, melyben oly emésztő tűz lángolt, melyet a férfi nem foghatott fel.
- Alexander… - ejtette ki nevét, mintha csak ízlelgetné egy pillanatig, döntve, hogy érdemes-e rá, hogy majdan újra használja, majd folytatta. - Hogy méltók vagyunk-e egymás társaságára, az nem kérdés…de az éjben kutató szemek méltók a mi társaságunkra? – kérdezte jelezvén, hogy nem feltétlen a legbölcsebb dolog együtt mutatkozniuk, még ha oly kihalt is a táj. Majd választ nem várva, hagyván, hogy a férfi cselekedjen ha akar, pillantása megunván a hűvös táncot, izzón fúrta át a szürke íriszeket. Hangja, habár még mindig édesen csengett, a mézes évődés helyett erő költözött belé, forró lánggal támogatva szavait.
- A város Hercegének lenni nem kevesebb, mint a Halálnak frigyre lépni az Élettel. Mért segítenék a Kamarilla élére egy ismeretlent? – a férfinek fogalma sem lehetett, hogy a hasonlat mily rémesen édes valóságot rejt, és valójában talán Shira sem fogta fel önön szavainak valós mivoltát. Mégis tudta, érezte, hogy végre itt a lehetőség, hogy megszabadulhasson a vörösen izzó béklyóktól, mely lelkét a halálhoz láncolta, testét az örökké jeges karokba zárta…*

Annyira elzárja magát a külvilágtól, annyira bezázkózik kis világába, nem engedve teret semmiféle elméjét fürkésző erőnek, hogy így nem marad számára más, mint szemére, fülére... emberi érzékeire hagyatkozni. Azonban ez is elég ahhoz, hogy felfedezzen egy szikrányi megingást (tán tévedett? vagy valóban ott volt egy kellemes kis mosoly Shira ajkának szegletében?), s elégedettség töltse el a márványfalak mögött.
Eljut hozzá a nő mindazon érzéklete, mely oly élővé teszi. Kezének izomtónusa, hangja, mely egyszerű halandót tán megigézne, s illata, mely finomabb a legfinomabb parfümnél is, s ha ezer "arany orr" is dolgozott volna rajta. S körbefonta, finomabb szálakkal, mint az éjszaka fent ragyogó telihold, a köpenyét alkotó árnyékok... Finomabban, a csilingelő hang.
Biccentéssel adott igazat Shirának, valóban a "méltó" itt értékét veszítve, rozsdás golyóbisként toccsan a márványra; de nem válaszol a kérdésre, hagyja lógni a levegőben, úgyis eloszlik, hisz a válasz önmaga volt.
Halkan felnevet azonban a következő kérdésen, hiszen az éppúgy ellentéte az előzpnek, mint az ő sötét hatalma a nő ragyogó energiájának.
-Lehetnék profán, s fölényes, mondhatnám, hogy az életéért, hogy meghagyjam, ámde nem számdékom egy földig rombolt várost irányítani. -Bár mosolyog, hangjában még nyomát sem találni vidámságnak, vagy viccenk.- lehetnék hízelkedő... Mondhatnám, hogy önnek érdeke a segítség, hogy egy gyöngébb mellett hatalmasabb lehessen, hisze az ön segítségével Anon nem állhat meg előttem, ez nem kérdéses. -Apró moccanás, ahogy elszakítja szürke szempárját Shiráról, s a folyó felé fordulva, arcélét mutatja neki.
-Igazán fogalmam nincs, miért tenné. -A totális lemondás szavai ezek, mégsem csendül belőlük szomorúság.
-Ezt önnek kell tudnia, s az okok engem nem is igazán érdekelnek. Sokkal inkább az okozatok. -Kis kavicsot rúg ele a vízbe, az halkan csobban egyet, körkörös hullámot vet a nyugodt víztükrön.
-Segít, hogy az lehessek, aki AKAROK, vagy magam kell a dolog végére járnom? -A mondatban sokminden rejtett tartalom pihen... Alexander ismét a nőre emeli pillantását, fürkészi szemeit, kiváncsian várja annak válaszát. Itt, most... késpengére helyzeett borotva fokán egyensúlyozó tű is szilárd építménynek tűnket. A felépített érvelés oly könnyen zuhanhat össze, mint kártyavár a tornádóban.... s ez így van jól.
A világ felbolydult, ki nem követi a változásokat elbukik. Rég rájött már erre Alexander, s itt az ideje, hogy elméletének gyakorlati részét tesztelje, használja.
Végülis, a nagy nyereségek nagy kockázattal járnak...

