Január meséje Zöld Alvó
meséje. Zöld Alvóé, aki nem párna, nem
maci, nem béka, de egy kicsit
mindegyik. A szeme két kis fekete pont,
éppen akkora, hogy láthassa a világot
éjjel is, nappal is.
Zöld Alvó egy polcon lakott, Bence szobájában. Napközben
néha
ide-odatették a felnőttek is, meg a vendégségbe érkező gyerekek
is,
de amikor eljött az este, mindig ott volt a kisfiú ágyán.
- Aludj jól -
mondta búcsúpuszi után az anya, és lekapcsolta a lámpát.
Hirtelen sötét lett
a szobában, de mire Zöld Alvó szeme
megszokhatta volna, elaludt. Gyakran még
a kisfiúnál is hamarabb, aki néha
felkelt, odaosont az ajtóhoz és ott várt,
hátha igazából mégsincs itt az
este, csak megszokásból, vagyis tévedésből
fektették le aludni. Aztán
amikor megértette, hogy hiába, ez az éjszaka
igenis valóságosan éjszaka
és úgysem jön be senki, szépen visszament az
ágyába, és magához
ölelte Zöld Alvót. Az már ilyenkor rendszerint mélyen
aludt, csak úgy
morrant, meg mörrent egyet álmában, de azt is olyan halkan,
hogy még
Bence sem hallotta meg. Egyszer, karácsonyon túl, húsvéton még
innen
a kisfiút elvitték a szülei vendégségbe a nagyszülőkhöz. Ők
nagyon
szerették volna, ha Bence náluk alszik.
- Akarsz itt aludni
nagyanyádéknál? - kérdezte az apa, aki nagyon
szeretett újságot
olvasni.
Micsoda izgalmas kaland lesz ez - gondolta Bence. Idegen
helyen,
idegen szobában aludni. Lehet, hogy itt nem is lesz éjszaka.
Lehet,
hogy nem is kell majd aludni, csak nagyon-nagyon sokára.
- Akarok -
mondta az apának, aki újságja mögül rákacsintott:
- Aztán jó legyél!
A
szülők hazamentek, Bence meg ott maradt nagyapánál és
nagyanyánál a második
emeleti lakásban. Nagy meglepetésére itt is úgy alakult
minden, ahogy otthon
szokott: vacsora, fürdés, esti mese egy
színes mesekönyvből és és
jóéjt-puszi.
- Aludj jól, kis unokám - mondta nagyapa.
- Aludj jól -
mondta nagyanya is és lekapcsolta a lámpát.
Nehezen jött álom Bence szemére.
Ez a sötét idegen sötét volt,
más tárgyak vették körül, más zajok. Ráadásul
hiába nyúlt a
párnájához, sehol sem talált valakit.
- Zöld Alvó! Bárcsak
itt lennél! - suttogta a sötétben és
igazából azt szerette volna, ha otthon
lehet, a saját szobájában, a saját
ágyában.
Zöld Alvó ezalatt Bence
otthoni ágyában forgolódott. Az ő szemére
is nehezen szállt álom, mert
hiányzott a kisfiú kicsi kezének
érintése. A szülők neki, a kis zöld
figurának egyetlen szóval sem mondták,
hogy Bence hol van, Zöld Alvó pedig
mindenféle rémséges dolgokat
képzelt el. Lehet, hogy az autóban felejtették a
kisfiút? Vagy nem szállt
be a liftbe és most a lépcsőházban kóborol?
Zöld
Alvó hirtelen hangokat hallott. Mintha valaki
nagyon-nagyon-nagyon-nagyon
messziről a nevét mondta volna.
- Ki szólít? Hahó? Ki szólít? - kérdezte, de
nem kapott választ.
Ekkor nagy levegőt vett, lehunyta a szemét és azt
mondta:
- Nincs mit tenni, oda álmodom magam, most rögtön. Azonnal.
Azzal
lehunyta a szemét és amikor kinyitotta, egy idegen szobában
volt, egy idegen
ágyon, ahol egy ismerős kisfiú forgolódott.
- Hát te hogy kerültél ide? - ült
fel Bence és lecsúszott róla a paplan.
- Azt álmodtam, hogy itt vagyok -
mondta Zöld Alvó. - Hol
vagyunk most? Rablók fogságában? Vagy erdei
vadászházban?
- Nagyanyánál meg nagyapánál. Ez a kisebbik szobájuk. Nem
is
gondoltam, hogy milyen nehéz lesz nélküled aludni.
- Nehéz? Miért lenne
nehéz? Te nem tudtad, hogy az Alvók mindig
ott alusznak, ahol a
gazdájuk?
- Az Alvók? Miféle Alvók?
- Van Kék, Piros, Sárga, Rózsaszín,
Barna, Bordó, Lila, Narancs
Alvó, ahány színe csak van a szivárványnak, még
annál is több kilenccel.
- Te milyen Zöld vagy?
- Én? Nem Fűzöld, meg nem
Tengerzöld. Csak egyszerűen Zöld.
- És te is itt vagy velem mindig?
- Ha
alszol. Ilyen alkalom, mint most, csak egyszer lehet.
- Milyen alkalom? -
ráncolta homlokát a sötétben Bence.
- Hogy este van, ébren vagy és mi itt
beszélgetünk. Mindig csak
akkor beszélgethetünk, ha már te is, meg én is
alszunk. Minél
mélyebben, annál jobb.
- Te Zöld Alvó! - mondta gyanakodva
a kisfiú. - Ezt én nem értem.
Ha alszunk, hogyan beszélgethetnénk?
- Á, ez
roppant egyszerű. Ha alszol, ott vagy az álmok birodalmában.
Ott éled az
életed, én meg, mint alvó-iparos, veled megyek. Sőt.
Tudod ugye, hogy mindig
én szoktam hamarabb elaludni? Ez azért van,
mert átmegyek az álmok
országába és intézkedem, hogy szíves szóval
fogadjanak, ha megérkezel.
-
Érdekes, én erre reggelente sohasem emlékszem - mondta Bence.
- Ennek így
kell lennie - mondta Zöld Alvó. - Ez a szabály. Ezért
mondtam el neked, hogy
most már sohase feledd el és tudd, mindig
ott vagyok veled.
- Álmos lettem
- húzta magára a paplant Bence és kezével Zöld
Alvó után nyúlt, hogy magához
ölelje. De ahogy kinyújtotta a kezét, a
szeme azonnal lecsukódott, és
elaludt.
Másnap reggel Zöld Alvót nem találta sehol, ebből
megértette,
hogy Zöld Alvó helye otthon van, a szobájában, a
polcon.
Délután érte jöttek a szülei és hazavitték. Bence azonnal
berohant
a szobájába és megsimogatta a kis zöld figurát:
- Este, ha majd
elaludtunk, találkozni fogunk.
Zöld Alvó nem szólt erre egy szót sem, de
Bence úgy látta, mosolyog.
Talán még kacsintott is hozzá, hogy az ám, csak
legyen itt az
este, majd meglátod, micsoda szép álmok várnak
ránk.