I Alfanőstény Tartózkodási hely: Topolya

* Hűvös szálak fonták körbe törékeny testét, hideg takarót borítva rájuk a kíváncsi szemek elől. Shira láthatatlan mosollyal simult bele a férfi erejébe, majd szavaira reagálva halk, mégis élettel teli, őszinte kacaj lopott fényt a város sötét szívébe. Sihra már-már boldognak tűnően nevetett fel. Óh hogy hiányzott már neki ez a fölényes, a cinizmus keserű ízével átitatott jellem, mely minden öreg vámpír sajátja volt. Velük érett az emberöltők alatt ez a beteges, már-már botor magabiztosság, a tudat, hogy a Halál katonája csak győzedelmeskedhet minden élő felett.
- Mindkét válasz nagy csalódás lenne Öntől…az egyik azért mert azzal, hogy alábecsül, tálcán nyújtja át halhatatlan lelkét. - mosolygott hamisan – Hízelgésre meg nincs szükségem…tisztában vagyok magammal. – hangjának határozottsága, a benne megbújó erő nem hagyott kétséget szavai felől. Némán követte tekintetével a férfi mozdulatát, majd a tehetetlen kavics útját a folyó mélyére. Egy pillanatig elnézte a terjedő karikákat, mely olyan volt mint saját sorsa…soha meg nem szűnő hullámok, amelyek egy idő után a szemnek már láthatatlan apró rezdülések, míg a Föld másik oldalán szökőárként pusztít. Hirtelen egy édes hang villant tudatába, melybe belekapaszkodott, szeretettel ölelte át minden idegszálával.
„~ Sose feledd Shira…minden szavad, minden lélegzetvételed, minden következő szívdobbanásod a jövőt formálja. A jövőt mely nem csupán rólad szól…mindannyiunkról”…Édes Honovere…Mesterem…ha tudnád mi mindent tettem azóta…elárultam törvényeinket, csakhogy megtarthassam őket. Elhagytatok…mindketten, és én tettem amit tennem kellett, amit a szívem diktált…- alig érzékelhető sóhaj hagyta el résnyire nyílt ajkait, mely azonnal szóra nyílt. Hangjába végtelen komolyság költözött.
- Hogy segítek-e? Az legyen aki akar?...Mi akar lenni? Egy rakás birka élén a nagyhatalmú pásztor? És ha segítek? Nekem mily sorsot szán…birkákat terelő pásztorkutya? – kérdéseiben nem volt cinikus él, mégis leheletnyi keserűség vegyült bele. Csupán pillanatnyi volt a beállt csend, talán nem is várt igazi válaszra. Gondolkodás nélkül, már-már teljes természetességgel, fonódtak alabástromszín ujjai a férfi karjába. Mozdulata nem volt tolakodó, csupán egyértelműen mutatta, hogy egyenrangúnak tartja a vámpírt. Lassú léptekkel a víz fölé nyúló móló felé vezette sötét kíséretét. A fehér szaténba belekapott a szél, szorosan a testére simítva a nemes anyagot, már-már lebegni látszott a férfi mellett, mintha csak egy múló tünemény lenne. Szavaiban nem volt erőfitogtatás, vagy fenyegetés. Tényszerű volt, és végtelenül őszinte. Hagyta, hogy a férfi érzékelhesse szavainak valós mivoltát, hogy egy pillanatra láthassa, van mitől tartania, hogy az elejtett mondatok nem csupán üres szavak.
- A segítségem nélkül Ön elbukik Anonnal szemben. Anon oldalán olyan erő áll, melyre Ön gondolni sem merne. Aki ha a végső percben mellé áll, Ön elveszett… - nem folytatta. Nem tudta hogyan folytathatná. Gondolatai Lillith felé repültek, miközben a lelkében élő kötelék tiltakozva próbálta eltépni magát, mintha csak érezné önön gyávasága miatt közelgő vesztét.*

Sosem vetette meg a szépet, a jót... a kellemest. Valami mélytől fogott, ősi késztetés él a "nyájban", kik nem tudnak, csak hiszenk, hogy a vámpír, érzéketlen, minden érzéstől mentes lény... de persze, nem ez a legnagyobb tévedése az embereknek.
Alexander bőrét eléri Shira haja, ahogy a finom szellő felkapja, s odahajtja felé. Nem tesz ellene semmit, sőt, mintha még beletartaná arcélét, élvezetet lelne a selyemszerű érintésben. S ez így is van. A test örömei olyannyira nem állnak tőle messze, hogy most ez az érintés felszabadítja kissé zárkózottságát, s bár nem nyílik meg Shira felé, mégis, bátrabban, terveit jobban kiadja tán eztán. A kölcsönös tisztelet egymás iránt... ~Badarság... a tisztelet állandóságot, az állandóság stagnációt, a stagnáció halált szül...~ Érdekes gondolatok egy vámpírtól tán... de olyannyira sajátja, oly mélyen gyökerező, hogy rejtenie gyerekjáték Shira elől.
Hagyja, hadd karoljon bele a nő. Az érintése felvillanyozza: a két őserő katonái bár lábukhoz engedték fegyvereiket, mégis feszültebben figyelik egymás rezdüléseit, mint előtte. A csend... ki tdja, mit hoz? Hirtelen fellángoló poklot, vagy csendes vízre futó hajó lassú partraszaladását...
-Hagyjuk a miérteket... Én sem kérdezem, miért hajlandó mégis találkozni velem, annak ellenére, hogy biztos benne: Anon kifog rajtam. -Csendes, kötetlen beszélgetés ez, mintha épp úriemberek vitatnák meg kedvenc krikettcsapatuk haladását a bajnoki tabellán.- Oka van neki, ahogy minden bizonnyal annak is, ha hajlandó nekem segíteni. Ne kerteljen hát, mindketten tudjuk: az idő bár végtelen, s lehetőségünk igába hajtani, de azért mégiscsak drága jószág. Úgy gondolom, hogy Anon nem ellenfél nekem. Sokkal inkább az a valaki, aki mellette állna. Meséljen róla... miért segítene az a titokzatos valaki egy eredendő vesztesnek?
Természetes, ahogy sarkít, ahogy pellengérre állít dolgokat. A háttérben elemez, próbál Shira szavai mögé látni, de a nő legalább olyan jó játékos, mint ő maga - kiegyenlített küzdelem.
-Hogy nyerhetem meg magamnak azt az erőt, mely a gyengét védi az erőssel szemben? -Teszi fel végül a kérdést, mely leginkább foglalkoztatja. Ő nem kertel - bár indokait háttérben tartja. Shira, a maga létében sosem tudná magáévá tenni az ő céljait, épp azért, mert az aki. Erős alfa... az élet esszenciája, századok gyönyöre ivódott bőrébe, rebbenő évek tökéletesítették minden mozdulatát. Milyen vajon a hím mellette? Alexander beleborzong a gondolatba, arcát Shira felé fordítva méricskéli az oly közel levő mesterien metszett arcélt. Nemes vad... de "csak" vad. Sajátjai járhatnak fejében, a "csürhe", ahogy Atyja nevezi őket. Alexander mégis inkább a "falka" szót használja... hisz oly hasonlóak, s mégis mennyire különböznek sajátjaitól!
Kissé borzadva fedezi fel magában az érzést: kedveli a karján levő nőt. Elmosolyodik a gondolatra, tekintetét elszakítja róla, inkább következő lépése helyét vizslatja, majd mikor elérik a móló végét, megáll, s karjából kifonja Shira kezét. Szembefordulva vele, nyíltan mélyeszti átható pillantását beszélgetőpartnere örvénylő tekintetébe.

I Alfanőstény Tartózkodási hely: Topolya

* Hallgatván a férfi szavait pillantása a távolba veszett. A hegyek uralkodó körvonalai örök őrként emelkedtek a város fölé…minden ott volt, mi a nőnek fontos…legalábbis így kellett volna lennie. De tudta jól, ez hazugság. Mindig többre vágyott, élvezvén a tiltott világ minden csodáját, a Halál érintésének hűvös ujjait, erejének birtokló óvását. Oly hosszú idő telt el…és talán a kötelék tette, talán csak a megszokás, a beteges ragaszkodás…mégsem tudta elképzelni a jövőt eme hűvös, mégis szenvedélyes tánc nélkül, melyet a szakadék felett a Halállal járt 50 éven át. Most mégis itt állt, felkészülvén az egyetlen lehetőségre, hogy megszabaduljon az átkosan ragyogó köteléktől. A Hold simogató ujjai fehérre festett haját lágyan a férfi felé emelték. Shira már épp bocsánatkérő pillantással regulázta volna meg tincseit, de végül mégsem tette. Gyengéd, a férfi számára teljesen érthetetlen pillantással figyelte ahogy, a másik mintha leheletnyit mozdult volna felé, de talán csak a Hold hamis káprázata volt. Egy pillanatra valóban önmaga volt a nő…az igazi, ősi nő, ki nem volt több annál, mégis sokkal nagyobb hatalommal bírt mint bárki a világon. Némaságba burkolózva hallgatta a férfi szavait. Lépteiket halk zeneként kapta fel a szél, és repítette a város felé. Shira elzárt gondolatai mögé merült, és tudta mit kell tennie. Tudta mi az egyetlen út, mégis fájt Neki megtenni. Ahogy a férfi megállva felé fordult, szemei a nő sötét íriszeibe fúródtak, Shira gyomra apró gombócba ugrott. Nem a félelem késztette testét eme halandó reakcióra, inkább az idegen közelsége.
- Eredendő vesztes… - ízlelgette volt szeretőjére a szót, majd pillantását kiszakította a férfiéból, és az Ezüst Királynőre tekintett. - Valóban…igaza van…Anon eredendően vesztes volt, habár volt bátorsága a kikövezetlen útra lépni, haladni mégsem mert rajta, így megrekedt…maga mögött felégetvén mindent, előre nem mert mozdulni… - szavai inkább önön megnyugtatására hagyták el ajkát, magyarázván, mentséget keresvén a még el sem követett tettéért.
- Nem feltétlen az a lényeg mért segítene, hanem az hogy mért árulná el…ez a fontosabb kérdés…vajon képes eleget fizetni a segítségért…a szavát adni? És vajh mennyit ér egy vámpír esküje? Mennyit és az Ön szava Alexander? - ismét hagyta, hogy a férfi pillantása rabul ejtse, talán vágyott is a hűvös szemek most még simogató hatalmára. Ajkai némán formálták a szavakat, hangja a férfi tudatába keltett visszhangot.
~ És vajon Ön merne előrébb lépni…? ~ a kérdés tárt kapuján át a szél halk fütyüléssel suhant át.*

Shira reakciója olyan váratlan számára, hogy első pillanatban fel sem fogja, mi a helyzet. Arca a távoli hegyek felé, még mindig a "háttérjátékos" személyét illetően merül a gondolatokba, aztán meglepetésében tágra nyílt szemekkel fordul beszélgetőtársa felé.
Egy pillanat, míg helyére kerül az összes részlet a nagy kirakóstáblán, de még így sem áll össze számára a nagy kép, de ez már elég pontos ahhoz, hogy a fő csapásirány kirajzolódjék! Hát ez történt! Ezért mondták a jelentések, ezért szóltak Anon gyengeségéről!
Elfordítja pillantását Shiráról, s a védőpajzsot, mely elméjét óvja, szorosabbra vonja. Miféle fúria lehet beszélgetőtársa? Megátalkodott boszorkány, az idők mélyéről előlépett megtestesült hatalom... S ha ő ilyen, milyen lehet a párja, a hím, ki mindig erősebb? Idáig jut elmélkedésében, minkor Shira folytatja... s Alexander alig akar hinni a fülének. A kép ismét elhomályosul előtte, az összefüggések értelmüket vesztik. nevetségesen villan fel előtte a szó: "szappanopera", de elhessegeti. Ekkora erőkkel nem lehet játszani, ez itt véresen komoly... mi több komor képet vetít elé.
-Míg nem tapasztalja, nem tudhatja. -Szinte ridegek az odavetett szavak. Ahogy eddig, most sem von túlzottan nagy árnyékot szavai, s leendő tettei köré. Szinte az is látszik, ahogy megvonja vállát, nemtörődömmód, de persze, ez csak káprázat... közel sem érzéketlen ennyire a helyzet iránt.
-Én is sokat kockáztattam, már magával a ténnyel, hogy önt kérdezem a segítségről. Én is kockáztatok, hogy eljövök, egyedül egy olyan helyzetbe, hol biztos elmúlás várhat rám, nyom nélküli eltűnés, ha csak egy rosszat is szólok, teszek. Nem tudom, mit kellene felmutatnom, hogy MEGPRÓBÁLJON bízni bennem. -Nincsenek illúziói a farkassal kapcsolatban. Alapvetően bizalmatlan fajta, bár közel nem annyira, mint a vámpírok. Ő csak a tét nagysága miatt tette most meg a lépéseket, minden bizonnyal, ha nem lenne akkora a nyereség, most nem beszélne itt ezzel az egész testében erőt sugárzó, bizonytalan nővel.
Ki tudja, mikor törik meg? Mikor szakad el benne valami láthatatlan gát, s válik örjöngő őserő forró tájfunjává?
A hangtalan kérdés ott visszhangzik fejében, mikor ott áll, szótlanul a nővel szemben, s nem tudja eldönteni: irigyli-e a kezében levő hatalom miatt, vagy szánakozzon az őrjítő helyzeten, mibe került... Arca kőszobor, lelke mint óceán vize háromhetes szélcsendben. Csak a védőpajzs mögött for, fortyog a helyzet keltette érzelem.

I Alfanőstény Tartózkodási hely: Topolya

* Shira ajka számító farkas mosolyra húzódott, ahogy a férfi rátekintett, még csak közel sem kapizsgálva milyen erő lappang a háttérben. Hangjában magabiztos jókedv csilingelt.
- Ön néha már túlzottan emberi…nem szoktam meg ezt az Ön fajtájától… - lépett egy lépés közelebb, most már alig néhány centire a férfitól fúródott tekintete a másik semmit mondó íriszébe.
- Ugyan Alexander…mindketten tudjuk, hogy a másik tökéletes pókerjátékos…de azt is tudom, bárhogy is zárkózik el, lelke mélyén olyan tűz lobbant már csak a felsejlő gondolataitól is, mely élve emészti el. – mosolya egyre vonzóbbá vált, egy halandó mégis sírva vetette volna maghát a folyóba. Forró ereje láthatatlan kígyózott elő testéből, édesen, mégis szavainak hitet adó fenyegetéssel fonva körbe a férfi testét. A perzselő élet rabságában tartva a másikat szavai lehalkultak, már csak suttogott, mintha félne, hogy bárki meghallhatja.
- Ne játszadozzunk tovább egymás, még a közelben sem lévő határait feszegetve, mert akkor unalmas évek jönnek…vagy a gyors elmúlás valamelyikünk számára. – hosszú pillanatokig nem lépett hátrébb, csak a férfi szemének hideg tükrét bámulta, mintha keresne valamit…valami élő, létező jelet. Érezte a bőréből áradó már-már földöntúli illatot, figyelte ajkának mozdulatlan vonalát…csupán egy rövid pillanat volt, mégis oly lassan gördült tova, mintha maga sem akarta volna önön elmúlását. Shira könnyeden fordított hátat a férfinak, melynek megvolt a maga jelentéstartalma, de ereje továbbra is simogató ostorként érintették a férfit. A vízhez lépve fölé hajolt, és fényben fürdő tükörképét figyelte, mintha csak a már jól ismert döntésre várt volna méltó megerősítést. Hangja csendes, egy pillanatig talán beletörődöttnek tűnően szállt a férfi felé, de ahogy újra felé fordult a szemében izzó sötét fény semmissé tette hangjának elmosódott élét.
- Elvezetem Hozzá…a Kamarilla élére segítem azzal, hogy közvetve megmentem az életét. Nem fogok mellé állni, mint ahogy Ön mellé sem. Megadom a lehetőséget hogy rátaláljon, és szemrebbenés nélkül nézem majd végig egyikőjük halálát. Cserében Ön is megmenti az én „életem”ha eljön a pillanat, és feltétlen védelme alá vonja a legnagyobb kincsemet... ha valóban túléli…– szavaiból eltűnt a csilingelő kedélyesség, hideggé és tárgyilagossá vált. A férfi érezhette, hogy a döntése, az ígérete nem lehet felületes. Most már valóban az életük volt a tét…de volt közöttük egy nagy különbség. Shira 50 éve ezt csinálta….*